Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 11. szám · / · KUPCSAY FELICIÁN: EGY KÉZCSÓK

KUPCSAY FELICIÁN: EGY KÉZCSÓK
V.

A kiszökés botránya óta már egy hét is eltelt s Demeter még mindig a Calasantinum lakója volt. Eleinte mindennap várta a megígért kicsapatás foganatosítását, a püspök úr Ő Eminenciájának szigorú rendeletét. Csendes, meghunyászkodó volt; ha Bagival találkozott, adta a bűnbánót, a megszomorodottat, aki felett Damoklesz kardja csüng. Az alázatost játszotta; hátha még irgalmat nyerhet... De látván, hogy Bagi szava ismét nem volt több üres fenyegetésnél, ijesztgetésnél, csakhamar újra a régi kezdett lenni: szájaskodott, hencegett, sőt az emlékezetes kiszökést követő tizedik éjszakán egy újabb kiszökést is megkockáztatott... Vakmerőségében hősi bátorságot láttak akárhányan és sajnálták, hogy ily nagy tettekhez nincs merészség bennük.

Általános volt a vélemény, hogy Demeter megmarad az intézetben; Bagi megkegyelmezett neki s hogy ezt a kegyelmet számára bizalmas barátja: Kaufmes Ádi eszközölte ki, akivel mindenben egy követ fújtak... Alkalma elég volt, hogy közbejárjon érte. Azóta, hogy konduktor lett, nap-nap után feljárt az "Irodá"-ba referálni Baginak. Bagi úgyszólván belső titkárává tette őt, aki mindent lát és mindent tud és semmitől sem riad vissza. Sejtelme, szimatja, hogy ennek a fiúnak az intézet kormányzásában hasznát veheti, igaznak, helyesnek bizonyult. Egy ízben, nyilvánosan már "kedves báránykám"-nak szólította s Kaufmes diadalittas arckifejezéssel jelezte, úgy, hogy főleg Regináld értse meg: - Látjátok? Utolsóból első lettem s hová lettek az elsők?!...

Már-már azt hitte Demeter, hogy bűne teljesen felejtve van, amikor karácsony hetének elején, Bagitól kijövet így szólt hozzá Kaufmes: - Éppen most voltam a "nagyságos igazgató úrnál"; megvonta tőled a karácsonyest-napi ebéd süteményét; ezt izenteti neked; tudod: a kiszökés miatt. - Majd hozzátette jó hangosan, hogy mások is hallják: - Kegyes szívének ez csak egy újabb bizonyítéka. Ily csekély büntetés a kicsapatás helyett!

- Szemtelenség! - fakadt ki Demeter. Kellemetlen csalódást okozott neki ez a hír. Már előre örült volt a kilátásba vett pompás süteménynek, amelytől íme eltiltották egy-két rövid szóval. Haragját nyers káromkodásba akarta fojtani, de Kaufmes egyetlen szemhunyorítással leintette őt. - Ostoba! Birka! - támadt rá, mihelyt négyszemközt maradtak. - Minek ez a lázadás? Inkább játszd a hálást. Ez hasznosabb. Pulyka természeteddel elrontanál mindent, amit érted annyi fáradsággal keresztül viszek. Már a nyelvem is elkopott, annyit kellett hazudnom és kunyorálnom a megmentésedért. Ha én nem volnék, már az utcán volnál. Tudd meg!... Majd szelídebb hangon: - Egyébként hogy állunk pénz dolgában? - kérdé. - Van öt koronád?... Ide add! Vagy teremtsd elő, akárhonnan... kérlek. Ennyit nekem te is megtehetsz!

- Csak kettőt adhatok. Nesze - szólt Demeter. Tudta, hogy Kaufmest valamivel ki kell elégítenie, hogy továbbra is jó barátságban maradhassanak. A két koronát a markába nyomta. - Nincs több... A többit majd holnap, ha kinyerem a kártyán - morogta s még megmaradt néhány hatosát jól megmarkolta, nehogy csengésükkel ellene valljanak...

A szentestnapi ebéd böjtös étlap szerint készült. Volt bagolytüdő-leves (meleg vízzel feleresztett szilvaíz), szemes fuszulyka bundás pirított kenyérrel; harmadik fogásul pedig sütemény. De nem a remélt almásbéles, hanem közönséges kenyértésztából gyúrt vastag, otromba lepény, itt-ott cukorral gyéren meglegyintve. Mindenkinek két lepény jutott: csak Demeter nem kapott belőle.

- Ugye komisz? Láttam: a szakácsné a lábával gyúrta - évődött Demeter Reginálddal. - S te mégis megeszed? - rivallt rá, látván, hogy Regináld a lepényből minden szájfintorgatás nélkül jó étvággyal eszeget. - Pfuj! Utálat! Olyan, mint a kapca; egészen olyan. Mifelénk Krisztuskapcának is hívják. A koldusoknak sütik búcsúkor, a tésztavakarékból. Bele nem harapnék egy százasért!

- Kapca! Krisztuskapca! - járt egyszerre szájról-szájra a roppant találónak ítélt elnevezés. Demeternek sikerült a lepény iránt általános csömört kelteni. Így van jól. Ha én nem kaptam, ti se egyetek! - szólt magában s arcára az elégtétel kifejezése ült. Egyszerre valamennyien, mintha csak összebeszéltek volna, eléje dobták már megtépett, vagy megharapott lepényeiket. Egy másodperc alatt egész halom tészta hevert előtte. Két hétre is elég lett volna. - Micsoda? Almásrétes helyett száraz Krisztuskapca? - zúgolódtak eközben az elégedetlenek. Az eset felett nem lehetett felháborodás nélkül napirendre térni. Zsibongva, abcúgolva vonultak ki a refektóriumból egyenesen Bagi szobájának az ablaka alá, hogy méltatlankodásuknak kifejezést adjanak. Már nem egyszer tüntettek így a koszt miatt. El voltak rá szánva, hogy a szemei közé fognak dobni egy pár lepényt, ha az ablakon ki meri dugni a fejét. Hadd egye meg a főztjét!

Csak Kaufmes, Demeter, Márián és Montaldó nem voltak a tüntetők között. Kaufmes, anélkül, hogy valaki észrevette volna, néhány lepényt a kabátja alá csúsztatott s aztán eltűnt, nyomtalanul. Senki se látta, hogy merre ment. Demeter visszasompolygott a refektóriumba, az ócsárolt "sütemény"-hez. Sajnálta, hogy más egye meg. Regináld és Montaldó pedig a "Magazin"-ba mentek, hogy az intézeti karácsonyfa díszítésében segédkezzenek.

A demonstrálók ezalatt egyre jobban kiabáltak. - Bagi gyere ki, Bagi nem jössz ki? Megállj Bagi, megbánja ezt valaki! - énekelték unisono az ablakok alatt. Bagi azonban nem mutatkozott. Nem mert mutatkozni. Szobájában, meghúzódva kanapéja szegletébe, hallgatta a feléje röpködő szitkokat, abcúgokat. Szerette volna nekik visszakiáltani: Gazember! Otthon ilyet ünnepkor sem ettél. Csak ordíts, csak voníts. Hát erre tanítottalak? Fáradságomnak ez az eredménye?... Majd megtudom: ki vagy? Megállj! Himpellér. Megbuktatlak, kicsapatlak... Rebellis fajzat... Elhatározta, hogy még a karácsonyfa meggyújtása előtt magához fogja hívatni Kaufmest. A kedves, jó fiú mindenről informálni fog - szólt magában s a gazfickókat büntetésül eltiltom a karácsonyfától. Ez fájni fog nekik. Az ilyesmi a legjobban fáj a gyermekeknek. Így kell nevelni őket. A büntetés e nemének s a nevelés e legújabb fogásának kitalálásában sok leleményességet látván, egy belső önelégültségtől felragyogtak bágyadt szemei.

A demonstráció talán még tovább is tartott volna, ha nem vet neki véget a szilenciumra hívó csengetés. Ennek hallatára a zajongók még egyszer megabcúgolták Bagit s aztán egymást lökdösve, megrohanták a lépcsőket. Rakoncátlanságuk e percekben nem ismert határt. Vihogtak, nyávogtak, visítottak; még kurjongattak is. Mintha még egyszer ki akarnák tombolni magukat, mielőtt a szilencium kényszerű, gyötrő komolyságának béklyóit felöltenék. A Bagi lakásának a folyosóra nyíló ajtaja előtt pedig valósággal tombolni s éktelen lármával hahotázni kezdtek, látván, hogy annak kilincsén néhány otromba, nagy lepény díszlik. Úgy érezték, hogy a déli "kapcá"-nak zseniálisabb megcsúfolását maga Napóleon sem találhatta volna ki. Keresték a kitűnő mű mesterét, az ötlet kovácsát, hogy ünnepeljék...

E pillanatban Bagi jelent meg az ajtó küszöbén. A dühtől tajtékozott a szája. Oly erővel lökte ki az ajtót, hogy a lepények a kilincsről szétgurultak, egyik a lábaihoz, egy másik pedig az éppen akkor odaérkezett Regináld elé. A Bagi haragja őt kapta legközelebb. Mint fenevad a prédára, úgy rontott reá. Torkon ragadta, teljes erővel összerázta, miközben minden zajt túlharsogva kiáltotta: - Gazember! Sárba tiportad, meggyaláztad a drága süteményt... Te voltál, valld be... Te voltál!... Hát ki volt?...

- Nem tudom; most jöttem;... a karácsonyfát díszítettem nagyságos igazgató úr - hebegte Regináld. Az ijedségtől csaknem megfagyott ajkain a szó. Hamarjában nem is bírta felfogni, hogy mi történt, miért dühöng Bagi? Csak azt érezte, hogy ismét valami nagy félreértésnek, nagy méltatlanságnak a veszedelmébe jutott. Minden forgott körülötte. Azt hitte, a szíve menten megszakad, olyan hevesen dobogott.

- Te voltál! Valld be, hogy te voltál - dörögte Bagi vak haragjában. - Ugye ő volt! Márián volt, valljátok be - fordult a többiekhez. - Az istentagadó!...

A fiúk nagy része ezalatt, megriadva, szétszaladt. Csak Regináld maradt elszántan a helyén s még néhányan, akik a háta megett álltak. Köztük volt Kaufmes is. Regináld, Bagi legutóbbi szavaitól, lelkében egy pillanatra felderült. Biztosra vette, hogy lesznek, akik mellette szót emelnek; azt hitte, hogy a valódi tettes, ha jelen van, jelentkezni is fog, nem bírván elviselni, hogy miatta ártatlant érjen a büntetés. Szinte úgy rémlett neki, mintha Bagi csupán fortélyból, egy ártatlannak szándékos gyanúsításával és meggyötrésével akarja kiugratni, vallomástételre bírni az igazi bűnöst.

- Ugye ő volt, Márián?! - ismételte Bagi a kérdést a ragadozónak zsákmányra szert tett örömével. Regináld reménykedve várta a válaszként elhangzó "nem"-et. A kérdést azonban néma csend követte. Mindenki hallgatott. Egy szóval se sietett senki védeni Regináldot. Nyíltan vádolni pedig senkit sem lehetett. Senki sem tudta, hogy Kaufmes volt a tettes. Ő a háttérben szintén hallgatott. - Mit? Hogy feladjam magam? Ez a legnagyobb ostobaság volna - gondolta magában. - Hogyisne! Éppen most vágassam le a fejemet, amikor benne vagyok a bizalom s a hatalom kellős közepében? Nem! Sohasem! Egész jövőmet eljátszanám ezzel. Inkább vesszen Márián. Nekem előre kell jutnom, még előbbre, még magasabbra! - s amikor Bagi harmadszor is feltette Regináld bűnösségére nézve a kérdést, Kaufmes Ádi, habozás nélkül, háromszor igenlőleg intett a fejével. Úgy érezte, mintha egy borzasztó kényszerhelyzet alól szabadította volna fel önmagát ezzel a néma hazugsággal... Ismét biztos talajon érezte magát.

- S még hazudsz!? Megátalkodott! - kiáltotta Bagi Regináldra, elértvén a Kaufmes fejbólintásait. - Mindenki ellened vall. Látod? Tekintsd magad kicsapottnak már az új évtől kezdve. Pusztulj, hogy ne is lássalak!...

- Oh, nem, nem én - nyögte Regináld s kezeit összekulcsolva, Bagi előtt térdre borult a földön. De Bagi rá se hederített. Dúlva-fúlva megfordult s becsapta maga után az ajtót.

- Nem szégyelled magad, térdre borulni egy nyomorult ember előtt? - jegyezte meg Kaufmes gúnyosan. - Még Isten előtt sem görbíteném meg a hátamat!... De Regináld nem hallotta a szavait. Benső fájdalma még a hallás képességétől is megfosztotta volt e pillanatban...

***

Soha szilencium nem volt Regináld számára rettenetesebb. Asztala előtt mereven ülve, néma szomorúsággal bámult maga elé. Úgy sajgott a szíve. Egyes-egyedül magában szeretett volna lenni, hogy hangos zokogással könnyíthessen megterhelt lelkén. Az asztalán felbontatlanul hevert egy csomag. A karácsonyünnepi csomag; öt perce sincs, hogy a postás hozta. Hazulról küldték neki, tele dióval, almával a szülői kertből, friss kaláccsal, illatos sonkával és ízletes kolbászokkal az otthoni dús kamarából. Még csak az imént úgy várta volt csomagjának megérkezését; már előre örült neki - s most, hogy azt birtokában látta, semmi örömet sem érzett. A csomagot félretolta, anélkül, hogy felbontotta volna. Lelki szomorúságában még az édesanya sütötte, készítette jó falatok sem tudták felvidítani. S ha a világ minden kalácsát, a világ minden kolbászát arany tálcákon, bár királyok eléje hozták volna, még ezt is közömbösen fogadta volna most. Minden gondolata, minden érdeklődése kicsapatása körül rajzott. - Oh mit tegyek? Mit? - kérdezte folyton. Megírjam-e előre haza és kérjem, hogy értem jöjjenek? Vagy várjak? Bevárjam míg megjön a püspök úrtól a kicsapatási rendelet, míg szüleim az igazgató úrtól, hivatalból kapnak értesítést?... Mégis, talán jobb lesz, ha tőlem veszik a szomorú hírt, ha megírom nekik az egész esetet, az igazsághoz híven, hogy ártatlan vagyok. Igen! Ez lesz a legjobb... Az asztalfiókból levélpapírt vett elő; írni kezdett. Gyors egymásutánban, szaggatott sorokban rótta a betűket... "Édes, jó Anyám! Drága Szüleim! Miért is csókoltam neki kezet? Látjátok!... De az utolsó ítélet napján minden kitudódik. Csókol Regináld, a ti szerencsétlen Regináldtok..." Egyebet, többet nem tudott írni.

Kint sűrű pelyhekben hullt a hó. A nagy hópelyhek csendesen simultak egymáshoz a földön, a bokrok ágain, a háztetőkön. Ennyi gyöngédséggel s ily zajtalanul csak szeretett halottat szokás leborítani a halotti lepellel, vagy a menyasszony fejére tűzni a puha menyasszonyi fátyolt.

A fiúk egy része könyvekben lapozgatott, írt, olvasott. Pungur a múzeum egyik sarkában fel és alá járkálva, halkan mormolva tanulta a karácsonyfa alatt elmondandó verset. Demeter s még néhányan, víg adomázás közben, szalonnát pirítottak a kályha parazsán. A kis Szepessy pakkját fogyasztották. A potyázók közt volt Kaufmes Ádi is. Tőlük balra, egy ablak melletti asztalnál, Montaldó Vili valami festményen dolgozott, amelyet fél kézzel állandóan letakart, nehogy meglássa valaki. Néha-néha lopva átpillantott a vele szemben ülő Regináldra; az ő arcképén dolgozott. Neki szánta azt karácsonyi ajándékul... Éppen elkészült vele.

- Vedd e szerény ajándékot,
Szívesen adom.
Drágábbat is adnék,
Ha volna vagyonom.
Sírig

Vilid. - Írta a kép alá dedikációként.

A fiúk közül legtöbben az ablakoknál állingálva, türelmetlenül várták azt a percet, amikor a servitorok az intézeti feldíszített karácsonyfát kiviszik a kertbe, arra a helyre, ahová minden évben, a hagyományhoz híven, állítani szokták. Gyönyörű, regényes karácsonyestre volt kilátásuk, igazi fehér karácsonyestre. Miriádnyi apró gyémántként fog csillogni minden hópehely a kivilágított karácsonyfa körül. Az égen csillagragyogás, harangzúgás a templomokban s a szívekben boldogság, öröm. És a rájuk váró pompás vacsora! Füstölt pisztráng, császármorzsa s mi minden jó egyéb!... Be gyönyörű, be isteni lesz minden. Csak már egyszer megkondulna a karácsonyfához hívó kis harang!...

(Vége következik.)