Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 21. szám · / · Figyelő

Szász Zoltán: A "mozi" felé

Lehet vagy hét-nyolc éve, hogy a New York kávéház egyik melléktermében, ahol éjszakánként az akkor még nem teljesen atomizálódott irodalmi élet szenvedélyes szócsatákban tobzódta ki magát, azt a kijelentést ejtettem el: a dráma alsórendű műfaj. Öreg, tehetségtelen írók, akik a drámaírás magasztosságának hagyományaiban nőttek fel s fiatal, tehetséges kezdők, akik még élénken emlékezhettek az iskolai esztétikára, amely szintén nagy hódolatban részesíti ezt a műfajt, egyaránt félénk csodálkozással néztek reám s valami olyan hatásvadászó paradoxont sejtettek ebben a kijelentésben, amilyent azóta százszámra ontott szét az európai köztudaton a Wilde-kultusz divatjárványa. Pedig ennek a kijelentésnek nem volt ilyen célja. Nem az "épater le bourgeois" mintájára keletkezhető "épater les gens de lettres" hajlam szülötte volt ez. Azóta, tehát majdnem egy évtized óta, nem csak saját belső elmélyedéseim, idevonatkozó tanulmányaim erősítettek meg az akkor hangoztatott meggyőződésemben, de a drámaírás fejlődése is. Persze egy javítást kell végeznem akkori megállapításomon. A drámáról mondani azt a kicsinylő véleményt, mégis túlzás volna. Bár a dráma, tudvalevőleg a cselekvés műfaja lévén, éppúgy mint a líra az érzésé s az epika a gondolkozásé, éppen ezen az alapon is rangsorban legalább is a legutóbbi alá kerül, mivel a cselekvés az öntudati tevékenység mozgási, kifelé törő, tehát alsóbbrendű, materiálisabb oldalához tartozik, mint a gondolkodás. Na, de ezt a szempontot hagyom s egykori állításom javított kiadásává ezt emelem: a színdarab alsórendű műfaj.

Természetes, hogy itt most nem vonultatom fel azt az egész érvelési apparátust, mellyel ezt a tételt igazolni vélném. Az a kiinduló pont is, amelyből megint egyszer ehhez a tételhez jutottam, olyan, hogy távol esik magának az igazi esztétikai értékmérésnek szempontjától. Egy színdarabíró egyéni, mondhatnám magánkorlátoltsága, darabjain kívül megnyilatkozó kultúra-nélkülisége ez a kiinduló pont.

A múlt héten előadták Párizsban Henry Bernstein legújabb darabját, az "Israël"-t. Úgy látszik a mű megbukott, de nem azért, mintha alkotója a nemesebb igyekezetek tőle eddig idegen területére tévedt volna, hanem mivel egy kényes s hozzá kevéssé illő tétel fájába vágta a fejszéjét. Mivel azonban azoknak a badarságoknak szó szerinti szövegét, melyeket Bernstein a zsidó-kérdésről művében kitereget, nem ismerem, most nem tárgyalom őket. Itt van azonban előttem a jeles színdarab-mérnök egy nyilatkozata, amelyet a darab előadása előtt a Matin közölt s melyben Bernstein a zsidó-kérdésről, önmagáról s más ilyen nagy és kis ügyekről vélekedik. Nos, szokva vagyunk ugyan ahhoz, hogy híres és nem híres színdarab-írók premierjük előtt a legválogatottabb dőreségeket mondják el, ez a Bernstein-féle nyilatkozat azonban ezek közt a szegényes elme-produkciók közt is kiválik. Úgy hat, mintha egy átlag-könyvelőt kikérdeznének a leszármazási elméletről vagy ahogy az "én is szocialista vagyok" szójárású nyárspolgárok a szocializmusról nyilatkozni szoktak. Például Bernstein úr ilyeneket mond: a rejtett energia ama fölöslegét, melyből művészi alkotásaimat merítem, a fajomnak köszönhetem. Vagy: nincsenek antiszemiták és filoszemiták, hanem becsületes és becstelen emberek. Mindez nem volna nagy eset, mert hiszen ezerszám termi a sajtó a kezdetleges, zagyva cikkeket s százszámra kerülnek színpadra a banális szentenciákkal teletűzdelt darabok, ha ezek a vélekedések nem jellemeznék Bernsteint, a típust és a színvonalat, melyet képvisel. Ez a Bernstein ugyanis nem egy a sok rossz közül. Ellenkezőleg, ő egy kiemelkedő, jellemző alak: az ő cége ma a legkedveltebb s Israël bukása dacára még mindig jóidőre legnagyobb vonzóerejűnek ígérkező színdarab-szállító.

Mikor eljön az ősz, a nagyvárosi aszfaltra hullani kezdenek a levelek s a szerkesztői asztalokra a színházi kommünikék, az egyenlítőtől az északi és déli sarkig minden nagyváros újságja majdnem nap-nap után azzal foglalkozik, hogy mi lesz Bernstein legközelebbi darabjának a címe és a tartalma. Ha egy valóságos Rip van Winkle húsz éves alvásából felébredne egy szezon elején, olvasná ezeket a jelentéseket s aztán megnézne egy Bernstein-darabot, okvetlenül elámulna. Mert Dumas filshez, sőt Augier-hez, de még Sardou-hoz képest is óriási esést jelentenek ennek a cégnek szállítmányai. Sudermann pedig, akit Berlinben kritikailag kivégeztek s az összes európai színpadokon persze azért tovább adnak, Bernsteinhez viszonyítva egy második Ibsen. De tovább megyek: a másodrendű németek, a Max Halbek, Max Dreyelek s a többi Maxok is magasan Bernstein fölött állnak. Mert végre is ezekben még mindig dolgozik az esztétikai kategorikus imperatívusz, mely kényszeríti őket, hogy színdarabjaikba némi irodalmi zamatot keverjenek, Bernstein ügyessége ellenben nem egyéb, mint a tiszta színdarab-technikai virtuozitás.

Igaz, de ennek aztán kitűnő. Tudvalevőleg az építészetről azt mondták, hogy megfagyott zene; én azt mondom, hogy a drámaírás mozgó építészet. A szereplők járkáló emberek és pillérek, a jeleneteik ide-oda lebegő falak, a felvonások szemünk láttára felépült épületszárnyak. Nos, azt el kell ismerni, hogy Bernstein ennek az építészetnek tisztán mérnöki részét kitűnően tudja. Ő a színdarab-írás Fellner és Helmere. S valóban ezeknek a bécsi színházi építési iparosoknak egy színházában, például a mi Vígszínházunkban, látni egy Bernstein-féle iparcikket, élvezni a nézőtéren és a színpadon, az épületben és a darabban a szakavatott kiszámítottság, gyakorlati célszerűség remekét: ez olyan lelkiállapotba sodor, ami tagadhatatlanul kellemes és kielégítő. Nem is csoda tehát, ha az emberek özönlenek a Bernstein-féle darabokba s pláne nálunk, ahol a Bernstein-tónust kitűnően értő Vígszínházban adják.

De nem özönlenek-e az Apolló vagy Olympia mulatóba is, ha ott a Gályarab szökése vagy a Király-díj finise című, szintén idegizgató látványosságot adják? A Bernstein darabjai ily izgató képek, egy szenzációs finis hatásával ragadnak meg. Ez pedig csak egyik eleme a színdarabnak és pedig a legalsóbbrendű. S ezért nagy hanyatlás, ha most az ilyen darabok vették át a mégis csak némi irodalmi színvonalra törekvő Dumas fils vagy Sudermann darabjainak örökét.

Persze, mint minden a világon, ez is nagyon természetes. A mai színház egy tömeg-mulattató hely s nem egy erkölcsi intézmény, mint szegény Schiller Frigyes gondolta. Persze a nagy német egy arisztokratikus szellemű kisváros, Weimar s a többi német Weimarok közönségére gondolt s nem a mai európai és amerikai Babelekre. A színdarab-termelés is, mint minden élő, alá van vetve a létért való küzdelemnek, főleg pedig a környezethez való alkalmazkodás és a legalkalmasabb fennmaradása törvényeinek. Ez a környezet pedig áll jórészt ötszázezer és ötmillió közt váltakozó, nagyvárosok mulatni vágyó, esti hangulatú közönségéből. A legalkalmasabb tehát, amely fennmarad, azaz a legnagyobb sikert érő darab az, amely annak a vacsoráját emészti vagy pláne mint nálunk, vacsorázni vágyó, ideges, izgékony tömegnek ízléséhez alkalmazkodik. Nos ez a tömeg, mely szerintem rosszabb, mint a régi kis- és közép-városi nyárspolgár, mert ennél türelmetlenebb, gőgösebb, ingermohóbb, annyit törődik a magasabb irodalmi eseményekkel, mint egy hangyaboly a Göncöl-szekérrel. Izgalmas esemény-sorozat, ez kell neki; megfelelő mulatóhelye tehát a lóversenytér, a cirkusz, az orfeum, a mozgó-színház. A Bernstein-féle irodalom ehhez kapcsolódik. Ez egy irodalom, amelyben a szónak hamupipőke szerepe van. S épp ezért már szerintem nem is tekinthető irodalomnak. Miként a szobafestő nem műfestő, az építész-mérnök vagy pláne a pallér nem építész-művész, azonképpen a Bernstein-szerű színdarab-író nem író. Nagyon szükséges volna, hogy ez a megkülönböztetés bele menjen a köztudatba. Éppen az igazi drámának, az irodalmi színvonalú műnek érdeke, hogy bizonyos arisztokratikus elkülönültségben álljon a szintén boulevard-levegőjű vagy kabaré-szellemű iparcikkekkel szemben.