Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 19. szám

Antal Sándor: Beszélgetés a másikkal

Igazán nem örültem, mikor megláttam a vendéget. Pedig itt, idegenben minden csengetésre szívesen nyitok ajtót. A kellemetlen idegen nem idevaló, azt első pillantásra láttam. Az arca hasonlított valakihez, aki közel áll hozzám, de akivel nem szeretek találkozni. De ha egyedül vagyok, sokszor felkeres. Ruhája nagyon tiszta volt, de mintha egyes helyeken a sok keféléstől megkopott volna. A gallérja fehér, nagyon is fehér, de a széle egy kissé rojtos. Kellemetlen, hogy épp olyan mandzsettagombja volt, mint nekem.

Talán köszönt is, de én nem hallottam, mert a szamovárban nagyon morgott a víz. Meg se lepődtem, mikor magyarul kezdett beszélni.

- Már előbb megjöttem volna, de ezek a svédek olyan vallásosak, hogy vasárnap nem nyúlnak a fékhez, nem állítják mg a mozdonyt. A vonat átsuhant velem Stockholmon és elvitt majdnem Finnországba. Szerencsére Östersundban már éjfél volt, kezdődött a hétfő, hát mi is visszaindultunk és negyvenegyórai út után most kedden itt vagyok önnél tanár úr. Én az ön doktor Egoja vagyok, a másik. Már muszáj volt bemutatkoznom, olyan idegenkedve néz rám. Pedig Magyarországon majdnem mindennap találkoztunk.

- Igen, emlékszem már, bocsásson meg, nem szívesen emlékszem Önre, doktor úr. De mintha megöregedett volna?

- Lám, lám, ön még a régi. Szeret kellemetlenséget mondani leghívebb emberének. Dehogy vagyok öregebb, hiszen tudja, egészen egykorúak vagyunk. Csak ez a temérdek csomag, doboz, levél, ami itt lóg a hátamon, nagyon kifárasztott.

Csak most láttam, meg azt a temérdek mindent, ami a jámbor doktor hátán feküdt.

- Hát tegye le, doktor Ego.

- Ugyan, ne adjon nekem tanácsot. Hát nem letettem volna, eldobtam volna, ha tudnám. Hiszen a Hála lóg a nyakamban.

- Úgy. Azért jár hát ön olyan egyenesen! Sokáig azt hittem, hogy büszkeségből hordja olyan egyenesen a fejét.

- Dehogy. A Hála húzza hátra; ha előre hajlok, megfúlok és ez önnek is kellemetlen. Lám, máris köhög. Pedig végül csak az ön ágyában halok meg, tanár úr.

- Igaz, csakhogy én azt nem fogom látni, ha otthon is leszek. De mondja csak Ego, hogy nem tud ön saját magán segíteni? Hiszen ön mindent tud, mindenkinek ad valami okos tanácsot és hogy úgy mondjam, ön mégis olyan elhagyott, snassz. Ha nekem csak félannyi eszem volna, mint magának, akkor legalább is képviselő vagy nagytrafikos volnék. Csak hátra nyúlnék, megfognám az egyik hálaküldeményt, megnézném az aláírást, volna pénzem; megnézném a másikat, volna pozícióm, a harmadikat, volna befolyásom és sok minden egyebem.

- Most meg tanácsot ad, meg akar szégyeníteni. Hát nézzen ide.

Ego doktor hátra nyúl és csudálkozva látom, hogy minden apró csomag, levél felemelkedik, mintha valami könnyű gázzal volnának bélelve és a szél hirtelen felsodorná őket.

- Milyen könnyű - mondtam csudálkozva.

- Hiszen csupa köszönet és hála. Ahhoz, hogy megfogjam, nagyon könnyű. Látja, egyszerre úgy felrebbentek, hogy felkoppant az állam. Levenni nem lehet, itt lóg, hogy mindenki láthassa. Figyeljen ide, mondok önnek valamit. Én megfordulok. Próbálja Ön megfogni valamelyiket. Fogadni mernék, ön sem tudja. Az egész szoba kicsiny, ön a székre is felállhat. És mégsem tudja megfogni.

Bosszúsan fogadtam szót Egonak. Kapkodom az egyik, a másik után, mind kicsúszik a kezemből. Dühösen nekirontok, a fonalaknál fogva húzom őket.

- De ne bántsa a fonalat, az önérzetemet - mondja szomorúan Ego.

Nem törődtem a doktor önérzetével, dühösen magamhoz rántottam a szék tetejéről az egyiket.

- Tanár úr - mondta Ego - ön nekem fájdalmat okozott, megbántotta az önérzetemet. Noblesse oblige, hogy a fonalat nem szabad érinteni. Különben nem volnának ezek ráakasztva. Most kibonthatja, nem ér vele semmit.

Kíváncsian nyitom ki. Volt abban minden, de név, aláírás nem látszott, csudálatos módon eltűnt. Gyorsan megfogom a másodikat, abban ugyan volt aláírás, csakhogy olyan, mint az osztrák-magyar pénzen: olvashatatlan. A harmadik alá világosan oda volt írva, hogy "viszontszolgálatra mindig kész Szabó". De keresztnév, vagy cím, sehol. Melyik Szabó, hol lakik, azt nem lehet tudni.

- Magának tanár úr szerencséje van - mondta gúnyosan Ego. - De ha erőlködöm, én is tudok egyet-egyet fogni.

Tényleg. Balkezét nagyon különösen a jobbik helyébe tette, de úgy, hogy balkeze azért csak a helyén maradt. És most két balkézzel hirtelen fogott egyet. Ideadta. Aláírás is volt rajta. Elolvastam, de azután kedvetlenül adtam vissza. Eszembe jutott valami.

- No látja. Szemrehányás van benne, hogy azt a megígért szívességet nem tettem meg. Várjon, fogok egy másikat... megvan. Olvassa el.

Elolvastam. Ebben röviden szédelgőnek nevezik Ego doktort. Nem készítette el idejében az egyetemi magántanár úr próbaelőadását. A docens úr azért adta a szélhámos nevet, mert Ego nem elég híven utánozta az ő írását. Aláírva: Dr. P. F. Ez nehéz levél volt.

- Mondja Ego, ez is felszáll, hiszen ez nagyon nehéz?

- Dehogy száll fel. Csakhogy maga rövidlátó, nem vette észre ezeket, amik itt lenn lógnak. Ezek tulajdonképpen a szívembe vannak belekapcsolva.

- A szívébe?

- Igen, a szívembe. Mondja, nem érez maga néha különös sajgást a mellében, itt a szíve táján?

- Tényleg érzek valamit, de hogy hol, azt nem tudom. Fáj, az bizonyos. De azt hiszem, hogy nincs is szívem.

- Legyen nyugodt, van. Én tudom. Hát kérem, azért fáj, mert én csak annak ígérek valamit, akit szeretek, aki a szívemben van. Sokat szeretek és olyan sokat ígérek, hogy a negyedrészét sem tudom megtartani. Azok is haragszanak, akiknek ígérek, azok is, akiknek nem ígérek. Így kapom ezeket, amik pontosan alá vannak írva.

- Higgye el, nekem is rosszul esik, hogy olvastam. Maga tudja, hogy nem részvétből mondom, hanem sajnos, mi sokszor együtt érzünk. De mondja Ego, miért ígér annyit?

- Mert nagyon sokat tudok. Mindenki látja, hogy az okos dolgok csak úgy pattannak ki a fejemből. Persze csak ha valaki odanyújtja a kezét. Bizony magam szivarra se gyújthatnék mellette. Dehát ezt nem tudja senki. Ezért kell ígérnem. Hogy én talán tanultam, azt senki sem látja, csak azt tudják, hogy nekem minden olyan könnyű. Kénytelen vagyok mindent ígérni, mert mindent meg tudok csinálni. Persze mindenre nem jut idő. Nagy baj az is, hogy látja mindig fehér a nyakkendőm és gyűretlen a nadrágom. (Magam tisztítom, vasalom őket.) Szóval, esti világításban tőkepénzesnek látszom. Azt kér tőlem mindenki, amit akar. Tanácsot, időt, munkát, pénzt, gondolatot. Kinek mi kell. És én ígérek. Mit csináljak, kell ígérnem.

- Kedves Ego, maga most úgy beszél, mintha egész életében sírna, pedig magának többnyire jó kedve van. Már ahogy én tudom.

- Persze, hogy jó kedvem szokott lenni. Ha ketten volnánk, egészen más képet vágnék. De itt van a szamovár is. Duruzsol, ég alatta a szesz. És tudja maga tanár, hogy ami ég, az él, ami pedig él, az akar valamit. Pedig nekem most vakációm van. Ha közelebb hajlik, megmondom, hogy van sok örömöm, mulatságom.

- Az asszony.

- Dehogy az asszony. Az a magáé. Nekem a látvány jut, az élő formák. Milyen gyönyörűen mozog! Micsoda változatos gyönyörűség! A kőasszony is szép, a bronz is. De velük nem érdemes törődni, mert mindenki meglátja őket. Maga is. Sőt maga barátom nagyon is látja, az nem egészséges. Maga éjjel csókolódzik velük. Meg fog hűlni, mert akkor, éjjel nem süt a nap. Nem is képzeli, hogy az igazi asszonyok milyen becsületesek. Hogy rezegnek, hogy remegnek a napsugárban. Mindenért adnak valamit. Megéreznek minden pillantást, minden simogatást. És milyen boldogak, ha a napsugárban levetkeztetem őket! A nap olyan jó és nélkülem nem járhatnának ruha nélkül. Hogy szeretnek ezért! Maga mindig elfordul, ha meglát. Még soha sem látta, hogy nézem én őket, hogy néznek ők engem. Igaz, hogy nem kívánok sokat.

- Mondja doktor, nekik is ad tanácsot?

- Hiszen velük kezdtem. De most már nem adok. Régen adtam, de egyszer majd megöltek érte. Hiszen tudja, maga akkor nagyon beteg lett. Kétszer kerestem, de nem engedtek be magához. Tudja, akkor még fiatal voltam. Több kellett. Ma kevesebbet kívánok, többet adnak és maga sohasem beteg utána. Akkor elvették minden időmet. De most egyéb örömöm is van.

- Micsoda?

- Tudja, mikor a Hála a fejem felett kacag. Maga olyankor bosszúsan üti botjával az aszfaltot, de én mulatok. Nem magán, hanem a nevető Hálán.

- Hagyja, hagyja, maga a pesti angolt gondolja.

- Jó, jó, tudom, hogy már ismét találkozott vele.

- Én találkoztam? Maga kedves Ego mégsem tud mindent. Nem találkoztam vele. A címemet sem tudta, nem is küldhette vissza a pénzt.

- Talán mégis jó lenne, ha uraznánk egymást. Már a szamovár miatt is. Tudja tanár úr, nem vagyok magára büszke. Hát nem vette észre, hogy a warnemündei spanyol szobrász, aki az erszényét a jeggyel elvesztette, tulajdonképpen a pesti angol volt? Mondja, nem találkozott maga katona korában az egyiptomi póttartalékossal, tudja a tíz korona?

- De igen, hanem honnan tudja azt maga?

- Én ne tudnám? Nohát az egyiptomi póttartalékos, a spanyol szobrász és a pesti angol majdnem úgy hasonlítanak egymáshoz, mint például én önre. Amit különben sajnálok. Nem csudálkozott azon, hogy annyi ember közül mind öntől kértek pénzt?

- Véletlenség.

- Lehet. Véletlenül egyik se küldte meg a pénzt. Én hallottam, hogy nevettek. Azon nevettek, hogy maga balek. Én is nevettem, de én őrajtuk nevettem. Mert tudtam előre az egészet. Amint én mindent szoktam tudni.

- Kedves Ego, maga egy kissé komikus. Tudja a szesz lila világítása mellett a maga gallérja, ruhája, arca, különösen a szeme nagyon furcsa színekben látszik. Nem akarom sértegetni, hiszen - ha nem is hívtam, csak - a vendégem. De sehogy se illik a maga szájára az az önérzetes mosoly. Hiszen maga csak ott tart, ahol én. Miért henceg?

- No egy kis különbség csak van köztünk. Nekem például, ennem sem kell. De maga eszik, mert magának kell ennie. És az evés miatt lop. Nem akarom sértegetni, de maga tényleg lop. Látja, én nem lopok, csak hazudom. Nekem nem kell ennem.

- Nincsen igaza. Maga tudja, hogy rendesen másnak viszem a tányért, idejében mindig megfeledkezem magamról. Akkor jut eszembe a vacsora, mikor a vacsora ideje már régen elmúlt. Éhes vagyok, az üzleteket pedig már bezárták. Kénytelenségből kinyitok egyet és elveszem, ami éppen kell. Ez nem szép, de természetes. De maga hazudik l'art pour l'art. Azután mondja, mennyivel különb a hazugság, mint a lopás?

- Ó, sokkal különb. Én jótékony célból hazudom. Az én hazugságaimnak mindenki örvend. Legalább addig, amíg hiszi. Azután lehet, hogy haragszik rám, de csak nem ártottam vele senkinek. De ki örül annak, hogy maga tanár úr betör az üzletébe? Csak maga. Magát egyszer be is fogják zárni. Meglátja.

- Doktor úr, maga már nem az én Egom. Bevallom, maga sokszor tetszett nekem. De most úgy beszél, mint egy bugris. Ugyan menjen innen. Intelligens ember nem veszi olyan tragikusan a bezárást. De meg azután szó sem lehet róla. Azt veszem el este, amire nappal úgyis jogom volna. Ezt ők is belátják, mert ha nem is szeretnek, nem haragszanak rám jobban, mint más hitelezőjükre.

- Tanár úr, ne szavaljon, hiszen egymás közt vagyunk. Mit ad maga nekik, hogy ők tartoznak magának?

- Szépet, művészetet adok.

- Hát maga igazán azt hiszi, hogy amit maga csinál, az szép?

- Hiszem, az igaz, hogy nem vagyok mindig biztos benne. Ezen az alapon nem építek, csak táplálkozom. Nem mondom, hogy így helyes, nem nyugodtam bele. De így van. Azért jöttem el, hogy ezentúl ne legyen úgy. De maga doktor, úgy beszél velem, mintha maga volna a főtanár. Adjon hát magának tanácsot, vagy nekem.

- Maga szerint elforgatni a beszédet, azonkívül unalmas is. Úgy látszik, ez már öröklött betegség maguknál. A tanár úr kedves anyja is mindig ezt mondta. Hát nem tudja, hogy nekem olyan különös, exciklikus természetem van? Minden ember helyzetébe be tudom magamat képzelni, csak a magaméba nem. Meg azután tudja, amit én mással teszek, amit én másnak ajánlok, azt soha a magam felelősségére nem teszem. Tulajdonképpen én amatőr tudós vagyok. Amit tudok, azt én kitaláltam. Legalább soha, senki sem kérdezte, hogy honnan tudom. Vagy jól járnak, vagy rosszul. Nekem csak írnak valamit. Vagy szidnak, vagy hálálkodnak. De ha magamnak, vagy magának ajánlanék valamit, abból baj lehetne. Nem szeretem, ha szembesítenek. Ha sírnak, nem bánom, de én ne lássam. Azt meg sehogy sem szeretném, ha kettőnk közül valamelyik miattam kerülne bajba. Meg azután én tudom, hogy nekünk semmi se sikerül.

- Na, én még próbálkozom.

- Tanár úr, maga keresztülment négy országon és hogy itt most nem tud beszélni, azt hiszi, hogy újra született. Pedig csak a sietéstől liheg. Én elég kényelmesen jöttem. Többet láttam. Maga ugyan ott ült már a kastelholmeni ágyuk tövében és nézte a tengert. Az még semmit sem jelent. Én csak kaptam tegnap egy súlyos levelet, pedig a címemet sehol sem adtam meg.

- Már engedjen uram, maga visszaél a vendégjoggal. Tulajdonképpen mi közöm nekem magához, a maga leveléhez, doktor úr? Most már Ön kezd engem untatni.

- Értem, tanár úr. Ön kinéz az ablakon. Ez azt szokta jelenteni, hogy elmehetek. Miért nem beszél nyíltan, miért hazudik maga is? Maga engem doktornak hí, én magát tanárnak! Ugyanavval a joggal hívhatnám én magát doktornak és maga engem tanárnak. Hiszen mind a ketten pincértől kaptuk a diplománkat.

- Nono, azért ne veszekedjünk, azért nincsen semmi baj. Igya meg a teáját.

- Mi igazán nem veszekedhetünk. Ennyi hazugság! Szomjas vagy és én igyam meg a teámat. Nem láttad, hogy segíteni akartam. Én csavartam bele a citromot. Ha pedig én segítettem, akkor biztosan rossz.

Elment. - A tea igazán hideg és rossz. A Mälar felől hűvös szél fúj. Beteszem az ablakot.

Stockholm