Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 4. szám

BALÁZS BÉLA: EMBERMESE

Hol volt, hol nem volt...

Volt egyszer egy nagy város. Széles kék folyó partján feküdt, a másik vége pedig dombokra futott fel, melyeken már csupa kert volt és csak fényes nagy paloták, meg egész kis viskók. Hát a legmagasabb dombon, éppen a legszebb villának a legszebb parkja mellett egy szegény kertész virágos kertecskéje lapult meg. A házikója is a kerítésfalhoz éppen a nagy fehér ház tövibe volt építve, hogy a kis rácsos ablakokból fel se lehetett látni a márványpárkányos ablakokra. Ha nyugat felől fútta az esőt a szél, a kis házikó meg se ázott.

Az öreg kertész nagy csöndben egyedül éldegélt a virágaival. Nem volt zaj a szomszédban sem, mert az uraság ritkán lakott ott. A nagy fehér ház be volt csukva, az ablakai betéve és az öreg gyakran gondolta: olyan, mint egy nagy behunyt szemű alvó - ki tudja, mit álmodik? Mindig kicsit lábujjhegyen járt a közelében.

Hanem az öreg kertész nagyon csudálatos volt. Nem tűrhette az embereket. Azt mondták: "mint a harapós kutya." Azon meg nevettek, hogy a virágait mennyire szerette. Azon nevettek, hogyan csókolgatta és beszélgetett velük, hogyan várta, hogy kipattanjon a bimbó - mintha kedves vendége volna - és ha elhervadtak, hogyan állt esténként az őszi ködben mozdulatlanul mint egy nagy görbe oszlop és csudált utánuk a messzeségbe. Mintha látná hová lettek, hol nyílnak most, honnan jönnek tavasszal vissza ugyanarra a szárra.

Az embereket nem tűrhette. De valakit mégis és azt jobban szerette az alvó nagy háznál, a fáinál, talán még a virágainál is.

Volt a kis házikóban egy kis szoba, amit kiadott hónapszámba. Ahogy bejött az ember, le kellett menni három kőlépcsőn, aztán balra a konyhán át, aztán jobbkéztül volt. Ritkán maradt meg azelőtt lakó benne, mert egyik se bírta sokáig az öreggel. Most félév óta lakott benne valaki. Igen, csakhogy az egész más volt.

Halovány, karcsú muzsikus fiú, akinek hosszú fehér keze volt. Gyakran gondolta az öreg: valami láthatatlan után nyúlnak. Féltette, ha a fiú zongorázott.

Miért volt az egész más? Azért: Mert az öreg ott ült farigcsálva a lugasban, amelyik öt lépésnyire volt a fiú ablakától és végig-végig nézett a virágágyakon aztán benézett a kis szobába és ott látta a fiút a zongorája előtt vagy kótákat írva. Akkor sokáig nézte a vadszőlő leveleken keresztül és azt gondolta: - Ez is virág. - Ritka csudavirág, a legszebb a kertemben. Éppolyan fehér az arca, mint a florenzi liliom ott a harmadik ágyon, puha fekete haja hajlik le kétoldalt mint finom virággyapjú, amelyek némely fajtának a kelyhéből fakad. Igaz, hogy jár és mozog, de csak úgy félálomban, mint mind a hosszú szárú virág az egész kertben, ha gyönge szélben hajladozik. - Mikor pedig muzsikált, azt gondolta, az öreg: ez az illata.

Virág ez is - és el-el nézte csodálkozva kíváncsian. - Ezért volt, hogy olyan furcsán hegyes kézzel, kézujjal dolgozott körülötte, mint ahogy a legérzékenyebb virágaihoz nyúlt. Ha behozta a reggelijét, ha megvetette az ágyát, ha ruháját tisztogatta, foltozgatta: hegyes kézzel, két ujjal mindig.

De végre mégis ember - gondolta a az öreg. - és megkérdezte miért nem jár le a városba, miért nem beszél az emberekkel? Hiszen fiatal, - nem vágyik valami élet után?

A fiú akkor nagyon elpirult. Az öreg pedig felnézett a kerítés mellé a La France rózsabokrára, aztán vissza.

De igen, felelte a fiú. Nagyon, nagyon vágyik. - Azt hiszi, hogy egy nagy falon kívül van és a kapuját keresi. Aztán elhallgatott, megint fehér lett és később még sokkal halkabban folytatta: Élet - - Valami ködben úszó, tündöklő part lebeg előtte. - Ott van otthon.- Ott mindennek van dallama. - De az emberek a városban. - Nem. Az nem az a part. Akkor már itt a virágok közt közelebb van hozzá. - Hogy ő azt nem tudja megmagyarázni, de így van - érzi.

Az öreg csendesen nézte a csodavirágját: - Nem tudja és olyan biztos. Mintha nem itt az agyvelejében készülnének a gondolatai, hanem lent a föld közepében, ahova a gyökere nyúlik és magyarázatlanul, készen, változhatatlanul szállnának fel belé.

Hát csak tovább éltek együtt csendesen, míg aztán nem történt valami.

Tavaszodott és egyszer csak a nagy fehér ház is felébredt, kinyitván a szemeit, mintha rajta is épp akkor volna a sor, mikor a barackfákon és a tulipánokon. Visszaköltözött az uraság.

Ibolyaszín tavaszi este volt akkor. A fiú az ablaknál állt és karcsú fehér kezeivel belefogódzott a rácsba. Lenézett a domboldalon: az csupa habos volt a virágzó gyümölcsfáktól. - Aztán át a kék hegyek felé.

"Milyen csendes, nagy tavasz van" - gondolta. "Mért vagyok szomorú? - Lomha nehezen hevert a föld nappal és most vígan, könnyen száll bele az éjszakába. Violaszín köd van a virágzó lejtőn - árnyak a völgyben, - ott a halvány folyó benne, - a füst a város felett, - a kék hegyek odaát, - kigyúló lámpák mindenütt.- - Egymásba omló hab és színhullámzássá olvadt a világ - se partja, se határa semminek. - Megszédülök - és mégis fáj, olyan nehéznek, magamba csukottnak érzem magam. - Ha bele oszolhatnék.

Végig simított a homlokán: Schumann-melódiák jutottak az eszébe. Leült a zongorához és eljátszotta egy dalát, aztán lehorgasztott fejjel ülve maradt.

Egyszer csak felrezzent. - Női hang szólalt meg, amilyet sohasem hallott még. - Egész közel, csak az egyik márványpárkányos ablakból lehetett. Elénekelte még egyszer a dal refrénjét. Épp olyan volt, mintha mellette állt volna kéz-kézben és nézett volna ki vele az estébe. Ő mondotta volna amit gondolt: - "Látod? - megszédülök és fáj". - Az pedig megszorította volna a kezét és rábólintva halkan ismételte volna az utolsó szavakat - "megszédülök és fáj"- - "ha beleoszolhatnék" - -

Mi volt ez ? - Talán csak képzelődés. És a fejéhez nyúlt. De a hang újra megszólalt és csengőbben egy másik dalába kezdett Schumannak.

Igazi hang volt, mert lehelet-melegen érezte a fülében és végigcsurgott minden idegén. - Aztán belefogott a billentyűkbe és kísérte.

Igazi volt. Mégis egyszerre elváltozott tőle minden. - Tág szemekkel nézett körül és akármire nézett, azt hitte, csak meg kell érintenie, hogy kibuggyanjon belőle az a hang és zenévé változzon. A csendet pedig érezte, mint ahogy a festő egy óriás fehér vásznat érezhet -: hívta, szívta ki belőle a dallamokat, hogy megtöltse, befonja avval a hanggal.

Figyeltek egymásra, egymásnak zenéltek. Hol a fiú, hol az asszony kezdett új dalba és pitymallott már, mikor abbahagyták.

Másnap csodálkozott rajta a kertész, hogy nem jött ki az ő elevenvirága reggel, csak délfelé. Azon is csodálkozott, hogy piros és valami izgatott reszketés van a járásában. Meg, hogy mért néz le mindig görcsösen a földre? Máskor körül szokott nézni. - Föl és le járt a középső árvácskával szegett úton és fel nem tekintett se jobbra, se balra.

Az öreg megkérdezte: Miért néz a földre? Mért nem néz körül? - A nagy háznak kinyíltak az ablakai.

A fiú akkor még pirosabb lett és visszament a szobába. Később még egyszer kijött - mintha meg akarta volna próbálni, hogy most fel tud-e nézni, de lesütött szemmel tért vissza.

Odabent rávetette magát az ágyára, behunyta a szemét és hallgatta a hangot. - - Nincs többet kívül a falon. - Körülötte mindennek dallama van, csak meg kell érintenie, hogy kibuggyanjon belőle az a hang. - Ez hát az a tündöklő part.

És megint sötét ibolyaszirmokkal borította el a világot az este, megint csend lett. Akkor kelt fel csak az ágyról, és zongora elé ült. Félt. De aztán mégis belenyúlt - és széles hívó akkordokkal idézett.

Halk, hízelgő trilla felelt rá. -

Ezután minden este így zenéltek együtt.

A fiú megtanította a dalaira és ha ő énekelte, újra élte azt az első pillanatot, mikor felfakadtak a lelkében. - A hang pedig csodálatos kiáltással fogadta minden dalát és az a mámoros hála reszketett a zenéjében, ami a szerelmes asszony hangjában ölelés után. S oh szöveget nem énekelt, csak puszta tiszta hang volt és minden este találkozott a zongoráéval virágzó gyümölcsfák fölött. Ott összeölelkeztek, egymásba olvadtak és úgy szálltak el a nagy város fölött a kék hegyek felé.

A fiú azután is kiment néha a kertbe, hogy fel tud-e nézni. De mindig lehajtott fejjel jött vissza.

Egy este meleg nagycsöppű eső csurgott a levelekre, szirmokra és lemosta lágyan a gyümölcsfák virágait; lenyomta a kerti virágok illatát és beszorította a fiú szobájába. - Megint ott állt az ablaknál a karcsú két fehér kezével belefogódzott a rácsba.

"Milyen szaga van a földnek" - gondolta. - "Mint egy meztelen asszonytestnek, - most fürdik a föld"...

Halk lucskolás, csobogás, lihegés volt a sötét bokrokban, meg a lombban. Titkos, kacér felkacagás néha. - "Odakint minden árnyék mögött meztelen asszonytest fürdik talán a langyos esőben. Milyen illata van a földnek"-

Ekkor halkan, hízelgő forrón megszólalt a trilla.

A fiú megrázkódott, mintha tűz futott volna végig rajta. Aztán nem tudta, hogy, hogy nem a zongoránál ült és játszott. Azt a lángot hajította vissza. De az asszony se hallgatott el. Szilajon csattogott, fonódott a hangja a dalba és mikor befejezték: melyikük csinálta? - Kettőjüké volt. És ha valaki valamikor hallotta volna, abban örök szerelemvágy gyúlt volna ki. - De soha senki nem hallotta.

Lassan csúsztatta le a kezét a billentyűkről és mámoros zsibbadtan nézett ki a szagos éjszakába. - "Szeretjük egymást" gondolta.

Éjszaka felriadt álmából. Az asszony hangját hallotta, de oly közel, mint még soha. Mintha itt a kertben. - Felugrott és az ablakhoz lépett. - Holdfény borított el ezüst zuhatagban bokrokat és virágágyakat. Eső után párolgott a föld és ezüst fátylak takartak mindent. "Talán csak álom" - gondolta.

De most újra megszólalt. A szomszéd bokorból mint egy csalogány, vagy az ablak alatt a falhoz lapulva?

Szebb volt és szomorúbb, mint eddig. A fiú belemarkolt a rácsba és megrázta. A kettőjük dalát énekelte. Még egy fájdalmas kiáltás, aztán csend lett.

Kinn volt a kertben. Ezüst szálakba volt fonva a föld, mint egy nagy pókhálóba. - Felkutatott minden bokrot, falombot, de nem talált senkit.

"Csak álom" gondolta és felnézett a holdra. - Milyen nagy. Egy óriási ezüstpók szívja ki a föld vérét. - Szívja. - Ezüstsápadt már minden, és úgy remeg, mint ő, minden." - És akkor felnézett a fehér ház ablakaira. Először.

- Csak holdezüst csillogott a betett nagy üvegtáblákon. Ezüst, ezüst, ezüst mindenütt.

Csak álom, gondolta és visszament a szobájába.

Másnap délután, ahogy kijött az öreg kertész meglepve nézte, - Megint fehér lett és még mindig lehajtott fejjel jár.

Megszólította: "Mért nem néz fel? - Nézze az uraság megint elutazott."

A fiú felnézett a márvány párkányos ablakokra. De a nagy fehér ház megint behunyta a szemeit és az öreg lábujjhegyen jár majd a közelében.

"Mi bajod drága csodavirágom?", kérdezte az öreg kertész ijedten és vigyázva, hegyes kézzel törülgette a könnyeket a halott halvány arcról.

A fiú elmesélte. "Szeretjük egymást és nem láttam és nem tudom, hol van.

Az öreg akkor a félnemű fehér csalánvirágokra gondolt, melyekre távoli mezőről hozza a hímport a méh vagy a szél. - Megremeg, megfogan és nem látta, nem tudja hol van.

"Majd én átmegyek és megkérdezem." Átment az öreg, vissza is jött.

"Csak két vén szolga van a házban. Azok soh`se látták és nem tudják a nevét. Valahonnan az északi tenger partjáról való. Onnan jött az urasággal vendégnek és oda utaztak vissza. Egyebet nem tud senki."

Attól fogva ideig, a fiú naphosszat hevert az ágyán behunyt szemmel. Nem játszott és nem irt kótákat. De idő multán, reggeltől estig, szakadatlan zongorázott. És akárhányszor kijött az öreg hajnalkor a kertbe, hogy ott látta még a sápadó lámpa mellett.

Két esztendő múlt el így. A fiúból híres zongoraművész lett és a dalait sok országban énekelték.

Egyszer azt mondta az öreg kertésznek: "Híres zongoraművész lettem, bejárhatom az egész világot és mindenki tudja, hol járok. - Így talán megkereshetem!"

Az öreg nem mondott semmit, csak még sötétebb lett az arca. És mikor a fiú elment, úgy állt a kertben, mint egy csodálatos görbe oszlop, mozdulatlanul és bámult a messzeségbe, mint ahogy az őszi ködben a hervadt virágai után.

Minden tavasszal várta és mikor nem jött, azt gondolta: vannak virágok, melyek csak nagy idő múlván nyílnak újra. Van, amelyik minden száz esztendőben.- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A fiú pedig bejárta a világot és mindenki tudta, merre jár.

Valahányszor egy nagy város hangversenytermében a zongorája elé lépett, tündöklő színes tenger harsogott felé. Ragyogó selymek, habos csipkék, csillárokat tükröző gyémántok és gyöngyök. Végig nézett rajta és azt gondolta: Most talán itt van. - Úgy akarok játszani, hogy belemarkoljon a szívébe. Ha itt van, felsikolt majd vagy ide jön hozzám, mint az álomjáró.

Mialatt játszott, az ezernyi ember a nagy teremben mind úgy érezte, hogy éppen az ő szívébe markol, hogy ő az, akit hív és keres. - Sikoltani szeretett volna mind vagy odamenni hozzá, mint az álomjáró. Pedig a fiú nem törődött velük.

Utána pedig csodálkozva mondták egymásnak: olyan lelkesen nézett le ránk, mikor kilépett a zongorája elé és aztán, hogy tapsoltunk, virágot, csókot dobáltunk, elkomorodott az arca, mintha fájna neki, mintha csalódott volna valamiben. - Vajon mért van ez?

Egyre híresebb lett és egyre szomorúbb. - - Később nem jött többet délre, mindig az északi partok körül maradt.

Valamelyik nyáron aztán az egyik fjordban egy fürdőhelyen pihent. Egyedül járta a mogorva parti fenyveseket, mint valamikor a kis virágoskertet, de most még egy öreg kertész se volt, akivel szóba állt volna. Még jobban szeretett egy kis csónakban kievezni a széles hullámú barna tengerre. Olyankor alig hajtott. Vitette magát az árral és az néha kisodorta egész a fjord torka körül tolongó kis szigetek közé.

Valamelyik délután kint állt a parton. Hideg, csípős szél fujt, észak felől, hogy a háta mögött csikorogtak a nagy vörös fenyők és az arcába szitált a szúrós parti homok. A barna, rőt felhők lent gurultak a hullámokon. Két hömpölygő tenger egymás fölött. Az alsó violaszínhullám nyelveivel nyaldosta a másikat. Két óriás, sötét, bús haragos testvér, akik összebújtak és örök bánatukat beszélik egymásnak félelmes tompa mormolással.

A fiú kitárta feléjük a karját, mintha azt akarta volna mondani: "én is had bújok hozzátok."

Eloldotta a csolnakot a partról és a hullámok hamar behajították messzi a tengerbe.

Alászállt a köd, a hullámok nőttek és egyszínű sötét gomolygás támadt körülötte nemsokára. Nem lehetett felhőt és vizet megkülönböztetni.

"Most meg fogok halni" - gondolta. Behúzta az evezőt, felállt a csónakban és énekelni kezdett. Azt a dalt, a kettőjükét.

Mikor befejezte, a háta mögött a ködben, nem is nagyon messze megcsendült a trilla, hízelgő kacéran aztán belehajtott a dalba.

"Talán csak őrület" - gondolta - "de most másképp énekel. Nem fájdalmasan reménytelenül. - úgy cseng, mint az ígéret".

Megmarkolta a lapátokat és belecsapott a hullámokba. A hang egyre szólt, csalogatva boldogan és mindig egyforma távolságban maradt előtte.

Véresre harapta már az ajkát és az utolsó erejét szedte össze.

Az asszony egyre dalolt a ködben. Megernyedtek az izmai, az evező kicsúszott a kezéből és elájult.

Mikor kinyitotta szemét tündöklő csillagos eget látott; feketén, simán ragyogott körülötte a tenger. Valami ruhát érzett a feje alatt, aztán látta, hogy a csolnak fenekén fekszik és szemben vele ül valaki és evez. A félálom zsibbadt egykedvű kíváncsiságával nézte; Hatalmas szakállas férfi sziluettje belefestve a csillagok közé. Nagy bőrcsizmái vannak - széles bőrkalapja. - Érezte az ázott bőr szagát. Ide való hajós viselet. Egy váratlan hullám lökte nagy csobbanással oldalba a ladikot. Hirtelen eszébe jutott mi történt; fel akart kelni de puha bágyadtság feküdt rajta és leölelte. A fekete sziluett észrevette a mozdulatát és bólintott felé - mintha azt mondta volna; várj csak, minden jó lesz. De nem szólt egy szót se, csak erősebben kezdett evezni.

Fekete árnyék csapódott a csolnakra; lombos szigetpart mellett eveztek. Hangtalanul csúszott a ladik. Aztán egy benyúló pallónál kikötöttek. Az öreg kilépett, a partra húzta a csolnakot. A fiú hallotta, hogyan csikorog a fenék a kavicson. Érezte az öreg szakállát az arcán, mikor fölébe hajolt és lábra állította.

A hajós hóna alatt fogta, mert még reszketett a térde és úgy vezette be a szigetbe. Fűzfás úton mentek aztán bekanyarodtak egy keskenyebb cserjével szegett útra. Onnan már látott egy kivilágított ablakot, mert az egyenesen a házikóhoz vezetett.

Csak mikor egyszerre egy kis hófehér szobában állt, terített asztalt, vetett ágyat és a sarokban egy szép diófa zongorát látott - akkor változott meg. A térdéből elmúlik a reszketés, megragadta az öreget és beszélni kezdett hozzá. Kérdett és könyörgött mindenféle nyelven. De a nagy fehér szakállas hajós, aki csudálatosan hasonlított az öreg kertészhez, csak mosolygott és bólintott, mint a csónakban: várj csak, minden jó lesz.

Némán mutatta meg neki a szobát, mit hol talál, aztán kiment és mikor a fiú utána ugrott csendesen visszatolta és rázárta az ajtót.

Az pedig dörömbölni és kiáltozni kezdett, de később hirtelen elhallgatott és nagyon elpirult. - "Bizonyosan itt van a közelben. Ő hozott ide és most hallotta, hogy dörömböltem és kiáltoztam."

Leült; az asztal sarkára hajtotta fejét és sírt.

Akkor megcsendült a trilla. Két lépésnyire tőle a szomszéd szobában, egy arasznyi fal mögött, ugyanegy födél alatt vele.

Melegen, édesen csengett. Olyan volt most, mintha csupa apró csók volna fűzve, mint egy gyöngysorba. Mikor a fiú ezt meghallotta, lassan felállt, mint az álomjáró odament a falhoz és simogatni kezdte. Némán simogatta a falat, melyen a hang átszűrődött, de csak jó idő múlva mert megszólalni. - "Mért nem jön hozzá, mért nem láthatja?" - Az asszony nem felelt se szóval, se dallal. A fiú beszélt minden nyelven, amit csak tudott és egyre simogatta a falat. De az asszony hallgatott.

Erre a zongora elé ült és játszani kezdett. Mint a vérsugarak egy-egy sebből buggyantak a hangok a billentyűk nyomán és elpanaszoltak mindent, amit azóta szenvedett, hogy elhagyta - akkor, azon az ezüst nyári éjszakán.

Mikor lecsúsztatta a billentyűkről a kezét, a fal mögül nehéz fuldokló zokogást hallott.

Talán egy hete is élt már abban a kis szobában, melynek fala, függönye, minden bútora fehér volt, még a padlója is - és csak az egy diófa zongora állt benne barnán, mintha a többi csak köréje volna építve.

Lehetett egy hete is, mert ő azt se tudta, mikor van nappal meg éjszaka. Egy szakadatlan dal volt. A fehér szakállas hajós takarította a szobáját és gondozta, de ha kiment, mindig rázárta az ajtót. A fiú meg mint egy ketrecben járt fel-alá egyre türelmetlenebbül. Gyakran odalapult a falhoz és odaszorította az arcát, mert azt hitte, hogy keresztül érzi az asszony leheletét és teste melegét és egyszer késsel vájni kezdte a falat.

Az asszony hiába csitította, simogatta a dalával, mint a gyereket. egyre lázasabb lett, hiszen jóformán nem is aludt és alig állt már a lábán.

Az egyik este a zongorához ült és még egyszer összeszedett minden hatalmat a szíve mélyéről, hogy hívja az asszonyt. - Akkor már oly tündöklő bíbor sötéten, oly félelmesen lobogott a zenéje, mint az őrület. - Csend lett utána - oly feneketlen némaság, hogy érezte, mint sugárzik át a falon valami halálos sápadtság. - Félt, nem tudta mitől és mint a hideg borzongás rázott át meg át rajta az indulat. - A lámpája is pislákolni kezdett. Lefeküdt az ágyba.

Alig aludt el, arra ébred, hogy forró ajk szorul az ajkára, selymes haj vegyül a haja közé és hull a nyakára, hogy meleg asszonytest fekszik mellette. Felkiáltott és átkarolta- - -

Mikor odakint pitymallani kezdett és a becsukott ablaktáblák rése halványan szürkült, az asszony ki akart bontakozni. De a fiú görcsösen átkarolva tartotta, mert el volt szánva, hogy nem ereszti el. Meg akarja látni, meg akar tudni mindent.

Beszélt is hozzá megint. De az asszony csak halkan, egész halkan énekelt - bánatosan könyörögve mikor már el akart menni.

Az ifjú látni akarta, a becsukott ablaktáblák nem eresztettek be elég fényt. A kezével simogatta hát, ahogyan a vakok szoktak: nagyon szép lehetett.

Az asszony sírt, még se eresztette. Egyszer érzi, hogy a szájához tart valamit. Nehéz szag csapja meg és bódulni kezd. - Még védekezni akart, de már késő volt -

Szürke délutáni fény szitált le rá, mikor magához tért. Az ablaktáblák nyitva voltak és étel-ital az asztalon. Felkelt és öltözni kezdett. Mosdás közben észrevette, hogy arany karikagyűrű van az ujjára húzva. De még mámoros volt, legjobb szeretett volna visszafeküdni az ágyba, hátha eltudná még egyszer álmodni az éjszakát.

Később látta, hogy benyit a hajós és megáll az ajtóban. Csak némán nézte. Mikor elkészült az öreg leakasztotta a kalapját, köpenyegét és odanyújtotta neki. A fiú felöltözött.

Hagyta, hogy az öreg hóna alatt fogja, mint akkor este és kivezesse. Keresztül mentek egy kis kerten, onnan is ki, - ott ráismert a keskeny cserjés útra és hirtelen dulakodni kezdett. De a fehérszakállas óriás fél kézzel lefogta és mert nem bírt vele másképp, megkötözte. Aztán ölébe kapta, levitte a csolnakba, utána kötötte a fiúét és kihajtott a tengerre.

Ott állt megint a parton, ahol akkor délután. Csípős hideg szél fujt észak felül, hogy a háta mögött csikorogtak a nagy vörös fenyők és az arcába szitált a szúrós parti homok. A rőtbarna felhők lent gurultak a hullámokon két hömpölygő tenger egymás felett. - Az alsó violaszín hullámnyelveivel nyaldosta a másikat. - Két óriás, sötét, búsharagos testvér, akik összebújtak és örök bánatukat beszélik egymásnak félelmes tompa mormolással.

A fiú feléjük tárta a karjait. Csak az arany karikagyűrű a beedzett fekete szívvel mutatta, hogy nem álmodott.

Azt mondták neki, hogy senki se lakik a fjord körüli szigeteken csak halászok, de azok se ilyenkor, halfogás idején. - Embereket vezetett oda a házikóhoz. Annak be volt szögezve ajtaja, ablaka. Azt mondták, hogy nagyon jól ismerik, de ebben ember emlékezet óta egy lélek se járt. - Valami uraság vadászháza, aki itt lakott a szomszéd városban - de már nagyon régen elköltözött délre.

A fiú lehorgasztotta a fejét és nem mondott el nekik semmit.

Arról a vidékről pedig nem mozdult el többet. Sok országban várták az emberek és kérdezték: Vajon hol lehet, miért nem jár többet hangversenyeket adni?

De ő otthon se nyúlt többet hozzá a zongorájához, se tollat nem vett a kezébe. Egész nap a parti hegyeket, bújta és ha elindult, az erdőben minden két lépésnél egy-egy nagyobb fa előtt megint megállt és azt gondolta - Hátha itt van e mögött? - és hirtelen odaugrott. A következő nagyobb fa előtt megint megállt: - Hátha itt - és aztán hirtelen odaugrott. Nagy mély erdőket járt be így. - Az emberek azt mondták eszelős, mert azt is észrevették, hogy gyakran ül este csolnakba és kievez arra a szigetre a kis házikóhoz, ott egy bokor mögé bújik és úgy guggolva, lesben tölti az egész éjszakát. - De nem nevettek rajta, csak aggódtak. Nem tudták mért, de egyikük se tudott volna másképp hozzányúlni, mint hegyes kézzel, két ujjal, ahogy annak idején az öreg kertész.

Így múlt el a nyár, meg az ősz. Ahogy a tél közeledett és szakállasak lettek a fenyők, zúzmarásak és nagy viharok zavarták fel a fjordot - mindenki elment a fürdőhelyről és a fiú se maradhatott tovább. Beköltözött hát a szomszéd kis városba, ahol valamikor régen a szigetbeli kis ház birtokosa lakott.

Bent a városban később ivásra és dorbézolásra adta magát. Gyakran lehetett látni pálinkaszagú, füstös, homályos hajós kocsmákban, kérgesképű, dülledtszemű matrózok és festett arcú lányok között.

De azok is, nem tudták mért, mindig csendesebbek voltak, ha közöttük ült és nem duhajkodtak olyan nagyon.

Az egyik este nagy hózivatar volt odakint. Bent a kocsmában borgőz és pipafüst gomolygott a két pislákoló olajmécs körül, amely csak épp vörösbarnára festette a füstöt, meg a belőle itt-ott kiálló széles bőrkalapot, bozontos szakállat, gyalulatlan asztalt, rongyos szoknyát. Otromba röhögés, rekedt sikongás volt odabent, kint sistergett a vihar, csörgetve az ablaktáblákat és távolról meg-megdördült a fjordon befagyni készülő jég.

Ott ült a fiú és a szeretője az ölében.

"Add nekem azt a szép karikagyűrűt a beedzett fekete szívvel" - kérte a lány.

"Mondtam már, hogy nem adom."

"Talán a feleséged adta?"... - -

- "Igen."

- "Milyen a feleséged? Meséld - -

- Nem tudom.

- "Bolond!" - nevetett a lány.

De a fiú halotthalványan bámult maga elé.

"No ne búsulj már megint" - mondta a lány és cirógatni kezdte. Aztán átfogta a nyakát és az ajkát az ajkai közé fúrta.

Akkor az utcán lövés dördült és az ablak csörömpölve tört össze. A festett képű lány a fiú ölében felsikoltott és holtan zuhant le. A fiú ruhája is tele volt vérrel.

A részeg nép rémülten ugrált fel és arra se eszmélt még, mi történt. - - De ő már az ablaknál állt meredt szemmel nézve ki a sötétbe és nagyon józan volt.

Kirohant. Csupasz feje körül csapkodott a hózivatar és nem látott egy lelket se, de aztán balra a sötétben kék lobbanást. Lövés dördült és a golyó a füle mellett fütyült el. Szaladni kezdett abba az irányba.

A háta mögött nagy kiáltozás támadt már. Gyűlt a nép és keresték a gyilkost.

Odaért a lövés helyére. Hosszú szánkó állt ott, előtte pedig az öreg hajós, mint egy fekete oszlop a kezében még a füstölgő puska. A bakon valami fiatalabb legény ült, hátul a kosárban is feküdt valaki prémekkel letakarva, mert megmozdult. A szánkó elé nyolc nagy kutya volt fogva. Kettő hevert, a többi állt. Csudálatos volt, hogy a fiú ezt mind jól látta, mert olyan gyorsan történt mint egy lázálom.

A szánkó kosara felé akart menni, de az öreg megmarkolta. Valami bundát vetett rá, felkapta és beült vele a középső ülésre. A legény belecsapkodott a kutyák közé és azok vonítva elindultak. Sziszegett és fecskendezett a felhasított hó a szántalpak alatt.

A hátuk mögött akkor már dühös kiáltozás támadt, egy-egy golyó fütyült el a fejük felett. Szánkón a nyomukban voltak már.

Sziszegett, fecskendezett a felhasított hó a szántalpak alatt és nemsokára a fjord partjához értek. A kutyák szűkölve megtorpantak, hogy a hátsókat elsöpörte a röpülő szán. De a legény közéjük vágott, hogy egymást marták és vonítva neki iramodtak újra. Rá a fjord jegére.

Oda nem követték az üldözők. Nem lehetett tudni meddig van befagyva és elég magasan betemette-e már a hó az egymásra torlódott jégtáblákat.

Még néhány kiáltás, még néhány lövés, aztán csend lett, csak a kutyák szaggatott lihegése hallatszott. Néha zökkent a szánkó egy még kiálló táblán, elcsúszott egy kutya és a körme belekapart a jégbe, míg korcsolyázott - távolról meg-megdördült a zajló fjord.

Felállt, hogy megforduljon és hátramenjen a szánkó kosarába, de az öreg durván vállon fogta, leszorította és olyan szemekkel nézett rá, hogy a fiú mozdulni se próbált többet. Nem is beszélt, csak hosszan felordított, hogy a kutyák vonítva feleltek rá.

Halk nyöszörgést hallott a háta mögött. - "Ott van az asszony" gondolta. Talán beteg és nem mehet hozzá, még csak nem is láthatja. Csak a kezét kellene hátra nyújtania, hogy elérje. - A térdére könyökölt és a tenyerébe temette az arcát.

Még vagy egy óráig röpült a szánkó. A kutyák lélegzetének a párája mint fehér felhő szállt előtte. Aztán felfutott a partra.

A szélesebbik úton a fűzfák, mint otromba nagy fehér buzogányok álltak a hóban. - Aztán befordultak a cserjés útra.

Megint ott volt a kis fehér szobában. Most még fehérebb volt, mert csak a hó világított be. Az öreg betolta, rázárta az ajtót még lámpát se gyújtott mint akinek nagyon sietős dolga van.

De a szomszéd szobából sok mozgást hallott és az asszony panaszos nyöszörgését. "Beteg"- gondolta.

Nem dörömbölt és nem kiáltott, mert tudta, hogy hiába volna, csak levetette magát a földre és rágta a padlót.

Később rémeket látott a sötétben. Akkor hosszú idő múlván először zongorához ült, hogy meg ne őrüljön.

Aki hallotta volna, amit játszott, nem nevetett volna többet életében.

Halkan megszólalt aztán a fal mögül a hang is. A fiú játéka belefonódott. Összeölelkeztek a levegőben és egymásba olvadva szálltak ki az éjszakába, mintha már tudnák, melyik csillag felé.

Az asszony bágyadt kiáltással elhallgatott. - Irtózatos, fagyasztó némaság ömlött be hozzá a szobába. - Körül örvénylette, elborította, leteperte és egy moccanással se mert védekezni ellene. Elájult.

Másnap az öreg hajós élesztgette. Ébren volt, de nem akarta kinyitni a szemét. Az öreg végre feltámasztotta, hóna alatt fogta, ahogy szokása volt és kivezette.

Tiszta, ezüstpárás hideg reggel vonult fel odakint. Vérvörösen kelt a nap. - Messzi ki lehetett onnan látni. A fjordon át az egész csillogó, ködbe vesző, fehér végtelenséget. - Vérvörösen kelt fel a nap és halvány rózsapírban izzott az óriás hómező. Csendes, mély álmában pirult ki a fehér föld.

A dombon egy frissen hányt sir volt. Fekete kő állt fejtül, de nem volt rajta név, se egy szó. Fehéren, mint a palatáblán az írás, kótavonalak voltak rávésve és hangjegyek. Az a dal - - a kettőjüké.