Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 14. szám · / · FIGYELŐ

LÁNCZI JENŐ: Politika

Hogy a politika tulajdonképpen egy leplezett formája az erőszaknak, csak hogy ezzel nem egyik ember a másik embert, hanem egyik társadalmi osztály a másik társadalmi osztályt, vagy egyik nemzet a másikat rabolja ki, szóval hogy a politika - mondjuk: - szocializált rablás, azt már a történelmi materializmus ismerete előtt is sejtettem. De csak ennek az elméletnek a megismerése után vált bennem egész tudatossá, hogy az állam nem a jog és igazság megvalósítására alakult, hanem azért, hogy segélyével egyik társadalmi réteg maga alá gyűrje a másikat, hogy nem áll az osztályok felett, hanem maga is az osztályharc egyik eszköze, hogy a politikai pártok társadalmi osztályok közjogi kifejezései és hogy a pártoknak gyönyörű, a kultúrát és haladást szolgáló programjai hazugságok.

Mindezzel már régóta tisztában vagyok, mégis úgy gondolom, hogy a politika igazi szerepét csak most ismertem meg, hogy elolvastam Franz Oppenheimer könyvét. Címe: Az állam. (Megjelent a "Die Gesellschaft" c. vállalatban 14. és 15. kötet.) Egyike a legértékesebb munkának, amelyet a társadalomtudomány fel tud mutatni. Rendíthetetlen logikával bizonyítja be, hogy az egész politika egy osztálynak vagy népnek azt a törekvését szolgálja, hogy munka nélkül, tehát nem gazdasági úton jusson gazdasági értékekhez.

Az a meghatározás, melyet az állam lényegéről és szerepéről mond - mely azonban nem az eddigi elméletek szaporítása, hanem új megismerést jelent -, olyan mint egy dühös rántás, mely azt a töménytelen hazugságot letépi, mellyel az uralkodó osztályok az államot betakarták, hogy érdekeiket a nemzet, a haza, a vallás, sőt az isten érdeke gyanánt tüntessék fel.

Az állam - mondja Oppenheimer - nem a társulási hajlamból keletkezett, ahogy Plátó, s nem a természet műve, ahogy Arisztotelész tanítja. Keletkezése nem azonos a nyelvek keletkezésével, miként azt Ancillon gondolta. Az állam nem is több családnak és azonos céljaiknak jogos kormányzása szuverén hatalommal (Bodin). Az állam nem is azért keletkezett, hogy a bellum omnium contra omnes-nek véget vessen, mint azt Hobbes és utána olyan sokan gondolták. Éppen ily kevéssé igaz az, hogy a "contrat social", "társadalmi szerződés" útján állott elő az állam, ahogy azt már Rousseau előtt Grotius, Spinoza és Locke hitték. Lehet, nincs kizárva: hogy az állam egy eszköz magasabb céljainak, a tiszta emberinek a nemzet útján való megvalósítására, mint Fichte mondja, de semmi esetre sem ez a célja, nem ezért keletkezett és nem is ilyen célra tartják fenn. Az állam nem is az "abszolút öncél", mint Schelling tanítja, sem pedig "az erkölcsi eszme valósága, azé az erkölcsi eszméé, mely mint a nyilvánvaló, önmagával tisztában levő lényeges akarat, önmagáról gondolkodik, tudattal bír és azt, amit magáról gondol és tud, véghez viszi", amint azt Hegel éppen olyan szépen, mint amilyen világosan kifejti. Nem érthetünk egyet Stahllal sem, aki az államban: "az emberi közösség erkölcsi birodalmát, mélyebben szemlélve pedig egy isteni intézményt" lát. Éppen ily kevéssé adhatunk igazat Marcus Tullius Cicero-nak, aki azt kérdi: mi más lenne az állam, mint a jog társadalma? Még kevésbé oszthatjuk Savigny nézetét, aki az állam keletkezésében a jogkeletkezés egy módját, általában a jogkeletkezés legmagasabb fokát látja, az államot pedig a népszemélyiség testi megjelenéseként határozza meg. Bluntschli hasonlóképen népszemélyiségnek tartja az államot és megnyitja azon theoretikusok sorát, akik az államban vagy a társadalomban egy "szuperorganizmust" látnak, amely felfogás éppen olyan tarthatatlan, mint Sir Henry Maine-é, aki azt tanítja, hogy az állam a családból fejlődött. Az sem igaz, hogy az állam "kötelékegység", mint Jellinek, a jogtudós vallja. Az öreg Böhmer járt közel az igazsághoz, mikor azt írta: "denique regnorum praecipuorum ortus et incrementa perlustrans vim et latrocinia potentiae initia fuisse apparebit" (végül átkutatván a főbb országok keletkezését és növekedését, ki fog tűnni, hogy a hatalomnak a kezdete a rablás és erőszak volt). Carey végül a helyes nyomon jár, mikor azt állítja, hogy az állam megalapítója az a rablóbanda volt, amely az ő néprokonainak urává küzdötte fel magát.

Említsük még meg egy magyar író, Concha meghatározását, amelyet a német szerző bizonyára nem ismer és aki szerint: "az állam az ember egyetemes eszméjének megvalósulása öntudatos személyiséget alkotó nemzetnek irányzó, országló tevékenysége által". Tekintélyes szóáradat.

Mindezekben a most idézett meghatározások egy részében van némi igazság, de nem a teljes igazság, a legtöbbjük pedig egészen hamis. Mi tehát az állam? Egy olyan berendezés, melyet egy győztes embercsoport a legyőzöttre rákényszerít hogy a legyőzöttek feletti uralmát szabályozza és belső felkelések és külső támadások ellen biztosítsa. Ennek az uralomnak pedig a végcélja: a legyőzöttnek a győző által való gazdasági kizsákmányolása, a legyőzötteknek a győzők javára való megdolgoztatása.

Egy állam sem jött más célból létre. Rendszerint egy harcias pásztornép az, mely reáront már megtelepedett és békés hajlandóságú földművelőkre, ezeket szolgaságra veti, megalapítván felette - mint nemesség - uralmát. Szóval államot alapít. Már mostan a győző örökkön fegyverben nem állhat, hanem ehelyett a jogi és politikai berendezések egész sorát lelkesíti, hogy a legyőzötteket állandóan megdolgoztassa és őket gazdaságilag kihasználja. Persze hogy egy ilyen társadalom később százfelé differenciálódik, de az állami berendezések, a politikai intézmények később is csak ezt a célt szolgálják, csakhogy leplezettebb formában, t. i. hogy az uralkodó osztályok részére munka nélkül, vagyis politikai úton szerezzenek jövedelmet.

Az emberiség egész története sem más, mint ennek a két eszköznek, t. i. politikai és gazdaságinak a küzdelme. Csak nem szabad elfelejteni, hogy munka nélküli jövedelem nem csak az, ha valamely osztály egyáltalán nem dolgozik, hanem azok az előnyök is, melyekhez egy osztály politikai súlyánál fogva jut. Ha elzárják a vámsorompókat és búzámat, marhámat kétszeres áron sózom felebarátom nyakába, a politika révén szerzem meg a busás nyereségemet és vagyonhoz jutok anélkül, hogy a kisujjamat kellene megmozdítanom. Mi egyéb ez, mint leplezett rablás. Valakinek az én hasznomért is meg kellett dolgozni és ha én munka nélkül jutottam az ő munkájának eredményéhez, ezt csak annak köszönhetem, hogy én, illetve az én osztályom az erősebbik, az én osztályom diktál az államban és rendelkezik a hadsereggel. Az állam a maga tekintélyével csak fedezi ezt a rablópolitikát.

Így a történelem a naplopók, vagy ha jobban tetszik, az ügyes kardforgatók és dolgozó emberek harca. Egyik osztály harcol és politizál, a másik dolgozik. Persze az iskolában olvasott eposzok másképpen mutatják be a hősöket.

Kimutatható, hogy egészen az újkorig a rablás egyike volt a legtiszteletreméltóbb foglalkozásoknak. A középkori rablólovag éppen úgy tanulta mesterségét, mint a mesteremberek. A régi görögök előtt a tengeri kalózkodás dicséretreméltó volt.

Sok kincsem van nekem: a lándzsa és a kard,
Testemet pedig erős birkabőrből készült pajzs védi,
Ezekkel szántok én, és ezekkel takarítom be a gabonát,
Ezekkel szüreteltetem le az édes szőlőbort.
Ezek tesznek engemet úrrá szolgáim szemében.

De ezek sohasem merészelnek kardot és lándzsát viselni
Sem pedig erős birkabőrből készült védőpajzsot.
Lábam előtt hevernek a földön
És mint a kutyák, úgy nyalják kezemet
Én vagyok az ő perzsa királyuk, a büszke címtől félnek.

Így hangzik egy régi görög dal.

És mert minden osztály munka nélkül szeretne a másik munkája eredményéhez jutni, vagy legalábbis kevesebb értékű munkával, minden osztály jobban szeret politizálni, mint dolgozni. Nemcsak az ember. Maeterlinck megfigyelte, hogy amelyik méhraj rájött, hogy más méhkasból is lehet mézet lopni, nem gyűjti tovább a mézet. "A munkásméh politikus méhhé változott."

A modern állam komplikált intézményei ravaszul elfedik azt a kardot, mellyel az uralkodó osztályok "az édes szőlőbort beszüretelik". A középkorban, amikor még állandó hadsereg nem volt, a nemesség maga forgatta a fegyvert, amelyen az egész társadalmi rend nyugodott. Persze ezt nem volt szabad a kezéből kiadni és valahányszor a jobbágyokat a külső ellenség ellen háborúba vitte, a saját nyakára tette a kést. Ezért harcol a nemesség egyedül a hazáért, ezért folyik egyedül az ő vére a csatatéren, a hazáért. Meghamisítása az a történelemnek, mely úgy állítja be a dolgot, mintha a nemesség puszta nagylelkűségből vállalta volna magára a hon védelmét, mintha ő akart volna vérezni a hazáért, mintha valami munkamegosztás lett volna a paraszt és a nemes között, olyasféle hogy: "te paraszt dolgozol, szorgalmasan műveled a földet, én nemes viszont ezért téged megvédelek a külellenségtől. Te dolgozol, én meg védem a hazát." Szó sem lehet erről. A nemesség nem merte kiadni a kardot a kezéből, mert ez volt uralmának alapja, a kenyérforrása.

A kardon és erőszakon alapuló nyers uralom lélektani oldalról nézve a legbuzgóbb vallásos hittel volt egybekötve. Minden fölkelés vagy izgatás a győzők ellen (ma a birtokosok ellen) egyúttal lázadás nemcsak a haza, hanem az isten ellen. Ez az alapvető társadalmi szerepe a vallásoknak, kezdve a kis vadtörzsek álomjósaitól az egész földkerekséget átfogó egyházakig.

Látszólag óriási szakadék választja el a hűbéri államot, a mai, az állam és nem egyes osztályok szolgálatában álló - hadsereggel és bürokráciával rendelkező - ipari államoktól. Gyökerében pedig az állam ma sem egyéb, mint a politikai eszköz organizációja; formája az uralom, tartalma: az uralom alatt álló osztályok megdolgoztatása. Mindenhol, ahol van egy osztály, mely egészben vagy részben munkanélküli jövedelemhez jut, szükség van olyan berendezésre, mely a gyengébb osztályoktól szerzett ezen munka nélküli jövedelmet biztosítja. Ez a berendezés az állam.