Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 1. szám · / · JÓB DÁNIEL: HAJNALI MADARAK

JÓB DÁNIEL: HAJNALI MADARAK
2.

Megindultunk. Ezen a nyári hajnalon halkan és hűvösen derengett. Fátyol borult a nyári hajnalra. A fák, a padok és a házak elmaradoztak. Szent fásultság szállt le reánk. Az arcunk megnyúlt, opál üvegek ereszkedtek elénk s elnémultunk. Így mentünk. A kocsis mellett görnyedten ült a gazdánk. Sokáig mentünk. A hajnal ránknevetett, belefújt a szemünk közé. A ligeten túl a kelő nap a szemünkbe villogtatta tükreit. Nekem volt már egy ilyen hajnalom; nyáron, részegen, amikor lassan világosodni kezdett. Csodaszép volt.

Fölültem, szétnéztem és mindenféle, régen hallott riadókat hallottam. Ó szép, züllött élet - gondoltam ekkor, de szinte orozva, mintha magam előtt is titkolni akarnám; - ó szép, életen kívül való élet, amelyet libabőrösen, fogvacogva és fölégve élek; ó mélyen-kék ég, amely igazán csak ilyen hajnalokon vagy szép; ó késő lefekvések és késő, esti ébredések, borzongó testtel; pislákoló lámpák; nyitott, szomorú ablakok; gőzölgő utca és mindaz, amire boldogtalan szemem ébred; ó munkából jövő igavonók; ó kocsmában megvert mesterlegények és daloló cselédlányok; kitett vasalók, por, csöngetés, zűrzavar, hó-ó-opozás és harmonikaszó; ó drága semmi, amely zokogva betemetsz; ó szép, züllött élet és minden nyomorúságaid!... és így. Hogy minek húzom? - gondoltam. Minek? Kiért? És meddig? Ezek a lomha madarak. Ezek a fölkóválygó madarak. Hajnali riasztók. Tépett madarak.

...És ebben a vijjogásban kiértünk a városból. Mellettem Ásfai Dávid ült, ráncos homlokkal, összecsikorgatott fogakkal, mozdulatlanul, mintha a tulajdon, kőből kivert szobra lett volna.

- Dávid, - mondtam neki - hasogatnak a vércsék.

Sokáig hallgatott. S amikor nagy sokára megszólalt, a felelete az volt, hogy rákiáltott a gazdánkra:

- Hé, - mondta neki - hát tulajdonképpen hova megyünk?

- Látogatóba megyünk. Rurek Lujzáékat fogjuk meglátogatni. Lujzát és Amáliát. Náluk reggelit is kapunk.