Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 10. szám · / · FIGYELŐ

IGNOTUS: Zola

A Nyugat múlt számbeli Zola-tanulmányában sok megkapó meglátás és feltevés közt Hatvany Lajos a következőt is felveti:

"A romanticizmus ellen való reakció így változik át lassanként realizmussá. De az első benyomások nem engedik magukat kiirtani. Nem hiába emlegeti újból és újból a nevét Hugo Viktornak és Michelet-nek, az auxézisek, a nagy szuperlatívuszok, a szélsőig feszített helyzetek, a nagy hatások eme mestereinek. Általuk lett Zola realizmusa elburkolt romanticizmussá. Kiszámíthatatlan, hogy hogyan fejlődött volna, ha naturalizmusa Stendhaltól, Mčrimée-tól, Flaubert-től indul ki! Így megmaradt a kísértetiesen lelketadó eljárásnál, amelynek segítségével hajdan Hugo Viktornak sikerült a Nôtre Dame-ot borzalmas eleven alakká tenni. És ezt az eljárást arra használja, hogy a vásárcsarnokot, a börzét, egy bányát... sőt egy csapszéket, egy hentesboltot, egy mosókonyhát emberevő szörnyeteggé növel meg."

Hát ezt nem gondolnám, mármint azt, hogy Zola sokkal másképp fejlődik, ha naturalizmusa Stendhaltól, Mérimée-től, Flaubert-től indul ki. Való, hogy az ifjonti benyomások sokára kihatnak, de nyilván csak mert főképp az hat az ifjúra, amivel rokon, s ahol kiteljesedve találja meg azt, ami benne csak magjában vagy rendezetlen kóvályog. A pubertás idején ugyan a született realista is hajlik a fantazmára, az auxézisokra s a nagy szuperlatívuszokra, de az ifjú Zolánál nemcsak fiatalsága lehetett, ami Hugoékhoz vonta, nemcsak a tapasztalatlan s még nem élt embernek az élet adatai s ez adatok fontos, érdekes és értékes volta iránt való vaksága, amitől Stendhalékat meg nem látta, hanem legsajátabb sajátosság volt, mely individualitásának főjegye gyanánt látszik meg rajta a bölcsőtől a sírig. Röviden: Zola is az a fajta ember volt s ennek folytán homlokegyenest ellenkező szándék és törekvések közepett az a fajta művész, akinek csak látomásai vannak, nem látásai, aki csak befelé lát, kifelé vak, aki hiába szaladgál jegyzőkönyvvel, hogy feljegyezze, és neveli rá a szemét, hogy meglássa a dolgok s az emberek részleteit, vonásait és adalékait s hiába ragasztja is össze ezeket az adalékokat dolgokká, emberekké és matematikusan kiszámított egyéniségekké: egy eleven embert, egy egyéni egyéniséget nem tud megcsinálni, egyáltalában élő teremtést nem tud újra megteremteni, csak a halott, a hullámzó vagy kézzelfoghatatlan dolgokat, a fogalmakat, vonatkozásokat, sokaságokat, törekvéseket, elméleteket, vállalatokat, legvégső esetben szobákat vagy bútorokat tudja megeleveníteni. Ez az eltökélt naturalista, aki a dolgok szemügyre vételére rendezte be szemét, sohasem látta azt, amire ránézett, hanem azt, ami eszébe jutott, ami élt benne vagy emlékezetében kelt fel, mint ahogy Böcklin nem festett modell és természet után, hanem az emlékezetében megmaradt és összealakult képeket festette meg, üres műhelyének négy kopasz fala közt, mintegy behunyt szemmel. Nem a Hugo hatása, hanem a Hugo esetének megismétlődése, hogy Zola naturalista akar lenni s nem tud egyéb lenni, mint romantikus, mert ne feledjük, Hugoék is naturalisták akartak lenni; az ő romantikájuk, mint már előttük a német Sturm és Drangé az igazság, a puszta, meztelen, ordító igazság zászlajával indul hadba a klasszicizmus hazugsága ellen. (Du gleichst dem Geist, den du begreifst, mondják a Faustban.) A Nyomorultakban Victor Hugo valósággal hajszolja a valószerűséget, a kis adatokat, a hétköznapi realizmust - s éppen ez a hajszolás és eltökéltség mutatja nála (csakúgy, mint Zolánál), hogy nem volt természettől fogva látó szemük, különben nem kellett volna biztatniuk, mint a rossz lovat. A látni nem tudás optikai sajátsága (nem: hibája, mert a művészet szempontjából, ez nem hiba, s a romantikus művész éppoly isteni művész lehet, mint a realista vagy "naturalista") - mondom, ez a sajátság egyformán meglátszik úgy Hugónak, mint Zolának ama bizonyos megszemélyesítő vízióin, melyek nagyszerűek és zseniálisak, de fotográfus szemmel olvasva, éppoly hamisak, mint az ő arckép- vagy egyén-festéseik. Csak vak ember láthatta, teszem, a Nôtre-Dame templomot, ezt a kedves, derűs, filigrán ékszeres-szekrénykét olyan komor és titokzatos szörnyetegnek, mint aminek Victor Hugo látta - s hasonlóképp: nincs az az értelmes, sőt művészi érzékű tőzsér, vasutas vagy katona, aki a Zola börzéjében, vasútjában vagy háborújában úgy ráismerne az ő külön világára s szívdobbanva látná meg ott annak leglelkét, mint, mondjuk Tolsztojnál vagy Stendhalnál. Zola sem természettől, se maganevelése és kényszerítése következtében nem volt semmiképp látóbb költő, mint akár a mi Jókaink, sőt, míg Jókaiban volt bizonyos csöndes okosság, volt a hétköznapi dolgok iránt való humoros fogékonyság, ami meglátás nélkül lehetetlen, Zola szinte az ostobaságig humor nélkül való. Egész írói és emberi egyéniségének ez a föltétlen introspektív volta annyira állandó és uralkodó jegye Zolának elejétől végig, hogy ezen semmiféle irodalmi nevelés nem változtatott volna, s Stendhalék hatása legfeljebb egy pár félszeg, naiv és unalmas félrenyúláson érzett volna meg, igen rövid ideig.