Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 5. szám · / · KÁDÁR ENDRE: ÖRÖKIMÁDÁS

KÁDÁR ENDRE: ÖRÖKIMÁDÁS
3.

Ha tehette, minden estén leszökött a fiúhoz. A széltől is óvott leány, körülkerült a kerten, mihelyt apja elaludt, végigment a fák között, készen az előre elgondolt védekezéssel:

- Házmester bácsi, kijöttem, mert fáj a fejem. Nagyon fáj a fejem... Óvatosan beszökött Hort ajtaján. Lekuporodott melléje a pamlag sarkára, kezébe vette a fiúfejét, a szemét hangosan becsókolta és a jövendőről kérdezősködött. Ha tél lesz? Meddig fogja szeretni, ő örökre.

Várt.

Hort ilyenkor hallgatott. Már ráunt a kis leány nagy szerelmére és szeretett volna tőle szabadulni, csendesen, minden rázkódtatás nélkül, hogy a leány se szenvedjen miatta. A leány ezt megérezte.

- Ne jöjjek többet? - kérdezte egyszer. De rögtön megbánta, félt és úgy érezte, a szíve rögtön megszakad. A hold ezüstös sípjai ragyogtak szőke haján, fehérbe öltöztették, s homlokát istenivé tették. Hort elnézte a szomorú, finom arcot és azt gondolta, a leány egy porcelán figura, akinek most egy picit, láthatatlanul szinte észrevétlenül meg fog repedni a szíve. És eszében járt valami kis dal egy pásztor leányról, meg a vadászról, két porcelán figuráról, a vadász csapodár volt, elhagyta a párját, akinek megrepedt a szíve, de senki sem vette észre.

Csendben ültek, szinte érezték a pillantok érverését.

- Ne jöjjek? - kérdezte újra a leány.

Künn fák zizegtek.

- Mert maga mást szeret! Asszonyok járnak magához. Miért csalt meg engemet? - csattant ki a sírás a leány száján.

Hort megdöbbent; a lélegzete elfúlt. Aztán megkapta a leányt, és hirtelen kitolta az ajtón. Nem volt többé otthon maradása; félt. Reggel ment haza és másnap, éjfélig aludt egyfolytában. S így ment ez négy napon keresztül. Amikor odahaza volt, ajtaját lezárta belülről. Egy alkonyaton aztán, csend pillézte be ekkor már a szívét, ütemes lépések váltakoztak ablaki alatt - gyönge nesszel. Annyit kivett, hogy asszony lehetett. Figyelt. A cipője kopogásáról igyekezett felismerni. A lépések egyszerre ablaka alatt haltak el és rögtön rá megcsörrent ablaka. Újra kopogtak és később halotta távolodó lépések neszét. Egy félóra múlva, megint arra ébredt, hogy valaki ablakához lopódzott. Előbb gyöngén megkoccantotta az ablakot. Egyszer, aztán aprózva többször. Aztán újra megzörrent ablaka. Élesen, mint ahogy csak gyémánt parancsolhat rá az üvegre.

- Mars! - ordította önkívületben. Felugrott ágyából és ökle alatt zúzva repült széjjel az ablak üveg. Egy nő futott át nyomban a kerten.

Hort utána nézett. Utálat rázta végig testét. Úgy érezte egyszerre, hogy kelevények - asszonyok érett szerelmei - nyíltak meg testében és elmérgezték vérét. Az asszonyfejek körülkerengték s szájukban kékes lánggal égett gyilkos vágyuk. Az arcuk puhányszerű volt, foguk kihullott és hajuk tapadós szőrré durvult. Hort halálfélelemmel ugrott fel. Úgy érezte, hogy azonnal elpusztul. a legkínosabb halállal, ha ki nem megy a szabad levegőre. Végig ment a csendben szunyókáló ligeti házak között. Egyszerre észrevette, hogy valami zaj kel mentén. A zsebébe nyúlt. Egy revolver hüllő testét érezte ott, de ez rögtön eltűnt magatudásából. A fákat nézte, amelyek oly csodaszépek voltak, a fehér sok emeletű, csukott szemű házak világos árnyékában.

- Fák... - mondta.

Egy vonat sipított. Hort felemelte fejét, újra a lombos fákat nézte, amelyek épp úgy állnak, mint messze egy kis ház előtt; tán ugyanezek - azok.