Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 12. szám

JÁSZ DEZSŐ: ETELKA

Etelkámat, a bágyadt nézésű sovány leánykát négy év előtt ősszel jegyeztem el. Jól emlékszem erre a csütörtökre. Akkor éppen nem volt poros az idő. Különben az őszi szelek mindig porba burkolják a kis várost. Sőt... kellemes hűvösség volt.

Négy hét múlva szombat délután öt óra felé mentem érte, hogy megjelenjünk a pap előtt. Fehér selyem ruhában ült egy magas széken. Fején gyöngyvirág koszorú és gondolkodva nézett maga elé a földre. Simára fésülték a haját, fekete selymes lágy haját. Etelkám ölében nyugtatta kezeit s az arcán olyan bájos megható nyugodtság ült, amilyet soha senkién se láttam. Egy zárt titokzatos világ rejtőzött az arca mögött. Imádásra méltóan titokzatos, illatos, idegen. Szenvedélye, szenvedése és könnye nem hasonlított semmilyen asszonyéra. Szerelmünk talán nem is volt igazi szerelem, de bármely percben meg tudtam volna halni érte, ez bizonyos.

A fekete és fehérruhás rokonok, meg ünneplők betöltötték az egész tisztaszobát és mosolyogva gratuláltak neki, csókolgatták. Ő szerényen fogadta a jókívánságokat, barátságosan és ellágyulva a sok szeretettől, amely körülvette; de keveset beszélt. Elfogultan néztem egy távoli sarokból s úgy tetszett, hogy amint uszályos selyem szoknyájában a szoba közepén ülve maga elé néz - lénye összeolvad a végtelenséggel és idegen tőle minden céltalan vak vígság, amely pedig hangos hahotákban tört ki szerteszét a kövér nagybácsik kebléből. Ábrándos Etelkám gondolkodó szemei ekkor évtizedekkel, évszázadokkal néztek előre. Mint jósnő ült magas székén fáradt gyenge testével, átgondolva életét, kis boldogságát.

A templomban örök hűséget esküdtünk egymásnak.

Másnap reggelre hideg, zivataros idő lett. A lakodalmi kompánia a kárlátót fogyasztotta és nem akart szét oszolni. Szegény Etelkám sápadt volt az éjszakai virrasztástól és hogy megjutalmazza imádatomat, csendes kis otthonunkról és születendő gyermekünkről beszélt, mosolyogva.

Estefelé végre hazamentünk. Száraz szélviharban sétáltunk haza ódon szobáinkba.

A csörgő ablakokat gondosan becsukogattam.

Leeregettem a napette sárga függönyöket.

Betettem az ablaktáblákat.

Bezártam az ajtókat.

Félelmes idő készült odakinn.

Meggyújtottam az ebédlőben a függő petróleum lámpát.

Etelkám szenderedve ült le egy karosszékbe, bágyadtan nézett szerte a sárga félhomályban, mintha átkos szomorúság bántaná. Félve csókolt vissza, de vigasztalóan mosolygott utána és mutatni látszott, hogy boldog.

A szobáink kissé hidegek voltak még és nagyon is hiányzott még az, ami a régi edényes szekrényt egybekapcsolta volna a tűpárnás varróasztalkával, vagy a háromlábú barna kerek asztallal. A képek a falon idegenül lógtak és nem mondtak semmit. A virágvázák üresen és árván meredezek a szekrények sarkain. Úgy tetszett most, hogy a bútorok szerteszét vannak, messze és a szoba is óriási nagy, szinte kong.

Pedig kicsinyek voltak a szobák: Etelkám úgy kívánta. S a bútorok mind régiek. Csupa jó ember öröksége, a nagyapámé, az ő dédanyjáé és egyik nagynénjéé.

Hiába!... remegtünk és félve óvakodtunk meg is mozdulni. Mert minden lépés és mozgás csak még ridegebbé és kínzóbbá tette szerény kis szobáinkat. A szél szünet nélkül fütyült, a kéményben és az utcáról behalló kocsizörgés és időnként megismétlődő zaj csak fokozta félelmünket. Néha homok csomókat vert a szél az ablak üvegéhez s mindez kezdett engem is megingatni férfias bátorságomban. Sohase ismertem ezt a félelmet.

Vajon miért kell a mi szegény kis boldogságunknak mindjárt veszélyekkel küszködni!? - Félelem, megnevezhetetlen gonosz sejtelmek, szél és kopogás az ablakon!... A lámpa, amely bizalmatlanul és pislogva ég, a szoba, amely elváltozik, idegenszerűvé válik, visszahangzik és hideg!... Mit jelent mindez és miért kell éppen ma kendőbe burkolni szép kedvesemet, hogy ne rázkódjanak szép nyúlánk vállai!

- Ne félj, mondottam Etelkámnak, ha talán még nem szeretsz, majd meg fogsz szeretni, és a zongorához ültem. A vihar-szonátát játszottam Beethoventől. Etelkám összeborzongott e rettentő szellemidézés szépségétől és csodálatos szürke szemei lassan megnedvesedtek. A muzsika megnyugtatott bennünket, megnyugodtunk.

Csak éjjel riadtam föl, valami zajra. A kályhában még pislogott egy parázs. A kémény felől, a falból jött a hang. Gyenge kapargáláshoz hasonló zörgés hangzott szünetlenül. Felkönyököltem és csaknem rémülten hallgatóztam. Etelka e pillanatban kinyitotta a szemeit, rám nézett és elmosolyodott. Mintha álmában mosolygott volna. El nem felejtem az arcát; a mécses rózsaszínű fénye derengett rajta szelíden.

- Hallod?... kérdeztem.

- Semmi - mondta és átölelt. Semmi.

Ekkor csakugyan elmúlt a zaj. És nyugodtan elaludtunk.

Másnap elfeledtem az egészet.

Harmadnap éjjel újra fölriadtam a zajra. Mintha közeledett, megnőtt volna. Fenyegető volt. Meggyilkolt emberek lelkei zöröghetnek így a gonosztevők ablaktábláin!

Borzongva ugrottam ki az ágyamból s gyertyát gyújtva átrohantam az ebédlőbe. Félelmesen ropogtak lábaim alatt a padló deszkái s lépéseimre az edényes szekrényben csörögtek a tányérok, mintha megállásra kényszeríttetek volna minden pillanatban. Fölnyitottam a kályhaajtót csendesen, hogy Etelkám föl ne ébredjen és hallgatóztam.

Semmi.

Vártam sokáig s lélegzetfojtva figyeltem.

Csend.

A kályha alsó ajtóját is fölnyitottam. Beletartottam a gyertya lobogó lángját és benéztem. Egy kis fecske feküdt a rostélyon élettelenül. Vigyázva benyúltam érte és kiemeltem. Bársonyos teste még meleg volt.

- Egy fecske- szóltam át a másik szobába csendesen, csalódottan Etelkámnak. S nyomban visszatértem. A gyertyavilágnál megnéztük.

Valóban fecske volt. Apró fekete szemei félig nyitva voltak és kimerült izgalom beszélt belőlük megtörten. Szárnya eltöredezett s kékeszöld puha teste fáradtan elnyúlt kezeim között. Fehér melle bekormozódott s szánalmasan panaszkodtak nyitva hagyott csőrei.

- Szegényke - mondta sajnálkozva és két könnycseppet ejtett a vánkosára.

- És három napja ott kínlódott tehetetlenül! - tettem hozzá és magam is könnyeztem talán.

- Három napig kereste a kijárást a sötét piszkos kéményből, ahová a szél belehajszolta - szólt Etelkám és keservesen zokogni kezdett.

Nem is próbáltam vigasztalni.

Gyengéd boldogságban múlt egy évünk. Már kezdtünk bízni merni a jövőben és sokat tervezgettünk vacsorák után. Egy ilyen este váratlanul a szívéhez kapott Etelka és elájult. Mint a kis fecske, úgy pihegett kezeim között vézna, szép teste. Ágyba fektettem és gondosan hordtam keblére a vizes borogatást.

Az öreg doktor eljött ezüstkampós botjával, megcirógatta drága kis feleségemet, meghallgatta a szívét és orvosságot irt.

- Szívbaj, - mondotta nekem az előszobában, - súlyos szívbaj, önnek tudnia kell, hiszen férfi.

Férfi voltam. Vigasztalóan beszélgettem vele és enyhíteni igyekeztem fájdalmait. Halvány mosollyal eszembe juttatta a fecskét és könnyezett.

És hajnalra megszülte a kis fiút, egyetlen gyermekemet.

És három napra rá meghalt, mint egy apró madár.

- A fecske, susogta csendesen utoljára és rám nézett. Azt mondtam rá, hogy játék az egész és meg fog gyógyulni. De azután hirtelen elakadt a szavam, mert észrevettem, hogy szépséges szemei mereven néznek reám.