Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 2. szám · / · FIGYELŐ
Yosai, a japánok egyik leghíresebb új festője egyszer lerajzolta, milyennek képzeli Kanaokát, az első nevezetes japán festőt. Kanaoka a földön gubbaszt, oldalra-billent feje s bő ruhaujjában gyermekes groteszkséggel visszalendülő balkeze mutatja furcsa elragadtatását, mellyel az előtte kifeszített festményen dolgozik. Jobbja kecses könnyedséggel tartja a hosszú nagyon hegyes ecsetet. A Szépművészeti Múzeum japánszobájában csupa ilyen apró, játszi groteszkséggel készült metszet és festmény vár ránk. Valami bizarr operetthangulat fog el s eszünkbe jutnak a furcsa japán költők. Fülembe zenél VIII. századbeli négysoros verse az öreg Kibinonak, aki selyem ruhaujjain szimatolja az elhervadt cseresznye-virágok illatát, s eszembe jut, hogy Toyama, a legforradalmibb új japánköltő, aki meg merte énekelni a földrengés borzalmait, közben kedvesen cseveg a piros téglácskák esőjéről s a leomlott gerendák finom hálózatáról. S azok a furcsa művészettörténeti adatok! Például Soamiról, aki a festés mellett kitűnően értett a tea elkészítéséhez is, úgy hogy erről való szakkönyvét máig is áhítattal olvassák a japánok. Ebben a bohókás operetthangulatban aztán csak nehezen vesszük észre a festői iskolák finom különbségeit, a nehéz arannyal pompázó hivatalos tosaiakaat, a könnyed ecsetű Kano-féléket s a realisztikusan is finom bájú újnépieseket. Japánszobánk fő anyagát voltaképp az utóbbiak teszik ki, de ezek is meglehetősen szegényesen s ötletszerűen kerültek egy csomóba, míg a többi irányok képei közt fontos korszakok és nevek maradtak képviseletlenül. Rendszertelen amatőr gyűjteménnyel van dolgunk, mely csak soká nőhet kifogástalan múzeumi teremmé. Kétségtelen azonban, hogy néhány pompás metszet kellőképp kárpótol. Hokusai három kis alakja, rózsapirosba, feketébe s ezüstösszürkében bujtatva: három kis szelíd gnóm, akik mosolyogva mutogatják selymeiket s puffadt tenyérdombú kezecskéiket. Yeisen telihold előtt surranó vadludain s Hiroshige eső elől menekülő riadt rigóján a lágy árnyalatú színes metszés bravúrosan tolmácsolja a szorgalmas és mégis naiv bájjal ható japán természetszemlélést. Utamaro alakjai öreges finomsággal mozognak, egy érett arcú leányka lágy kézzel simogatja anyja emlőit, míg Toyokuni metszetein, krizantém-forma nyakörvök s csíkos ruhák keringenek a színészek és gésák hajlós teste körül, a legmerészebb görbülésekben is finom dekoratívszerűséggel. S amint sokáig nézzük a leheletfinomsággal összeolvadó színfoltokat s a különös hajlású vonalakat, új gyönyörűségek vágya ébred bennünk. Beardsley rajzaira s Nicholson színes metszeteire emlékezünk, akik ezektől a japánoktól tanultak, s az ő furcsa, új formáikkal rajzolták meg a mi furcsa, új szenvedéseinket.