Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 5. szám · / · LACZKÓ GÉZA: LUCIEN BEZARD HISTÓRIÁJA

LACZKÓ GÉZA: LUCIEN BEZARD HISTÓRIÁJA
(NOVELLA)
III.

Valamelyik őszi napon, amikor még az ördög sem érezte előre ezt a hosszú, makacs telet, a cséla a Veres Pálné-utcából igyekezett kifelé a Kígyó-térre.

Déli két óra. A Belvárosi asztalkái birkamód mereven álldogálnak a babérfácskák alatt. Mind üres. De az egyik előtt egy izgő-mozgó alak olvas habzsolva egy nagy könyvet.

- Üdvöz légy, Láma! Hogy kerül ide?

Lucien Bezard felugrott, gyorsan ide-oda tekintgetett, felkapta a nagy könyvet és megindult, a Cséla ment mellette.

- Mi az? Mit tanul?

- Az a M. Busson azt akarja kimagyarázni, hogy Vodebris (=Voivres, helynév a Sarthe-département-ban) kelta eredetű szó, hát azt keresem a Holder Altkeltischer Sprachschatz-ában.

- Hát már megint teljesen a toponímiának él a Láma?

Mint a mozgófénykép két részlete, oly gyorsan követte egymást Lucien Bezard arcán a keserű moly s a tágra nyílt szemű szomorúság.

- Nagyon beteg voltam a nyáron. Nem is akartam visszajönni. Idegessé tett a Pártfogó, a sok jóakaró barát... Nehéz gyomorbaj... Már akkor meguntam az egészet. De a méltóságos úr nagyon messzire előrement az érdekemben való agitálásban. Csúnyaság lett volna tőlem éppen akkor cserben hagyni. Mielőtt elmentem volna, sokat beszéltek a választásról, kiküldött bizottságról, ahol nekem volt egy pár ellenségem...

- Nem is annyira a Láma ellenségei, mint másnak jóakarói.

- Annál higgadtabban küzdhettek ellenem, nem vakította el a szemüket semmi, se harag, se gyűlölet.

- Nos?

- Hát, mondom, választásról volt szó mindenütt. Így mentem haza.

Lucien Bezard elkezdett úgy sietni, hogy a cséla alig bírta vele a sort.

- Most is hazamegyek.

- Ugyan, Strassburgba? Mi történt?

- Kiírták a pályázatot.

A cséla, úgy látszik, beismerte, hogy lámájának igaza van, mert szótlanul rohant mellette tovább.

- Azért hurcoltatta magát pár évig, azért fáradt, dolgozott, hogy most egy utolsó mérkőzésre hívják ki, a döntőre!

- Ez nem francia eljárás. Gyávaság. Vagy megválasztanak, vagy nem; ezt értem. De ez a pályázat-kiírás balkáni ötlet.

- Eh, a Lámának nincs energiája! Miért nem küzd? Nem kellene ennyiben hagyni. Hátha győz?

- Nem, nem. Beláthatja a cséla, hogy én nem pályázhatok. Többet tartok magamról. Aztán, ha vízbe löknek, úszom, neki rugaszkodom a hullámoknak. De ha iszapba löknek, mást nem tehetek, mint elmerülök, eltűnök... Megyek haza. A Maine összes helyneveinek eredetét kinyomozom. Élek magamnak... Látja, Cséla, nekem nincs szükségem állásra, van vagyonom szépen. Hanem a francia, ha van is pénze, a becsület miatt keres valahol állást, hogy ne csúfolják naplopónak a barátai, ismerősei. Persze, nem a párisi kozmopolita franciaféle népség. Én idejöttem Magyarországra, hogy kikerüljem az idegrontó "concours"-okat hazámban, amik nélkül ott még levélhordói állást se kap az ember. Itt három évig kalimpál kezem-lábam, hogy bukjam, vagy célt érjek s utoljára is fejemhez vágnak egy másfajta, csúnyább "concours"-t, ahol nem a több tudományon, hanem a több vagy jobb korteseken fordul meg a dolog. Ez az én tragikumom.

- De, Láma...

- Hagyja el, Csélám, elmondtam, hallotta, vége. A gyomromban remeg, szorong valami, ha sokat gondolok az egész dologra... Nem, nem... Undorit!... Isten vele, Csélám, elutazom, majd írni fog, én is. Maga volt itt az egyetlen őszinte barátom.

Az utóbbi szavai alatt folyton a cséla kezét rázta, mosolygott, hajlongott s mielőtt a cséla egy szót is válaszolhatott volna, Lucien Bezard elszaladt.

Görbe lábai, szűk, térdes nadrágja, nagy, esetlen német cipői, rövid kabátja, szalmakalapja ott imbolygott már a Kossuth Lajos utcában.

- Szegény Lucien Bezard! - szólt a cséla és haragosan harapta le egy szivar végét.