Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 4. szám

HATVANY LAJOS: H. TAINE LEVELEI

Természetes, hogy Taine-nek nincs érzéke a német próza iránt. Goethe regényeit a fecsegő Cotinné írásaihoz hasonlítja. Nem érzi a különbséget részeket összeolvasztani, összetartani se tudó gerinctelen gyöngeség és magát önkéntelenül a legszélesebb keretbe foglaló nagy egyéniség között; nem érzi Goethe prózájában, sem a hatalmas szárnyak lassú kitágulását, sem azok messzevivő, csendes suhanását. Ő nagyon is megszokta Balzac-ot, Stendhal-t és Merimée-t s általában a francia regényírókat. S a francia elbeszélés, mely úgy hat, mintha örökkévalóság szükségszerűen öltötte volna alakját, mely mintegy önmagát elbeszélni látszik, annyira elkényeztette, hogy a németek regényeitől még a regény nevet is megtagadta. Ezek a vaskos munkák, amelyekben folyton érezhető a szerző szubjektivitása, melyek annyi meander-úton haladnak, illetve annyifelé oszlanak meg, melyek minduntalan összeomlással fenyegetnek, ha a szerző elmélkedésekkel vagy érzelmi kitörésekkel meg nem támasztaná őket, nem tartaná bennük a lelket, untatták Taine-t. Mily szerencse, hogy sohasem írta meg Németországról tervezett könyvét. Nem nehéz elképzelni, hogy mi lett volna belőle, ha meggondoljuk, hogy a következő eszméket mint Németország dominánsait fejtette volna ki, rendes nagyzoló, kissé durvító előadásában.

"Schiller Harminc éves háborúja", Goethe önéletrajza és Wahlverwandtschaften-ja rosszul írott, illetve meg nem írott könyvek; akadémikus frázisok alapján nyugszanak. Ezek az emberek még csak nem is sejtik bizonyos szavak, bizonyos fordulatok értékét; nem tudnak semmit sem tömören kifejezni, egy pontra fényt vetni, egy mozdulatot, tájat föltüntetni. A Vie parisienne nevű élclap húsz apró karcolatát hozhatnám fel például, melyek mind sikerültebbek. A mi nagy íróink a németeknél százszorta különbek".

Hány francia irodalmat ócsárló vagy lekicsinylő német írás áll Taine e nyilatkozatával szemben. Valóban érdekes dolog a nagy nemzetek e viaskodását a mi magyar páholyunkból nézni. Ezért nincs jobb hely a világon minden szépség élvezésére, pártatlan, részrehajlatlan esztétikai ítélet megalkotására, mint az ilyen kis ország. Ezt a kétséges dicsőségünket, ezt a nem épp irigylésre méltó egyetlen előnyünket remélem senki se fogja tőlünk elvitatni!

Taine a franciák superioritásának okát főleg abban látja, hogy az ő író-honfitársai sose tévesztik szem elől az olvasót; mindig gondolnak arra az ideges, finnyás, türelmetlen világfira, kinek kezébe kerül majd a könyv s ki erős ingereket vár, követel az olvasmánytól. Így zárja be Taine-t abba az egyoldalú eszmébe, hogy a stílus nem egyéb, mint a gondolatátvitel eszköze, saját magán tett tapasztalata. Úgy látszik, arra sose gondolt, hogy a stílus szóban kitáruló lélek fölszabadulása is lehet. Tagadhatatlan, hogy a legtöbb könyv s épp azok, amelyek útjukat legkönnyebben futották be, legnagyobb hatást értek el, Taine módjára készültek. Pedig van egy, bár kevésbé hatásos, de legalább is ugyanoly értékű, ha nem értékesebb, módja az írásnak, melynek Anglia és Németország a hazája, t. i. írni anélkül, hogy az író az olvasóra vagy bárkire is gondolna. Én mindig remegtem Taine-ért, hogy leveleiben Gottfried Keller nevét találom. Ez a hóbortos zürichi városi jegyző, ez a különc visionarus, kinek az volt a bolondja, hogy senkire a világon ügyet se vetve, susogja bele lelkét hosszú, ravaszul, össze-vissza szőtt-font, csodamód összebogozott mondatokba, kinek látományai majd ragyogva felvillanó, majd halovány pislanású szavakon át lobognak, ki egy és ugyanazon oldalon váltogatta az irtózatost és a vidámat, a mély tapasztalást, az éles, aprólékos, gondos megfigyelést, a földet magától messze rúgó képzelettel, az életet nevetve vagy sírva elvető káprázatos, szinte őrületes kitalálással - ez a Gottfried Keller bizonyára kétségbe ejtette volna Taine-t, halomra döntötte volna a kompozíció művészetéről benne élő francia, román eszméket s kénytelen lett volna e germán káoszban tanácstalanul, benyomástalanul nyelni a lapokat. S én, ha meg is érteném Taine szempontját, tudom, hogy fájna Gottfried Keller becsmérlését olvasnom s ezért örülök, hogy igazságérzetem nincs ily próbának kitéve.

Különben is Taine akadémikus frázisokra vél akadni Goethe stílusában, ami arra enged következtetnem, hogy nem értett eléggé németül. Másképp hogyan is ítélhetett így Goethe szavairól, melyeket mint bíborvirágokat tép le a telt fogalmak, megérlelt eszmék, kiforrott gondolatok éltető nedvektől duzzadó, friss, zöld tövéről. Mindazonáltal nem szabad Taine-t sovinizmussal vádolni! Őt csak a német próza barbár kuszasága taszította vissza; ami annál különösebb, mert soha franciának angolszász stílus iránt nem volt nagyobb fogékonysága, mint az angol irodalomtörténet írójának. Már a német lírában tudott gyönyörködni! Goethe Faust-ját sokszor elolvasta, legszebb cikkeinek egyikét az Iphigéniáról írta. E cikkért meg lehet neki bocsátani még azt a merész, meggondolatlan kijelentését is, hogy az összes német írókat ki lehetne préselni s még akkor se volna bennük Turgenyev egyetlen egy lapjára való erő.

Ha legalább Tolsztojt mondta volna, vagy Dosztojevszkijt... még hagyján...! De Turgenyevet... ez tán mégis kissé sok.

A német történelemtudományról, filológiáról a legnagyobb tisztelettel szól, de tud egy más humanizmusról is s meg van győződve annak nagyobb művelő erejéről. Azt hiszem, ez esetben fején találta a szöget. Németországból szivárgott világgá s hatott el hozzánk is az a tévhit, hogy humánus tudomány a művelőinek intim magánügye. Pedig a tudományt más nyújtja felénk s hogy bennünk mint holt anyag el ne rothadjon, a közlésnek, a továbbadásnak kell benne élénken pezsgetni a vért. De a legtöbb tudományos munka, mely Németországban s mely Európa-szerte német mintára készül, nem annyira közlési mód, mint inkább közlési akadály. Taine stíltanításainak, a didaktikus, tehát világos előadást, közlést követelő prózában megvan a maguk jogosultsága, Taine érti ugyan, hogy esprit complet a római régiségek tanulmányozására veti magát, de ha egy ily nagy tudományú szakember könyve kerül kezébe, hát bizony unatkozik, ásít, s a szerzőről az a véleménye tanulságos, alapos és tisztességes, de ezen kívül semmi egyéb. Mintha sosem érzett, sosem elmélkedett, vagy mintha érzését, elmélkedését soha mással nem közölte volna. Minden ily törekvést francia frivolitás néven ítél el a német; így francia frivolitásképp sújtják a művészi stílust, tehetséget, kidolgozást, világos előadást. Pedig Sainte-Beuve nem azért írt oly szépen, hogy derűs képzelgések pajzánkodásait űzze. "A francia tudós pszichológus, főleg a lelki sajátságokat kedveli, az emberi lélek és emberi szív ismerete érdeklődésének központjai. A finom, árnyalatos kifejezés néki szükséges eszköze. Jól írni nála nem öncél - ő azért ír jól, mert árnyalatokat föltüntetni, festeni így lehet legjobban."

Mikor Taine nagy történelmi munkája megjelent, Gaston Paris azt veti szemére, hogy nagyon is sok benne az okmány, a dokumentum. Hisz a levéltárak amúgy is megőrzik ez írásokat. Akinek öröme telik benne, ki is adhatja; de vajon minek von bele ilyest Taine a könyveibe. Maga Taine sem szabadkozik e kritika ellen, úgy érzi, hogy nem tudta azt a lökést megadni, mely ez anyaghalmaznak mozgást, életet adjon. Nem fantasztikus, de művészi elevenség az eszménye - nem Michelet, de Macaulay módjára szeretne eljárni - és fájdalommal látja be, hogy ezt el nem tudta érni.

Taine javában írja történetét, mikor egy fiatal, német tudós, ki ezt a lökést, mozgást, lendületet a holt anyagon úgy futtatta át, mint még soha senki - beküldi neki könyvét. Úgy látszik, Taine-nek tetszett ez a munka - de igazi jelentőséget mégse tulajdonított neki. Szegény Nietzsché-nek roppant jólesett a francia híresség udvarias köszönő levele s észre se vette, hogy a maximákra Taine ezt a szót használja: boutades, mely inkább illenék egy Dumas-féle elméncnek, egy Wilde-szerű paradox-hajhász ötleteinek jellemzésére, mint épp Nietzsche világfelforgató tanaira. Híres embereknek igazán résen kellene lenniük, ha a világ minden tájáról fiatal kezdők könyveket küldenek be nekik. Jobb az udvariatlan hallgatás, mint félreismerés, mely az utókor előtt kompromittál. Kár, hogy Taine elmulasztotta a könyvismertetést és Brandes-re bízta Nietzsche fölfedezését. Taine, aki Nietzsche nagyságát fölismeri, fenséges látványosság lett volna ez! - a fáklya továbbadása egyik diadalmas kézből a másikba.

Nietzsche annak idején Taine-t mint mesterét üdvözölte - ma Nietzsche neve még Franciaországban is elhomályosítja Taine-ét. Mindketten egy-egy nemzedéket neveltek naggyá. Taine elégedetlen volt és Nietzsche, ha megéri, hát elégedetlen lett volna tanítványaival. Unokáink fogják eldönteni a: "melyik nagyobb" örökös, gyermekes pörét.

Taine-re most kritikus idő jár: az ellenállás, a reakció kora. Ő is, meg kortársai is túlbecsülték a tudományosságukat. Azt hitték, hogy az indukció fogja megadni, amit a dedukció konokul megtagadott: a társadalom higiéniáját, pozitív széptant, erkölcsi szabályokat stb.

Taine oly eszmét akart szolgálni, mely száz év múlva ura lesz a világnak - s egy félszázadig tényleg tartott is uralma! Áldásos uralkodás volt! De a tanok, szabályok és általánosítások divata mindinkább elharapódzott, sőt mi több, részletkutatásokba rekedt s emellett a tudományos kutatás és a tudományos törvényekbe vetett hit megingott. Ezért nőttön nőtt tiszteletünk a kivételesség előtt, örülünk annak, ami hat, anélkül, hogy magyarázatát adhatnók, megszerettük azt, ami megfoghatatlan, a műnek, a néző vagy olvasó elől örökre kisikló, benső titkait. Taine és hívei számára a műalkotás csak okmány volt; önmagában mit sem jelentő, mely mint élő vagy valaha élt emberek tanújele, hüvelye lőn fontossá és érdekessé. Egy modern verskötet szépsége, írja Taine az angol irodalomtörténet bevezetésében, főleg abban áll, hogy modern ember képét adja: "egy kesztyűs, fekete kabátos úriemberét, ki elvégezte iskoláit, sokat utazott, minden este vagy ötvenszer köszön, húsz hölgynek köteles elmésségeket mondani, ki reggel elolvassa újságát, a második emeleten lakik, idegei megrontják jó kedvét... Ez az, amit megtalálunk ma megjelent költői elmélkedések vagy szonettek mögött". Ugyanígy keresi aztán Taine a 18. századbeli franciát, a klasszikus kor görögjét, az indust stb.

A művészettel való foglalkozásnak ugyancsak sovány eredménye ez! Az idő, miliő és az egyéniség ismerete csak úgy kelthetik fel érdeklődésünket, ha ez az ismeretség növeli a műélvezést. Nincs szükségem versekre, hogy ama fekete ruhás, ideges úriembert elképzeljem! de még púderos, copfos uraságok, görög atléták vagy karmesterek, hindu papok vagy királyok ismeretét se kérem a művészettől. A személy akkor érdekel, ha véletlenül Goethe-nek, Byron-nak vagy Verlaine-nek hívják - ha oly íróemberrel van dolgom, mint Moličre, Horatius, Szent Pál, Euripidész - de nem törődöm vele, ha olyan nagyszerű művészekkel s oly érdektelen emberekkel foglalkozom, mint Victor Hugo, Zola, Hauptmann vagy akár Racine, Vergilius és Pindaros, akinek ismerése nem ád új ingert műélvezetemnek. Ami pedig a múltat illeti, bizony meglehetősen közönyös dolog még az is, hogy élt valaha és hogyan élt egy Euripidész nevű, kofa fattya és drámaíró vagy egy Horatius nevű tányérnyaló magánzó. A fő s mindent befoglaló, nem az hogy élt, hanem hogy mi él még belőle! nem az ő magánélete eredetiségét vagy különösségét, hanem a mi viszonyunkat az ő műveiben nyilvánuló eredetiséghez vagy különösséghez kell megállapítania a kultúra iránt érzékkel bíró tudósnak.

Mindevvel nem akarom Taine-t gáncsolgatni; neki volt kultúra iránti fogékonysága. Realista kornak azt nyújtotta, amit várt tőle: dokumentumokat és művészetre vonatkozó reális felvilágosításokat. Mi csak nem vagyunk eléggé higgadtak vele szemben, hogy művében tisztán a tehetség vonalát, röptét követhessük, hogy nyugodtan szemléljük tehetsége kibontakozását. Ellenséggel állunk szemben, akit le kell küzdeni.

"Van is nekem felfogásom? Én énekelek" szólt egy kitűnő énekesnő, kit megdicsértek szerepe új és eredeti felfogásáért.

Van is nekem felfogásom? én költök, mesélek, drámát írok, festek, faragok, zenélek... ez a mi művészet-filozófiánk. Mindenkinek igaza van, aki eltalálja! Taine-nek is igaza volt, hisz úgy eltalálta mint kevesen széles e világon! Minden elméletre, hitre, tanra - valami szkeptikus még hozzátehetné: minden tettre! - meg van az egyetlen mentsége: a tehetség, a szép, ritka, csodálatos, hatalmas tehetség!

(Vége)