Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 7. szám · / · TÓTH WANDA: AZ ÖTVENÉVES EMBER

TÓTH WANDA: AZ ÖTVENÉVES EMBER
IV.

Néhány héttel később Rhaden megint egyszer Nórához ment. Lágy hangulatban volt. Lassan ment a kerteken keresztül, melyek néhány elkésetten nyíló hársfa illatával voltak tele és csaknem álmodozva gondolt az asszonyra, aki mostanában mintha megváltozott volna vele szemben. Puhább volt, szinte félénkebb. Az igaz, hogy már régen nem voltak igazán együtt, de nem akarta kínozni. Tán először érzett valami kímélő gyöngédséget iránta, amióta ő is kicsit szenvedőnek, kevésbé nyugodtnak látszott. Néhányszor nem is fogadta, ami nagyon sértette s amiért heves leveleket irt neki. De ma boldog volt s szívesen megbocsát érte.

Rövid kopogás után belépett a szalonba. Szép időben Nóra lakása összes ablakai nyitva voltak, úgy, hogy az ember azt hihette, szabadban van. A zöld zsaluk félig be voltak vonva és az enyhe, hűvös félhomályban a hársak illata fanyar, hervadó rózsaillattal az asszony kedves parfümjével vegyült össze. A szalonban senki sem volt, de a hálószoba ajtaja nyitva. Nóra a pamlagon feküdt, fejét hátratett két kezén nyugtatva.

Mint általában sokat egyedül élő emberek, ritkán volt egészen foglalkozás nélkül. De most nem csinált semmit, nem is aludt... szelíd kifejezéssel nézett maga elé. Rhaden megállt az ajtóban és nézte. Talán még sohasem szerette ennyire.

Egy pillanat múlva Nóra felrezzent és rá nézett. Összehúzta finom, magasan ívelt szemöldökét és felugorva, kijött a férfihoz, a hálószoba ajtaját behúzva maga után. Hosszú, puha lilásszürke ruha volt rajta, sárgás övvel összefogva, keblén egy Maréchal-Niel rózsa és valami régi kis csipke a meztelen nyaka körül.

- Miért nem jelenteti be magát? - mondta hűvösen. - A hálószobámban talál, fel sem vagyok öltözve...

- Hát nincs-e jogom így látni?

- Ne emlékeztessen mindig rá. Nem gondolja, hogy az megszégyenít?

- Megszégyeníti az, ami engem olyan boldoggá tesz?

- Nagyon is sokat gondol magára.

- Maga olyan különös ma... és én olyan boldogan jöttem ide. Már olyan régen nem láttam... a ház üres. Rozuka odaát van a feleségemnél... Nóra, soha életemben nem láttam ily szépnek!

Közeledett feléje és megfogta gyönyörű karját, simogatta, ringatta, mintha egy kis gyereket tartana ölében.

- Nem...hagyjon el... - mondta az asszony idegesen.

Rhaden felugrott.

- Mit jelentsen ez? hiszen nem először...

- És ha nem akarok? ha ma terhemre van?

- Maga bizonyos jogokat engedett nekem; önként. És én hű voltam mindig, hűbb, mint bárki más a világon, mert éjjelem, nappalom a magáé. És én nem mondtam le a legkisebbről sem és nem is fogok!

- Én,... én... ezt már hallottam. És hol vagyok én, az én nyugalmam, az én vágyaim?

- Hiszen én mindenre kész vagyok magáért, Nóra.

Lecsúszott melléje a földre és átkarolta a derekát. Nóra visszahúzódott, de aztán mégis átfogta finom gyűrűs ujjaival a férfi tüskés fejét.

- És ha azt mondanám, hogy fáradt vagyok... hagyjon magamra majd írni fogok... - mondta szelíden.

- Ma nem, csak ma nem, nem vagyok rá képes!

Nóra felállt. Szinte lerázta magáról az alkalmatlankodó karokat.

- Én pedig nem akarom. Most parancsolom, hogy hagyjon el!

A férfi felugrott. A megalázás az arcába kergette a vért.

- Megunt? nem szeret? Vigyázzon magára!

- Sohasem mondtam, hogy szeretem; távozzék kérem!

- És ha nem jönnék vissza?

- Kérem távozzék!

Ezzel hátat fordított és szobájába ment. Rhaden kábult fejjel hallhatta a kulcsot ráfordítani. Vége volt... Még ott állt egy darabig, de végre is ki kellett mennie. A kapuban egy cselédlánnyal találkozott. Nagy kosarat cipelt és rávigyorogva kért bocsánatot, hogy elállja terhével az utat. Mogorván engedte előre, s a lökődésben az leejtett valamit. Önkénytelenül hajolt utána; bélyeggel ellátott levél volt. Nóra írása. Kétségkívül a postára küldték.

- Mari... - szólt.

- Tetszik parancsolni? - fordult hátra a lány.

- Nem... semmit... hány óra van?

- Azt hiszem, vagy öt óra...

- Köszönöm.

Haza sietett. A kis papiros égette az ujját. Bolond volt-e hogy egy közönséges levelet elfog... a lány keresni fogja. Szobájába ment és bezárta az ajtót.

A levélen ez állt:

- Br. Sz. posterestante. X. -

Nóra rendes, kicsi, jó szagú levélpapírosa.

Rhaden levetette magát a dívánra. Azt hitte, hogy most mindjárt megbolondul.

Soha életében igazán aljas cselekedetre nem vetemedett. De most tudta, hogy a következő percben ki fogja nyitni ezt a levelet. És ezzel nem is lesz vége, hanem Isten tudja mi történik.

Már széttépte a borítékot és még várt egy pillanatig. Aztán elolvasta. Megszólítás nem is volt.

"Bizonyos lehettél benne, hogy jövök, de még egyszer meg akarom mondani, hogy szerdán a fővárosban leszek. Nem tudom mit mondjak Albert, azt sem tudom, boldog vagyok-e, soha, soha ilyet nem éreztem. Félek tőled, lehet úgy találod, hogy már nem is vagyok a régi. De nem akarok magamról beszélni, hiszen te reád gondoltam mindig e hosszú, hosszú éveken át. "N".

Tegezte. Soha semmi könyörgéssel nem lehetett rávenni, hogy őt valaha így szólítsa. Ebből a pár szóból annyi melegség áradt ki, mire nem is tartotta volna képesnek. "A régi"; tehát már azelőtt is az övé volt és neki egész idő alatt hazudott.

Szerdán. Utánuk megy és megöli őket.

Senkinek sem mondta meg hol járt e pár nap alatt. A forróságtól egészen megzavarodva, kimerülten érkezett meg. Nóra még nem volt otthon. Bodajkival találkozott, aki megemlítette, hogy egyelőre nem is várja haza. Ha akkor nem ölte meg, mégis csak tovább kell élni - nélküle.

A levél mindig nála volt - nem hagyta feledni, amit látott; hogy elhagyott, megcsúfolt ember és nem becsületes ember többé. Meglopta... de nem volt-e joga bizonyítékra? Most a kezében van és megbosszulja magát. Köztük vége mindennek - jól van, nem fogja az arcába vágni az igazat; lassan fogja kínozni megvetésével, apró tűszúrásaival. Megint együtt ülnek majd a kertjükben; a férje is ott van és a fővárosról beszélnek. Ah igen... mondja majd könnyedén, nem rég jártam ott, múlt szerdán. Csinos házak vannak most az U. utcában, a 21.sz. például nagyon szép... Különös kéjjel gondolt elhalványodó szép arcára. A nők mind gyávák. Úgy élnek, mintha semmivel sem törődnének s ha itt a baj, mind egyformán fél a botránytól, a büntetéstől. Nóra is bizonyosan könyörögni fog, bocsásson meg, maradjon minden úgy, amint volt. Most, mikor oly gyalázatosan megcsalta?

Az igaz, hogy vissza akarta venni szabadságát, mielőtt elment. De az bizonyosan csak komédia volt s ha ő nem tud meg semmit, nem is mert volna másként viselkedni, mintha misem történt volna és ő gyanútlanul eljárt volna hozzá minden nap. Az asszony valami megmagyarázhatatlan félelemből tán szívesebb lenne hozzá, mint eddig és ismét... A feje forgott, ha erre gondolt. Lehetséges-e, hogy mindez elmúlt?

Visszavonhatatlanul a gyönyörök, miért az istenek is irigyelték az embereket.

Ő, egyedül ő dobja el ez magától. Csak hallgatnia kellene.

Nóra nem tudja, hogy látta. Ha megpróbálná feledni az egész rémes történetet, - nem kellett-e megosztania a férjével is - bizonyosan kibékül vele. Ő pedig nem hiába szereti annyira... eleget látta szemeit felcsillanni föltétlen odaadása láttára. Különös csökönyösséggel képzelte el a régi boldogságát, s nem akarta látni, hogy úgy is csak egy hajszálon függött és semmi sem építheti újra. Kezdte feledni, ami első napokban majd az őrületbe hajtotta, hogy azóta tán még mindig ott van, annál a másiknál. Mentől tovább maradt oda, annál megtöröttebben, alázatosabban várta haza, míg egyszerre előtte állt mikor legkevésbé várta.

Irtózatos meleg nap volt... mikor az ember már csak félig ura idegei és akaratának. Estefelé már nem bírta ki tovább szobájában és a víz partja felé igyekezett. Bizonyosan Nóra is a meleg elől menekült oda, az elhagyott fasorban épp szembe kerültek.

Nóra hűvösen bólintott. A meleg elbágyasztotta és meg is soványodott. Tovább akart menni, de Rhaden hozzá csatlakozott.

- Régen nem láttam, - kezdte bizonytalanul. - Miért nem mondta meg, hová megy? Írtam volna. Hol járt?

- Bevásárlásokat tettem, - mondta Nóra kelletlenül.

- Már nagyon vágyakoztam maga után.

Az asszony nem felelt.

- Csak azt akartam mondani Nóra, hogy én elfeledtem az egészet, megbocsátottam a múltkori szeszélyeit. Mi sokkal különb emberek vagyunk, semhogy csekélységek miatt összekülönbözzünk. Lassan beszélt, előre meggondolt volt minden szót.

- Mit feledett el? - kérdezte Nóra.

Rhaden megakadt. Erre nem volt elkészülve; érezte mint fojtogatja az indulat.

- A múltkori sértő beszédét!- mondta hevesen - Én... én annyira szeretem, hogy azt is el akarom feledni".

Nóra habozott. Kimerült mozdulattal simított végig homlokán.

- Jobb ha mindjárt megmondom Rhaden, nem tudnék úgysem kétszínű lenni. Én nem szeretem magát, nem is mutattam soha és most újra megmondom.

Rhaden krétafehér lett és megragadta az asszony karját.

- De én szeretem magát és vigyázzon! Sohasem fogja senki úgy szeretni.

- Reméltem, hogy nem kell ilyenekről beszélnünk. Belefáradtam, hogy szenvedélyével kínozzon és avval, amit szerelmének nevez, elkeserítse az életemet. Belátom, hogy nagyot hibáztam, mikor megengedtem, hogy így álljunk egymás előtt.

- Hibázott? - kacagott a férfi. - Mondja, hogy vétkezett.

- Ha úgy akarja magával szemben is. Sohasem bocsátom meg magamnak, hogy jogosan hányhat valamit szememre. De ez semmin sem változtat. Sajnálom, ha rosszul esik, de köztünk mindennek vége...

Rhaden agyát elfutotta a vér.

- És ha én nem eresztem el magát?

Nóra undorodó kifejezéssel fordult el.

- Nem gondoltam, hogy ily férfiatlan legyen. Eressze el a karomat kérem, fáj.

A férfi nem hallotta.

- Nekem jogom van magára és semmi körülmények közt sem mondok le, érti? Meg fogom mutatni, hogy még nekem fog könyörögni.

Nóra körülnézett. Senki sem járt arra.

- Maga nagyon bátor egy védtelen nővel szemben. De én nem félek.

- Kényszerit a legvégsőre?

- Hagyjon kérem. Ne akarja, hogy megvessem.

A férfi nem bírt magával.

- Itt, nálam van egy levél amit a szeretőjének irt. Akivel 17-én este a pályaudvaron találkozott és az egész éjt az X. u. 21. sz. házban töltötte. A saját szemeimmel láttam magukat onnan kijönni!

Az asszony halálsápadt lett, de bátran szemébe nézett a dühöngő férfinak.

- Nem igaz, - mondta.

- Nem igaz? Hát nézze itt a levél. -

Nóra utána akart kapni, de belátta, hogy hiábavaló.

- Akkor ön gazember, - mondta megvetéssel.

- És ha nem akar az enyém lenni, holnap ezt a levelet megmutatom a férjének és a leányának.

Az asszony ránézett, mintha nem tudná elhinni amit hall.

- Azt nem fogja tenni. Hiszen úri ember.

- Nem vagyok úri ember. Maga mondta, hogy gazember vagyok.

- A kezemben van, de csak egy szót és mindent feledek és ezt a tűzbe dobjuk.

Nóra arca most már égett. A szégyen arcába kergette a vért.

- Maga nem is akarhatja ezt - mondta halkan. - Most mikor igazán nem tehetem.

- Nem?

- Nem.

- Jó. Holnapig várok. Holnap este a levél a férje és Rozuka kezében lesz; gondom lesz rá, hogy az egész város is megtudja. Hiszen maga úgysem törődik velök.

Ez már több volt, mint amit Nóra elbírt. Remegett.

- Nem hihetem, hogy ezt akarná tenni, az istenért Rhaden. Kérem... barátom...

Könnytelen zokogás rázta meg testét.

- Ne szégyenítsen meg így. Úgy-e csak bántani akart?

- És én? én nem szenvedek?

Egy darabig némán néztek egymásra.

- Nem. - Mondta rekedten az asszony. - Nem. Inkább meghalok.

- Hát holnap hat óráig. Egy pillanattal sem várok tovább. De ha eljön, odaadom a levelet. Becsületszavamra.

Nóra nem szólt és ő magára hagyta. Hazaérve egy darabig nem is tudta, mi történt vele. Egy idő múlva úgy látszik ismét leült, hogy mindent megírjon, anélkül, hogy felfogta volna, mit tett.

Számolta a perceket és elgondolta, az éj sötétjében Nóra mint vergődik odaát. De holnap mégis itt lesz a karjai között. Olyan lesz, mint egy ugrás a feneketlen mélybe, mégegyszer, utoljára. De anélkül nem tudta volna elereszteni. Oda fogja adni azt az átkozott levelet, mit úgyis annyira szégyell...

Aludni próbált. Ólom lassúsággal teltek az órák, a nap. Kiült a verandára szivarjával, folyton a szomszéd ház felé bámulva, melyet a magas kerítés és a sűrű fák egészen elrejtettek előle, mint valami elátkozott kastélyt.

Tizenkét óra fele átjött a kis Rozuka. Bátortalanul közeledett Rhadenhez és egy levelet vett ki ruhájából.

- Mama azt mondta, a bácsinak adjam - mondta.

Rhaden felkacagott.

- Aha, már nem bízik senkiben és a kislányt küldi - gondolta. Odáig vagyunk?

- Hogy van a mama? - kérdezte óvatosan.

- Nem tudom mi a baja. Még fekszik és azt mondja, fáj a feje. Most bemegyek kicsit Annához és sietek is haza; hátha szüksége lenne valamire.

Ahogy egyedül maradt, feltépte a levelet.

- Irgalmazzon - írta Nóra. - Nagyon gyáva vagyok, nem bírom, hogy a mocsok hozzám érjen és nem tudok meghalni sem. Talán, máskor megteszem amit akar, de most nem vagyok képes. Tudom, nem fog visszaélni a gyöngeségemmel. Kérem, adja a levelet a kislánynak. Vagy írjon csak egy szót is általa.

Tehát könyörgött. Mily jól esett őt megalázkodva látni; milyen nehezére eshetett! Még egyszer elolvasta a levelet és egy cédulára csak annyit irt:

"Fél tizenkettőkor a kerti házban. Hatig választ. Rh."

Pár perc múlva visszajött a kislány.

- Nem tudom, mit akart mama, - mondta ártatlanul. - De azt mondta, kérjem én is a bácsit.

Tiszta tekintete előtt a férfi mégis elpirult. Ennyire voltak már - mind a ketten.

- A választ már megírtam. - felelte.

Az idő lassan múlt. Öt óra lett, fél hat. Az árnyékok meghosszabbodtak. Semmi.

Olyan volt már, mint egy alvajáró.

- Még egy fél óra, aztán megyek Bodajkihoz - mondta magába. A vén toronyóra lassan ütötte el a hat órát. Majd átvette egy másik és pár percig órák és harangok ünnepélyes zúgása töltötte be a levegőt. Mikor az utolsó is elhallgatott, vette kalapját és átment a szomszédba.

A verandán Nóra ült pongyolában, alig megfésülve és tágra nyílt szemekkel bámult rá.

- Hol van a férje? - kérdezte tőle.

Nóra feléje nyújtotta a karját. Ő megfogta a jéghideg ujjacskákat.

- Igen, úgy-e - kérdezte alig hallhatóan.

- Igen - intett az asszony és ő elsietett, szívében diadalmas, túláradó örömmel.

Mikor elcsendesedett a ház, óvatosan lopózott rejtekhelyükhöz és az ajtóban állt a hűvösödő éjszakában. A fogyó hold lassan emelkedett az ég peremén, szomorú, kísérteties fényt árasztva. A fák közt néhány felriasztott madár csapkodott, aztán csönd lett, csak az ő túlizgatott idegei hallották az éjszaka ezerféle, különös neszét.

Egy szürke árnyék mozgott végre a homályban. A nedves fűben Nóra lassan közeledett. A kis lámpa fényében halvány arca mély karikákkal a szeme alatt hideg volt és eltökélt.

- Kérem a levelet - mondta tompán.

Felelet helyett a karjába kapta és csókokkal borította jéghideg arcát.

Nóra behunyta a szemét és leeresztette karjait...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A hajnal alig észrevehetően derengett már. Nóra egy székben ült, szemeit ismét lehunyta és Rhaden nézte...érezte, hogy sohasem lesz képes lemondani róla.

Pár pillanat múlva az asszony felugrott és összehúzta kendőjét.

- Elég volt; nemde? - mondta gőgösen. - Most kérem, amit ígért.

Rhaden térdre roskadt előtte.

- Ne hagyjon el, Nóra! Én nem élhetek maga nélkül. Jöjjön vissza csak még egyetlen egyszer!

- Nem akarom többé látni. Nem bírom.

- És ha nem adnám vissza?

- Ne tréfáljon, kérem.

- Nem, nem adom vissza. Így az enyém marad. Meg akartam tenni, de nem bírom.

- Tegyen, amit akar; jobban megvetem magát, mint mondhatom. Jobban már nem kínozhat, mint ma tette. Megölhet, elárulhat, tudom, hogy képes rá, de sohasem fogok még csak rá sem nézni. Eresszen!

A férfi nem bírta visszatartani. Látta, hogyan tűnik el sietve a fák közt. Aztán homályosan érezte, hogy itt már nem maradhat és egy idő múlva hazament és lefeküdt.

Valószínűleg nem is bírt gondolkozni. Följegyzései ezután már nagyon hiányosak. Becsületes ember volt mindig és halálra kínozta a tudat, hogy soha jóvá nem tehető becstelenséget követett el. A kamaszkorától belevert lovagiasság és minden férfibecsület ellenére cselekedett már akkor is, mikor a levelet elfogta - fékezhetetlen természete feltartóztatlanul vitte a többi felé.

Másnap átment mégis és Nórát kereste. A szobalány azt mondta, nem fogadhat. Megpróbálta még egy párszor - hasztalan. Anna is odaát volt és Nórán nem látott semmi feltűnőt. Beteg tehát éppen nem volt. De ő róla többé nem akart tudni.

Várt még két napig. Katonás pontossággal még lemásolta a levelet és íróasztalába zárta a saját levele fogalmazványával. Tán maga sem tudta tisztán, miért teszi. Be akarta váltani a szavát, megbosszulni magát... hisz érezte, hogy úgyis vége, elvesztette magamagát... Körülbelül ezt írta Bodajkinak:

"Kedves barátom! A köztünk fennálló viszonynál fogva indíttatva érzem magam, e vétlenül kezeimhez került levelet hozzád juttatni. Ha magyarázatokat kívánnál, a délután folyamán szívesen szolgálok velők stb."...

Mint a dátumokból látom, még egy napot várt és csak reggel küldhette el. Aznap délelőtt érkeztem én is meg; valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság kénytetett. Már késő volt...