Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 6. szám · / · TÓTH WANDA: AZ ÖTVENÉVES EMBER

TÓTH WANDA: AZ ÖTVENÉVES EMBER
II.

Hogy ily közeli szomszédságban voltunk. Bodajkiék felszólítottak, látogassam meg őket. Mint apránként megtudtam, a féri kitűnő orvos volt, alacsony származású, az asszonyról pedig azt beszélték, hogy valami nagy úrnak a leánya, akit hozzáadtak, mert nem volt neve. Hogy miért vannak itt, tulajdonképp senki se tudta.

Rhaden egyszer-kétszer kitért célzásaim elől, de végre mégis átkísért hozzájuk. Sietve haladtunk át nagy kertjükön, mert a forróság nyomasztó volt s az égen nehéz felhők tornyosultak. Csinos házuk volt, virágos tornáccal. Az első szobában megállottunk, mert benn énekelt valaki.

Nóra kísérte Rozukát zongorán. A kis lány figyelve állt mellette, vékony kis nyakát előrenyújtva; kedves, bátortalan hangocskáját Nóra halk, de tökéletesen iskolázott hangja támogatta. Valami ritka, finom muzsikát játszottak, hangjuk nagyon gyöngéden, végtelen kellemesen csendült össze.

Kérésünkre leülhettünk mögéjük és ők énekeltek nekünk, míg odakinn zuhogott a nyári eső és csapkodta, hajlította az egyszerre üdévé váló fényes lombokat. Az ablakok nyitva voltak és a szoba megtelt az eső felfrissítő illatával. Szép, nyugalmas, nagy szoba volt... csaknem rafinált egyszerűséggel bútorozva, de meglátszott rajta, hogy Nóra itt él és bár minden ostentációt kerül, mégis nagyon magas kultúra bélyegét nyomja környezetére. Mint később mesélte nekem, meglehetősen külön laktak mind a hárman; férjének ritkán volt szabad ideje és a kis Rozukát hallani sem lehetett a házban, madarai és ártatlan nőies foglalkozásai közepette.

Nóra szeretni látszott a hallgatag kis lányt, aki azonban e kissé hűvös érzés mellett nem lehetett nagyon boldog. Megható, gyermekes egyszerűségű volt, tán idősebb is már, mint bájos fejletlensége mutatta, gyöngédségre vágyó, félénk kis árva.

Tiszteletemre Bodajki is előjött dolgozószobájából. Még fiatal ember volt; kissé közönséges, széles vállai és nagy kezei magát fölküzdött, erős típusra vallottak. Koponyája és hideg, szürke szeme feltűnő intelligenciát árult el, úgy hogy megérthettem, Nóra miért ment hozzá feleségül. Különben függetlenül, kissé idegenül élhettek egymás mellett, méltó és kényelmes életet. Bodajki keveset beszélt, az asszonyról mindig bizonyos tiszteltettel; mindenben szabad kezet engedett neki - részben tán azért is, mert a pénz, amivel könnyen bántak, az övé volt.

Nagyon kellemesen éreztem magam náluk. Nóra szívesen elbeszélgetett velem, Rhaden nagy izgatottságára. Pedig megnyugtathattam volna - nem is gondoltam rá, hogy tetszeni akarjak neki. Elvégre van a dologban bizonyos ismeretem és elmondhatom, hogy még mindig kiismertem az elérhető nőket, de azt nem tudtam volna bizonyosan, lehet-e kezdeni Nórával, vagy nem. Azt hiszem, úgy fogta fel az életet, mint egy férfi - tán annak a szabadságával is, de elcsábítható semmi esetre sem volt. Nem szokásom elérhetetlen után törekedni - Nóra végtelenül érdekelt, sőt tetszett is, de már barátom példája is vissza riaszthatott, ha ugyan egyáltalán kedvem lett volna valami nagy dologba belemászni.

Annához az igazat megvallva sokkal jobban vonzódtam: sokkal jobban fedte a már ismert és megszokott női típust, mihez mi kényelemszeretetből ragaszkodunk. Úgy éreztem, hogy máris ismerem és értem az ajka remegését, a hosszú hallgatásokat, őszinte fiatalos nevetését és könnyeit, miket nem mindig sikerült elrejtenie. Láthattam este, reggel így bajosan titkolhatott volna előlem valami fogyatkozást; élveztem fiatal, egészséges szépségét, amely még elbírta az erős emóciókat anélkül, hogy túlságosan szenvedne alatta. De erős alkata mellett is finom idegei voltak; mozgékony arcán meglátszottak a viharok, pedig iparkodott, hogy semmit se áruljon el modorában és óvatos beszédében.

Délelőtt gyakran hosszú órákat töltöttünk egymással, míg édesanyja háztartását látta el. Rhaden későn kelt és többnyire csak tizenegy óra felé jelent meg szivarjával a diófa alatt. Anna már olyankor régen ott ült csinos nyári ruhácskájában, mindenféle kézimunkán dolgozgatva. Azt hiszem kissé lusta természetű volt, de most roppantul iparkodott, bár még kicsit ügyetlenül állt a kezében a munka.

- Mire való ez a sok minden? - kérdeztem egyszer.

- Istenem, a kelengyémre, - felelte mosolyogva. Azóta sokszor elbeszélgettünk róla. Megmutogatta, hogy és mint fog mindent megcsinálni, berendezni; ez az igazán nőies öröm a saját fészkén szinte erősebb volt most még benne minden egyéb gondolatnál jövőjére. Elnéztem és elgondoltam, mily boldoggá tehetik ezek a csipkék, vásznak és titkos értelmű hímzések, melyeket mi férfiak észre sem veszünk s melyek neki mind boldogságot jóslók. Vagy talán csak azért foglalkozik annyit velük, mert különben nem boldog?... Nem tudtam. Néha úgy rémlett, szeretne valamit mondani, kérdezni, de nem tette. Nem beszélt sokat. Okos lány volt, de azt hiszem, ebben a percben nem érdekelte semmi, csak a nagy probléma, mely előtt állt. Hazudni vélt volna, vagy fecsegni, ha másról beszél; az élet csinos apróságairól, ami iránt Nórának sok érzéke volt. Hallgatott tehát; én szivaroztam és a kék karikák közt őt néztem. Észrevétlenül közeledtünk egymáshoz a nagy csöndben, a kert illatos, meleg atmoszférájában.

Valami forró gyöngédség volt ebben a lányban; alig visszafojtható életerő. Nem igen törődött senkivel, még apjával sem, kitől pedig tán félt egy kicsit - magában élt, de finom, ívelt szemöldökei mozgása elárulta, hogy folyton gondolkozik. Néha boldog lehetett, máskor meg összehúzódott a homloka, elfeledkezett rólam és az ölébe ejtette munkáját.

Kezembe fogtam a hosszú selymes szövet másik végét.

- Mire gondol, Anna?

- Talán megmondom egyszer, - mondta sóhajtva. Egész váratlanul jött ez a sóhajtás, olyan mélyen, igazán a szívéből, hogy elpirult utána és sietve kelt fel, hogy apját üdvözölje, aki csak akkor jött ki a házból, olyan kimerült, kedvetlen arccal, mintha már egy egész fárasztó nap lenne a háta mögött.

Valóban nem győztem csodálni, mennyire megváltozott. Az annak előtte nyílt, beszédes ember most nevetségesen ideges, zárkózott lett. Mindig meg volt benne a nem egészen intelligens emberek arroganciája, de most szinte bámultam, mily nyers és követelő még Bodajkinéval szemben is. Nem volt sem odaadó, sem alázatos irányában, de látszott, hogy gondolatai állandóan vele foglalkoznak. A régi energia, amivel mindig irányította a maga és hozzátartozói életét, most erre az egyetlen pontra koncentrálódott, mintegy szünet nélkül egy szerencsétlen, ferde irányba törve.

Nem tudtam elgondolni, mi vége lehet a dolognak. Rhaden már nagyon is idős volt arra, hogy valami esemény kiragadja belőle s szinte egyforma a tragikum, akár eléri a célját, akár nem. Utolsó csepp vére volt ez a szenvedély, felemésztette magát szünet nélküli féltékenységgel és izgalmakkal. Még férfi volt, de már nem a szabad hódító, aki lenni akart, hanem őszülő úr, akivel egy független asszony szórakozhatik, de nem érez szenvedélyt iránta.

Máskor persze mosolyogtam rajta, hogy ily tragikusan fogom fel ügyét. Az ilyen szívügyek elvégre nem olyan fontosak, elmúlnak, ha másképp nem, a korral. Nem lehet itt semmit sem csinálni. Különben sem voltam tisztában, mit akar Nóra vele. Modorában semmi megkülönböztetést sem vettem észre. Később nekem is részem volt kis privilégiumokban, mik Rhadennel szemben első nap megleptek. Viselkedése nagy egyszerűségében tökéletes ízlésre vallott, de nem volt az a nő, aki boldogit, ahhoz nagyon is hűvös és független volt

Rhaden szeretett magával cipelni hosszú bolyongásaiban és olyankor mindig róla beszélt. Közlékeny természetű volt és láttam, jól esett volna mindent elmondhatnia, de hát ily dolgokról még legjobb barátjával sem beszélhet a férfi, ő mindig igen lovagias ember is volt- így hát inkább róla beszélhetünk. Meglepett, hogy meglehetősen helyesen ítéli meg az asszonyt; gyengébbnek érezte magát nálánál, - hisz mindig az a gyengébb, aki jobban szeret. Föl is lázadt néha ellene s olyankor gyűlölte és szidta. Szinte szégyellte magát előttem, hogy nem bírja a szerelmét megszerezni, hisz mi férfiak azt szoktuk érezni, hogy ez majdnem csak rajtunk múlik és szégyelljük gyöngeségünket, ha nem bírunk az asszonnyal. Dacára mindennek, meg voltam róla győződve, hogy kedvese Nórának de azóta sokkal jobban szenved közönyétől. Nem lehetne ennyire szomjas, ha már nem lett volna része valamiben. Erre vallott féltékenysége is; tudta, hogy elérhető és rám is féltékenykedett. Hiába magyaráztam neki régi teóriámat, hogy csak olyan asszonyok társaságát szeretem, kikbe nem vagyok szerelmes, se ők én belém, mert csak így kellemes az együttlét, - nem hitte el. Nem akartam kínozni szegényt és mert ügyeim még a városban tartóztattak, hogy ne legyek utjában, elhatároztam, hogy szállodába költözöm.

A szobájába mentem, hogy megmondjam neki. Ismét irt; ittlétem alatt számtalanszor leptem meg igy; bár nagy levelezésben kellett hogy legyen Nórával is, ezt mégse értettem. Elmondtam, hogy mással nem is foglalkozott.

- Kisül még, hogy regényt írsz, - tréfáltam.

Nervózus mozdulattal húzta le a kulcsot a pulpitusról.

- Te, ha meghalnék, ígérd meg, hogy te fogod átvenni ezt az íróasztalt. Nem szeretném, ha az asszonyok kezébe jutna a sok írásom. Te aztán szépen a tűzbe dobsz mindent.

- Föltéve, hogy nem én égek előbb az örök tűzben?

- Az nem valószínű, - mondta fáradtan. -... Megígéred?

- Kérlek. Olvasatlanul.

- Avval már nem törődöm... akkor...

E pillanatban igazán betegnek látszott.

- Azt akartam mondani, hogy kénytelen vagyok kedves társaságtoktól... stb. Találtam valami kifogást, láttam röstelli, hogy elereszt. Hagytam is, hogy kérleljen, de hajthatatlan maradtam. - Ígérd meg, hogy nálunk leszel, ha csak teheted. - mondta búcsúzóul.

- Természetesen.