Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 8. szám

GELLÉRT OSZKÁR: A HÁROM KERESZTFA

"Nem én! Azért se fogom abbahagyni.
Közös erdőből vágtak volna vagy mi!"

"Fitymál a drága! Csupa gőg a lelkem!
Pedig ha sejtené: én kit viseltem!"

"Viseltünk, testvér. Így mondd. Ne feledd,
Egy rangon állok mindig teveled."

"A te Urad se volt kisebb, az ám!
S csak mi szeretjük egymást igazán!"

"S kivágtak: véle! Pedig mennyi hajtás
Élt még mibennünk, emlékszel-e pajtás?"

"S ő benne élet de milyen kevés!
Csak úgy lézengett már a csenevész."

"S most vélünk ő az, ki nem társalog!
Tán mintha nem vón éppenúgy halott!"

"Hallgat. Nem szól. Lenézi a beszédem?
Mert több vénasszony sírt az ő tövében?!"

"Hallgat. Nem szól. S nem azért nem nyílik ajka:
Mert lánykarok kúsztak ölelve rajta?"

"Mit bánom én, hizelgőn ki fon át!
Hogy simogatták? Nem látom nyomát!"

"Felőlem is akárki sírhatott:
Eső lemossa a könnyharmatot."

Otromba szóval, hogy se vége-hossza,
A két keresztfa társát így kinozza.

Gyötrik tovább és várják a hatást.
S kapnak cserébe titkos hallgatást.

Gyötrik tovább új szitkokat keresve.
És a középső csöndes, mint az estve.

Gyötrik tovább! de véle egy se bír.
És a középső hallgat, mint a sír.

Hát meg nem indul semmilyen beszéden?!
S a hold kibúvik lopva most az égen.

Hát nem felel? A szava sose jő meg?
S megnő árnyéka mint a két szélsőnek.

Hát nincs füle? Beszéd nem sérti vérig?
Van más is még! Az árnyék nő. Elérik.

Karjuk kinyujtják és magukfeledten
Megütik jobbról. Balról. Mind a ketten.