Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 4. szám

LACZKÓ GÉZA: A STILUS ÉS AZ ISKOLA
(PÁRBESZÉD)

Amint egy meleget ígérő, párás nyári reggel a Hója-erdőben sétáltam, éppen azon gondolkoztam, hogy a kolozsváriak legalább is lusta emberek, ezt a kedves helyet elhanyagolják. Ekkor az ösvény-kanyarulatnál egy vadász tűnt föl.

- Lám, lám, milyen igazságtalan vagyok, mondtam nevetve magamban.

A vadász már messziről mosolygott s hamarosan rám kiálltott:

- Szervusz, Géza.

Kissé bámész feleletemre vígan legyintett.

- Ne csodálkozz a ruhámon. Nem vadászni jöttem ide. Én is tudom, hogy itt cserebogáron kívül nincs más vad.

Kérdőjeles tekintetemre így válaszolt:

- Azért vagyok vadászruhában, - itt elpirult egy kissé, - no, mindegy, neked megmondhatom, tudod, én nem vadászom, de erdőben gyűlölöm a pantallót meg a lógó szalagú kivágott barna cipót. Könnyű csizma, zöldes ruha, vadász-sapka - csak így tudok erdőben járni.

Ez a sajátságos vadász egy pesti kollégám volt.

Valahol Újpesten tanít, igen eszes, de különösködő, nagyon művelt, de rendszertelen eszű tanár, mint az olyan ember, akinél a nagy dicsvágyat nem ellensúlyozza a kora ifjúságban megszokott célszerű munka.

- Tudod, folytatta, ezért nem járok a Hűvösvölgybe, vagy egyéb ilyen helyre. Zavartan hallgatott.

Úgy tettem, mintha zavarát nem vettem volna észre.

- Értelek, mondtam. Te, aki oly széles körültekintéssel néztél bele idők és nemzetek műveltségébe, aki könyvekkel a félvilágot, vasúton a másik felét beutaztad, aki fellebbentetted az idők leplét és láttál is valamit a múltban, te már nem tudsz meglenni stílus nélkül. Fogadni mernék, ha egy tennis-pálya közelében véletlenül megállsz, szégyellni fogod magadat, hogy nincs rajtad fehér lóden-ruha.

Nevetett: - Igen, igen!

- Azért jöttél ide vadász-ruhában, mert nem akarsz kiríni a környezetből, irigyellek ezért a szokásodért. Nekünk fogalmunk sincs valamiről, ami nélkül te el sem tudsz lenni. Pedig fontos dolog a stílus.

Laci már nem volt zavart, öntudatosan feszítette a mellét:

- Hogyne! Persze! Elhallgatott, mintha előzékenységből adná át nekem a szót.

- A stílus a legkényesebb dolgok egyike az emberi lét minden viszonyában. Annyira, hogy egy francia nem idegenkedett ettől a gondolattól: Le style, c`est l`homme. Ha nem találnál merésznek, én szívesen módosítanám így ezt az igazságot: Le style, c`est l`univers. Ha parancsolod, pontosabb meghatározással is szolgálhatok. A stílus a megjelenés tárgyhoz mért formáinak egyénileg és fajilag jellemző állandósága.

- Értelek. Az én esetemben a tárgy az erdőben járó ember, megjelenése formája a vadászruha, ami pedig olyan, amilyet nálunk régóta viselnek a vadászok. Az egyénileg szóval azt akarod mondani, hogy azért én valamiben különbözöm a többi vadásztól.

- Igen, így értem. Ha jól megfigyeled, nincs semmi stílus nélkül. A jellemtelen embernek jelleme rossz tulajdonságokból áll nagy részben, tehát ez is jellem. Ami stílustalan, az tulajdonképpen két külön stílusú dolog időszerűtlen együttléte.

- Ez világos, mondja Laci. Van ház-stílus, templom-stílus, van magyar ház, van hindu templom. Van az eposznak stílusa, van Arany János eposzának stílusa általában, de van Aranynál ennek alárendelve egy komikus eposzi stílus is.

- Amit mondasz, barátom, az csak egy nagy keretbe foglalt dolgok közül egynek-kettőnek találomra való kikapása. Ha szabad ismételnem le style, c`est l`univers.

- Elég baj, hogy ilyet nem tanítunk az iskolában.

Erre az üres pedagógiai sóhajra azt feleltem:

- Nem is tudod, milyen igazgat mondtál. Nemcsak az élő beszédnek, vagy írásnak van stílusa, hanem a megjelenésnek, sőt a történelmi feleletnek is.

- Igen. Nemcsak az írás és beszéd stílusát, hanem a stílus-érzéket általában kellene fejleszteni.

- Tehát válasszuk ketté ezt a dolgot, siettem én megelőzni a kérdés összegabalyítását. Engedd meg, hogy egyfelől a stílusérzékről beszéljünk, másfelől az anyanyelv stílusáról. Mert ugyebár, azt te se kívánod tőlem, hogy francia stílust is tanítsak. Idegen nyelv oktatásában elég eredmény valamelyes nyelvérzék adása és meghatározott körű nyelvkincs közlése. Időm nincs a stílus-tanításra. A stílus a megjelenés formája. Mikor még csak az anyagot adom, hogy képezzem közben annak megjelenési formáját is?

- No, barátom, kissé túl mégy a határon. Idegen nyelv stílusát nem taníthatod meg, de magasabb fokon felhívhatod a gyerekek figyelmét egyre-másra. Nyelvérzékkel együtt stílusérzéket is sejtethetnél meg velük.

- Ehhez sok olvasás kellene, vélekedtem én.

- Igazad van!

- De például a VI. felsőbb leány osztályban mit csinálok én heti két órával?

- Géza, te előbb engem róttál meg a pedagógiai sopánkodásomért, most te is benne vagy. Az apám suszter volt, tudod, gyerek-koromban oda fogott a kapta mellé. Én csak hibátlan, igen jó, új eszközökkel akartam dolgozni. Akkor tanultam tőle azt a mondást, hogy jó mesterembernek nincs rossz szerszám. Alkalmazd magadra a példát.

- Tehát osszam be szigorú számítás alapján anyagomat úgy arra a két órára, hogy mindenre jusson idő. Igen, köszönöm. Tehát azt hiszed, két óra alatt úgy lehet sokat olvasni, ha a megválasztott anyag többféle, érdekes és jellemzően csoportosítható, ide vagy oda beilleszthető. Most térjünk vissza. Tehát te is megengeded, hogy idegen nyelv stílusát nem lehet megtanítani?

- Megtanítani nem, de tanítani lehet.

- Helyes. De meg tudod-e az anyanyelv stílusát tanítani?

- Hogyne, felelt Laci. Egy kis ravaszsággal, piciny erőszakkal, nagy-nagy buzgalommal és sok-sok szeretettel a történelmet is bevágatom a fiúkkal.

- Ugyanezt az eredményt elérem én is a lányoknál a magyar irodalom-történettel. Nem is említve azt, hogy a történelem vagy irodalom-történet anyag, míg a stílus forma.

- No, jó, jó. Kétségtelen, hogy más módszert kell alkalmazni.

- Kedves Laci barátom, a pedagógiában úgy is sok az ilyen általános szólam, ami nagyon hasonlít a terméketlen földhöz. Legalább barátok közt ne használjuk őket. Különben köszönöm mondásod egy szavát: a módszert. Kérlek kövessünk mi is valami módszert beszélgetésünkben, ha nem untat.

Laci kedvesen mosolyogva kuporodott le a fűre, ahonnan elterülve hallgatta szavamat.

- A stílust valahogy már meghatároztuk az előbb. Minden dolognak, ami megjelenik, stílusa is van; ezt is tudjuk. A stílus folyékony valami, nem a térhez, hanem az időhöz hasonlítható. Hanem látod, egy hibát azért elkövettünk.

- Illetőleg elkövettem, szerénykedett Laci. Belekevertem a stílusérzéket anélkül, hogy meghatároztuk volna. Várj csak. Stílus-érzék; ez azt akarja mondani, hogy felfogom a stílust. Stílus-érzék a stílus meglátása, felfogása.

- Szabad legyen hozzátennem valamit, amivel az egész így fog hangzani: a stílus-érzék képesség mindenféle stílus mibenlétének öntudatos felfogására. Megmondom, mért tettem hozzá a "mindenféle" szót. XIV. Lajos egész korának remek érzéke volt koruk stílusához. Alig akad egy-két különösködő, aki kirí a selymes környezet puhaságából., de a klasszikus világot nem érezték meg, stílus-érzékük van volt vele szemben. Cinna épp úgy fehér parókában jelent meg a színen, mint Hippolyte. Ezek az emberek mindent magukhoz hasonlítottak. Kétségtelen, hogy nagy becsű az ilyen stílus-érzék, de korlátolt.

- Pedig korunk a korlátok ledöntésének kora. Ne csak körültekintésünk, de felfogó képességünk is legyen messzehatoló. Mi hasznom van belőle, ha a japán rajzművészet különösségein csak mosolygok és elsőrangú tulajdonságait nem veszem észre. Te, láttam a Louvre-ban egy kakast, egész feketét, csak a taraja piroslott le a papírról. Fejét leszegte haragos támadásra készen. A fekete, dús tollú fark gyönyörű ívben kunkorodott fel és hullott vissza s ez a gyönyörű fark három szaggatott szélű tus-vonással volt megrajzolva.

- Laci, kérlek, így eltévedünk. Állapodjunk meg abban, hogy különösen nekünk, modern embereknek kell a széleskörű felfogó képesség. Miért? Mert műveltségünk annyira egymástól távol eső, idegenszerű, sőt különös részekből tevődött össze, hogy az iskolából most júniusban kilépő ifjú olvasni fogja a "Nyugat" szeptemberi számát és egy szót sem fog érteni belőle. Készülnünk kell korán a fejlődő műveltség megértéséh ez. Az átadandó műveltség és a fejlődő műveltség közt ma úgynevezett űr tátong. Ezt áthidalni kísértjük meg egyelőre ezzel a stílus-érzékkel.

Laci, mint aki gyöngyöt lel a szemétdombon, örvendve kérdezte:

- Öntudatos felfogásról beszéltél?

- Nem felejtettem el. Látod, neked van stílus-érzéked, de nem tudod, legalábbis nem tudtad, hogy van. Megjelenésed egy kép, de agyad nem ad hozzá felvilágosító magyarázatot. Nemcsak megéreznünk, értékelnünk kell a különböző stílusokat, hanem tudnunk is kell, hogy miben különböznek egymástól és még egy sereg részletet.

- Hát azt szeretném látni, hogy tanítasz stílus-érzéket az iskolában? Talán már meg is írtad a stílus-érzék tankönyvét? fölényeskedett Laci barátom.

- Még csak egy pár fejezet van belőle készen, feleltem én kitérve a jellemző magyar gúnyolódás elől.

- Nem mondanál el valamit belőlük? szólt Laci olyan hangon, hogy előbbi gúnyolódását komoly érdeklődésnek vegyem.

- A stílusérzék fejlesztéséhez két szóra van szükségem, engedd meg, hogy bevezessem őket: ízlés és alkalomszerűség. Az ízléses megjelenés, viselkedés, ruha, könyvek, írószerek, a megszólalásoknak tárgyilag, formailag a helyzethez mért volta, hogy úgy mondjam elemi iskolája a stílus-érzék fejlesztésének. Ha iskolába megyünk, legyünk iskolaszerűek.

- Benne vagyunk a tanári vaskalaposságban, vélekedett Laci.

- Dehogy, iskolaszerű az, ami nem rí ki az iskolából. Poros kabát, tintás kéz, tükrös nadrág nem iskolaszerű, bár ott találhatók legtöbbnyire, de ezzel ellentétben nem iskolaszerű a smoking sem. Légy nyugodt, ez az érzék többé-kevésbé benn van a tanáremberekben, hajlandó lennék azt mondani, hogy nagyon is.

- No jó, igazad van. Most, hogy egy kicsit utána gondolok a méreg is elfut, hogy V. gimnazisták magas dupla gallérban, divatos hajviselettel és világos divat-felöltővel jönnek iskolába, sőt egynémelyik kemény kalappal tetőzi be gavallérságát.

- Ezért lennék én is hajlandó körlevélben, vagy más ilyen úton először megértetni a szülőkkel a dolog szükségességét, aztán felkérni őket., hogy leányaikat köténnyel küldjék az iskolába. Nézd meg a Fliegende Blätter-t, látsz te Budapesten olyan iskolás bakfist, mint ott van lerajzolva? Nálunk minden önképzőköri elnök író, minden falusi jegyző vezető politikus, minden felsőbb lány már felsőbb lény is, legalább is bálkirálynő.

Laci nevetett, magam is elmosolyodtam komikus kétségbeesésemen.

- Ott hagytuk el, fontoskodott Laci, hogy az iskolában legyünk iskolaszerűek.

- Igen, folytattam, az ízlést és alkalomszerűséget sose felejtsük szem elől. Tanár legyen a példa. A gyerekek sokat fognak ellesni tőle és utánozni is próbálják. A tanteremben ne viccelődjünk, de azért tréfálhatunk, viszont, ha kirándulunk velük, szálljunk le az Olympusról és jusson eszünkbe, hogy senki sem fog perbe, ha nem okvetlenül Csáti Demeter írói kvalitásairól értekezünk röviden...

- De velőtlenül, vágott rá Laci, szerfölött örvendve, hogy Sipulusz tréfáját újra föltalálta. Elég a tréfából, vélekedett tovább. Halljuk a fejezeteket!

- Íme. Menjünk végig a tantárgyakon. Első legyen a magyar. Ne feledjük azonban, hogy a stílus-érzéket nem tanítjuk, hanem megsejtetjük, nem mulasztva el néha hangsúlyozni, hogy a tárgy és a megjelenés adott együttléte nemcsak szép, jó, hanem szükségszerű is.

- Te, szólt közbe Laci, te tudod, mi az a "pastiche". Egy író modorában előadott részlet. Ilyet a franciák úgy-e szeretnek csinálni? Nem lehetne valami hasonlót nálunk is életbe léptetni? Petőfi is csinált ilyet, mikor Gvadányit megverselte:

"Kegyelmednek már rég pihen a pennája,
Kegyelmednek régen megnyílt a sir szája,
Hol békességgel a föltámadást várja.
De még most is kedves nekem a munkája."

- Alkalomszerűség! kiáltottam feddőleg, de rögtön utána tettem: De azért igazad van. A pastiche-készítés mintegy kényszermozgása az agynak: egy írót el se tud megjelenése formája nélkül képzelni. Tehát annak, aki a stílus-érzéket megsejteti, más dolga nem lesz, mint a megjelenés tárgyhoz mért formájának állandóságát tenni szembeszökővé. Ez a kis vargabetű visszavezet a magyar tanításához.

Laci mosolygott:

- Elképzellek, hogy fogsz bemenni sujtásos magyar nadrágban, csizmában az osztályba, hogy csapod le kócsagtollas kalpagodat a katedrára, csöndet kérvén.

- Tréfád nem is olyan rossz, mert világossá teszi, hogy stílus-érzéked öntudatlan, ezért néha téved, mint most is. Semmi sem lenne stílustalanabb, mint amit te most mondtál. Másra kell nagyon vigyázni. Szavaimra és a könyv szavaira. Magyar órán hibátlan kiejtéssel, tősgyökeres magyaros stílussal kell magyaráznia világos, magyar észjárású csak nagy írók műveit a tanárnak. Most csak azt jegyezzük meg, hogy a magyaros szabatosság első fontosságú dolog.

- Ha jól emlékszem, fontoskodott Laci, az anyanyelv stílusának tanítását későbbre tettük.

- Igen. Ezt csak általános tájékoztatóul mondtam. Vegyük az ókori nyelveket. A stílus-érzéket itt ne zavarjuk össze a stílussal.

- Éppen szólni akartam, mondta Laci, hogy az úgynevezett "stílusgyakorlatok" című fordítási feladatokkal semmit se lehet elérni.

- Tudom. Úgy értem a dolgot, hogy a latin nyelvvel a latin életet is bemutatom.

- De nem régiségtanokkal, kiáltott fel Laci.

Én örültem, hogy ismét komolyabban követi barátom az eszme menetét és így szóltam:

- Semmi esetre sem. Egyfelől állnak a nyelv, a stílus, a régi élet, - másfelől a nyelvtan, stilisztika, régiségtan. Ez a három utóbbi tudomány, rendszerezője az előbbi háromnak. Mi taníthatjuk az utóbbi hármat igen szép eredménnyel s e mellett a gyerekeknek halvány sejtelmük sem lesz az első háromról. A direkt módszer nagy, de félreismert, félremagyarázott szó. Egyenesen a nyelvet tanítsuk, ne rendszerét: stílust éreztessünk, magyarázzunk stilisztika nélkül, mutassuk be a régi életet régiségtan nélkül. Zárjelben legyen mondva: az utóbbi három dolog is igen fontos, tanítani is lehet, de nem pótolja tanításuk az első három tanítását.

- Látod, Géza, én rögtön híve lettem az angol Dent kis latin könyvecskéjének, amit bizony öreg, rubrikás eszű tanárok idegenkedve fogadtál.

- Ó Laci, ennek a könyvnek, mint előbb homályosan céloztam rá, nem csak az a jó tulajdonsága, hogy holt nyelvet is direkte tanít, hanem nem az, hogy a latin életet is bemutatja, képben, párbeszédben. Ez stílus-érzék munkája. Csak így vonhatjuk közelünkbe a múltat; csak így küzdhetjük le a megjelenítés centripetális erejével az idő rohanó centrifugális erejét.

- Hisz a felnőttnek is kell megjelenítés, hogy képzelő ereje is segítse felfogását, hát még a gyereknek! Laci elmosolyodott és így folytatta: Csak nem rég tudtam meg pedagógiai vizsgálatra készülés közben, hogy milyen okos volt Comenius az Orbis pictus-ával. Képes tankönyv. Browning egy kicsit lenézi, hogy a nagy hűhó vége csak egy képeskönyv lett. Pedig minden tankönyvnek képesnek kellene lennie.

- Nézd csak meg, Laci, majdnem minden tankönyvünkben van kép. A direkt módszer még a modern nyelvkönyvekbe is becsempészte a szalont, az ebédlőt. Fölösleges mondanom, hogy ez még mind csak tapogatózás. A célszerűségtől, teljességtől még messze áll. Látod, a franciáknak kézi szótárai is képesek: növények, állatok, egyéb szemléleti tárgyak le vannak rajzolva bennük.

- Igen, igen. Nekem is van olyan Petit Larousse-om. Milyen gyönyörű képes tábla ábrázolja ott a mérges gombákat!

- Hát ezt csak folytatni kellene Laci. Ilyen beosztású, módszerű könyvet, mint a Dent kellene írni a görög nyelvről. Odyusseus bolyongásához, Achilles haragjához képek kellenének. Homerost mi nem olvastuk, hanem végig kérődztük s még a nyelvtanozás szürke leple alól is kicsillant a sokszínű görög élet! Áttérve a modern nyelvekre, rájuk is alkalmazható lenne Dent módszere némi változtatással. Az ős germán, középkori, újkori német alakok, tárgyak és fogalmak a német tanításának helyes alapjai. Semmi sem hibásabb, mint saját szorgalomból németül tanulóknak azt ajánlani, hogy először egy magyar regényt pl. Die Dame mit den Meeraugen-t olvassa, összevetve az eredetivel. Ez a fáradság csak német embernek lenne hasznos. Ne Lenau Pusztáját olvassa a kezdő, hanem a lehető legspeciálisabb német hangú, tárgyú verset vagy prózát. Persze kellő vezetés mellett.

- A nap kezd rám sütni, Géza. Menjünk itt az árnyas úton járni egyet.

- Jó, Schopenhauer is kiemeli a lassú sétálás gondolat-mozdító tulajdonságát.

Amint fölkeltünk, valami szomorú húr pendült meg bennem és így szóltam:

- Én igazán képtelen könyvekből tanultam meg franciául. Mind a két értelmében veheted a szót. Hogy egy éve láttam a francia életet, léptem alatt Párizs múltja dongott meg, a francia nyelv zenéjét a forrásnál szürcsölte fülem, bár semmit sem tanultam, könyvtárba be se néztem és utcán és erdőn, múzeumban csavarogtam csak és alig voltam ott hat hétig, mikor visszakerültem, jobban tudtam a nyelvet.

- Sokat olvastál, ugye?

- Nem, Laci. Verlaine versei. Stendhal Chartreuse de Parme-ja volt az egész. Talán szuggeráltam magamat, nem tudom. De amit mondok az tény. Igen, ezért kellene ős kelta, frank középkori újkori francia alakokat, tárgyakat és fogalmakat venni a francia tanítás alapjául.

- Egy tankönyv, Gallia picta címmel! lelkesedett Laci.

- Pardon, Laci. Nem gondolod inkább, hogy tekintve a stílus-érzéket jobb lenne címnek La France en images?

- Kétségtelenül. De tudod, én gimnáziumot végeztem; nem mertem franciául mondani.

- Így aztán összekerülne egy tankönyvbe a francia történelem, országuk földrajza, közgazdasága, a francia élet, észjárás. Pedig ezt a fokot is el fogjuk érni a tanításban. Ahogy áthaladtuk azt a fokot, ahol a zsebemben lévő konyhakés éle elcsorbult, de a szomszéd ház tetején lovak legelnek-féle mondatok voltak a megtanulandó, átlépjük azt a fokot is, hol a petite Louise erényeit dicsérjük ékes gallus-nyelven, vagy a Propre comme un sou neuf gyönyöreivel keserítjük a gyerekeket.

- Igaz, Géza. Nyelvkönyveink még mindig sokat moralizálnak. A jó gyermek erényeit tanuljuk meg előbb magyarul, aztán németül, mire a franciához érünk, megcsömörlünk minden unalmasan jó viseletű gyerektől, aki olyan kifogástalan modorú és megjelenésű, mint az angol felsőház elnöke.

- Ne feledd, Laci, hogy nemcsak a tankönyvbe kell kép, hanem kellenek fali képek is francia városok, faluk, templomok, uralkodók, viselet stb. bemutatására.

- Úgy látszik, Géza, te külön szertárt állítasz a tanítandó nyelvek számára.

- Nem veszem gúnynak szavadat. Igen. Ilyesmire gondolok.

- No lám, Géza, annyira elmerültünk, nevetett Laci, hogy már mióta az égető napon járunk. Gyere erre balra, a Kányafőre vezet ez az ösvény.

Egy darabig szótlan mentem utána s visszagondolva a mondottakra azt mormoltam magamban: Le style, c`est l`univers.

- Te is utat mutattál nekem, élcelődött Laci, nemcsak én te neked. Az előbbiek képére könnyen vázolhatom a stílus-érzék fejlesztésének menetét a történelem, vagy a földrajz tanításában is. Kell először egy földrajztörténet szertár. Benne képek, gipszminták, kasírozott fegyverminták, helyrajzok; hazai és idegen, jelenkori és régi viseletek, házminták, domborított részlettérképek, hazai és külföldi termékek, vad népek háza, viselete...

- Elég, Laci, elég, nevettem én. Úgy se tudod egyhamar kimeríteni ezt a rendszeres felsorolást. Én rövidebben megmondom: a tanításnál fontos vagy jellemző és bemutatható dolgok erre alkalmas képmásainak mind meg kell lenniük ebben a szertárban.

Egy darabig hallgatva botorkáltunk a suppogó avaron, recsegő ágakon, amikor egyszerre félreugrott Laci, valamit elkapott fél kézzel. Aztán óvatosan két ujja közé fogta a bogár potrohát:

- Tudod mi ez?

A fejemet ráztam:

- Nem. Tudod-e, hogy hatodikos gimnazista koromban minden állat latin nevét tudtam? Ha Dadi barátommal sétáltunk, én folyton így beszéltem: Nézd, milyen szép Equus caballus, vagy Nini! milyen kedves kis Motacilla alba. De se akkor, se ma nem ismerem meg a macskánál kisebb két avagy négylábú állatot s ha kiránduláson a lányok megkérdezik egy bogárról, hogy mi az, hogy szégyenben ne maradjak, kénytelen vagyok azt mondani: Gnóthi szeauton.

- Ó, kiáltott örvendve Laci, hogy a szót végre átveheti, mint az olyan ember, aki csak saját hangjában gyönyörködik, nekem nagyszerű természetrajz-tanárom volt, ugyanaz, aki másodikos koromban földrajzra tanított. Hozott be mindig olyan páros képeket, amiket két födeles nagyítón keresztül kell nézni, amellett egy csomó fali képet. Ha másképp nem ment, hát a táblára rajzolta fel az előadandót. Én mindig utána másoltam. Ma is megvan egy ilyen füzetemben - oly élénken emlékszem rá! - egy csimbókos hajú bushman fej, egy elefánt-csapda, fókavadász-csónak és még egy egész csomó ilyesmi.

- Látod, Laci, ennek a derék tanárnak volt stílus-érzéke.

- Határozottan, még pedig elsőrangú. Állattani órán egyszer nyulat boncolt fel. Büdös volt s hogy ne érezze, szivarozott. Labda röptét nem kísértem oly csillogó szemmel, mint nyiszitelő kését. A gimnázium udvarán hátul lefoglalt magának egy jó nagy területet. Feltöltötte, egy helyen homok volt, odább szikla-utánzatok, elől egy földbe ásott hordó képviselte a tavat; volt ott alföldi, alpesi, tavi flóra. Szegény, úgy ápolta a kertjét. Onnan hozott fel az órára növényeket, tíz percnyi szünetekben sokszor magyarázott a köréje önként sereglő fiúknak. Mi sokszor játszottunk footbalt az udvaron. Hányszor cuppant a kis tóba a goromba labda nem egy vízi rózsának zúzva szét fejét. Mindig bíbelődött valamivel. Istenem, mennyi vegytani kísérletet láttam tőle kisdiák koromban. Márványlapot étetett gyökérrel, egeret fullasztottunk nitrogénben, megbolondítottunk oxigénben. Mikor láttuk a sajátságosan ideges élénkségét az egérnek, akkor megértettük, mit jelent az ózon-dús levegő az embernek s hogy mi is így halnánk meg tiszta oxigénben, nagy gyönyör közepett. Mennyi ásványt mutatott. Minden órán hozott egy párat. Oda adta a szélső fiúnak az első padban: Nézni, tovább adni! Himpellér! szavakkal. Megtörtént, mire a második csoportba ért, már fadarab, vagy egy szórakozott gyerek lábáról leorzott cipő kerengett titkos utján. - de azért hálás vagyok az öregnek.

- Ehhez, Laci, gazdagon felszerelt szertár kell és sok pénz.

- Tőle tanultam, Géza, a bélyeggyűjtést. Első bélyegem a kék ötös chile-i volt. Rarité! mondtuk akkor egymásnak. De ismerem is a földrajzot. Fogadjunk, te azt se tudod, hol van az olasz Eritrea, pedig külön bélyege van.

Gyorsan szóltam közbe, hogy megállítsam Laci áradó visszaemlékezését:

- Én szegény intézetbe jártam. Ilyesminek hírét se hallottuk. A fizikát csak könyvből tanultuk. Dörzsölő villanygépet is csak ábrán láttam a 124. ábrán. Pedig eddig is a természetrajz és fizika voltak azok a tantárgyak, amelyek leginkább törődtek a stílus-érzék fejlesztésével, bár öntudatlanul és esetlegesen.

- Te Géza, vajon van-e köze mindennek a stílus-érzékhez?

- Hogyne, Laci! A megjelenés formája... Tehát szemléltetésről van itt szó. Minden, ami a szemléltetést szolgálja, szolgálja egyúttal a stílus-érzéket is. A földrajz egyes részeinél, a természetrajz illető ágainál, a fizikában amennyiben élőkről és erőkről van szó, nem szabad ezek képmásainak bemutatásával megelégednünk, elő kell mutatnunk magát az erőt, magát az élőt. Tehát menjünk állatkertbe, mutassuk meg a mimózát, a rovarevő növényeket evés közben; ha exotikus vendégei vannak városunknak, gondoskodjunk róla, hogy a gyerekek valamiképp lássák.

- Egyszerűen meg lehetne kérni őket, látogassák meg az iskolát, örvendezett hirtelen ötletén Laci.

- Aztán olyan természeti vagy mesterséges erőt, amit lehet, közvetlenül figyeltessünk meg a gyerekkel. Sőt én nagyon szeretném, ha a nevezetes találmányok, gépek történetét is röviden megismertetnők velük még az iskolában. Én, Laci, a földrajzot az államvasutak közismert hirdető fényképein, a fizikát az "Universum" lapjain kezdtem megsejteni, de már akkor - sajnos- nem voltam gyerek.

Egy árkon kellett átugranunk, egy öreg fát megkerülnünk és egy padhoz értünk, ami egy kis meredek tisztás-szélről szép, széles kilátást adott a város völgyére. Fáradtan a járástól, beszédtől, horgadó fejjel ültünk le. Magam elé néztem a fűbe, aminek tövén még harmat csillogott.

- Látod Laci, én nem tudok rajzolni. Soha se is tudtam. Pedig jó lenne, ha értenék hozzá. A stílus-érzék fejlesztéséhez okvetlen szükséges a rajz. Módomban kell egy eszköznek lenni, hogy akármilyen nyomot hagyó valamivel ábrázolni tudjam azt, amit a szó nem elég megértetni. A mindjobban terjedő fényképezés a látott szemléleti tárgyak megörökítésére szolgál. De a képzeleteiket vagy csak emlékezésünkben megőrzötteket egyedül a rajz tudja megérzékíteni. És ennek a rajzoló képességnek öntudatosnak kell lennie, ezért igen okos dolog, hogy a felsőbb leányok szabadkézi rajz órán hallanak valami művészettörténetet. Valami kevéssel kellene több, és elég lenne. Jelentőséges, hogy az én iskolámban a VII- és VIII. osztályainkban is helyet foglal a művészettörténet, kár azonban, hogy rajzolás nélkül.

Laci már régóta mosolygott.

- Min nevetsz?

- Azon, hogy már csak a mennyiségtan, geometria, egészségtan, háztartástan van hátra s körülbelül minden tantárggyal végeztünk.

- Jó, hogy említed a mennyiségtant, geometriát, ezeket a teljesen elvont tantárgyakat. Itt már vétek a személtetés; legalsó fokon lehet babon számláltatni, de nem lenne szabad kényelem kedviért a geometriánál ahhoz a túlságos szemléltetéshez folyamodnunk. Egy matematikus barátom magyarázta egyszer nekem, hogy ha megmutatok egy fakockát, vagy egy belül üres keménypapírból való kockát a gyereknek, hiába próbálom megértetni vele a matematikai fogalmat, mindig azt fogja hinni, hogy az a fatömb, vagy az a hat kemény karton-lap a kocka. Ez a szemléltetés utját vágja annak, hogy a gyerek azt a tisztán elvont fogalmat megértse, elsajátítsa, hogy a kocka az azoktól a lapoktól határolt tér, a lapoknak semmi köze hozzá.

- Eredményed tehát az, hogy a matematika és geometria maradjanak meg elvontaknak, amennyire csak lehet.

- Csak ez a stílszerű. Minél elvontabb, minél matematikusabb a tanár a megértés határain innen, antul jobb tanár. Viszont ezeknek az elvont fogalmaknak elvontsága igen jól fog az ellentétek elvén világossá válni, ha bemutatjuk a gyakorlatban való alkalmazásukat.

- Géza, te tán valami ízelítőre gondolsz a mérnöki tudományokból?

- Igen, valami ilyesre. A fogalmat elfogadom, de a szót nem; kissé erős.

Elhallgattunk és csak most láttuk meg a kilátást. A szem akadálytalanul siklik le a lejtőn s lent jobbra-balra szétterül a völgy iránt. Balra a város; házai közül kitolakszik a vaskos gót templomtorony. Szembe egy kukorica-táblán, a Szamoson, a Monostor paraszt-házain át a Házsongárd lombos, ferdén emelkedő tetejére szalad a tekintet. Jobbra messze a Szamoson habzik valami, zúgása ide hallatszik; ott van a gát. Fölötte távolabb fehér szalagocska furakszik be a zöldes-fekete árnyékba: a katonai út a Plecska-erdőbe.

- Laci, már délre jár. Tán indulnánk.

Szórakozottan gyújtottam rá egy vékony szivarra; egypár szippantás után némiképp megpihenve néztem föl. Szemem egy kis papírlapra esett, amit Laci mosolyogva tartott az orrom elé, úgy látszik már kis ideje. Engem rajzolt le.

Megindultunk: szótlanul mentünk mindaddig, míg a szemünk nívójához zökkenve emelkedő táj teljesen eltűnt a hegy tövének lombjai között.

Azon gondolkoztam, hogy nem hagytam-e valamit ki. Azt hiszem, nem.

- Laci, ilyenképpen körülbelül végigtekintettünk minden tárgyon, hogy miképpen is szolgálhatják a stílus-érzék fejlesztését. Ha érdekel, míg a városba érünk lassú sétával, beszélhetünk még az anyanyelv stílusa tanításáról is. Ilyen kérdéseknél ne idegenkedjünk elvek főállításától, például: Az anyanyelv stílusát minden órán gondozzuk.

- De, Géza, hogy gondozod te ezt a stílust francia órán? Azt mondod, egész órán lehetőleg franciául beszéltek! Azt értem, hogy latin, vagy görög órán lehet egy-két percet szentelni az anyanyelv stílusának, mert ezeken az órákon fordítunk. Ha lefordítok egy latinizmust magyarra; igyekszem magyaros kifejezéssel visszaadni, sőt felhívom a figyelmet alkalom adtán a két nyelv alap-különbségeire; ez világos. A direkt módszer kizárja a fordítást.

- És ez, Laci, a legnagyobb baja. A legkiválóbb szellemek itt-ott fordítással nevelték stílusukat, mint Arany és Goethe. Különben a Dent könyve se fordításon alapul. Mit csinálsz vele? Egyezzünk meg abban, hogy akár ókori, akár modern nyelvet tanítunk direkte, itt-ott fordítunk, előbb szóról-szóra, aztán szabatosan, harmad ízben már magyarosan is. Így az idegen kifejezés gubójából háromszoros átalakuláson menve keresztül kirepül a magyarosszólás lepkéje. Tehát az idegen nyelvek az anyanyelv szempontjából véve megvilágítják nyelvünk kincseit, mintegy megéreztetik minden mástól különböző zamatját a nyelvnek. Ez az idegen nyelv tanulásának formális haszna.

- Igen, igen, most már látom az irányt. A történelem, földrajz, természetrajz adják a színes anyagot, aminek nyelvileg szabatos és kifejező formában kell az agyba vésődnie.

- Az iskolában, Laci, három tényezőtől függ a stílus, a tanártól, tankönyvtől és a gyerektől. Én nagyobb gondot fordítanék a nem nyelvszakos tanárok anyanyelvi képzésére; minden tankönyvet szeretnék átnézetni nyelvésszel is. A gyerekben pedig irtsuk a stílus-gyomot, mindnyájan, én, te, a földrajztanár, a történelemtanár, mindenki. Az az erre fordított öt perc olyan mint a televény föld. Ezek a tantárgyak helyes kezeléssel gyarapítják, színezik a stílust; időben tőle távol eső, jellemző fogalmak birtokába juttatják; legyünk rajta, hogy a megjelölésükre szolgáló szó, kifejezés az anyanyelv stílusa szempontjából kifogástalan legyen. Ez a pár mondatom így talán szemre könnyűnek tűnik fel, emeld meg, Laci, érezni fogod a súlyukat, nem mintha igen értékes lenne, amit mondok; hanem mert ez a vékony szó-burok sok-sok fontos és nehéz dolgot takar. Olyannak vedd azt is, amit most fogok mondani. A fizika és mennyiségtan erősíteni, elvontabbá fogják tenni a stílust. Itt arra kell nagyon vigyáznunk, hogy a fogalom pontos meghatározása ne nyomja el a meghatározás pontosságát, magyarosságát.

- Ugyan, Géza, ne légy második Dugonics. A fizika és mennyiségtan nyelvét sose fogod megmagyarosítani.

- Önmagamat hazudtolnám meg, Laci, ha azt érteném, amit te gondolsz. A plusz, mínusz és egyéb le nem fordítható szavak nem bántanak; sőt ezek hozzátartoznak a matematika stílusához, aminthogy vehetted észre, stílus helyett nem mondok irányt. Ez stílszerűtlen lenne. Csak azt kívánom, hogy ahol lehet, magyar szót használjunk s mondatszerkesztésünk mindig magyaros legyen. Így jutunk majd arra a fokra, hogy lesz matematikai megállapodott műnyelvünk. A rajztanár, tornatanár, énektanár is legyen jó stiliszta. Ahogy a középkorban minden műveltség alapja a teológia volt, úgy ma minden tanárnak gyakorlati jó nyelvésznek kellene lennie.

- Tán cseremiszt is tanuljak?

- Ó nem, Laci, de szeretném, ha a magyar nyelvtanból nem csak tanárvizsgáztál légyen, hanem tudnád is.

- Kérlek, kérlek, érzékenykedett barátom.

- Nem téged hibáztatlak. Hanem nézd meg a franciaországi nyelvtanokat, a Claude Augé-t vagy Larive et Fleury-t csak stílus szempontjából, - és nézd meg ami nekik megfelelő fokú magyar nyelvtanainkat. Csak nézd meg.

- Hja, barátom, te is ócsárlod a magyar műveltséget! Még egy tanár is neki áll és...

- Nem, Laci, csak azt jegyzem meg róla, hogy hátrább áll Nyugat műveltségénél. De büszke vagyok arra a fokra, amit elért. Ne feledjük, hogy nekünk úgy kell haladnunk, mint a hegymászónak. Meg kell néznünk előttünk minden nyomot, ahova lábunkat fogjuk helyezni, de hátra-hátra kell pillantanunk néha, hogy mennyire van a völgy alattunk.

Végre elhagytuk a poros Donáth-utat és beértünk a sétatérre.

- Üljünk le, Géza, egy percre.

A fülledt, nyirkos árnyékban, amin alig egy-két napsugár tudta magát átütni, letelepedtünk egy padra.

- Emlékszel, Laci, jóval előbb, még mikor fönt heverésztünk, említettem, hogy a magyartanításánál igen fontos a magyaros szabatosság. A kezdő nyelvtani oktatásnál arra kell figyelnünk, hogy a sok példából magától szűrődjék le az az igazán nélkülözhetetlen szabály. A középfokú oktatás I. osztályában, sőt már az elemi iskolában vigyázzunk az olvasmányok megválasztására. Ne akarjunk annyi mindenfélét nyújtani. Első szempont ne a nagy anyagbőség, anyagváltozatosság legyen, hanem az, hogy az adott próza vagy vers csak igazán nagy és magyaros íróktól való legyen. Baj, mikor ezek az olvasmányok magának a szerzőnek fogalmazásai, nagyobb baj, ha maga is költötte őket. A jó tanár nem szükségképpen jó író is. Nem hiszem, hogy ne lehetne nagy körültekintéssel egy ilyen olvasókönyvet összeállítani. Említenem is fölösleges, hogy például az igen szakképzett tanár fordításában adott görög regék nem jének fel a görög terén valamivel járatlanabb, de tisztán íróember fordításával. Nem kellene ennek antológiának lenni, lehetne változtatásokat is tenni a szövegen. De legalább az alap legyen kétségen kívül nagy íróé. Így tartalmilag is többet tanulna a gyerek. Kis János és egyéb tiszteletre méltó halottjai az irodalomtörténetnek talán érdemtelenül foglalnak olyan nagy helyet ezekben az iskolakönyvekben.

- Ahogy így beszélsz, Géza, keserűségedből valamit kiérzek. Te is azok közé tartozol, akik úgy találják, hogy magyar oktatásunk nem nyújt elegendő eredeti művet. Eltaláltam?

- Nem éppen, Laci. De figyeld meg, hogy a felsőbb osztályokban az irodalmi órán nem lehet mindenféléből olvasni, másfelől meg, hogy az alsóbb osztályokból igen jeles írók, különösen prózaírók kiszorulnak. Igen egyszerű lenne az alsóbb fokú olvasókönyvekbe - mit mondjak? - például egy pár bibliai példát belevenni Pázmány beszédeiből. Ne érts félre, nemcsak a bíborosról beszélek, ez a példa csak az irányt mutatja. Nem lehetne talán Petőfi Útirajzaiból például humoros vagy tájfestő részletet alsófokú olvasókönyvekbe bevenni?

- Igaz, Géza. Emlékszem, hogy untam elemista koromban a só és a vas jeles tulajdonságairól olvasni órákon át a tankönyv-szerző úr szerkesztésében azokat a száraz, érdektelen dolgokat.

- Nagy baja ezeknek az olvasmányoknak, hogy általában hosszúak. Gyerek hosszú olvasmányt csak akkor tud végig figyelemmel kísérni, ha nagyon érdekli. Ezeknek a szemelvényeknek tehát első sorban arányosan rövideknek kell lenniük. Látod, Laci, a vereseknél már rájöttek erre, csupa apró költemény van mindenütt. De a próza még nagyon hosszú. Ha már benne vagyok, van még egy baj, hogy nyelvtan és olvasókönyv jobbára külön van használatban.

- Hisz ez igen okos dolog: a nyelvtanozásnál nem zavarja a figyelmet az anyag érdekesség. Viszont az olvasmány érdekkeltő menetébe nem tolakszik be alkalmatlanul a formalizmus, a nyelvtan.

- Tévedsz, Laci. Ennek a kettőnek egy könyvben kell helyet foglalnia. A gyerek így a nyelvtant unni fogja, az érdekes olvasmány pedig gyümölcstelen lesz, de ha véletlenül a salétromról szól, még érdekes se lesz. Nézd, én így képzelem magamnak a nyelvtanokat, stilisztikákat, poétikákat a megfelelő olvasókönyvekkel összeolvasztva: elől a szabály, meghatározás: ezt megvilágítja a következő pár példa, végül a példák alkalmazása következik. Az utóbbi két rész a stilisztikánál, poétikánál össze is olvad néha. Alsó fokon fontos követelmény, hogy az a kis részlet rövid és érdekes legyen. Minden fokon pedig nagy írók terméke legyen.

- De kit tartasz te nagy írónak?

- Ezt bővebben most nem fejthetem ki, elterelne a tárgytól, de például annak tartom Pákh Albertet, viszont Kerényit, Lisztiust, vagy Tóth Lőrincet nem. - Pardon most jut eszembe, hogy az előbb említett dolgot megkísérletté már valaki megvalósítani, de igen sajátságosan az irodalomtörténetre alkalmazva: Váczy János könyvére gondolok.

- Igen, igen, ismerem. Azt hiszem, így halad: életrajz; egy szemelvény vagy kivonat; méltatás.

- Persze, Laci, a tanár, ha ezt nem találja elegendőnek, máshonnan is mutat be jellemző egészet vagy részletet. Sőt azt egy tankönyv se fogja nélkülözhetővé tenni.

- De, kérlek, micsoda vaskos tankönyvek lesznek ezek!

- Nem mind, de némelyik igen. Hanem ez se lesz baj. Közeledünk ahhoz az időhöz, mikor a tankönyv két példányban lesz meg a gyereknek. Az iskolai az államé lesz; az iskolát nem hagyhatja el. Otthon meglesz a gyereknek saját tanuló-példánya. Ehhez hamar hozzá lehet szokni és nagyon kényelmes. Hisz én se cipelem a könyveket mindig haza. Van belőlük két példányom.

- Ideális állapot az lenne, Géza, hogy egy tankönyv lenne s az is állandóan az iskolában.

- De a tanuló akkor se lehetne el segédkönyvek nélkül. Az egész csak mutató nomine...

- Lám, Géza, milyen szépen tudsz beszélni a stílusról és tanítani még se tudod. Láttam az VI.-osok magyar füzeteit. Laci igen lóhátról mondta ezt a jóakaratú hirtelen jött megfigyelést.

- Erről nem akartam beszélni. Ez az az út, ami kivezet a kérdés pedagógiai területéről. Túl a társadalom mezeje van. Elégedj meg röviden ennyivel: akár a lány-, akár a fiú-tanulók nagy része az ország fővárosában vallásra és eredetre nézve keleti, nyelvre nézve pedig éppen a magasabbak, de legalább is a vagyonosabbak közül való. Ezeknek a gyerekeknek nagyapja még egy szót se tudott magyarul, soknak még az apja is alig tud. Egyszerre az ilyen dolog nem megy. Itt a stílus a beolvadás gyorsaságától és passzív vagy aktív szerepétől függ. Barátom, itt nem annyira az iskola, mint a mostani társadalom gondoskodhat a magyarosításról. Az iskola feladta lesz a már új családi légkörben felnövekvő csemete megerősítése.

- De, Géza, talán a Vígszínház, hol idegen léhaságokat az ő ideges magyar nyelvükön adnak, vagy a Nemzeti, ahol idegenek salabakter fordításban kerülnek magyar színre, talán ezek fognak, vagy a cabaret-k...?

- Csitt, Laci, ne szántsunk bele Szociológus szomszéd úr földjébe.

Különben is a mai állapotok csak kelevények. Ki tudja, milyen nagyobb betegségek levezető villámhárítói? Átmeneti kor.

- No, különben is már elharangozták a delet, sietek ebédelni. Erre megyek jobbra a Monostor-utcába. Viszontlásra. Szervusz.

- Szervusz Laci.