Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 10. szám

NAGY LAJOS: ESTE VAN

Meleg szobában az asztal körül ülnek: az öreg Schvarc, közepes keresetű ügynök, Schvarcné, a Regina - asszonylányuk - és egy öt éves kis fiúcska, kit a mamája reggel hozott ide, hogy estig, amíg ő el lesz foglalva, vigyázzanak rá. A díványon Valkó ül, fiatal jogász, a Samu barátja. Samu a másik szobában gallért, kézelőt és nyakkendőt vesz fel, kávéházba készül Valkóval.

A figyelem és beszélgetés tárgya a kis fiúcska, ki az imént érkezett Valkónak általános derültség között így mutatta be magát: "Neumann úr". Regina nagyot kacag és megismételteti:

- Ki vagy te?

- Neumann úr - mondja a fiúcska kedves mosolygással, mintha értené az élcet, melyre betanították... Mindenki nevet. Még az öreg Schvarcné ráncos, fakószínű, komoly arcán is valami mosolyféle jelenik meg, pedig ma már többször eljátszatták a kisfiúval a tréfás bemutatkozást.

Kerek piros arcú, maszatos kis fiúcska ez a Neumann úr, sötétkék matrózgalléros ruhába öltöztetve. Amint ott ül az asztal mellett - épp az egyik szögleten - annak szélén fölül csak a gömbölyű feje emelkedik. Izeg-mozog a székén, és csillogó szemeit tágra nyitva hol az egyik, hol a másik jelenlévőre veti. Tiszta, kellemes tekintetűek ezek a szemek, mint minden egészséges kisgyermek szemei. A fiatal tudatlanság és ártatlanság jóleső fénye csillog bennük... A fiú mellett ülő Regina féloldalt feléje fordul, fejét az asztalra támasztott jobb kezére hajtja s mosolygó arccal nézi... Olyan kívánatos neki ez az egészséges, húsos gyerek. Vágyódik utána, szeretné, ha az övé lenne... Az alacsony, kövéres, vörös szőrzetű Schvarc hátravetve magát székében, gyors, egyenletes mozdulatokkal simogatja rövid szakállát s ő is mosolyog. De csak olyanformán, mintha nagy sárga fogait mutogatná. Közben savószínű eres szemei nyugtalanul forognak. Éles, szúrós szemek ezek, melyek mereven belétűznek a mások arcába, mintha az öreg mindig és mindenkivel üzletet kötne s az embereket zavarba akarná hozni és a rejtett gondolataikat akarná ellesni, hogy túljárjon az eszükön... Neje tőle jobbra ül, meggörnyedve előre düllesztett székén, mindkét könyökével az asztalra támaszkodva. Jobb kezével homlokán ernyőt alakít a nagy függőlámpának szemébe tűző sugarai ellen. Bágyadt tekintetét a kisfiúra irányozza... Regina folytatja a Neumann úr vallatását:

- Hát hol laktok?

- Izabella utca 3.

- Emeleten, vagy földszint?

- Harmadik emelet.

- Hány szobátok van?

- Kettő.

- Szegények vagytok?

- Nem.

- Hát gazdagok vagytok?

- Nem.

- Hát mik vagytok?

- Jók vagyunk.

Erre nevetés következik és a vidámság teljes. Mindnyájan Valkóra néznek, részben az ő kedvéért folyik a produkció.

- A papád jó?

- Igen.

- Nem veri meg a mamádat?

- Nem.

- Nem is pöröl a mamáddal?

- De igen. A papa egy goromba ember...

Ismét hangos nevetés.

- Na, szervusz Heinrich! - kiált föl harsogva az öreg Schvarc és a hasát fogja nevettében. (Ez a Heinrich a fiúcska papája.) Schvarcné is nevet. Nevetése köhögésbe fúl. Köhög, azután kissé elkomolyodik. A kisfiú, látva a többit, szintén nevet.

- És te jó vagy?

- Igen.

- Hát ki rossz?

- Rossz a Viki.

- A kisöccse - mondja fölvilágosításul Regina, Valkóra tekintve.

Csöngetnek. Megjön Berger, a Regina férje. Hosszú, csontos alak, dús, kissé bozontos fekete hajjal, nyírott bajusszal. A feleségéért jött az üzletből. (Kis óra- és ékszerüzlete van a Király utcában.) Kezet fog a jelenlevőkkel sorra, lomhán sétálva körül az asztalt és Regina mellé áll. Nem akar leülni, a téli kabátját sem akarja levetni, hogy siessenek. De tartóztatják, leültetik.

Samu elkészült és belép a szobába. Sovány, sápadt fiatalember, kopaszodó fejjel. Sokat jár kávéházba és erősen szivarozik. A kávéház miatt gyakran heves perpatvarok játszódnak le, de hiába. Samu maga is belátja, hogy hasznosabb és egészségesebb lenne otthon maradni, de nem tud leszokni a kávéházról. A vidám barátok közé megy a család köréből, melyben nem tudja magát jól érezni. Nem tudja semmiképp... Azok a vidám emberek mindig mosolyognak, mindig derült arcot mutatnak. S ő azt hiszi, hogy mindig is jókedvűek... Divat náluk a humor. A kellemetlenségeiket, apróbb-nagyobb szenvedéseiket is tréfásan mondogatják el egymásnak s mindegyik azt a látszatot kelti a többiben, mintha ez a vidámság igazi életfilozófia lenne, mintha az eseményeken, érzelmeken is éppoly könnyedén esnének át, mint amilyen könnyedén beszélnek azokról, amikor már lezajlottak, elmúltak... Ilyenek ők a vidám cimborák és szinte ellenállhatatlanul vonzzák Samut hazulról, ahol sok a durva leplezetlenség, őszinteség, ahol az emberek gyorsan kitálalják mindazt, ami a lelküket nyomja, mintha azt gondolnák, hadd marja a többit is, ami engem mar... S mintha ez nekik jól esnék. Mintha több lenne bennük az egymás iránti gyűlölet, utálat, mint a szeretet. Oly sanyarú, oly korcs is már a szeretet. Ha megtestesülne, biztosan valami púpos, zöldszínű, aszott szörnyeteg lenne... És mind műveletlenek a többiek. Az apja ügynök, a bátyja kereskedősegéd... Ő meg jogász. Sokat tanult, sokat olvasott. Egészen más a műveltsége, mint a többié. Nem is tud velük társalogni. Amint beszélgetni kezdenek valamiről, mindjárt félreértések, összekülönbözések támadnak köztük, melyeknek a vége gorombáskodás. Következetesen mindig gorombáskodás... Az anyja meg folytonosan köhög. Jobb azt is nem hallani... S a kávéházat már megszokta. Megpróbálta sokszor, hogy otthon maradjon, de mindannyiszor oly nagy lelki küzdelmébe került az s oly nehezére esett, hogy inkább átadta magát teljesen szenvedélyének. Úgy érezte, mintha az egész napon át azért dolgozna, azért élne, sőt már reggel csak azért kelne föl az ágyából, hogy este kávéházba menessen. Éhes volt, mohón éhes arra a vidámságra, amit a cimborák nyújtottak. Meg a fény, a zaj, a szivarfüst, néha egy-egy karambolparti elfeledtették vele a gondjait s jóleső mámorba sodorták... Oly jól esett ott az a nagy fény. Ha otthon is olyan világos lenne, talán akkor... És csak éjféltájban vetődött haza. De akkor aztán sietett nagyon, hogy minél előbb ágyban lehessen, mert míg el nem aludt, olyan érzés gyötörte, mintha valami gonosztettet vitt volna véghez, mintha lopott volna...

Most az apjától kéri a heti zsebpénzét. Öt korona az. Persze sohasem elég. A hiányt különféle cselekkel kénytelen pótolni. Egyetemi tandíjra, könyvekre s az előforduló kiadásokra mindig többet kér az apjától, mint amennyi szükséges e célokra. Kell neki a pénz bármily úton is. A kedélye éppúgy megköveteli azt, mint a gyomra a mindennapi ételt. Ádáz, nyomasztó erővel, amellyel nem lehet megbirkózni. Nem tartja rútnak, amit tesz. Miért nem adnak annyi pénzt a szülei, amennyire okvetlenül szüksége van. Hiszen adhatnának... És ő már ki is számította pontosan, hogy adhatnának. Még annál többet is adhatnának, mint amennyi neki kell. És már azt is megállapította, hogy csak a szülei a hibásak. Kénytelen volt ezt megállapítani. Nem is érdemelnek mást a szülei, minthogy bármily módon kipréselje belőlük azt a pénzt, amit nem adnak meg a maguk jószántából... A barátainak is elbeszéli a pumpolásokat. Azok mosolyognak. Ők maguk is tesznek efféléket, amiket ügyes stikliknek tartanak. Samu úgy szokta mondogatni, hogy "kisrófoltam egy kis pénzt az öregből". Az apja ilyenkor "az öreg". Ha csak gondol is rá, úgy gondolja, hogy "az öreg". Bizonyos szeretettel, szokatlan gyöngédséggel gondol ekkor rá, mint jó pénzforrásra. De ha panaszkodik, akkor már azt mondja, "az apám".

A pénzügyeik azonban csak nehezen, civódással, haraggal voltak lebonyolíthatók. Az apa mindig sokallta a pénzt. Mert ő mindenféle pénzt sokallt, amit ki kellett adni a kezéből, és mindent kevesellt, amit kapott. Szinte sápasztó pénzéhség gyötörte és ha fizetnie kellett, mindig úgy érezte, hogy most valami nagy igazságtalanság, valami istentelen gonoszság esik meg rajta. És a szemei szomorúan pislogtak s szaporán, lihegve sóhajtozott... Még a Samunak megígért s rendesen járó heti öt koronát sem tudta ellenkezés nélkül megadni. Legalább halogatni akarta az átadást. És Samut ez ingerültté tette s gyakran haragot, szinte gyűlöletet érzett az apja iránt.

Most is valami egy korona differencia merült fel köztük. Az apa le akarta vonni. A fiú ellenezte.

- Nem, nem kapsz többet - kiabált az apa ingerülten. - Esküszöm, hogy nem adok. Esküszöm...

- Adj még egy koronát - ismételgette a fiú.

- Nem kapsz, egy krajcárt se kapsz többet - nyakaskodott az apa.

Összevesztek, szitkozódtak, ordítottak. Az öreg dühösen, gyors mozdulatokkal, szinte kapkodva szorongatta a szakállát. Csaknem tépte... S a mosoly eltűnt az ajkakról. Valamennyi jelenlevő arcán ideges bosszúság, ingerültség ült. Valami nyomasztó elkeseredés szállt a kedélyekre. Mintha a nagy függőlámpa fénye is sötétebb lett volna, s a tárgyak, melyeken a bambán körültekintő szemek megakadtak, csupa kellemetlen emléket, képet vágtak volna az agyakba... A kisfiú félve húzta össze magát. Csillogó szemei tágra nyílva, ijedten meredtek az öreg Schvarcra és hallgatott. És hallotta, amint az apa bitangnak, gazembernek, disznónak nevezi a fiát s vérben forgó szemekkel ordít rá és a fia visszaordít. És a tiszta, fehér lélek, mely ott tükröződött pislogó szemeiben, egy árnyalattal sötétedett s közelebb jutott a nagyokéhoz, melyben annyi a szenny, a sötétség.

Schvarc elővett egy koronát és szitkok közt odadobta az asztalra. Samu nem mozdult. A dac és a vágy küszködött benne. Kis ideig mereven bámult maga elé, arca még sápadtabb lett, csak a fülei és a halántéka tüzeltek. Aztán lassan, zavart habozással, szinte remegve nyúlt a pénz után. Zsebre tette és indult az ágy felé a kabátját fölvenni.

Valkó megkönnyebbülve állott fel. Elsőnek a kis Neumann úrral fogott kezet:

- Szervusz!

- Szervusz!

- Szervusz kis barátom! Ugye most barátságot kötöttünk?

- Igen.

- És szeretni fogjuk egymást...

- Igen.

- Holtomiglan...

Neumann úr gondolkozott. A holtomiglan szón erősen megütközött. Nem értette, csak azt észlelte, hogy valami holt van benne. Ez nem tetszett neki. Rövid gondolkozás után határozottan, makacsul mondta:

- Nem!

Valkó nevetett, de ez a nevetés már nem ragadt át a többire. Oda se hallgattak, oda se néztek.