Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 3. szám

ELEK ARTÚR: ÜLDÖZÖTT SYMBOLUMOK

Azt kérdezte egyszer valaki egy költőtől, aki drámákat írt, miért általánosítja mondanivalóját szimbolikus cselekvényekben; miért nem törekszik megegyénesítésére? A költő és bírálójának egymáshoz való helyzete, s a kérdés már akkor sem volt új. Már igen-igen rég nem volt az. De érdekes két egyén volt a kis párbeszédnek két szereplője. Jules Lemaître volt az egyik, Ibsen a másik. S a "Solness" párizsi bemutatója adott reá alkalmat, tizennégy évvel ezelőtt.

A csúfondáros francia - fin narquois, mondanák ők - tüntető jóindulattal ment bele a darab elemzésébe. Mint maguktól értetődő dolgokat fejtette föl a szimbólumokat. Megállapította, hogy a darab egy aránylag ritka embertípusnak, a lángelmének lelki természetrajzát példázza. S ezzel a kulccsal igen könnyedén felnyitotta a dráma minden lakatját; megszámolta: éppen ötöt. Öt lakat, öt motívum. A lángelme, úgymond, általában véve nyugtalan ember. Rendszerint vallásosságon kezdi. Azután fölszabadul elméje s ekkor már csak az "emberiségben" hisz. Ez a gondolatmenet rejtőzik a mögött, hogy Solness fiatal korában templomokat épített, majd házakat az emberek számára, végül pedig a lázálmos gőgösség korában, magas tornyokat. Ez volna a dráma első motívuma. A lángelme képtelen családias érzésekre. Mindig lesz olyan valamije, amit többre fog becsülni feleségénél és gyermekeinél: a művészetét, vagy az álmát. Ezért áldozza föl álmának Solness a tűzhelyét, feleségét és gyermekeit. Ez a második motívum. A lángelme, ha elvonultak fölötte az évek, meggyűlöli azokat, akik fiatalok s akik szeretni tudnak. Irigyli tőlük azokat a gyönyörűségeket, amiket ő soha meg nem ízlelhetett, lelkének megfékezhetetlen nyugtalansága miatt s azért, mivel csak olyat képes szeretni, ami örökkévaló. És fél a fiataloktól, mert vetélytársait látja bennük, akik helyébe lépnek majdan. A negyedik motívum: majd mindig - óvatosan: majd mindig - talán az öregedő lángelme olyan nőt, akivel imádtatni magát különösen jól esik neki, akit tulajdonképpen nem szeret, de akiben magát szereti, s aki tükréül szolgál gőgösségének. Ez a nő Solness életében Wangel Hilda. Végre az ötödik motívum: a lángelme gyakran - óvatosan: gyakran! - rossz véget ér, erotomániába esik vagy öngyilkossá lesz, vagy gőgössége tébollyá fokozódik. Így szánja el magát Solness arra, hogy kortól elnehézkesedett testével fölmenjen a maga építette toronynak csúcsára s kitűzze rajta a koszorút; el akarja hitetni Hildával, hogy ő az a Solness, akinek a kisleány álmodta.

Elmés megfejtés, meglátszik benne a rejtvény-hüvelyezésben járatos ember keze. Logikás pontossággal következik belőle az a föltevés, hogy Ibsen drámája cselekvényével azt akarta megérzékeltetni, micsoda lelki élmények kötelezők a lángelmére nézve. Már nem annyira logikás az a kérdés, ami ezután következik. Ezt mondja Lemaître: "Solness-ben az ember nem látja eléggé, mire való a szimbólum, de nagyon is szembetűnő az, amiben a szimbólum bántó. Miért nem az valósággal Solness, amit képvisel: író, tudós, festő, szobrász, lángelméjű művész? Mit akar velünk ez az építési vállalkozó?... Értem én azt nagyon, hogy Solness építményei az elme alkotásait szimbolizálják; de mi szükség szimbolizálni őket?"

Mi szükség szimbolizálni őket! Ibsen mosolyoghatott ezen a kérdésen; a darabja "megfejtés"-én is. Nem volt szokása a polémia, nem szokott vitába bocsátkozni bírálóival, elferdített szándékait se magyarázta soha. Simára beretvált ajkát feltolta és lehúzta vicsorgó fogsoráról: mosolygott.

***

Mi egyebet is tehet a költő, ha ilyet kérdez tőle a szent együgyűség, avagy a hideg ujjú szakértelem? Az előbbinek még ezt felelheti: Jó ember, hisz nem neked írtam". De a másikat nem lehet letorkolni. A másik, az a jogaira hivatkozik, a másik, az öntudatos és önérzetes legény, aki nem álmélkodik, hanem követel. Neki csak mosollyal felelhet a költő. És közben ezt mondja magában:

- Lépre csaltalak. Befontalak. Nem értesz valamit, zűrzavart sejtesz és engem vádolsz miatta. Nem tudod, hogy elbújtattam valamit előled. Sejtelmed sincs róla, hogy a kivilágított sorok mögött bujkálnak az igazi sorok, a még világosabbak, a még fényesebbek. Elbújtattam őket, mert te az ellenség vagy: a professzionista.

A professzionista! Az az olvasó, aki kész gondolati és érzeti asszociációkkal ül le a könyvhöz. Akiben visszahúzódtak ösztönei, aki logikai és pszichikai képletekben olvas, gondolkozik és ítélkezik. Az ilyen nem veszi észre, mint változik lassanként formalistává, mint érzéstelenedik el ujja hegye: a bőr mögött, ha tapint, nem érzi meg az ereket s bennük a mozgást és a meleget. Meglát, kitalál és megért mindent, ami intellektuális a költőben, de nem érez meg benne semmit abból, ami animális, ami ösztönös. Egy metszéssel fölfejti a mondatot és ízeire szedi szét a szavakat, de meg nem hallja bennük a hangokat, a jajdulásokat, a sikoltásokat: az energiát, amely ősi állapotából kikelvén, szókká, mondatokká hűlt. A professzionista ősi ellensége a költőnek. Mert ő a született meglett férfi s a költő az örök gyermek. Hogyan halhassa meg a meglett ember, akinek emlékei nincsenek, mert gyermek ő maga nem volt, hogyan hallhassa meg a költő gügyögésében, a világoknak s az elmúlt koroknak s az emberiségnek szövődő zenéjét, amelyből reszketve búg ki az egyén hangja? Minden költői nekibuzdulás, az egész költés: a naiv életösztön, a naiv játékösztön, a naiv alkotási ösztön akaratba foglalása. És ennyi nagyszerűség közül mindössze a hüvely, az akarat az, ami a professzionista érzéklésének körébe tartozik. Aki maga is nem költő, az minden érzékével, egész lényével sohasem képes megérteni a költőt. Egy csepp naivság nélkül nincsen élvezés és gyönyörködés. Veszedelmes ellenség a professzionista. Mert az ő részén a törvény s a hagyomány s a rendszer: az emberi ész minden agyafúrt szerszáma. Mert a pozitívumon veti meg lábát - az emberi elme belátó képességén; és mert e képességnek föllebbvaló voltában rendíthetetlen a hite. Konok ellenség a professzionista és kegyetlen. Mint egy hegyes, hideg vasat, úgy döfi bele minden legemberibbe az értelmét.

***

Hogyan védekezzék ellene a költő, aki éppen azért költő, mert mindenét lerázza, amikor dalolni indul? A szimbólum a költő szemérmének takarója. A szimbólum az álruhája, amellyel megtéveszti ellenségeit. Megtéveszti őket vele: mert tudják ugyan, hogy bujdosik mögötte valami, de mást keresnek ott, mint amit a költő elrejtett. A szimbólum elvontságoknak képes megjelenítése. A gondolat népszerűsítése és általánosítása. Ez a szimbólum. Azért az ellenség nem képzelheti azt, hogy testi valami rejtőzzék mögötte: egy érzés, egy nyílt seb, egy költő. A szimbólum a költő mimikrije. Megtévesztő színváltozása, amellyel zavarba ejti az ellenséget. A sorok és a betűk közé fúrja szemét, s amit lát, az átjárhatatlan sötétség. - Gyúlj fel óh világosság, ebben a szegény emberben! - kívánja sajnálkozva. Nem is sejti, hogy a sötétség mögött álmodva virraszt a költő. Őrzi a fájdalmait és azokra gondol, akik rejtekében is reá találnak majdan. Nekik danolta dalát. Minden költő, akikben fájó titkok vannak, az életnek sajgó titkai, néhány embernek danol csak. Azoknak, akikben ugyanúgy fáj ugyanaz, ami benne. Akiknek lelkében dallammá egészülnek ki az ő sikoltásai. Ő rájuk vár, őket hívja:

- Itt én vagyok, itt a szívem dobog. Itt alszik valami, ami fáj. Erre csak az jöjjön, aki oly csöndesen tud járni mint anyám, oly lábujjhegyen, ujját ajkára téve.

***

Szemérmes költő? A költő nem is lehet szemérmes. A költő lehet egészséges, vagy beteg, hihet ideálokban, vagy kételkedhetik bennük, lehet megelégedett, vagy kétségbeesett - csak az nem lehetséges, hogy hallgasson az egészségéről, a betegségéről, az ideáljairól, az öröméről, vagy a fájdalmáról. Petőfi mindent szétkiáltott a világba. Shakespeare se volt szemérmes, Baudelaire sem. Mihelyt elmosódik a költőben az, aminek egyénien kellene nyilvánulnia, mihelyt általánosít, és felsírásában rá nem ismerünk az ő hangjára s meg nem érezzük benne az élményeinek visszhangját, elvont a költészete, didakszis a lírája. Ilyen volt a Shelley és majd ilyen Byron költészete.

De amit Ibsen elrejtett a tömeg elől, az fájóbb fájdalom volt minden költő fájdalmánál. Azt a fájdalmat ő merte fölriasztani elsőnek, arról a fájdalomról ő előtte nem mert még költő írni. Amikor már az emberekről és intézményeikről elmondotta véleményét, amikor leszámolt már hazája múltjával és a maga korával is, akkor - már végsőt kanyarodott ekkorjában pályája - megírta a maga személyes tragédiáját, megírta Solness-t, majd Borkmannt és az Epilógust. Solness: az építőművész, aki nem jutott föl a legmagasabbra; Borkmann: a megváltó, akinek nem sikerült álmából fölébresztenie a hegyek aranyát s boldoggá tenni vele az embereket; Rubik: a szobrász, aki mindent hiába áldozott fel művészetének. A kétség tragédiái ezek. A költő az örökléttel néz szembe bennük. Beleállítja magát a nagy ürességbe, amelyben mint megfagyott csillagok világítanak az örökkévalók, akiket halhatatlanoknak neveznek az emberek. És akkor szellő járását érzi, halk suhogást; az idő suhogását ott, ahol időtlenül múlnak a századok. És megborzad. Ez a kétség. A mulandóság megsejtése. Shakespeare-nek nem volt kétsége? Vagy Goethe-nek? Talán nem; de akár nem, akár igen, nyomát nem hagyta. Ibsent gyötörte ez a tragikus kérdés. Ez volt az ő létének legfontosabb és legkínzóbb kérdése. Ez volt az ő legnyugtalanítóbb mondanivalója. Ezt nem temethette magába, ezt ki kellett adnia magából. De restellte sebét és kíméletlen kezektől féltette. Ezért magára húzta Solness szimbólumát.

És ekkor odaállnak a költő elé az emberek és kérdik gúnyosan, kárörömmel, fölényesen: mért nem beszélsz úgy, hogy megértsünk; mire való ide a szimbólum?

Arra, hogy az olyanok, mint ők, értetlenül álljanak meg előtte.