Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 16. szám · / · TÓTH WANDA: BORBÁLA

TÓTH WANDA: BORBÁLA
II.

Az idő múlt... még egy hét, talán még csak egy nap. Milyen hosszú volt; nem volt maradása otthon, sétára indult és ahogy Borbála néni lakása előtt találta magát, felment hozzá. Elfogódva lépett be az annyira ismerős szobákba, ahogy a kissé zárt levegő ránehezedett, önkéntelenül elszomorodott, mint mikor elmúlásnak, emlékeknek jövünk hódolni. Ha nem is beszélték volna annyit a családban, a bútorok, könyvek és a lakás ezerféle holmija, mit harminc éve nem bolygatott senki, elmondhatták volna, mintegy halotti maszkja annak, aki volt, hogy itt gazdag, hosszú és szép élet fejeződik be. Amióta a lányok emlékeztek, Borbála néni legendás öregségben, mindig mozdulatlanul ült karosszékében; csak hosszú, fehér és gyönyörű kezei és homályosodó szemei éltek még s ők hittel és félelemmel gondolták el, mit volt, a nagy fiairól és mindenről, ami még ma is a keze nyomát mutatta az életben...

- Eljöttél, - mondta halkan az öreg asszony. - Szerettem volna beszélni veled. Tudod, hogy van valakim a számodra.

Borbála leült és zavartan, elgondolkodva nézett rá.

- Látod, én már öreg vagyok, - folytatta a néni. - Nem kellene szólnom, de talán nem érek rá megvárni... Nem kérdezem, szereted-e? Engem se kérdeztek, szeretem-e az uramat?

Borbála a sok gyermekére gondolt, az óriási férfiakra, akik mintha elszívták volna a csepp kis öreg minden életerejét.

- De... - mondta zavarodottan.

- Régen volt... talán már nem emlékszem jól. De ahogy most olvassák nekem ezekből a könyvekből, vétek lett volna rá is gondolni. Ez csavarja el a fejeteket. Nem vártunk mi valami nagy boldogságot, kötelességünk volt a férjünknek engedni akkor és úgy, ahogy kívánta. Te nem gondolsz most férfira és azért azt hiszed eltöltheted hiába az éltedet. Én nem voltam olyan szép, mint te; férjhez adtak s most mégis itt vannak a gyerekeim...

Behunyta a szemét s a lány szinte vele látta elvonulni a hosszú, gazdag éveket, - ha akkor gyáva lett volna, ő is úgy él mint most én, hiábavalóan...

Összerázkódott. Az öreg asszony szelídebben folytatta:

- Hát mi kifogásod van ellene, mondd? Nem tudod semmi hibáját, úgye?

Mintha ismét hallotta volna, mint múltkor a színházban Hedda Gabler szájából:

- Und etwas geradezu Lächerliches kann man nincht an ihm finden, nincht wahr? oder finden Sie es?

Mintha fejbe ütötték volna akkor. Tehát ez, így lesz az ő élete.

Olyan fáradt volt, egyformán gyönge határozatra és ellenállásra. Miért volt egyszerre az ő férjhezmenetele közös ügye ennek a sok asszonynak. Tudják ezek, hogy hiába kínlódik és húzódik az egyes, ennek így kell lennie? És ő azt hitte eddig, hogy az ő magabecsülése, hűvössége tiszteletreméltó. Érezte, hogy lassan elpirul valami fizikai szégyenérzettől.

- Mindig lealázónak gondoltam azt az összekötöttséget egy idegennel, - mormogta.

A nagynéni hervadt ajkain csúfondáros fél mosoly jelent meg.

- Biz nekem sem kellett ő sose, - mondta halkan.

Borbála lement a lépcsőn. A széles utca tele volt nappal, s az asszonyok ringatózva, jókedvűen sétáltak a verőfényben. Régen mások voltak-e ők, nem keresték töprengve, önzőn a saját boldogságukat? Szent volt-e akkor az asszony, vagy csak gondolat nélküli, vagy ezeknek a tisztelt, becsült mártíroknak egyszerűen máshol volt a kötelessége s máshol az öröme?

Gondolkodva indult el a napfényben a villasor felé. Tehát eljött az ideje annak is, hogy levesse szüzességét, a gyönyörű ruhát, mit oly féltve őrzött addig, míg majdnem értékét vesztette és senki sem törődik már vele. Nő volt már most, kinek élnie, hivatását betöltenie kell, ki kérdi még, érintetlen-e és ki kér tőle valami különös boldogságot, nagy érzést, ami őt is betöltené egészen. Keserű sietséggel kell választania addig, míg maga is ér még valamit az élet piacán... mint hajdan, mikor megtapogatták a rabszolgák húsát és fogait a vásáron... elég erősek, fiatalok-e, bírják-e még? ...Mert még azt fogják mondani: - miért vette el Dénes Borbálát, mikor tizennyolc éves lányt is kaphatott volna.

Dénes, igen, még jó, hogy egészen megfelelő ember, hozzá lehet menni érdekből is, a nagy indulat nélkül, ami kényszerít és elhatározhatna. Nincs mit várni, pedig talán neki is megvan az ura valahol. Szebb, különb ember, mint a többi... Fáradtan és szomorúan ért haza. Letette a kalapját a szobájában és határozatlanul bámult ki az ablakon, nem tudva mihez fogjon. A szél a cselló elfojtott, búgó hangjait hozta feléje, utánuk ment a szalonba. Klára a zongoránál ült; Albin mellette előrehajolva, szinte fáradtan támasztotta fejét a hangszernek, lassú mozdulatait a zene öntudatlan harmóniával töltötte meg. Valami csöndes ünnepélyesség volt az arcukban, Klára szinte fájdalmas intenzitással nézett a hangjegyekbe. Az erős, fájó nagyszerűségű hangok körülhullámozták őket. Borbála megállt és szinte anélkül, hogy odahallgatna nézte a finom ujjacskák érintéseit - őket.

Vége volt. Klára leeresztette a kezeit és egy nagyot sóhajtott. A fiú fölállt és mintegy álomból ébredve, zavarodottan nézett körül.

- Most menjen haza, Albin - mondta Klára és kezet nyújtott.

Csaknem szó nélkül búcsúztak el. A kis lány az ablak felé fordult és állva maradt, Borbála látta, mint rázkódnak meg finom vállai. Ijedten nézett az egészen nedves kis arcba, amit húga most csendesen fordított felé.

- Ne ijedj meg - mondta végre félig nevetve. - Olyan jól esett egyszer sírni. Albin elment...

- Miért nem teszed? - szólt Borbála hirtelen. Miért nem engedsz neki, hiszen szereted!...

- Szép volt - mondta a másik lágyan, elgondolkodva - talán sohase leszek ilyen boldog, mint most, ő vele... de mégse birok vele menni. Mindig azt érezném mellette, mint most, mintha várnék valamire, ami ezután jön, mint egy lány... Most jó így élni, de rémes lehet a nyugtalanság, ha már tilos, ha már férjem van... csak játszanánk együtt és nem tudna kielégíteni. Ez nem az élet, ...de azért olyan szép volt, és olyan kár, hogy elment... - Kicsit kimeresztette a szemeit, hogy a nagy, fényes könnyek ki ne csorduljanak valahogy, nénje félénken és csodálkozva nézett rá.

- Hogy tudtad így elküldeni, hogy meg se mondta?

- Nem úgy... de azért mi tudjuk - mondta a kis lány halkan és majdnem boldogan mosolygott.

Este még soká ültek együtt a hűvös holdvilágban. Klára lágy volt és hallgatag, de látszott rajta, hogy inkább szeretné elfeledtetni a délutánt. Borbála későn feküdt le; annyit gondolkodott már, hogy végre szinte üres lett a feje és törődött az egész teste. Kábultan bújt az ágyába és rögtön elaludt, mélyen, álmok nélkül. Későn kelt fel, kinyitotta az ablakokat és lassan, gondosan, elgondolkozva babrált a hajával, a toalettjével, félig rágondolva, hogy lehet idő, mikor nem mozoghat többé ily szabadon. - Milyen unalmas lehet, - jutott hirtelen az eszébe, becsúsztatta csupasz karjait egy fésülőköpenybe és kissé elpirult.

Már meleg volt mire elkészült és lement a kertbe. Pár szál rózsát akart szedni, de aztán mégis csak leült. Valami jóleső fáradtságot érzett, tagjait mintha megoldotta volna az enyhe melegség, mitől kitágult a szeme és a bőre hamvasan csillogott. A karjait kinyújtóztatta a padon, a sokat ülő, sokat gondolkodó lény tompa érzékei ma kifinomodva szívták be június tömérdek illatát, ...ma jó volt élni, jó volt szabadban lenni, a maga kertjében, maga padján, gazdagnak, nyugodtnak lenne... fiatalnak.

Nem hallotta, hogy hátulról Dénes hirtelen melléje került. Leült a pad másik végére és elfogódva köszönt.

- Jó reggelt Borbála.

A lány lecsúsztatta karjait az ölébe és bólintott. A férfi szelíd és csöndes arcába nézett és eszébe jutott, amit egyik barátja mondott: hogy "még ma is" hat rájuk ez a csendes bája. Az enyhe zöld árnyékban fiatal volt még nagyon az érintetlensége által, kívánatos. Miért ne? sokan irigyelni fogják választását. Nem tudta hogyan kezdjen hozzá. Mindig hűvösnek, megközelíthetetlennek látszott, nehezen sikerülne elámítania; józanul akart vele beszélni, de maga sem tudta levetni a konvenciót, mely most valami szerelemfélét parancsolna rá. Meg sokkal jobban ismerte a nőket is, hogy ne tudná, hogy most mindegyiket sértené a józanság. A szellő hirtelen az arcába csapta a rózsaillatot, valami nem várt meghatottsággal önkéntelenül lehajlott és meleg csókokkal borította a lány fehér, hirtelen jéghidegre váló kezeit.

Borbála nem mozdult. Tegnap tán még visszahúzta volna; ma még épp oly kevéssé volt elhatározva, de valami lankadt közönyösséggel engedte, hogy tegyenek vele amit akarnak, hogy hasson rá ez a színlelt, látott kis megszédülés. Anélkül, hogy a férfi kezei érintenék, a meleg ajka kicsit feljebb csúszott a karján. És így elveszi majd egészen. Nem kell ellenkeznie és akkor majd minden megtörténik valahogy, eltelnek a napok s a nagy ajtó megnyílt előtte.

Nagyon sokáig hallgattak; a férfi feje az ölében nyugodott, a térde fájt a mozdulatlanságtól és a meleg érintés megborzongatta. Dénes felkelt végre és szemét lesütve, félszegen, de majdnem boldog mosolygással megfogta a kezét, a karjába fűzte és csendesen befelé indultak. Borbála ránehezedett a férfikarra, hálás volt, hogy nem kérdeztek tőle semmit, szerelmes szavakat olyan szokatlanoknak, siralmasoknak érzett. Mi tartja mégis vissza őket, hogy őszintén beszéljenek, ha egyik sem szeret? ...Most mindjárt felmennek a lépcsőn, ott van az anyja... égni kezdett az arca és groteszknek érezte, hogy ő, Borbála a vénlány most egyszerre odamenjen és... Talán kihúzta volna a kezét, de a férfi megfogta, határozott és hideg mozdulattal. A tornácon anyja dolgozgatott és zavart ijedtséggel nézett rájuk. Dénes leült mellé, míg ő szó nélkül és remegve ment be a szobájába... És aztán menyasszony volt, noha mindenki zavartan tért ki valami felavató pillanat ünnepélyessége elől...