Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 9. szám

ALKALAY ÖDÖN: GABLER HEDDA

Gabler Hedda az elfinomodott, a művészi idegzetű nő típusa. A férfiak között csupán a művészembernek olyan az idegzete, mint Gabler Heddáé.

A rang, melyet az ember felebarátai között visel, nagy mértékben idegzetének mineműségétől függ.

Gabler Heddának igen előkelő a rangja a nők sorában. Ezért is kelt alakja akkora érdeklődést. Mi az ő lénye? Az, ami a művész léte ezen a világon: tiltakozás (ahogy Baudelaire mondaná) az emberek brutalitása ellen, az ostobaság és a rútság ellen.

És nem mesterkélt, kényszeredett, dandy-szerű vonás ez benne, hanem valódi és mély nyilvánulás. Egyszerűen az a mód, ahogyan idegei az életre reagálnak. Éppen ez az, amit közönséges lényű emberek nem bírnak megérteni: hogy a finomabb idegzetű embert a filiszteri, a banális nemcsak visszariasztja, hanem kínozza, gyötri, vérig ingerli. Van-e ártatlanabb vétség, mint bizonyos sztereotip szólásmódoknak szakadatlan ismétlése? Hol az a bár legrendkívülibb ember, akinek bizonyos megszokásai ne volnának? És mégis, mi sem lehetne jellemzőbb arra a rengeteg szakadékra, amely két ember közt tátonghat, mint az a mód, ahogyan Gabler Hedda férjének, Tesmannak örökös "tudod Heddá"-jára reagál. Ingerli, elkeseríti Heddát. Alig leplezett gúnnyal felelget férjének. Ő pedig, a gyermekies, nyílt, mit sem sejtő, fogyatékos lélek nem vesz észre semmit, még akkor sem, amikor felesége gúnyolódva utánozza: "Tudod Tesman".

Vannak-e az életben ilyen nők? Akadnak-e ilyen fölöttes asszonyok?

Nem a maga idegeit, a maga művészi ingerlékenységét adta-e vajon kölcsön Ibsen ennek a nőnek? Szinte azt gondolom, hogy némely költői női alaknak csodálatos szépsége inkább a férfi-költő lelkének köszöni eredetét, semmint a valóság megfigyelésének.

Akárhogy is: egészen új valami, olyan elem, amely a költésben eddig elő nem fordult: a művészi idegzetű fölöttes nő.

A művész is másfajta emberek között kénytelen élni; nem lehet az, hogy minden ember művész legyen. Ámde a többi emberhez való viszonya pusztára külső; elmenekülhet előlük, ha úgy tetszik neki. De az olyan idegembernek, aki banális emberekkel kénytelen együtt élni, olyanokkal, akik bizonyos jogokra tartanak vele szemben számot - a szerelmes becézés, a szakadatlan együttlét jogára - milyen rettenetes a helyzete az ilyennek!

Hedda lényében mi izgathatta ezt az embert? Hisz olyan ostoba szegény Tesman, hogy feleségének rendkívüli fölényét még csak nem is érzi. Hedda még annyi se neki, amennyi akármelyik férfinek okvetlenül: - talány.

*

Kettejüknek lénye között akkora a különbség, hogy Tesman mi olyat se mondhat, ami ne sértené feleségét; hogy mi olyanról se válthatnak szót, amit a férj félre ne értene.

Észre sem veszi, nem is sejti, mennyire kínozza és gyötri az asszonyt. Gyermek módjára örül neki, hogy felesége áldott állapotba jut, s észre nem veszi, hogy Hedda megborzad arra a gondolatra, hogy gyermeke lesz s kivált arra, hogy ettől az embertől lesz gyermeke.

Milyen isteni Heddának nemtörődése az anyagi ügyekkel. Arra házasodtak meg, hogy Tesmant egyetemi tanárrá nevezik majd ki. A reménysége megfogyatkozik; meglehet, hogy egyáltalán ki sem nevezik. Mit bánja azt Hedda! Egyetlen gondolatát se szenteli ennek a dolognak; egyetlen igényéről se szándékozik azért lemondani. Sem a paripájáról, sem a libériás inasról.

Az ő művésznek való idegeivel kénytelen ő olyan férjjel élni, akinek feje fölött eltekint, akinek sejtelme sincs felesége kivoltáról s akinek banális lénye ingerli és bőszíti.

Ő, aki természeténél és nevelésénél fogva rászokott a nagyigényűségre, szegényes, kicsinyes viszonyok közé süllyedt. Milyen igaz, milyen mély a kifakadása, hogy a viszonyok szegényessége minden cselekedetét nevetségessé teszi.

*

Lövborg Ejlert a finomabb lényű férfi. Hedda és ő teljesen megértik egymást: megértik egymásban a puszta megsejteni, a kitalálni valót, a megérzettet és a ki nem mondottat is. Hedda és Ejlert természetes meghittségben vannak egymással, mint ahogy Tesman és Hedda természettől való ellenséges viszonyban.

Hedda mindenek előtt - férjes nő. (És úgy tetszik, hogy mint az ibseni erkölcsi nézetek szülöttje, amelyek megalkuvástalanul keresztényiek, szerelmi viszonyra Hedda egyáltalán nem gondol.)

Ejlert egy könyvet írt, amelynek megalkotására egy másik nő ihlette meg.

Heddát izgatja a kísértés, hogy megpróbálja, kinek nagyobb a hatalma Ejlert fölött - annak a másik nőnek-e, vagy neki.

Izgatja a kísértés, hogy megpróbálja, vajon az a másik nő csakugyan megmentette-e Ejlertet - hogy Ejlert valóban megbízhatóvá és szilárd jelleművé lett-e. Hogy igazán képes-e bizonyos fokig alávetni magát a társadalom törvényeinek.

Ejlertnek jelleme nem változott meg: olyan férfi ő még mindig, akire nő rá nem bízhatja magát, megbízhatatlan ember, akinek szerelmére nő rá nem építheti jövőjét.

Talán, ha megváltozott volna...

De nem változott meg: szabály nélkül, szabály ellen való ember. Rá nem bízhatja magát senki.

Mi következéssel jár az, hogy felbukkan Hedda életében?

Hedda egyszeriben állapotának tudatára ébred; felragyog neki boldog múltjának emléke; talán némi reménység is támad benne... valami homályos fájdalomérzete az elveszettnek, ami soha többé vissza nem tér...

Némi reménység! - És reménysége hiúnak bizonyul.

Feltámad benne a rombolás kedve.

Miért égeti el Ejlert kéziratát? Hiszen tudja, hogy Ejlert életét teszi tönkre vele.

Maga se tudta volna megmagyarázni, miért égeti el Ejlert kéziratát. Ibsen se tudta volna okát adni.

Érzi, hogy süpped alatta a föld; érzi, hogy ő maga is süllyed és szükségét érzi annak, hogy magával rántson valakit, azt, aki legközelebb állt hozzá... Ösztöne szerint cselekszik, valami homályos érzés parancsára, ellenállhatatlan ösztön hajszolja, hogy valami rosszat tegyen, valami gonoszat műveljen s könnyítsen vele szívének roppant feszültségén.

Az élettel való meghasonlottság és a világutálat ilyenféle rohamainak hatása alatt a férfiak bombát ragadnak.

Hedda a kéziratot valami anarchista, valami világrontó hangulatában égeti el.

*

Hát Brack, a törvényszéki bíró? Vajon ő illik-e Heddához?

Mindenesetre olyan valaki ez az ember, aki tetszik a nőknek - világfi, mulatós, gazdag, apró szükségletekről gondoskodó, aki nélkülözhetetlenné tudja tenni magát; olyan férfi, aki nem szerelmes, de szép szeretőre szívesen tenne szert és ehhez megvan a biztos szeme, a körültekintése... és könnyed, kellemes, világfias módon, amelyben semmi, a legléhább célzás se sérthet, mondja meg Heddának leplezetlenül a célját - és ugyanolyan könnyed, kellemes, világfias módon mint ő, látszik ajánlatát elfogadni Hedda. A háromszög, igen, megvan már, legalábbis elméletben.

Brack összehúzza hálója száját, mind erősebben húzza, és a szép, a ritka, a csodás hal mintha menthetetlenül fogva volna benne... Az unatkozás, a belső elégültség hiánya, a környezete iránt való utálat, a kéjre sóvár, lesben álló halász aranyos hálójába kergeti a halacskát.

És amikor a férfi fegyvert szegez végre neki, amikor botránnyal fenyegeti meg, amitől Hedda végtelenül fél, amikor már egészen bizonyosnak érzi a zsákmányát... akkor Hedda kisiklik kezéből egy rántással, amely az életébe kerül, de kisiklik és megszabadul.

Ha a veszedelemmel játszás, a veszély felidézésének gondolata csábítja is, az a gondolat, hogy a kéjre sóvár világfi-faun akaratának kiszolgáltassa magát, elviselhetetlen neki. Kényszerű szerelem: neki, aki Tesman kierőszakolt szerelmi becézésének betege... inkább a halál, mint az ilyen viszony.

Gabler Hedda a nőnek germán ideálját képviseli. Igazi és belső meghittségben csak vele azonos lényű és azonos rangú férfival élhet. (Ilyen rózsás színben látja Ibsen a nőt és a férfihez való viszonyát.)

Tesman a férje; Brack-kal szívesen szórakozik; de a szíve, az elméje s a kedélye azé, aki méltó hozzá: Lövborg Ejlerté. Ő vele szemben érzéki. Sajnálja, hogy nem volt az övé. Ilyen naivul, ilyen rózsás színben látja Ibsen a dolgokat: az intelligensebb és finomabb szervezetű férfiúnak jut az intelligens, fölöttes nő szerelme.

*

Mindezt más szemmel is nézheti az ember.

Szörnyű egy nő! Olyan életre tart igényt, amely az ő helyzetén fölül való, és nem restelli olyan férfi szolgálatát elfogadni, aki nyilvánvaló módon szeretőjévé akarja tenni... nemhogy hálás lenne férje iránt, aki lehetetlen helyzetből szabadította meg, gyűlöli őt, gúnyolja, mulat rajta egy barátjával és gyötri öreg nénjét, aki csak az ő Jörgenjének él... nem akar gyermeket nemzeni, mert eltorzulna tőle az alakja, mert megcsúnyulna tőle... szegény barátnőjétől, akinek gyermekkorában a haját tépdeste, szégyen és habozás nélkül elragadja azt a férfit, aki mindene neki... azt a férfit pedig, akit szeretett s akihez közel áll, visszataszítja a züllöttségbe és elveszi az élethez való kedvét.

Önző, kíméletlen, erőszakos nő, aki érzéketlenül képes másokat a romlásba dönteni.

Az önzés, a kíméletlenség, az erőszakosság, amely apró emberekben fogyatékosság, olykor szükséges alkotórésze nagy lényeknek. Az ilyeneknek jogtalan igényei, a külső fény és belső szépség után való sóvárgásuk parancsoló követelményei rendkívüli lényüknek.

Gabler Hedda az idegeibe pusztul bele, a fényűzésre, a ragyogásra és szépségre vágyódtában; abba, hogy nem képes megbékülni az élet banális voltával és a maga sajátos sorsával.