Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám · / · FENYŐ MIKSA: ADY ENDRE

FENYŐ MIKSA: ADY ENDRE
I.

Pátosz nélkül kellene róla írni; a bámulat és a szánalom pátosza nélkül. Úgy írni róla, mintha életét és ennek az életnek legintensivebb, legmagasabb rendű megnyilatkozását: költészetét az irodalomtörténet hűvös távolságából szemlélnők. Ki volt, mit élt? Az ezernyi emberi sors közül - a Hille Péter élete és Goethe élete között - melyik az övé? Emberi tökéletességéhez tartozik-e, hogy kiváló műveket irt, vagy emberi gyarlóságai magasztosultak költői erényekké? Kémlelni kellene Sainte-beuve-i szimatolódzással: egy-egy jelzőjének, szófűzésének, sorának távlatából visszapillantani életére; kegyetlenül, feltördelni miértjeit: a magányosságét, a melancholiájét, a kegyetlenségét; különválasztani benne az embert és a histriot, a mérhetetlenül mély szomorúságokat és a bő, zengő, nagy igéket, örök gyermekségét és örök vénségét. És felkutatni az életét, a biographiai adatait: őseit, barátait, ellenségeit, isteneit, szerelmeit, adósságait, botorkálásait, botlásait, talán azt is, amit egy kiváló rokona az emberi gyarlóságokban "le seul vice impardonnable"-nak nevez... aztán mindezt összefogni, keményen, művészi arányokban, hogy valami symbóluma alakuljon ki azoknak a sensatioknak, melyeket Ady Endre élt és írt...

Lehet ez? Szólhatunk ma így az ő életéről? az ő harmincegy esztendejéről? Visszabotorkálhatunk-e ilyen irodalomtörténeti nekikészültséggel költészetének könny- és vérnyomain életéhez: a nagy vágyódásoknak és a megható resignációknak örökös hullámjátékához. Értékelhetjük az életét a versek lüktető ritmusán keresztül s mondhatjuk "felemelő, mert nagy fájdalmai voltak," "ami ebben az életben jelentős volt, szemünk láttára égett föl lázas költeményekben"? Avagy "dekadens", a "rothadás foszforeszkálása" és egyéb ilyen kényelmes megállapításokat emlegessünk az életről, mely gazdag volt, fájdalmas volt, de "példát nem adott"? Lehetséges ez? Azt hiszem, hogy nem. Azt hiszem: ma csak azt nézhetjük, hogy mi közük e verseknek a mi életünkhöz, mit jelentenek a mi gondolatvilágunk számára, a jeleket betűzhetjük ki, melyeket lelkünkbe égettek, muzsikájukról szólhatunk, mellyel bennünket megejtettek.

Pedig érdekes szomorúságokban gazdag életet sejtet az a három kötet, melyekbe Ady Endre versei gyüjtvék. Verlaine-i, Baudelaire-i, Kleist-i, Hille-i szomorúságokra gondolunk, lélekbe vágó eseményekre, melyek az ismeretlenség ködében romantikus csillogást kapnak. Mi lehet ezek mögött a sorok mögött: "Az Este bemázolta már lelkemet a búcsúzó novemberi Nap leírhatatlan, gyászos, szép színeivel: meghalok vagy legalább is szeretnék meghalni. Nem úgy, hogy jöjjön a halál, akkor, mikor én tudom, ehhez kissé rosszak az idegeim. De lepjen meg bármikor s két nap múlva egy falusi temetőben olvashassa bárki akár helyesírási hibákkal a fejfán: "It nyukszik Tas Péter." Egy piros kancsó áll előttem: már csak a fenekén ül két-három kis pohárnyi bor. Ez a kancsó nem is ígért többet vagy mást: bort ígért addig, míg a fenekét érem. De az élettel az istenét neki, kissé másképpen szerződtünk, akkor, amikor ifjú könnyelműséggel kötöttem az alkukat és adtam a foglalókat"" Mi lehet mögöttük? Az ő melódiái mögött; a már keletkezésükkor összeroppant vágyódások mögött, a lelket összeszorító félig láz-, félig mámor-álmok mögött, keserű önmarcangolása s ennen gyermekségének fuvolalágy cirógatása mögött? Kérdi a psychológus...