Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 18. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: A népszínmű

Már jó húsz éve annak, hogy a népszínmű csak bosszantási célokra jó. Bosszantják vele a népszínházi igazgatókat, hogy mért nem pártolják jobban a népszínművet, bosszantják az írókat, akik kénytelenek elnézni, hogy a népszínmű révén még a nálunk szokásos mértéknél is tehetségtelenebb írók jutnak pályadíjakhoz, színpadra, sőt bizonyos - olyan, amilyen - tekintélyre és bosszantják a publikumot, amely kénytelen a népszínmű cégére alatt a legnagyobb együgyűségeket bevenni. Mindez pedig azért, amiért a frázisok még akkor is élnek, amikor a hatalmuk már rég elpusztult. Olyanok, mint a nyelves asszony - mikor meghal, a nyelve tovább forog, külön kell agyonverni.

Most talán mégis agyon fog verődni ennek a frázisnak a nyelve: a Népszínház időleges megszűntével egyelőre befellegzett a népszínműnek és mégis alig halljuk azoknak a szavát, akik eddig a népszínmű hivatásos bírálói voltak. Sőt, hivatalos helyről, a Nemzeti Színház igazgatói programjából felhangzik az első, bár félénk, bár nem egészen őszinte, de mégis legalább értelmes szó a népszínműről.

Anyja a népszínműnek a negyvenes évek demokratikus mozgalma volt. Ez a demokrácia a francia forradalom eszméiből táplálkozott, de megvolt a mi sajátságos viszonyainkból sarjadzott speciális jellege. A harmadik rend, a polgárság nálunk, mint társadalmi osztály, alig jött számba, ezért a demokrácia nem is rá támaszkodott, hanem a népre, a földművelő parasztságra. Ezért kerül a politika központjába a jobbágyság kérdése, az irodaloméba pedig a népesség. Tudatosan vagy öntudatlanul-e, most nem kutatjuk, de érezték az akkori vezető osztályok legjobbjai azoknak a bűnöknek a súlyát, melyeket a nemesség évszázadokon át a paraszt nép elnyomásával a nemzet ellen elkövetett. Ugyanaz az eszmekör, amelyből Petőfi népies dalai keltek, szülte a népszínművet is. Nemcsak szülte, hanem meg is határozta jellemét. A demokratikus politikai cél azt kívánta meg, hogy a paraszt mentül kedvezőbb színben legyen feltüntetve s ezért kellett a Szigligeti népszínműveiben is kicsiszolt, kimosakodott, kívül-belül idealizált parasztoknak szerepelniök s életüknek olyan színt kellett kapnia, mintha ez volna a világ legszebb, legnemesebb és legértelmesebb élete.

Ez akkor és még utána egy darabig, körülbelül a hetvenes évekig helyes volt, mert megvolt benne az az igazság, hogy az emberek csakugyan úgy képzelték a parasztot és a paraszt-életet, romantikusan beidegzett látásuk csak az ilyen színezetű vonásokat láttatta meg velük. Még Petőfi is a rusztikus életnek csak az idillikus képeit látta meg, a nyomorúságai legfeljebb ha mint szánalomkeltő, demokratikus agitációra alkalmas anyag tűntek a szemébe. Az igazi testi-lelki nyomort, a keserves munka elcsenevészítő nyomait, a hasztalan vergődést, a tudatlanság bűneit, a piszkot, a betegséget, szóval a romantikus paraszt-kép visszáját csak jóval később láttuk meg s megírni, aki merné, még ma sem akadt.

A népszínmű aztán megmaradt ebben a romantikában, amelynek megvolt a maga jogosultsága addig, amíg a kor lelkében gyökerezett, de frázissá, hazug modorossággá fajult el, amint a kor gyékényét kihúzták alóla. A mi népszínmű-íróink sohasem tudtak megszabadulni attól a levegőtől, amelyet Szigligeti és Tóth Ede vittek bele a népszínműbe, így aztán a műfaj, levegőváltozás híján, megfülledt és megavasodott. Egy darabig még elfeledtette avas ízét a Blaháné művészetének fűszere, de mióta ez sincs, az egész műfaj végképp elnyomorodott.

Úgy indult, hogy vagy magyar vaudeville, vagy magyar operett lesz belőle, ehelyett megmaradt olyannak, amilyennek egykor Szigligeti a maga kora hangulatából és a német Volksstückök mintájára megcsinálta. Az utódok a kezdést mintának, örökké egyforma sablonnak tekintették. Ha valamelyik nagyon eredeti akart lenni, teletömte etnográfiával, amely azután úgy állott rajta, hogy stílszerű hasonlatot mondjak, mint a tehénen a gatya. Mások meg azt hitték, a nép lelkébe markolnak bele, ha színpadra viszik a részeges kántor és a még részegesebb bakter staffageául az alföldi élet aktualitásait, nazarénizmust, parasztszocializmust, de csak mint nyers, a felületről felkapott anyagot; nem csoda, ha nem tudtak belőle semmit csinálni. A magyar parasztot, mint emberi lényt, a magyar falu levegőjét a maga igazságában nem tudta egyik sem színpadra hozni. Az igaz, hogy igazi író a nyolcvanas évek óta nem is adta a fejét népszínmű-csinálásra s ez a terrénum teljesen a kapkodó dilettantizmus osztozkodó tere lett.

Talán mégis legjobb lenne bevallani, hogy a népszínmű örökre meghalt s úgy, ahogy siratói értik, kár is volna feltámasztani. Vagy jön egy igazi drámaíró, aki - mert neki úgy tetszik, nem pedig a népszínmű feltámasztásának s továbbfejlesztésének eltökéléséből - megcsinálja a magyar népdrámát, avagyis csinál olyan drámát, amelyben véletlenül parasztok a szereplők, vagy próbáljanak a népéletből operett vagy vaudeville motívumokat kibányászni, de a népszínmű, úgy ahogy nálunk értik, nem támasztható fel többé. Nincs se írója, se színésze, se publikuma. Az egész népszínmű-kérdés csak üres frázis. Mért ne hagyhatnánk fel vele? Marad még frázisunk bőven.