stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


szemle

Brant, Sebastian: A bolondok hajója. Ford.: Márton László. Zebegény, 2008. Borda Antikvárium, 370 l.

Bár a magyar nyelvű műfordítás-irodalom, amelynek kezdeteinél az éppen idén évfordulós Kazinczy Ferenc is bábáskodott, közismerten gazdag s folyamatos, tér- és időbeli változatossága ellenére mégis számtalan tolmácsolásra érdemes adóssággal rendelkezik; többek között ezért örömteli, hogy a német humanizmus egyik jelentős, olvasói szempontból is megerősített műve került Márton László jóvoltából teljes egészében a hazai olvasók elé. Örömünket különösen alátámasztja az a tény, hogy ez az allegorikus-szatirikus mű Borda Lajos antikváriumának már megszokott, magas tipográfiai színvonalat képviselő kiadványainak sorában jelent meg, s a szerzőnek méltó partnerévé vált a nyelvet magas szinten bíró, értelmezéseiben autentikus fordító, a modern kor eszközeivel élő, ám a hagyományokra messzemenően építő, egyszerre olvasható és gyönyörködtető könyvet létrehozó tipográfus (Kiss István), valamint az egész kiadás kigondolója, életre hívója.

Sebastian Brant alkotása a kor sikerkönyve volt, amit többek között a kalózkiadások és a fordítások egyaránt alátámasztanak – nem sokkal megjelenését követően kiadták latinul is. A barokk kor eszményvilágába azonban nehezen fért, újrafelfedezését és olvasói/ismerői körének megújulását a romantika múltba fordulása hozta magával, – eleinte csak német nyelvterületen, utóbb, napjainkban a nyelvi korlátokat is áttörte. Minderről, s a magyar recepció hiányának okairól a fordító, illetve a kiadó utószava egyaránt megemlékezik. A közelmúlt érdeklődését jellemezve meg kell említeni, hogy az 1494-es első kiadás szövegét a kísérő metszetekkel, valamint az 1495-ös és 1499-es kiadások kiegészítéseivel 1979-ben jelentette meg Lipcsében a Reclam kiadó Universal-Bibliothek sorozatának 793. számú darabjaként – ez a kötet került Borda Lajos kezébe, s ennek a találkozásnak élménye/eredménye a magyar nyelvű fordítás. A nemzetközi katalógusokat lapozgatva látszik, hogy különböző ediciói és fordításai már évtizedek óta folyamatosan a kiadók (valamint az olvasók) piacán találhatók, több reprintje létezik, hatása pedig a nyomtatott sajtóban és újabban az elektronikus médiában is jelentős. Legutoljára 2005-ben jelent meg ismét a Reclam Universal-Bibliothek sorozatában, immár Joachim Knape sajtó alá rendezésében, 2007-ben Wiesbadenben Heinz-Joachim Fischer adta ki, és a sort (nyilván ezután is) bőven lehet majd folytatni. A modern szövegváltozatok közül először a német–német átültetéseket kell említeni: a nyelv változása következtében ugyanis mind a szókészlet, mind a szintakszis jelentősen átalakult, ami a kellő nyelvtörténeti tudás nélküli olvasóknak megértési problémákat okozhat, ezt akarják áthidalni az anyanyelvi „fordítások”, mint például Margot Richteré, aki saját változatát 1958-ban jelentette Berlinben. De olaszul két verziója is van, 2004ben jelent meg (ismételten) franciául, 2007-ben kiadták Prágában a cseh fordítást is – ezek kiragadott példák–; a magyar tolmácsolás tehát nem csupán egy régi hiányt szüntet meg, hanem egyben a közös európai műveltséghez is kapcsolódik.

Márton László teljesítményéről itt röviden azt lehet elmondani, hogy komoly nyelv- és művelődéstörténeti ismeretek birtokában olyan modern magyar szöveget hozott létre, amely részben a versforma megtartásával, részben bizonyos archaizáló vonásokkal azt az időbeli távolságot is képes érzékeltetni, amely magából a tartalomból fakad. Jegyzetei és utószava jelentősen hozzájárulhatnak a befogadáshoz. Az első kiadás teljes szövege mellett olvashatók az 1495. és 1499. évi kiadások pótlásai is, ezekben a szerző többek között éppen a kalózkiadások szövegrontásait kifogásolta. Az átültetés minőségét, az eredeti ma is fennálló érvényességét három idézettel lehetne bemutatni: „Bolond, ki arra nem eszmél, / Hogy épp egy bolonddal beszél.” (68. vers); „Van, ki szájával rád nevet, / S lelkével szívedből evett.” (69. vers); „Bolond, aki azon tököl, / Hogy mástól vagyont örököl.” (94. vers). Ezek természetesen csak röpke bemutatók, Brant műve nagyságrendekkel sokszínűbb és változatosabb.

A bolondok hajójához az első kiadás óta szorosan hozzátartoznak a metszetek, amelyeket Dürer és mások készítettek. Ez a kiadás azonban mellőzi az illusztrációs anyagot, mivel a Borda Antikvárium párhuzamosan jelenteti meg Orosz István rézkarcaival a kétnyelvű kiadást, tíz-tíz verset tartalmazó füzetekben, ezekből az első három már az előző években sajtó alá került. Kiss István ebből a szükségből erényt teremtett, mivel visszanyúlt a klasszicista felfogás tisztán tipográfiai eszközökkel harmonikus látványt produkáló könyvművészetéhez, kiforrott egyéni stílusával, új lapot nyitva a magyar bibliofília történetében. Egyébként nem itt először mutatkozik meg mindez, hiszen már a Borda Antikvárium számára korábban tervezett kiadványaiban is élt ezekkel az eszközökkel. A hagyományt természetesen megújítva alkalmazza, merít belőle, épít rá, és saját elképzeléseivel egészíti ki. Az alaphangot megadja az igen szép, sárgás árnyalatú, az átlagosnál nehezebb papír, amely a terjedelem és a formátum méreteinek megfelelő, méltóságteljes benyomást kelt. A klasszicista szokás többnyire egyszínű – fekete – betűtípusát kék szín alkalmazásával egészíti ki, ez a gyakorlat már a Radák Polyxénia-kötetben felfedezhető. Az érzékeny rajzú, változó vonalvastagságú, a velencei nyomtatványok antikváit idéző Tiepolo betűtípus egyszerre helyezi el a művet az időben és emeli ki földrajzi környezetéből. Az egyszerű, ám igen hatásos címnegyed, amelyet a főszöveggel az alkalmazott betűtípuson és a szedésen túl a fejlécben elhelyezett s a kötetben végig folytatódó motívum, a tartalomra utaló hullámvonal is összeköt, monumentális címoldallal rendelkezik. Ezen az egyetlen rajzos díszítőelem látható, a tipográfus stilizált hajót ábrázoló fametszete, amely a szöveghez tartozásán túl nyomdászok (kiadók) jelvényeit is megidézi. A mind önmagában, mind oldalpárban egyaránt egységes elrendezés a már említett két színre épül: a versszövegek feketék, a járulékos részek (fejléc, foglalat, oldalszámozás, a sorok számozása, jegyzetek) pedig kékek. Különösen jól sikerültek a 38–41. oldalak. A papírral való gazdálkodás igen nagyvonalú, mind a belső, mind a külső margó a megszokottnál jóval nagyobb, ami egyébként a jegyzeteknek a vonatkozó helyek melletti/közeli elhelyezését is lehetővé teszi. Az olvasó számára nyújtott újabb előzékenységet jelentik az egymástól kellemes távolságba szedett sorok, s az „öregbetűs” szedés, amely még az utószavakra is kiterjed. Mindezt megkoronázzák a kötészeti összetevők: a borító, a kötés és az előzékoldalak megoldásai. A borító vörös-kék színei a szennylapon acélkékre váltanak, s az előbbin szabályos rajzú, némiképp a sakktábla kockáira emlékezető rendben sorakozó csörgősipkák, az utóbbin széteső, kavargó, zavaros, még éppen felismerhető bolond-attribútumokká válnak. A vörös egészvászon kötésen a címoldal metszete ismétlődik aranyozva, gerincén pedig a szerző neve és a cím, talán mondani sem kell, hogy a könyv által használt betűtípussal. A hatszáz példány mellett készült még húsz bőrkötésben is; e sorok írója csak az előbbit ismeri, de a Borda Antikvárium néhány korábbi hasonló kiadványa alapján joggal feltételezheti, hogy szín- és harmóniavilága e néhány példánynak is egyedi, egyben igen hatásos. Végül név szerint kell említeni az Open Art nyomdát, amelynek szakértelme most is magas színvonalon végezte el a nem könnyű nyomdai munkákat.

Ennyi tökéletesség mellett talán szentségtörésnek hat, de azért mégis meg kell említeni néhány szeplőt, amelyek ugyan semmit le nem vonnak a már elmondottakból, csupán azt bizonyítják, hogy a nyomda ördöge válogatottnál válogatottabb csínyekkel képes kínozni a könyvkiadás mestereit. A legkirívóbb az 51. számú jegyzet hiánya, illetve az 589. számú jegyzetben a jegyzetszám félkövér betűtípusú nyomtatásának elmaradása. Egy-két helyen a jegyzetszöveg elkerült attól a helytől, amelyre vonatkozik, noha a margón felhasználható terület akadna még, ez tapasztalható a 398., 532. és 639. számú jegyzeteknél. De lehet arra gondolni, hogy ez a megoldás azért született, mert a következő oldalon a rövid jegyzetszöveg önmagában nem adott volna olyan harmonikus összhatást, mint amit sikerült az előző oldali utolsó jegyzet áthozásával elérni. Természetesen azokon az oldalakon, amelyeken a jegyzetszöveg bősége miatt kevésnek bizonyult a felhasználható hely, megszokott gyakorlat a következő oldalra terjedő, folyamatos tördelés, erre több példa található e kiadványban is. Viszont a 484. számú jegyzet nem követi ezt a megoldást, ami nyilvánvalóan az oldalpár szimmetriája miatt történt így. Végül érdekes megoldás néhány helyen a sorvégi írásjel előtt alkalmazott index (a 27., 140., 830. számúak), e jelenség kizárólag az ólomfesték szagú pokoli patás számlájára írható, hiszen a 145., 543. és 606. számú jegyzetek a helyes indexelést mutatják.

Mindettől függetlenül Borda Lajos, Márton László és Kiss István közös vállalkozása, az antikvárium második szépirodalmi kiadványa méltóképp nyerte el a 2008. év Szép Magyar Könyv versenyének díját.

Buda Attila


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.