stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


közlemények

Csontosi János szerepe Vitéz János könyvtárának rekonstruálásában.* Amikor 1873. december 10-én Losonczi Farkas Lajos gyűjteménye bekerült a Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Országos Könyvtárába, ott egyetlen egy olyan kódexet sem tartottak nyilván, amely valamilyen módon Vitéz János egykori könyvtárához lett volna köthető. A számszerűleg nem túl nagy, de annál értékesebb hagyatékban 1386 nyomtatvány mellett (ezek 16–18. századi magyar irodalmi ritkaságok, klasszikus szerzők kiadásai, hungaricumok, középkori latin szerzők munkái és könyvészeti szakmunkák voltak) 223 kézirat volt található, közöttük 14 latin, görög, olasz, német és cseh nyelvű kódex. Ezek ismertetésére az ifjú könyvtári segéd, Csontosi János vállalkozott, aki már ezekben a kezdeti években hitvallásává tette, szenvedélyesen űzte a középkori kéziratokkal való foglalkozást.[i]

„S hogy a muzeumi könyvtár a Jankowich-gyűjtemény megvásárlása óta annyi codexszel egyszerre nem gyarapodott, eléggé indokolva lesz a jelen közlemény, mely a könyvgyűjteményhez tartozó e codexek részletes ismertetését tűzte ki czélul”

– írja Csontosi az induló Magyar Könyvszemlében 1876-ban.[ii] A leírásokat két részletben adta közzé ugyanebben az évfolyamban.

A Farkas Lajos-gyűjtemény latin nyelvű kódexei között feltűnik egy 15. századi kézirat is. Csontosi leírása szerint

„hártyakódex a XV-ik századból, kis 2-odrét 289 levél, előbbi birtokosa szerint Mátyás király könyvtárából való. Finom fehér, itt-ott ügyesen foltozott hártyára, olasz kézzel szépen, de hibásan írt codex, melynek kiváló díszét aranyozott nagy Initialisok s a czímlap három széleit elfoglaló arabeszkes ékítmények képezik”.[iii]

A kódex a 6–7. században élt sinai-hegyi szerzetes, Johannes Scholasticus vagy Climacus, Klimakos, azaz Lépcsős Szent János a keleti kereszténységben máig népszerű misztikus művét, a „Scala Paradisi”-t, azaz „A Paradicsomhoz vezető lépcső”-t tartalmazza, amelynek 30 fokán végighaladva a szerzetes eljuthat a tökéletes szerzetesi lét magaslataiba.[iv] A fő művet az „Ad pastorem” című rövidebb, 10 foliónyi írás követi, amely pedig a jó szerzeteselöljáró alakját rajzolja meg. A tartalmi ismertetés után Csontosi rátér a címer helyére festett holló problematikájára, hosszan taglalja annak szokatlan s a többi corvin-kódexben megszokottól elütő voltát, s végkövetkeztetésként a kódexet elvitatja Mátyás királytól.

Ezzel a kézirattal azonban mégiscsak egy lehetséges corvin-kódex kerül a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtára tulajdonába. A corvina-állomány ekkor még nem volt számottevő. A könyvtár az alapítás évében egyetlen egy corvin-kódexszel sem rendelkezett, Széchényi Ferencnek nem volt corvinája. Jankovich Miklós gyűjteményével azonban kettő is érkezik, Pietro Ransano rövid magyar története,[v] valamint Curtius Rufus Kr. u. 1. században született regénye Nagy Sándor életéről és hadjáratairól.[vi] 1869-ben Abdul Aziz szultán egy váratlan gesztussal a Szuezi-csatorna megnyitásáról hazafelé tartó és a Fényes Portán tiszteletét tevő Ferenc Józsefet négy pompás kézirattal ajándékozta meg Hunyadi Mátyás egykori gyűjteményéből, melyeket később a Nemzeti Múzeum Könyvtárában helyeztek el, s ezáltal ott a corvin-kódexek száma hatra növekedett.[vii] A század hatvanas éveiben a corvina-kérdés egyébiránt ismét terítéken volt, Kubinyi Ferenc, Henszlmann Imre és Ipolyi Arnold 1862-es konstantinápolyi utazása, valamint az általuk, illetőleg más külföldi szakemberek által ott összeállított kódexlista, listák fölkeltették az Akadémia érdeklődését a tárgy iránt, a tudós intézmény azonban pénz hiányában egyelőre nem tudott további expedíciókat biztosítani a török fővárosba.[viii]

A Johannes Scholasticus-kódex lett volna tehát a hetedik corvina, amely a múzeumi könyvtárba került. Azok az érvek azonban, amelyek a furcsa hollójú kódexet később mégis corvina-identitással ruházták fel, egyelőre még nem léteztek.

Csontosi a kódexleírásban a következő megállapítást teszi:

„Alább pedig violaszínű cursiv betűkkel olvasható: ’Finivi legendo et signando die 26 Septembris 1470. (Jo.)’ E jegyzet a correctortól származik, kinek igazításait a szöveg közt és a lapszéleken gyakran látjuk”.[ix]

Az utókor számára már egyszerű a megállapítás, hogy Vitéz János jól ismert jegyzeteiről, kiemeléseiről és szokásos záró bejegyzéséről van szó, amelyben rendszerint az olvasás helyére és idejére tesz utalást, valamint az esetleges olvasót arról is informálja, hogy a szövegjavítást milyen mértékben sikerült elvégeznie. Ekkor azonban Vitéz kézírását még nem ismerték, illetve nem is feltételezték, hogy róla lehet szó. Bár az előző tulajdonos, Farkas Lajos ragaszkodott ahhoz a véleményéhez, hogy a bejegyzés csupán Vitéz Jánostól vagy Janus Pannoniustól származhat – ő maga inkább az utóbbira hajlott, mert szerinte az íráskép fiatal kézre vall –, ám a tudós grémium egyöntetűen elutasította véleményét.[x]

Éppen Csontosi János volt az, aki különféle munkái során – amint látjuk – „belebotlott” Vitézbe. 1877-ben egy másik, igen megtisztelő feladatot kapott. Ebben az évben a török szultán, II. Abdul Hamid harmincöt darab kódexet ajándékozott a budapesti egyetem könyvtárának az egyetemi ifjúság iránti hálája jeléül, amiért az orosz–török konfliktusban a törökök mellett szimpátiatüntetést szervezett.[xi] A harmincöt kódex mindegyikébe arannyal kalligrafált arab betűkkel, törökül írták be a szultáni dedikációt.[xii]

Az esemény rendkívüli mértékben előmozdította a corvinával kapcsolatos kutatásokat és egyáltalán a magyar humanizmus iránti érdeklődést itthon és külföldön egyaránt. A lendület tehát, amely az 1869-es szultáni ajándékozást követően talán lassan-lassan elenyészett volna, ezzel az eseménynyel igen komoly impulzust kapott.

A Könyvszemlében 1877-ben közölték a Magyar Nemzeti Múzeum akkori igazgatója, Pulszky Ferenc az Akadémia előtt az év június 4-én felolvasott beszédét, amelyben röviden összefoglalja  a Corvina maradványainak a törököktől való visszaszerzésére irányuló törekvések történetét, utal az 1862-es és ’69-es eseményekre, majd rátér a szultán jelenlegi ajándékéra.[xiii] Közleményéhez csatolja az örmény Mordtmann, a francia Dethier és Kubinyiék Konstantinápolyban egymástól függetlenül készített kéziratlistáját. Pulszky kiemel néhány érdekesebb kéziratot a harmincötből, de az egész állomány részletes bemutatását Csontosi János végzi el a Pulszkyé után következő tanulmányban, „A Konstantinápolyból érkezett corvinák bibliographiai ismertetése” cím alatt.[xiv]

Csontosi életrajza és baráti kapcsolatai szempontjából érdemes megjegyezni, hogy közleménye elején köszönetét fejezi ki Pulszky Károlynak, amiért „a Corvinák műtörténeti részének leírásában neki segédkezet nyújtott”.[xv] Fennmaradt levelezésükből tudjuk, hogy Csontosi és Pulszky Károly később, még Csontosinak a Múzeumból való eltanácsolása után is közvetlen baráti-szakmai kapcsolatban álltak.[xvi]

„A Konstantinápolyból érkezett corvinák bibliographiai ismertetése”, Csontosi első nagyobb lélegzetvételű munkája hibáival, tévedéseivel és erényeivel együtt mérföldkővé vált mind a corvinakutatásban, mind Csontosi saját tudományos pályafutása szempontjából. Maga is egyik legfontosabb munkájának tekintette, több nyelvre, köztük latinra is lefordították. Adatait az Egyetemi Könyvtár kódexeinek katalógusában újra és újra felhasználták: Ábel Jenő, Mezey László és legutóbb Tóth Péter merített a sokrétű, ötletgazdag leírásokból, amelyek több szempontból azóta is aktuálisak.[xvii] Egyik erénye például, hogy megvizsgálja, összeveti a Dethier- és a Kubinyiék-féle konstantinápolyi kódexlistát, megállapítja, hogy melyiken szerepel, vagy nem szerepel az adott kódex, és hozzáfűzi, hogy Dethier milyen kötésben látta – ha látta – a kérdéses kötetet az 1877-es átkötés előtt. Ez természetesen csak akkor történhetett, ha a kérdéses kódex szerepelt Dethier listáján. Ez utóbbi információkat Csontosit követően egyik katalógusíró sem tartotta fontosnak továbbörökíteni.

A munka során Csontosinak feltűnt egy bizonyos bejegyző kéz, amely a csoport több kéziratában is megjelent, köztük két, biztosan corvinának tartható kötetben. Ezek közül az egyik Tacitus két főművét, az „Annales”-t és a „Historiae”-t tartalmazza.[xviii] A kérdéses ’javítnok’ – ahogy Csontosi nevezi – számos jegyzetet és javítást elhelyezett a kötet margóin, a kolofont követően pedig a következőket jegyezte be: „Jo Ar. legi transcurrendo 1467 sed mansit inemendatus”. Csontosiék számára még nem volt egyértelmű a Jo. Ar. szignó feloldása.

A másik kódex, amelyben Csontosi ugyanerre a kézre bukkant, Tertullianus művét (Q. S. F. Tertullianus: Adversus Marcionem Stoicum libri V) tartalmazza, amelyben a szerző cáfolja a sztoikus Markión álláspontját, miszerint az Ó- és Újszövetség között ellentmondás volna.[xix] A jegyzetek mellett a kódex kolofónjában ezúttal a következő megjegyzés áll: „finivi transcurrendo Nitrie die ij juny 1468. Emendare non potui propter inemendatum exemplar”.

Mivel Nyitra már egy megfogható viszonyítási pont volt a bejegyző személyét illetőleg, az ismeretlen javítnok a szakirodalomban egyelőre a „nyitrai emendátor” nevet kapta. A találgatások természetesen rögvest megindultak, hogy ki is lehetett ez a tudós olvasó.

Pulszky Ferenc, említett tanulmányában, amely Csontosiét előzi meg az 1877-es Könyvszemlében, észreveszi, hogy „ugyan ezen emendator kezeírásával találkozunk egy codex végén, mely Farkas Lajos könyvtárával jutott a Múzeumba”.[xx] (Ez az a bizonyos Johannes Scholasticus-kódex, amelynek corvina-voltát a címer szokatlansága miatt Csontosi kétségbe vonta.) Majd pedig, most már birtokában annak a bizonyítéknak, amely Csontosinak egy évvel korábban, a Farkas Lajos gyűjtemény kódexeinek bemutatásakor még nem állt rendelkezésére, tudniillik ugyanaz a kéz egyaránt feltűnt hiteles corvinákban is, nem csak a kérdéses corvina-identitású kódexben, Pulszky levonja a következtetést a Johannes Scholasticus-kódex hovatartozását illetően:

„Mátyás czímere bizonyára későbbi ügyetlen hamisítás, de a kézirat mégis a Corvinához tartozott, mert ugyanazon kéz mint az előbbi írta végére a következő bejegyzést: ’Finivi legendo et signando die 26 Septembris 1470 (Jo.)’ ”.[xxi]

Pulszky nem áll távol a megfejtéstől, amikor így foglalja össze a három fenti kódex közös tulajdonságait:

„Mind a három kézirat a florenczi jelleggel bír, az első Mátyás czímerével díszes, de mind a három aligha nem Vitéz János könyvtárából került a Corvinába, mert Vitéz volt 1467-ben, 68-ban, 70-ben a nyitrai püspökség administratora, hol úgy látszik külön leírót vagy emendatort tartott, neve a kezdő betűk tanúsága szerint Joannes Aretinus, Arezzói János lehet, kinek kezére meg a Terentius széljavításaiban is reá ismerünk. Ki lett legyen ezen Arezzói János, azt alig lehet biztossággal meghatározni; nem lehetetlen, hogy Giovanni Tortelli Arezzóból, ki a pápa könyvtárát hozta rendbe. Leonardo Bruni ez időben Leonardus Aretinusnak írta magát, Carlo Marsuppini Carolus Aretinusnak, így Giovanni Tortello is Joannes Aretinusnak nevezhette magát. Tudjuk, hogy kitűnő humanista volt, magyarországi útjáról azonban sehol nem találunk említést”.[xxii]

Csontosi a maga részéről feloldásként Johannes Argyropoulos nevét javasolta.[xxiii] A neves görög humanista, a firenzei egyetem oktatója és Bésszarión kardinális barátja valóban kapcsolatban állt Magyarországgal. 1472-ben elfogadta Mátyás meghívását is, azonban a Vitéz-féle összeesküvés kirobbanása miatt utazására nem került sor. Aristotelés „De Coelo” című művének latin fordítását magának Vitéz Jánosnak ajánlotta.[xxiv] Csontosi arra gondolt, hogy a Vitéz által Firenzében megrendelt kódexeket Argyropoulos nézte át, s ezért kerülhettek a szövegek végére a Jo. Ar. szignóval ellátott jegyzetek. Felteszi a kérdését, hogy járt-e vajon Argyropoulos Magyarországon, amely kérdésre akkor még nem született válasz. A Farkas Lajos-féle régi hipotézishez pedig (miszerint a bejegyzések magától Vitéztől vagy Janustól kell, hogy származzanak), az érintett kutatóknak nem volt kedvük visszatérni.

A rejtély nem maradt sokáig rejtély. Az 1878-as Könyvszemle 1. számában megjelent egy tekintélyes terjedelmű közlemény Fraknói Vilmostól Vitéz János könyvtáráról.[xxv] Fontos tudni ugyanis, hogy a konstantinápolyi kódexek keltette – ahogyan Csontosi írja – „irodalmi mozgalom” Fraknói Vilmost, Ábel Jenőt és Csontosi Jánost továbbra is lelkes követői között tudta, s e három jeles szakférfiú felosztotta egymás között a munkát: Fraknói Vitéz János és Janus Pannonius könyvtárának felderítésébe fogott, Ábel Jenő itáliai gyűjteményeket látogatott végig újabb adatokat, forrásokat keresve a magyar humanizmus történetéhez, Csontosi pedig az európai könyvtárakban található hiteles corvin-kódexek listájának összeállítását, az egyes tételek kodikológiai és bibliográfiai adatokkal való ellátását vállalta magára Rómer Flóris nyomán.[xxvi]

Tanulmányában Fraknói leírja, hogy a magyar kutatás Vitéz János könyvtárával kapcsolatban mindig is azon a véleményen volt, hogy a maga korában magasztalt neves gyűjtemény réges-rég az enyészet martalékává lett. Idézi Paur Iván régiségbúvár megjegyzését, aki Vitéz esztergomi sírkövének pár évvel korábbi ismertetése során a következő megállapítást tette: „Ezen híres könyvtár festészeti műkincseiből, úgy tarthatjuk, alig menekült meg egy hártyalap is”. Fraknói azt is hozzáteszi, hogy Paur véleménye szerint a könyvtár egyetlen fennmaradt emléke egy könyvkapocs-töredék, amelyet az esztergomi vár omladékai között találtak.

„És ezt hitték mindnyájan; – írja Fraknói – hittük mi is. Csak két lelkes könyvgyűjtőnkígy tovább Fraknói Jankovich Miklós és Farkas Lajos dicsekedett azzal, hogy oly codexek vannak kezeik között, melyek Vitéz János könyvtárából származnak.”[xxvii]

Egy külföldi volt az – miként az Fraknói soraiból kiderül –, a milánói Ambrosiana nagy könyvtárosa, a híres filológus, Angelo Mai bíboros, aki Vespasiano da Bisticci Le Vitéjének 1839-es kiadásában annak a véleményének adott hangot, hogy mind Vitéz János, mind Janus Pannonius könyveit haláluk után Hunyadi Mátyás szerezte meg, és saját könyvtárába olvasztotta.

A magyar tudós közönség azonban továbbra sem hitt a Vitéz-könyvek létezésében, és nem fogadta el azt a feltételezést sem, hogy a „nyitrai emendátor” Vitéz János volna.

Fraknói soraiból kiderül, hogy a kérdést a Magyar Történelmi Társulat Pozsony megyei kirándulásának köszönhetően sikerült tisztázni 1878-ban. (Amint látjuk, az események gyorsan követték egymást!) A társulat csallóközi bizottságának a szentantali ferences kolostor könyvtárában mutattak egy Szent Leó pápa homíliáit tartalmazó kódexet, amely állítólag Corvin Mátyás könyvtárából származott. A kódex utolsó lapján a Johannes Scholasticus-, a Tacitus- és a Tertullianus-kódex emendatorának kézírásával a következő bejegyzés állt: „Visa et emendata aliqualiter Strigonii 1457. Jo. E. W. In certa autem parte Waradini completus et signatus 1458.” A szignó megfejtése pedig nem lehetett más, mint Jo[hannes] E[piscopus] W[aradiensis], azaz János, váradi püspök.[xxviii]

Különös véletlen, hogy bár a Vitéz-könyvtörténet szempontjából kulcsfontosságú kódexnek a történelem viharaiban nyoma veszett – a második világháború folyamán tűnt el –, legfontosabb, bizonyító érvényű utolsó oldalát egy olyan fotó őrizte meg, amely a Csontosi által szorgalmazott és fejlesztett fényképgyűjtemény darabja volt. A felvételt a többi muzeális értékű másolattal együtt ma az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.[xxix] A kódex kötéséről Rómer Flóris készíttetett ceruzalevonatot.[xxx]

Egyébként az emendálás dátuma és helyszíne sem érdektelen, hiszen 1457-ben Vitéz Esztergomban éppen fogságban volt, amelybe V. László vetette a Hunyadi-család iránti elkötelezettségéért, a Hunyadi László meggyilkolását követő hónapokban.

A kérdés tehát megoldódott, a titokzatos bejegyző nem más, mint János, váradi püspök. Fraknói így vonja le a következtetést:

„Ekképpen kétségbevonhatatlan tény gyanánt állott előttünk az, hogy úgy a Jankovich- és Farkas-féle, mint a Konstantinápolyból érkezett és a Szent-Antalon őrzött kódexek Vitéz János könyvtárához tartoztak. Abból pedig, hogy Vitéz-kódexek Konstantinápolyból kerültek vissza, természetszerűen azt a következtetést kellett levonni, hogy Mái bíbornok feltevése alapos, hogy tehát Vitéz könyveit a Corvin-codexek között kell tovább kutatni”.[xxxi]

Így fogott tehát Fraknói a Vitéz-kéziratok kutatásába, amely, mint látjuk, gyors eredményre vezetett. Részben az azonosított kézírás, részben pedig a főpap esztergomi sírkövén megőrződött címer segítette.

Közben Csontosi János a megállapodás értelmében a corvin-kódexek nyomába indult. Itália, Németország, az osztrák területek, cseh és lengyel könyvtárak követték egymást. Utazásai több szempontból is igen gyümölcsözőnek bizonyultak. 1880-ban, a salzburgi bencés apátság könyvtárában rábukkant talán mind közül a legértékesebb Vitéz-kódexre, Tertullianus „Apologeticum”-ára.[xxxii] A kézirat rendkívüli értékét nem csupán a számos Vitéz-marginália adja, hanem mindenekelőtt az a tény, hogy magyarországi másoló készítette Magyarországon, kifejezetten Vitéz János számára, s ez a másoló meg is nevezi magát. Csontosi számára a kódex azon túl, hogy egy újabb Vitéz-kéziratot talált, elsősorban azért volt fontos, mert másik hivatali feladataként a magyarországi másolók és könyvfestők tárát készítette, amely munkáról rendszeresen beszámolt a Magyar Könyvszemle lapjain.

A Polánkai Bereck másolta Tertullianus-kódex, amelynek a kötése is igen figyelemreméltó, Rozsondai Marianne véleménye szerint minden bizonnyal magyarországi munka, a Vitéz környezetében zajló könyvprodukció egyik ékes és kétségbevonhatatlan bizonyítéka.

A kéziratot Fraknói Vimos ismertette az 1880-as Könyvszemlében „Váradon írt Vitéz-kódex” címmel.[xxxiii] Briccius de Polankát, azaz Polánkai Berecket pedig Csontosi is felvette az ismeretlen magyarországi könyvmásolók és betűfestők listájára a Könyvszemle ugyanezen évfolyamában. Így ír róla:

„Zrednai Vitéz János nagyváradi könyvmásolója. Az egyedüli leíró, kiről tudjuk, hogy hazánkfia volt és Vitéz könyvtára számára itt a hazában dolgozott”.[xxxiv]

Vitéz könyvmásolójának felfedezése elszabadította a kutatók fantáziáját. Fraknói felteszi például, hogy a szentantali kódex is Polánkai Bereck másolata lenne, ami azonban szemmel láthatólag nem az. Bereck másoló kézírása sokkal inkább a „Leveleskönyv” bécsi kódexének[xxxv] írásához hasonlít, amely valószínűleg szintén Váradon készült, de csupán hasonlít hozzá, és nem azonos vele.

A fontos felfedezés, a Polánkai Bereck másolta Tertullianus-kódex már megjelent az Iparművészeti Múzeum 1882-ben rendezett nagyszabású könyvkiállításán is, amelynek szakmai előkészítésében és kivitelezésében Csontosinak igen nagy szerepe volt.[xxxvi] A salzburgiak azonban valószínűleg nem adták a kódexet, ugyanis a szervezők csupán az utolsó oldalról készített fényképmásolatot tudták kiállítani.[xxxvii]

1839-ben még elképedéssel fogadta a magyar tudós közönség Angelo Mai bíboros javaslatát, miszerint Vitéz és Janus könyvei nem vesztek el, hanem Mátyás könyvei között keresendők. 1873-ban a Farkas Lajos-gyűtemény megvásárlásával, majd pedig 1877-ben a corvin-kódexek érkeztével elégséges anyag gyűlt össze ahhoz, hogy 1878-ban a Pozsony megyei kiránduláson igazi felfedezés születhessen, és Vitéz írásának azonosítása révén hirtelen egy újabb ragyogó személyiség váljon könyvei révén megfoghatóvá a magyar középkorból. A századvég tudományosságának nem kis eredménye volt ez.

És valóban, a személyes bejegyzések, a könyvhasználat közvetlen nyomai és bizonyítékai miatt Vitéz könyvtára valamiképpen konkrétabb, megfoghatóbb, továbbgondolásra alkalmasabb, mint a Corvina. Mindazonáltal a Vitéz-könyvtár és a Corvina-könyvtár története menthetetlenül összefonódik. A kutatástörténetből jól érzékelhető, hogy a Corvina vizsgálata miként hívta életre a Vitéz-problematikát, és hogy a megteremtett Vitéz-könyvtár miként gazdagította, árnyalta a Corvináról alkotott képet. Csontosi János az anyag, a kéziratok mélyreható vizsgálata révén nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az éledő magyar humanizmusról addig alkotott igencsak vázlatos kép jelentősen gazdagodjék. Érdemei valóban múlhatatlanok.

Zsupán Edina



* Elhangzott 2009. február 6-án a MKE Bibliográfiai Szekciójának és az OSzK Kézirattárának Csontosi-emlékülésén.

[i] Csontosi János: A Farkas Lajos-féle gyűjtemény codexei a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárában. = MKsz 1876. 134–140.

[ii] Csontosi: i. h. 1876. (1. jegyzet) 135.

[iii] Csontosi: i. h. 1876. (1. jegyzet) 139–140.

[iv] OSzK, Cod. Lat. 344.

[v] OSzK, Cod. Lat. 249.

[vi] OSzK, Cod. Lat. 160.

0[vii] OSzK, Cod. Lat. 121., Cod. Lat. 234., Cod. Lat. 241., Cod. Lat. 281.

0[viii] Lásd Madas Edit: A Corvina újkori története Magyarországon. In: A holló jegyében. Fejezetek a Corvinák történetéből. Szerk. Monok István. Bp. 2004. 65–81.

0[ix] Csontosi: i. h. 1876. (1. jegyzet) 140.

[x] Fraknói Vilmos: Vitéz János könyvtára. = MKsz 1878. 1–21. (itt: 12.)

[xi] Erődi Béla, Dr.: Csok jasa! A török küldöttség látogatásának emlékkönyve. Bp. 2001. (Készült az 1877-es első kiadás felhasználásával.)

[xii] A dedikáció szövege Erődi Béla magyar fordításában: „A törvényhozó szultán Szulejman khan ő felsége ideje óta, a topkapui császári palota könyvtárában őrzött könyvek közül való. – Az oszman birodalom padisahja, a felséges II. Abdul Hamid khan ő felsége, Magyarország tudomány egyetemének adott ajándékba. 1294 (1877) Rebbi ül evvel 25-én”.

[xiii] Pulszky Ferencz: A Corvina maradványai. = MKsz 1877. 145–157.

[xiv] Csontosi János: A Konstantinápolyból érkezett corvinák bibliográfiai ismertetése. = MKsz 1877. 157–218.

[xv] Csontosi: i. h. 1877. (14. jegyzet) 157.

[xvi] Lásd OSzK Kézirattár, Levelestár, Csontosi János és Pulszky Károly levelezése.

[xvii] Catalogus Codicum Bibliothecae Universitatis R. Scientiarum Budapestinensis. Budapestini MDCCCLXXXI. (A corvinák leírásait ebben Ábel Jenő készítette.); Codices Latini Medii Aevi Bibliothecae Universitatis Budapestinensis, quos recensuit Ladislaus Mezey. Bp. 1961., Catalogus Codicum Latinorum Medii Aevi Bibliothecae Universitatis Budapestinensis revisus et auctus per Petrum Tóth. Bp. 2006. (http://www.konyvtar.elte.hu/kincseink/kezirat/kodexkatalogus.pdf, 2009. 02. 23.)

[xviii] ELTE Egyetemi Könyvtár, Cod. Lat. 9.

[xix] ELTE Egyetemi Könyvtár, Cod. Lat. 10.

[xx] Pulszky: i. h. 1877. (13. jegyzet) 150.

[xxi] Pulszky: i. h. 1877. (13. jegyzet) 150.

[xxii] Pulszky: i. h. 1877. (13. jegyzet) 150–151.

[xxiii] Csontosi: i. h. 1877. (14. jegyzet) 181.

[xxiv] Argyropoulos magyarországi kapcsolataihoz legutóbb lásd: Pajorin Klára: Az első humanisták, a hatalmi reprezentáció korai ösztönzői Mátyás udvarában. In: Hunyadi Mátyás, a király. Hagyomány és megújulás a királyi udvarban 1458–1490. Kiállítási katalógus, Budapesti Történeti Múzeum. Szerk.: Farbaky Péter, Spekner Enikő, Szende Katalin, Végh András. Bp. 2008. 139–145.

[xxv] Lásd a 10. jegyzetet. A tanulmány második, befejező része ugyanebben az évfolyamban jelent meg: Fraknói Vilmos: Vitéz János könyvtára. Második közlemény. A Vitéz által javított kódexek. = MKsz 1878. 79–91.

[xxvi] Csontosi János: A Korvina. Melléklet A Pallas Nagy Lexikona „korvina” szócikkéhez. Bp. 1895. XXII.

[xxvii] Fraknói: (I.), i. h. 1878. (10. jegyzet) 12.

[xxviii] A kódexet Fraknói ismertette a Könyvszemlében, a Vitéz-könyvtárról szóló második tanulmányában. Fraknói: (II.), i. h. 1878. (25. jegyzet) 79–87.

[xxix] Facs. I. Ms. 76.

[xxx] OSzK Kézirattár, Fol. Hung. 1110/I. f. 8r.

[xxxi] Fraknói: (I.), i. h. 1878. (10. jegyzet) 14.

[xxxii] Salzburg, Stiftsbibliothek St. Peter, A. VII. 39.

[xxxiii] Fraknói Vilmos: Váradon írt Vitéz-kódex. = MKsz 1880. 244–247. Egy hasonmás fotóval a kódex utolsó oldaláról.

[xxxiv] Csontosi János: Ismeretlen magyarországi könyvmásolók és betűfestők a középkorban. = MKsz 1880. 247–254. (itt: 248.)

[xxxv] Wien, Österreichische Nationalbibliothek, Cod. 431.

[xxxvi] Csontosi János: A jövő évi könyvkiállításról. = MKsz 1881. 191–200.; Uő.: A Budapesti Országos Könyvkiállítás. = MKsz 1882. 142–156. és 357–370.

[xxxvii] Az archív felvételt az OszK őrzi. Jelzete: Facs. I. Ms. 159. A kódex leírását Csontosi János készítette el a könyvkiállítás katalógusában: Könyvkiállítási Kalauz. 1882. Nr. 27.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.