Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 4. szám · / · FIGYELŐ

BRÓDY MIKSA: FALUSI IDILL
LENGYEL MENYHÉRT SZINDARABJÁRÓL

Arisztikus lelkek nem keresik az igazságot. Bátran kimondani azt, ami a köztudatban van, csupán szókimondóra nem akadt még, némileg kötekedés a szemérmetességgel, kacérkodás a vakmerőséggel, vagy ami művészi szempontból még helytelenebb: elkeseredés meglévő állapotok ellen, világjavító humanizmus, fájdalmas és kesernyés arcú apostolkodás, hazaszeretet vagy hazagyűlölet, szociológia és szocializmus, szóval minden, csak a szó és az érzések szeretete nem, és nem műszeretet és nem céltalan és szent formaimádat.

Ahogy most Lengyel Menyhért "Hálás utókor"-a nyomán lábra kaptak nálunk a magyar drámákban, novellákban és egyéb irodalomban, vagy ahogy Ady Endre úgynevezett hazafiatlan költészetéhez, amely voltaképpen csak formája egy irodalmi ízlésnek, az utánzók terjedelmes uszálya tapadt, melynek egyetlen uszályfeladata piszkot és port felriasztani, - kezd ez a haza körül marakodó költészet, pro és kontra ellenszenves lenni. Kezdenek a bátor szókimondók - jobbra és balra - nevetségesek lenni az ő őszinte felháborodásaikban, melyeket nem pamfletekbe öntenek ki, hanem kölcsönkért szépirodalmi formákba öltöztetnek. Ami minden artisztikusságnak ellenkezője a politikai irodalom, vagy helyesebben irodalmi politika és taktika, piszkos áradatával belehömpölygött az irodalomba.

Költőkről nem is beszélek, akik ma aszerint csoportosulnak, hogy a magyar tavaszt, és holdvilágot éneklik-e meg, vagy a nyugati hajnalhasadás klimatikus üdvében keresik a poézist. De beszélek drámairodalomról, amely az írók és a hozzászólók kórusának kavarodásából ma már mint polémikus műfaj emelkedik ki, - pro és kontra! Herczeg Ferenc hazafias darabot ír a Vígszínháznak, Lengyel Menyhért hazafiatlant a Magyar Színháznak, majd az ellentéteket elsimító darab színre kerül a Nemzetiben. A Hírlap kritikusa pedig vagy elszörnyülködik, vagy elérzékenyedik. Aesztetikai elve: a tónus csinálja a muzsikát.

És én a tónust Lengyel Menyhértnek sem bocsátom meg, sőt neki kevésbé, mert ő a legtehetségesebbek közül való. Az igazmondók közt Bródy Sándor mellett a legtehetségesebb ridegségben és fotografikus hűségben még a "Tanítónő" szerzőjénél is tehetségesebb. Nem tudom megbocsátani neki, hogy a falusi idill idilltelenségében, mikroszkopikus szemmel látja meg a szegény emberi lélek kis piszkos nyomorúságait, az egymásra utalt falka mérges, de ártalmatlan harapásait, kegyetlenül lefotografálja mindezt, de nincs benne annyi művészi könnyelműség, hogy nagy fensőbbséggel mozogtassa előttünk a képeit. Hiányzik belőle a meleg cinizmus, megmosolyogja és vállat veregetve kissé lenézőleg meg is bocsássa a falu bűneit.

Sokkal szigorúbb, mint Gogol, fájdalmasabb, mint Gorki, kegyetlenebb, mint Show. Hiányzik belőle a Gogol jókedve, a Gorki megbocsátása, a Shaw főlényes bölcsessége. Fáj neki, hogy ezt meg kell írnia. Ha nem is nyilatkozott volna így a támadások ellen, melyek őt ravasz köznapiság részéről érték, kiérezhette magából a darabból az ő hazafiságát a közönség És a nagy őszinteségét! Lengyel Menyhért darabjának a hibája: a szerző gyengesége, hogy utálja, gyűlöli a gonoszt, ahelyett, hogy az iróniájával kegyelmet gyakorolna fölötte.

*

Lengyel Menyhért még egyszer megmutatta azoknak, akik a kínok verejtékével vánszorogtak a nyomában, hogy kell szatirikus darabot írni. Az analitikus vegyész módjára, aki a neki szükséges elemeket kiválasztja, kioldja a testekből és egy lombikba gyűjti össze. A falusi idill bájtalanságához bizonyára nem egy falu extractumát kavarta és sűrűsítette egy tömeggé. De oly mesteri módon, hogy akár mindegyik magyar falura rá lehetne fogni, amit Belényes faluról mond.

A megvesztegethető hatóság, a műveletlen tanközeg, a félművelt intelligencia, a zsentriskedő zsidó, a könnyen megejthető és bárdolatlan ártatlanság, a rosszízű és gyanúsan becsületeskető cinizmus, a költekező szegénység, mindez a felvonultatás módjában, a beállításban, a vonalvezetésben levegős perspektívát ad Lengyel falujának.

Csupa ember, aki mögött a szerző éles szatirikusságával nagyon el van rejtve, anélkül, hogy pillanatra is láthatóvá lenne. Ezt a Capus-szerű mesterkéletlenséget, természetességet nem tudják utánozni az utánzói, akik minduntalan odatolakodtak a darabjuk hősei közé és elmondták gúnyos röpmondásaikat.

*

Millió rajz és millió elmélet. A megnyugvások és - az életben nincsenek nagy tragédiák - szomorú megismerése gubbaszt a darab mögött. Egy gyermekét szoptató kövéredő asszonyság elégedett fásultsága az utolsó felvonásban jelent valamit. Jelenti, a másik a már hiányzó gyermeket, akit poros falusi délutánok unalmában vetélt el ugyanez az asszonyság: a kultúra féktelen vágyát, melyet néhány hónap előtt még a szívében hordott. Már akkor, a csirájában sem volt életképes maga a kultúra, de a vágyban volt legalább életkedv és erő. Tragikus vajúdások előzték meg ezt az abortusz. De a falu, - a jótékony, sötétlelkű, vasorrú bába, - mindent szépen elsimít, eltemet és elfelejtet.

Ez a poézise Lengyel Menyhért darabjának.

*

A Magyar Színháznak Beöthy László az igazgatója. Ő az egyetlen képviselője nálunk annak, amit színművészetben, dramaturgiában, rendezésben intuíciónak, - és tudásnak, merészségnek - és egyben ízléses óvatosságnak lehet nevezni. Előadatta Lengyel darabját, amit a mai körülmények közt némileg merészségnek lehet minősíteni - de abban a látszólag vak bizalomban, amellyel a magyar falut ostorozó szerző iránt viseltetett, sok mélységes gondolkodás van: gondolkodás a szini irodalom igazi jellege és iránya fölött. Azonkívül egy despotikus bizalom a művészei iránt, akiket ő maga nézett ki magának és nevelt fel egy modern színművészet számára.

Ahogy a falusi idilleket Csortos, Halmi Margit, Rátkai és a többiek játszották, azért a hazafiak is kegyelmet adhatnának Lengyel Menyhértnek a színháznak is megbocsáthatnák, hogy mellőzi a párisi külvárosi színházak kipróbált repertoárját.