Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám · / · JÓB DÁNIEL: HAJNALI MADARAK

JÓB DÁNIEL: HAJNALI MADARAK
6.

Kimentünk a kertbe. Dávid is kint ült, ivott, s a szeme véres volt, és tompa lánggal égő. A mikor meglátott, torzul elmosolyodott. Nem szóltunk hozzá, elsétáltunk mellette. A kert szélére mentünk, ott leheveredtünk a fűbe. Sütött a nap, körülöttünk nem volt senki. Ott sírva fakadt:

- Az uram, - mondta halkan. És azután hallgattunk.

- Beretvás Imre ma megkérte a testvérem kezét, - mondta később és ennek a mondatának is sokáig utánanézett.

- Soha többé nem foglak látni, - kezdte el újra, és ekkor rámborult, és megcsókolta a számat.

- Csak egy esztendővel jöttél volna korábban. Vagy egy esztendővel később. Egy esztendő, - de hol leszel már akkor?

S a végén azt mondta:

- A szívem alatt gyermeket hordok. Ezt meg kellett tudnod. És most tégy velem, amit akarsz.

Megszorítottam a torkát.

- A gyermeked, - mondtam neki, - a gyermeked az enyém. A gyermeket tőlem raboltátok el. Én visszaveszem tőled a gyermekemet, hogy megszenteljem, megáldjam és megöljem. Add vissza a gyermekemet, te alávaló némber, te rongy.

És ekkor odaadta nekem mindenét; a száját, a szívét, a hűségét, s a tiszta életét. Mindenét odaadta nekem; csak a gyermekét nem.