Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 16. szám

Cholnoky László: A jéglelkű szent

A fagyosszentek hideg hármasában Pongrácot mondják mindenképpen elsőnek. De ő csak a sorrendben az első. Ő kezdi meg a csúf, csüggesztő elhidegülést és még sem ő az első, az igazi. Bonifácius lezárja, berekeszti az oktalan, buta változást. Őt már várják. Bonifácius kedvesen kellemetlen ember, mert a kellemetlenek közt ő az utolsó.

A fagyosszentek fejedelme Szervác. Őbenne csúcsosodik ki a hideg; ő a jéglelkű szent.

Ilyesmire akkor jön rá az ember, amikor láza van. Az gondol a hidegre, aki szereti a meleget. A lázas ember szereti a meleget. A lázas ember gondol a hidegre. A láznak ez csak olyan szubtilis arroganciája, mint az, hogy makacs következetességgel kikotorássza a múltból mindazt, ami csodálatos édességgel tud sajogni.

A láz a múltak betegsége.

*

Gravocsai bácsi emléke átfúródott, átsurrant a lelkemen. Ahogy a fecske átsuhanik a lombok közt. Egy-két levél megrezdül, aztán újra csupa csönd, csupa szomorúság minden.

A csodálatos, furcsa kis öreg ott lakott abban a Balaton parti faluban, amelyikben én születtem.

Magányos sétáiból hazafelé térve mindég ott ment el a portánk alatt. És a kocsisunk, a gyérbajszú bakonybéli legény mindég utána mondta, rosszallólag szomorúra illesztve az arcát:

- Ahol megy a vén bolond!

- Mondja csak Lőrinc, csakugyan bolond ez a Gravocsai? - kérdeztem egyszer.

- Hát persze. Amióta a madara meghótt, mindétig bizonyos pilléket lát!

A jegyző sem tudott egyebet csinálni, mint hogy kezével a homloka előtt hadonászott és azt mondta:

- Tudja, öcsém, holmi pillangókkal kínlódik az öreg!

Akkoriban csak úgy vakációra jártam haza a Balaton mellett fekvő falucskába a városi internátusból. Akkoriban éltem át azt a kort, amelyikben a gyerekmesék és gyerekálmok belefulladnak a valóság förtelmes porfelhőibe. Ott az internátusban gyakran láttam álmomban Gravocsait. Láttam: hatalmasnak, rejtelmesnek láttam.

Amikor legutóbb hazamentem, kissé összezsugorodott az öreg. Rejtelmes, félelmes mivoltát elsöpörték a belémnevelt tudományok. Valahogy másként azonban megnövekedett a különös kis ember. A misztériuma összeomlott, de a ráboruló, ismeretlen, elmúlt valóság nagy erővel vonta magához a lelkemet.

Augusztus tizenegyedikén délután leültem Gravocsai bácsi kertjének határában a földre. Azt hittem: nem is mozdulok el onnét addig, amíg be nem jutok hozzá. Ostobán, gyerekesen azon hánytorgattam az eszemet, hogy vajon melyik igaz a Gravocsai bácsit illető verziók közül? Mert azt is mondták, hogy nyugalmazott sótiszt, de azt is mondták, hogy tönkrement gavallér. Akkor még nem tudtam, hogy ez legalább is annyira mindegy, amennyire mindegy a lenyugvó napnak, hogy a behorpadt sírdombok közül melyiket borítja aranyos fénybe. Azt hittem, nem mozdulok el onnét, amíg be nem jutok. És mégis elmozdultam. Elmozdultam még másnap is. A harmadik napon azonban bejutottam hozzá. Hogy hogyan, azt már nem tudom bizonyosan. Senki sem tudja, hogyan jut be arra a helyre, amelyiktől félt.

Megijedtem attól, hogy bejutottam. Pedig Gravocsai bácsi elég szívesen látott. A szőlők között nyomorgó dűlőúton álltunk szembe egymással. Akkor ment le a nap; utolsó sugarai ráestek Gravocsaira.

A szőlőtábla csendesen, óvatosan fordult egyet előttem, akár valami hatalmas kerék. És amikorra visszazökkent a helyére, valami teljesen idegen, kopott kis öreg állt előttem. Csöppet sem hasonlított ahhoz a mesebeli Gravocsaihoz, aki után én évekig leskelődtem megriadt gyermekszememmel.

Valahogy csak bejutottam hozzá. És utóbb egészen összeszoktunk. Hanem arra, amire éppen kíváncsi voltam, csak sokkal később, augusztus utolján került a sor.

Akkor lementünk az elhagyott méhesbe. Ott tudtam meg tőle a históriáját.

- Volt egy madaram - mondta -, amelyet én Gimpli néninek neveztem, mivel igen tudálékos és fontoskodó kis jószág volt. Egy lánytól kaptam, aki aztán nemsokára férjhez ment. Pesten laktunk mindketten és majd minden nap találkoztunk, de egyszer - magam sem tudom hogyan - elszoktunk egymástól. Akkoriban hallottam, hogy menyasszony lett.

Amíg ezeket mesélte Gravocsai bácsi, fel-alá járt a kertjében és botjával csapkodta a palántákat. Mert a nyugtalan természete időközben kicsalta a szabadba.

- A termetét ma is úgy látom, ahogy akkor láttam - folytatta. - És idővel majd megtudja, öcsém, hogy mit jelent az, ha az ember a leány termetére harminc esztendő múlva is visszaemlékezik. Amikor a leány menyasszony lett, különös gondolatok leptek meg és megkedveltem a magányos sétákat. Kijártam az erdőre és hallgattam a madarak sikongását. És közben igen összebarátkoztam az én kis madarammal, amit akkoriban neveztem el Gimpli néninek.

Gravocsain meglátszott, hogy fáj túladnia féltve őrzött titkán. Hallgatott egy darabig, de aztán arra is talált kadenciát.

- Tudja öcsém, van, aki azt is bánja, ha holmi régi, rossz ceruzát kell a zsebéből kidobnia, mint haszontalan lim-lomot!

Rábólintottam. Izgatottan vártam a pillangókat, mert reménykedtem, hogy talán nem is bolond az öreg.

- Mondtam már, hogy akkoriban igen különös, szokatlan gondolataim voltak - folytatta. - Ezek a különös gondolatok még közelebb hoztak engem a kis Gimpli nénihez. Neki panaszoltam el mindég, ha valamelyik gondolat hajszolni kezdett és ő mindég tudott olyasmit felelni, ami lehangolt és elhajszolta a színes, szomorú látomásokat. Mert utóbb már egészen jól megértettük egymást. Ő mindég azt felelte nekem, ami már előbb is ott rejtőzött a lelkem mélyén, de amiből én csak annyit tudtam megérteni:

- Hiábavalóság! Bolondság!

- Eleinte nagyon szomorú voltam és legjobban szerettem volna, ha egyik éjszaka a lelkemet is elvitte volna magával az a csodálatos álomleány, aki mindig csak pirkadatkor hagyott el. De nem vitte el. Más történt helyette!

- Most jön az őrület! - gondoltam és éreztem, hogy az arcom megsápad. Nem tudom, más is fél-e az őrültektől, még ha olyan csendes kis öregek is, amilyen Gravocsai bácsi volt?

Nem vette észre a félelmemet. Tétován nézett bele a levegőbe és folytatta:

- Tudja, mi történt? Feltaláltam az élet korbácsütései ellen való arkánumot. Mivel reményem és várnivalóm nem volt többé, felhagytam a jövőért való hiábavaló küzdelemmel. Nem előre éltem többé, hanem visszafelé. Magam meggörnyedtem, megkoptam, mert a rohanó idő szárnya engem is csak úgy verdesett, mint mást, de a lelkem, az csodálatosan megfiatalodott. Az szállt visszafelé, utolérte az elröppent napokat, felkereste a sivárrá lett helyeket és beültette azokat illatos, színpompás virágokkal. És tudja, fiatal barátom, az én vágyó, szerelmes gondolataimból tarka, pompás pillangók születtek, amik körülrajongták az illatos virágokat!...

A kis öreg felsóhajtott. Ráncos arca furcsává, nevetségessé torzult.

- Igen, utóbb annyira jutottam a gyötrelmes lelki munka útján, hogy csak le kellett hunynom a szememet és hopp! ott termettem az én csodás kertemben, az illatos virágok, a pompás pillangók közt! Hanem volt valaki, aki kinevetett, ha dicsekedtem előtte. Aki letépte szememről a rózsaszínű fátyolt, amit annyi munkával szőttem. Ez Gimpli néni volt, a kis madár!

- Egyik májusi estén, szent Szervác napján, a külvárosokba mentem bolyongni. Vissza akartam szállni megint a múltba és azt az utcát kerestem fel, amelyikben valaha ő lakott. Ismeri, öcsém, a fővárost? Nem? Nos, vannak ott bizonyos rosszul kövezett, csendes utcák, amelyeket én magamban a diákszerelmek és esti séták utcáinak neveztem. Majd egyszer megtudja: miért? Ez is olyan utca volt. Amikor én ott jártam, egy lélek sem volt kívülem, csak egy vagy két ablakban könyökölt holmi ingujjas szabómester.

- Egyszer az ő házukhoz értem, amiben azóta már régen más lakott. Az ő ablaka nyitva volt, csak a csipkefüggöny volt leeresztve. Óvatosan félrehúztam azt és benéztem. A túlsó szobából, aminek az ajtaja be volt csukva, zongorahangot és mély, csengő női éneket hallottam. A hang olyan volt, mint az övé, a dal pedig áthullámzott a lelkemen, mert ugyanaz volt, amit ő énekelt nekem. Úgy gondoltam: káprázat fogott el, de ebben a pillanatban megnyílt a közbenső ajtó és én pazarul kivilágított szalonba láttam be. A zongora mellett pompás, szőke hajkoronát láttam; olyant, amilyen az övé volt és a mély, zengő női hang egyre nagyobb erővel hullámzott felém. Csodás elragadtatás vett erőt rajtam, de hirtelen vége lett mindennek, mert az ajtó becsukódott, a dal elhalt és én ott kint álltam a puszta, sötét utcán, a zuhogó esőben. Nem is tudtam, hogy megeredt. - Szomorúan mentem haza. Sejtettem már - mert ott motoszkált a lelkemben -, amit majd a kis Gimpli felel nekem, ha elmondom neki a történteket:

- Hiábavalóság! Bolondság!

- De ő majd többet is mond még! - gondoltam és ha ő mondja, jobban megértem. Ismét feldúlja majd a virágos-kertemet.

- Amikor hazaértem, a kis madár gúnyosan hajlongott és így szólt:

- Megint valami bolondságot művelt; csupa víz a ruhája! Ne is szóljon, úgy is tudom, mi történt! Talán az arcán is az esőcseppek folytak alá? Pitty, pitty! Ismét őutána járt? Hiszen mondtam már, hogy sohasem érik el egymást! Én ismerem őt, hiszen nála laktam! De értsen meg: ő nem éri el magát! Hiszen az ön lelke tud repülni, fel tud szállni a magasba, bár többnyire szárnyaszegetten zuhanik vissza; az övé pedig?! Pitty, pitty! Szóra sem érdemes! A földön csúszik, az utca porában!

- Éreztem, hogy tündérkertemben a virágok hervadtan összezsugorodnak, a pillangók pedig ijedten elrebbennek. Nagyon szomorú lehettem, mert Gimpli néni megsajnált és közönyös hangon azt mondta:

- Üljön le, majd elmesélem, mi történt a szomszédban azalatt, amíg odajárt!

- Ekkor egy gondolat cikázott át a fejemen. Leültem a nyitott ablak mellé, a párkányára pedig odatettem a kis madár kalitkáját. Ő fecsegni kezdett, de én egyre kevesebbet hallottam belőle. Lehajtottam a fejemet a karomra és vártam a közeledő álmot, hogy újra rendbehozza a kertemet. Egyszer - sokára, nagyon sokára - valami halk madársírást, egyre csendesebbre váló panaszos sikoltozást hallottam. Erősebben lehunytam a szememet és visszamenekültem a virágaim, a pillangóim közé.

Gravocsai bácsi elhallgatott, majd hirtelen fütyörészni kezdett. Úgy látszott: megfeledkezett mindenről. Szepegve megkérdeztem tőle:

- Mi lett aztán, Gravocsai bácsi?

Felkapta a fejét és mérgesen felelte:

- Mi lett? Mi lett? Reggel arra ébredtem, hogy reszketek a hidegtől és hogy a hajam csupa hó! Gimpli néni pedig ott feküdt a kalitkájában megmeredve, megfagyva - holtan. Szent Szervác elvitte magával! Szent Szervác tudja jól, hogy az embernek nem jó tisztán látni!

Hirtelen hozzám lépett és a fülembe súgta:

- De azért ne gondolja, hogy bolond vagyok! Gimpli nénit én öltem meg! Tudtam, hogy az az éjszaka a halála lesz! És tudja, miért öltem meg? Hogy fel ne dúlhassa többé a kertemet! Lássa, azóta újra visszajárok a virágaim közé, amik pompásabbak, mint valaha és újra gyönyörködöm a pillangóimban, amik körülröpdösnek engem!...

*

Hazamenet a jegyzővel találkoztam.

- Nála volt? - kérdezte.

Bólintottam, hogy: igen!

- Hát bolond-e? - kérdezte tovább a jegyző kötekedve.

Vállat vontam, amire ő nevetve megjegyezte:

- No, no! Vigyázzon! Az ilyesmi ragadós!

- - -

Azóta nem esett szó köztünk Gravocsai bácsiról.