Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 2. szám · / · FIGYELŐ

FÜST MILÁN: SZIGETI JÓZSEF

Bach Sebestyént jól interpretálni; ehhez bizonyára egy életre való studium kell ilyen intelligens, muzikális fejnek is, mint a Szigeti Józsefé. Én mikor elmentem tőle, ezzel zártam le egy nála eltöltött intimus délután minden kimondott szentenciáit:

- Kedves Józsefem, igaz szívvel Bachot ajánlom önnek. Nem vagyok céhbeli zenész, tudja, de hát süketnek kellene lenni, hogy az ember ne vegye itt észre: melyik az igazi stílus, mely a legbriliánsabban, a legbiztosabb erővel diadalmas az ön repertoárján... A "Chaconne" csodálatos volt!

- Igen, felelte, Bachot szeretem a legjobban...

És most így folytatom: ha Bachnál marad, akkor itt egy előkelő, talán páratlan átfogó erejű Bach-interpretatorhoz lesz szerencsénk, talán már rövid idő múlva is!

De elölről kezdem. Arról a Szigeti Józsefről van szó, aki az akadémia termében nemrég a Csajkovszki-versennyel mutatkozott be előttünk, miután gyerekkora óta a hírét se halotta. Lássuk, mit kaphattunk tőle!

A Hubay tanítványa ő is. Sokat tanult el és a maga erejével függetlenül feldolgozván a mester instrukcióit nagy intellektusú részletmegértővé vált. Előadása a részlet jellemét izmossá fejleszti, de sohasem önállóvá. A részlet egyetlen üteme sem felejteti el velünk az alaptónust: csak ezen a korláton belül van a temperamentumának szabadsága. A fortisszimók ereje a művészi higgadtságnak szerkezetbe látásától, ízlésétől kormányozott: történik pedig mindez mindennemű kiszámítottság bántó hatása vagy koraérett affektáltság nélkül, tisztán a füle és a szíve parancsnoksága alatt és mondhatom meggyőző erővel. Látnivaló ezekből, hogy nem lélektelen akadémistáról van itt szó, aki a mesterétől jó modort tanult, sem pedig szertelen és tüzes "publikum kedvencé"-ről: egészséges, életerős művészet ez a Szigeti Józsefé. És a pianisszimóinál nem lágyul mézcsorgássá a melódia, nem kell édesfa gyökeret rágnunk, mihelyst halkulásról van szó, gerinc van a játékában, férfikedély és erő, nem él vissza a pianisszimó természetes lágyságával, de a puhaságnak életre, egészségre képes karaktert ad. Elmentem hozzá egy délutánra muzsikát hallgatni és megkértem:

- Fiam, engedje meg, hogy először is egy skálát kérjek. C-dúr legyen többször egymásután, kezdetben legyen lassú, széles, azután gyorsuljon egészen a praestoig. Tudja úgy-e, hogy a skálát szeretem a legjobban!

És kaptam egyenletes erőben tartott, briliáns tisztaságú és hang anyagmegoszlású lassú skálákat simán, hűvösen kezelve, (mondhatom idegörömöt okozott) és néhány fuvolásan hangzó skála-futamot. Azután a Saint Saëns-verseny valamelyik (gondolom második) tétele jött nagyon rafináltan, egy andantino-semplice előírású áradozó idill, igénytelen, meleg előadásban és mikor úgy éreztem, hogy most már talán elég is volt a dallamos, széles hömpölygésből, ugyanakkor a művész ravaszkásan mosolygott és a témát követő cadenziát az ő fuvolás skáláival oly jéghidegen zuhintotta az idegeimre, hogy a hirtelen, merész és felvidító előadásbeli átmenet egészen felvillanyozott és fölötte való örömömben nem tagadhattam meg tőle egy bravó-braviszimót!

És most Bach következett: először "Praeludium", aztán a "Chaconne". A "Praeludiumot" tőle hallanom, maga volt a nagy forma-gyönyörűség. Sokat kellene még gondolkodnom, hogy megértsem ezekről a Bach-előadásokról való minden benyomásaimat. Röviden szólván elmondom, hogy a "Praeludium" egy nagy, rugalmas kilendülésnek volt érzékelhető, egy széles hullámcsapásnak, a "Chaconne" pedig, - ez az életerős, kemény művészetű Bach-kompozíció, - masszív volt, összetartozó egész, mint egy férfias ívezésű bolthajtás, egy ellentétekben gazdag egyöntetűség, ünnepélyesen, tisztán fölépítve, benne a téma-építmény kiénekelt és a variánsok egymással szemben markánsak és az egészhez viszonyítva mégis tisztelettel teljesek valának, az ellentétek aránya pedig kiszélesedett, hüpertrofiálódott, más szóval miniatűr égzengések, víz-zuhogások, viharok, megenyhülések, zsolozsmák és más egyebek zengtek itten az alap-építmény egységének keretén belül: ilyennek tűnt a "Praeludium" és "Chaconne" Szigetit hallgatván. - Szumma-szummárum: nehéz, fárasztó és komplikált művészettel álltam szemközt; az akkord fogásait, az arpeggióit, a technikáját megbámultam és leülvén írni róla, nem tudtam, melyik jusson előbb az eszembe, ez-e vagy az interpretálás előkelősége.

Szó sincs róla: még növekednie kell, a megérző képességének és megéreztető eszközeinek rafinementjának gyarapodnia: még nincs elég színe, színváltozatossága mindennemű érzések (különösen az idegesebb érzések) kifejezésére, de ha várunk és figyelünk, remélem tökéletesedésének és tökéletességének nemsokára tanúi lehetünk, hiszen fiatal ember még ez a Szigeti József! Az egészségesen, a klasszikuson alapozódott, nem akart többet adni, mint amennyit adhatott: egy pár klasszikus, nagy kompozíciót, egy pár nagy-érzést interpretált kiváló művészettel és azt hiszem továbbfejlődésének majd feltűnő eredményei lesznek külföldön(!), ahol eddig is néhány nagyon jelentékeny és nagyon meleg siker hőse volt ez a tizenhat vagy tizenhét éves hegedűs, ez a komoly művész!