stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


közlemények

Martin von Amberg dedikációja Nagy Lajos udvari lovagjának, Johannes von Scharfenecknek. A Gewissensspiegel keletkezése (1378) és terjedése. – „gebette willen dez wol geporn grauen und hern hern hansen von Scharffenecke dez hoch geporn und durchleuhtigsten und hern hern ludewigez künigez von ungern dalmatzien und hoster rat” – így ajánlotta Martin von Amberg prédikátor és inkvizítor a Gewissensspiegel címen emlegetett, német nyelvű teológiai művét Nagy Lajos udvari lovagjának és tanácsosának Johannes von Scharfenecknek.[i]

A Gewissensspiegel a latinul nem tudó világiak számára foglalja össze a legfontosabb keresztény hittételeket, úgy, ahogy azt az 1355-ös prágai tartományi szinódus elrendelte.[ii] Martin felhívja a szülők figyelmét arra, hogy kötelességük gyermekeiket a keresztény hitre nevelni, hiszen az „orden dez cristenleichen gelawbens ist aller peste” (14). A Gewissensspiegel tartalmazza a katekétikai művek legfontosabb elemeit.[iii] Hasonló tartalmú mű Martin von Amberg Gewissensspiegelének elkészültéig alig forgott közkézen, így aztán igen kedvelt lett, több mint huszonegy másolatban maradt ránk a teljes szöveg[iv], ezeken kívül számos részlete, kivonata terjedt az akkori német nyelvterületen.

Martin von Amberg műve a német romantika irodalomtörténete számára elsősorban babonakatalógusa miatt volt érdekes. A Gewissensspiegel – azaz a lelkitükör első nyomtatott – kiadása (1958) Martin munkájának egyéb vonatkozásaira is felhívta a figyelmet, azonban a német kutatás    nem foglalkozott sem a magyar kapcsolatokkal, sem a mű címzettjével, főként nyelvjárási és textológiai vizsgálatokat végeztek.[v]

A mű keletkezési idejének meghatározása a dedikáción nyugszik: Nagy Lajos király 1382-ben hunyt el, a kézirat tehát csak korábban készülhetett. Az eddigi kutatás szerint a „terminus ad quem”-et támogatja, hogy létezik egy olyan szövegváltozat is, amelyben Martin prédikátor „gebette willen der durchlewchtigisten Furstynn Elysabeth Pfallnenczgrefinn bei Rein herczoginn in Beirn”-nek (4–6) is felajánlotta volna a lelkitükröt.[vi] A figyelmes olvasó azonban felfedezheti, hogy az ajánlás nem magától a szerzőtől származik, az egy későbbi interpoláció. A másoló nem alakította át a Gewissensspiegel végén lévő elajánlást, benne maradt a Johannes von Scharfenecknek szóló dedikáció egy darabkája: „herczen lieber herre und gunner” (1320). Így aztán ezt az Erzsébethez szóló interpolációt aligha kell figyelembe venni, hiszen még az sem tisztázott, hogy kinek szól ez a későbbi – elszigetelt és további másolatokban nem hagyományozott – ajánlás.[vii]

Az eddigi kutatás számára nem derült ki, hogy mikor keletkezett a Gewissensspiegel. Martin lelkitükrében számos helyen kimutatták Johannes von Neumarkt hatását.[viii] Ezek szerint a Gewissensspiegel csak az után íródhatott, hogy 1375-ben Johannes von Neumarkt, IV. Károly kancellárja, a későbbi olmützi püspök a pseudo-Eusebius, -Ágoston és -Cyrillus Hierosolymitanus levelek alapján németre fordította Szent Jeromos életét.[ix] Nem csak Johannes von Neumarkt stílusa hatott a Gewissensspiegelre, a szerző részleteket is átemelt a fordításból. Számunkra közülük mindenekelőtt az ajánlás a fontos: Martin részben átvette Johannes dedikációját, amelyben a Jeromos-életrajzot Morva Erzsébetnek ajánlja. Feltételezték, hogy Martin ezt csak Johannes 1380-ban bekövetkezett halála után tehette meg, így a Gewissensspiegel 1380 után készült volna, de ez az érv más kutatók számára nem meggyőző, ők 1371-et jelölik meg a Gewissensspiegel keletkezése legkorábbi dátumának.[x]

A „terminus post quem” azonban tovább szűkíthető, mégpedig a mű szerves részét képező bevezető és befejező ajánlás alapján.[xi] A vizsgálatok eddig nem vették figyelembe Martin pártfogójának, jóakarójának – „gunneré”-nek – tevékenységét. Hans von Scharfeneck magyarországi ténykedéséről a legkorábbi adat 1376-ból származik. A dedikációban elhangzó címzésből következtetve ez az év lehetne a legkorábbi, amelyben Martin befejezhette művét. Ebben az időben Martin még Prágában tevékenykedett – ez megmagyarázza, hogyan került kapcsolatba Johannes von Neumarkt körével, s hogyan tudott a kancellár fordításából részleteket átvenni. Ez az időszak alkalmas volt a Gewissensspiegel magalkotására, ugyanis a későbbi időszakokban Martinnak az inkvizítorsággal járó elfoglaltságok és utazások miatt aligha lett volna erre ideje.[xii]

Hogy pontosabban meghatározhassuk a mű keletkezését, ahhoz a szerző és a mű címzettjének életútját kell bemutatnunk.

Martin 1340 táján a felső-pfalzi Ambergben születhetett.[xiii] Tanulmányai befejeztével hosszabb ideig Prágában lelkipásztorkodott, a püspök és kancellár Johann von Neumarkt köréhez tartozott. Mártont egy oklevél így említi: „Martinus presbyter et altarista in ecclesia beate Marie virginis ante letam curiam maioris civitatis Pragensis” – innen vette egyik nevét is: Martin von Prag. A magyar egyháztörténeti irodalom csak így, Prágai Márton néven ismeri.[xiv]

Martin inkvizítori tevékenységét – mint „inquisitor hereticae pravitatis” – 1384-ben Strassburgban kezdte meg, 1390-ben Regensburgban, majd Würzburgban és Erfurtban folytatta, ahol számos eretneket adott át a világi bíráknak, hogy máglyahalálra ítéljék őket. Nürnbergben is több eretneket juttatott tűzhalálra. Úgy látszik, meg is hálálták tevékenységét, 1399-ben egy nürnbergi oklevél említi „Mertin ketzermeister”-t, aki megkapta a város csapszékében az italmérés jogát.[xv] Ezekben az években Márton már Petrus Zwickerrel, egy celesztinus szerzetessel osztotta meg a feladatát, az oklevelekben együtt emlegetik őket. 1400-ban és a következő évben Martin Stájerországban, majd Sopronban és Nagyszombatban járt a valdensek nyomában Petrus Zwickerrel.[xvi] A két inkvizítor Magyarországon sok valdenst visszatérített, feloldozott és vezeklésre ítélt. Sopronban a megszentelt temetőkben az eretnek hírében lévő holtakat sírjaikból kiásatták, és csontjaikat máglyára hányatták, a házakat, ahol a valdensek összegyűltek, leromboltatták.

A Gewissensspiegel ajánlása felveti a kérdést, mi köze volt ambergi Martin prédikátornak Magyarországhoz, Nagy Lajos udvari tanácsosához Hans von Scharfeneckhez.

Nagy Lajos tanácsnokáról viszonylag keveset tudunk, néhány oklevél tanúskodik tevékenységéről. A család az 1300-as évek közepére nehéz anyagi helyzetbe került. A Rajna-Pfalzban fekvő Scharfeneck lovagvárát[xvii] a speyeri püspöknek elzálogosították és a pfalzi választófejedelem familiárisai lettek.[xviii] 1360-ban I. Ruprecht örökös pohárnokává tette meg Johannest, aki egyébként édesapja révén metzi származású volt.

A család 1376-ban már Magyarországon élt. Áttelepülésük körülményei ismeretlenek. A későbbiekből kiderül viszont, hogy Nagy Lajos király hívhatta szolgálatába Johannes de Scharfenecket, akinek katonai képességei mellett német származása is fontos szerepet játszott az uralkodó döntésében. A lovag megbízható, hűséges és jó diplomáciai érzékkel megáldott ember lehetett, mert a király 1376-ban Avignonba küldte követként.[xix] Johannes ekkor családja ügyében is eljárt XI. Gergely pápánál, aki kérésére elrendeli, hogy az erdélyi püspök Johannes de Scharfeneck lovag fia, Frigyes klerikus számára szülőföldjén, a pfalzi Speyer székesegyházában kanonoki stallumot és javadalmat szerezzen.[xx] Úgy látszik azonban, hogy Johannes von Scharfeneck nemcsak saját ügyét intézte sikeresen, hanem a királyét is. Honorként ugyanis várat kapott, 1376-ban az Erdélyben fekvő királyi erődítmény Talmács[xxi] várnagya.[xxii]

A várnagyság tekintélyes tisztség volt, a castellanust a király nevezte ki. A várnagy beiktatásakor a király parancsot küldött a várhoz tartozó falvak bíráinak és jobbágyainak, hogy az adót a castellanusnak szolgáltassák be. A „pro honore” adomány fejében a várnagynak meg kellett védenie a rábízott erősséget, annak jövedelmét be kellett hajtania és képességei szerint növelnie is kellet azt, hogy legyen miből a katonai feladatokat ellátni.[xxiii] Az adó mellett rendszeres ajándék is járt a jobbágyoktól a vár urának, aki a közhatalmi feladatokat végezte, fenntartotta a rendet és bíráskodott a jobbágyok felett.[xxiv] A befolyt jövedelem jelentős gazdasági erőt biztosított a várnagyoknak.

Johannes úgy látszik, bevált, mert már a következő, az 1377-es év újabb honoradományt hozott, a lovag két másik királyi vár, Törcsvár[xxv] és Sebesvár [xxvi] ura lett.[xxvii] Törcsvárat az ő kapitánykodása alatt építették újjá.[xxviii] Bár a várak jövedelme jelentős volt, úgy látszik, Johannes von Scharfeneck mégis elégedetlenkedett. 1377-ben néhány kolozsvári polgár és hospes a királyhoz fordult segítségért, mert „magister Sophornik [sic!] castellano de Sebuswar” ősi kiváltságaik ellenére adót szedett tőlük. A panaszok nyomán I. Lajos megtiltotta lovagjának a hatalmaskodást[xxix], de úgy látszik, nem neheztelt komolyabban, mert 1378 augusztusában Johannes újabb fontos tisztséget töltött be: „Johannes dominus in Scharpenek [sic!] et in Brassow comes necnon de Lanczkrone castellanus”,[xxx] azaz Brassó ispánja, ahogy a szászok nevezték, a város grófja volt.[xxxi]

Johannes von Scharfeneck a székekben élő szászok ügyeiben járt el az uralkodó nevében. 1376-ban Nagy Lajos király tanácsosaként a nagyszebeni, segesvári, szászsebesi, szászvárosi céhek statútumát fogadta el a mesterekkel egyetértésben,[xxxii] 1377-ben pedig a szászok kiváltságlevelét kellett oklevélbe foglaltatnia;[xxxiii] ezeken kívül még több iratban találkozunk vele, mint relatorral, azaz a király oklevéladási parancsainak kézbesítőjével.[xxxiv] Úgy tűnik fel, Lajos király szükségesnek látta, hogy német embert nevezzen ki castellanusnak, és a szászok ezt el is várták. Az említett 1377-es kiváltságlevél 1380-as átiratán egy megjegyzés van, hogy a király németet helyezzen a várak élére: „ut rex solum Teutonicum possit eis dare in castellanum.”[xxxv] Johannes von Scharfeneck neve pár évre eltűnik az oklevelekből, legközelebb és egyben utoljára 1381-ben tűnik fel ismét, még mindig Talmács várnagyaként.[xxxvi]

Johannes von Scharfeneck az ország valódi urai közé tartozott, még akkor is, ha nem lehet őt a bárók, az ország vezetői közé sorolni,[xxxvii] mindenképpen a királyi udvar tagja. Nagy Lajos király egy oklevélben úgy írta le kíséretét, mint amely bárókból, valamint az udvar lovagjaiból és ifjaiból áll.[xxxviii] XI. Gergely pápa már idézett oklevelében[xxxix] katonának, lovagnak nevezi Johannest: „Friedrich natum nobilis viri Johannis de Scharfeneck militis”. Ebből nem következne még, hogy Johannes udvari lovag volt, lehetett volna egyszerű katona is. Azonban tudjuk, hogy mindazok, akik a királyi oklevelek relatoraként megjelennek, szinte kivétel nélkül mindannyian az udvar fent leírt köréhez tartoznak.[xl] Ha mindez nem volna elegendő bizonyíték, akkor álljon itt Johannes egy másik megszólítása, közvetlenül magától Nagy Lajos királytól: „Lodouicus dei gratia rex Hungariae … suo magistro Sophornik castellano de Sebuswar … salutem et gratiam”.[xli] A ’magister’ titulus általában kijárt minden udvari embernek, hacsak nem volt nagyon magas rangban.[xlii]

Johannes von Scharfeneck legmagasabb rangja a Brassó ispánja cím volt.[xliii] Ez a német ajkú lakosság szóhasználata szerint a grófi titulusnak felelt meg, és így is emlegették Barcaság comesét.[xliv] Ezt tette Martin von Amberg is az ajánlásában, „wol geporn grauen”, azaz nemzetes grófként szólította Johannes von Scharfenecket. Nagy Lajos lovagja ezt a posztot egyetlen egy évben, 1378-ban töltötte be; az oklevelek tanúsága szerint sem korábban, sem a későbbiekben, hiszen minden esetben csak castellanusként emlegetik.[xlv] Martin von Amberg tehát csak ebben az évben ajánlhatta ezzel a címmel Nagy Lajos udvari lovagjának a művét. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a Gewissensspiegel teljes egészében ebben az évben íródott, de annyit mindenképpen, hogy az ajánlás ekkor került a szövegbe.

Martin von Amberg ennek a férfinak, Hans von Scharfenecknek, mint Lajos király legfőbb tanácsosának ajánlotta munkáját. A dedikáció azt jelzi, hogy Martin ismerte Johannes lovag tevékenységét, jól tudta, hogy tagja az udvari arisztokráciának, valamint azt, hogy mint német nyelvű ember – és gazdag mecénás – közel állt a mű keletkezésekor Prágában tevékenykedő paphoz.

A család szolgálatait Zsigmond is igénybe vette. Johannes fiai – Hermann és Frigyes – a királytól a Lajta partján, az akkori osztrák magyar határon várat kaptak, amelyet át is építettek,[xlvi] a helység róluk nyerte elnevezését, Scharfeneck lett.[xlvii] A család 1416-ban kihalt, Pfalzban fekvő váruk a Wittelsbachoké lett.

Sem Martin von Amberg sem Johannes von Scharfeneck életútját nem ismerjük részletesen, de több ponton keresztezhették egymást. Martin ismert magyarországi tevékenysége a 14–15. század fordulóján az osztrák határ közelében, Sopronban, a Scharfeneck-birtoktól nem messze zajlott. Ekkor azonban már nem találkozhattak, Johannes 1387-ben elhunyt.[xlviii] Ismeretségük korábbra nyúlik vissza. A Prágában tevékenykedő Martin a Gewissensspiegelt – az elmondottak szerint – legkorábban csak valamikor 1378 nyarán ajánlhatta Hans von Scharfenecknek, hiszen a lovag ekkor volt Brassó grófja. Vagyoni helyzete – már várnagyként is – megengedte, hogy adománnyal támogassa Martint.

A Gewissensspiegel kiadója a szöveghagyományozódás vizsgálata alapján ágrajzot készített, viszont néhány helyet elnézett, ezért az általa összeállított stemmát részben elutasítják.[xlix] Érdekes lett volna nyomon követni, hogy milyen útvonalon terjedt a szöveg; ez különösen magyar szempontból volna fontos. Magam, anélkül, hogy figyelembe venném a szövegek egymással való összefüggéseit, vagy a kiadásban lévő stemmát, mechanikusan időrendbe állítom az ismert kéziratokat, és keletkezési helyük szerint próbálom megrajzolni a mű terjedésének útját.[l]

Az eredeti kézirat elveszett. A Scharfeneck család 1416-ban kihalt, Moson megyei váruk idegen kézre került, vagyontárgyaik – s köztük a Gewissensspiegel kézirata valószínűleg elkallódtak.

A Johannes von Scharfenecknek dedikált szöveg legkorábbi ránk maradt másolata egy bécsi eredetű kódexben található. A ma Münchenben őrzött, két részre tagolódó kódex első fele, benne bécsi oklevelekkel és ítéletekkel 1375 körülről, a második fele pedig, benne Martin műve, a 14. század utolsó negyedéből származik.[li] A Gewissensspiegel vége hiányzik, de az ajánlás megvan: „Hie hebt an puchel der gewissensspiegel genannt … und das puchel hat czu deutsch her Mert der prediger von Amberckh durich greuzz pegir und pet hern Hansens von Scharfenekk des cunigs von Ungern hochster rat” (115v); a kódex tartalma azt bizonyítja, hogy világi kézben volt. A vele szinte azonos korú, valószínűleg a bajorországi Kühbachból, 1390-ből származó kézirat szintén világi használatban lehetett: ebben imádságok elé másolták a Gewissensspiegelt.[lii] Még talán a századforduló előttről maradt ránk egy bajor-osztrák nyelvjárású – valószínűleg alsó-ausztriai – kézirat, amelyet ma Bécsben őriznek; a kódex nem árul el semmit tulajdonosáról, használatáról.[liii]

A 15. század első feléből viszont már csak egyházi könyvtárakból maradtak ránk a Gewissensspiegel másolatai: a melki bencés kolostorból (1421),[liv] a bajorországi Indersdorf ágostonos kolostorából (1430),[lv] az Erfurtban fekvő Salvatorberg karthauzi (1432)[lvi] a dél-morvaországi Nikolsburg (ma Mikulov) kapucinus kolostorából (1441),[lvii] a lambachi bencés kolostorból (1443) [lviii] és az annabergi templom könyvtárából (1447).[lix] A század második feléből szintén kolostori könyvtárak másolatait ismerjük.[lx] Egy-egy kézirat maradt ránk a nikolsburgi kapucinusok (1479),[lxi] a bajor fejedelemségben fekvő medingeni domonkos apácák kolostorából (1478)[lxii] és egy-egy datálatlan kódex a bécsi skót bencésektől,[lxiii] valamint a nürnbergi domonkos apácák Szent Katalin kolostorából.[lxiv] A példákat lehetne szaporítani a mű teljes, kivonatos és töredékes példányainak felsorolásával, de ez nem vinne messzebbre.

A nürnbergi domonkos apácák számára készült kéziratban az ajánláson kívül egy másik magyar vonatkozás is olvasható, Szent István király neve is felbukkan a szövegben. Martin prédikátor eredetileg lovagszenteket – Sebestyént, Jánost, Pált, Mártont és Györgyöt – sorolt föl. A nürnbergi kézirat ezt a névsort egészítette ki Szent István nevével, mint olyan szentével, aki a hitetlenek ellen harcolt: „sand mauricium sand wenczlaus sand ludeweik sand steffan von ungern sand hainrich sand kungunt sand katherin sand elspeten sand Barbara sand ursula und die anderen der an zal ist die wie sie ir ritterschaft bey den ungelawbigen fursten haben getriben und der nochgeschriben dinge nye cheincz vorgezzen.”[lxv] A bővítés feltehetően már korábban, a nürnbergi kódex mintapéldányában megtörtént; a szentek felsorolásakor a másoló egy olyan olvasóközönség igényeit vette figyelembe, amely magyar kultúrkörben élt.

A fennmaradt kéziratok azt sugallják, hogy világiak körében a Gewissensspiegelt csak röviddel keletkezése után használták, Martin von Amberg tükre később egyházi közegben hagyományozódott.[lxvi] A szövegterjedés kiindulópontjának Bécsnek, alsó-ausztriainak kellett lennie, a Gewissensspiegel ezek után elég jól körülhatárolható oszták-bajor területen – amelybe a szász fejedelemségben fekvő Erfurt látszólag nem illik, ám tudjuk, hogy Martin ott is tevékenykedett – talált olvasóközönségre.

Feltehető, hogy Martin von Amberget és művét szoros kapcsolat fűzte Bécshez. Stephan von Landskron ismerte és használta a Gewissensspiegelt, a Himelsstrasse című művében idéz is a belőle,[lxvii] akárcsak Thomas Peuntner a tízparancsolat-magyarázatában.[lxviii] Az a ma Münchenben lévő bécsi kódex is ismert, amelyből a két teológus dolgozott.[lxix]

Sok kódexben Martin von Amberg Gewissensspiegele mellett a bécsi teológiai iskola szerzőinek írásai találhatóak, ilyen például Heinrich von Langenstein Erchantnutz der sund, vagy Bruder Berthold Rechtsumme című munkája. Ez az összefüggő szöveghagyomány is azt erősíti, hogy Bécs volt az a központ, ahonnan Martin tükre terjedt.[lxx] Összehasonlításképpen említem, hogy a heidelbergi, az Elisabeth hercegnőnek ajánlott kódex tartalma lényegesen elüt az összes többitől, a Gewissensspiegel mögött a Vitae patrum, a Benedek-regula hetedik fejezetének és Szent Ferenc Miatyánk-magyarázatának német fordítását, valamint Krisztus öt sebéről szóló elmélkedést találunk.[lxxi]

A Gewissensspiegel legkorábbi kézirata 1390-es datálású, így az nem lehet az a példány, amely az egykori udvari tanácsos tulajdona volt. A többi 15. századi kéziratot sem lehet Magyarországhoz kötni, bár az biztos, hogy a nürnbergi Szent Katalin kolostor Gewissensspiegel-másolatnak olyan mintapéldánya volt, amely magyar környezetből származik.

A Gewissensspiegel terjedése viszonylag jól nyomon követhető. Azt mondhatjuk, hogy a magyar dedikációjú kézirat terjedésének Bécs környéke volt a kiindulópontja. Erdélyben nem akadunk a Gewissensspiegel ismeretének nyomára. Feltehető, hogy a családfő halála után az örökösök a család nyugat-magyarországi várában őrizték saját példányukat, részben ennek – Bécsen keresztül hagyományozott – másolatait ismerjük ma.

Az elmondottak ismeretében furcsa, hogy a magyar nyelvű kódexek egyike sem hivatkozik Martin von Amberg Gewissensspiegelére, egyik bűnlajstrom sem támaszkodik a szövegére, mindegyik valamilyen latin forrásra megy vissza.[lxxii] Hozzá kell tennem, hogy más német nyelvű teológiai művek is visszhangtalanul maradtak a középkor végi magyar irodalomban, csak a Karthausi Névtelen,[lxxiii] valamint a nagy műveltségű Temesvári Pelbárt merített a bécsi teológiai iskola klasszikusainak munkáiból.[lxxiv]

Lázs Sándor



[i] Martin von Amberg: Der Gewissensspiegel. Ed. Stanley Newman Werbow. Berlin, 1958. 12. /Deutsche Texte des späten Mittelalters 7./A továbbiakban, ha a szöveget idézem, akkor a Gewissensspiegel kiadása szerinti sorszámot írom zárójelben a citált sor mögé, ha a kiadás előszavát:

A Gewissensspiegel kiadása. Az idézett hely: Gewissensspiegel 4–5 sorhoz tartozó jegyzet. A forrás: Berlin, Staatsbibliothek Ms. germ. oct. 631.

[ii] Bahlmann, Paul: Deutschlands katholische Katechismen bis zum Ende des 16. Jahrhunderts. Regensberg. Münster, 1894. 4.

[iii] Weidenhiller, P. Egino: Untersuchungen zur deutschsprachigen katechetischen Literatur des späten Mittelalters – Nach den Handschriften der Bayerischen Staatsbibliothek. München, 1965. /Münchener Texte und Untersuchungen zur deutschen Literatur des Mittelalters 10./ 13–24. A Gewissensspiegel fontosságát jól mutatja, hogy Weidenhiller munkájában a katekétikai irodalom jellemzésekor főként Martin von Ambergre hivatkozik.

[iv] Gewissensspiegel kiadása (19. skk) huszonegy kéziratot ismertet, ezt egészíti ki újabb nyolc töredékes másolattal Kurt RUH recenziója Werbow munkájáról = Beiträge zur Geschichte der Deutschen Sprache und Literatur. Tübingen, 1960. 423. Azóta előkerült egy újabb kézirat: AnnabergBuchholz (Erzgebirge), a Szent Anna Templom könyvtára, Cod. 329 (korábban D187). A kódex említése: Pensel, Franzjosef: Reimfassung einer Predigt Bertholds von Regensburg über die Messe = Beiträge zur Geschichte der deutschen Sprache und Literatur 1995. 65–91.

0[v] Martin von Amberg életéről és a Gewissensspiegelről, valamint az eddigi szakirodalom összefoglalásával és értékelésével: Die deutsche Literatur des Mittelalters. Verfasserlexikon VI. Begründet von W. Stammler und K. Langosch. Zweite Auflage von Kurt Ruh und B. Wachinger. Ed. Christiane Stöllinger-Löser. Berlin–New York, 1987. 143–149.

0[vi] Heidelberg, Cod. Pal. germ. 439. A kézirat a 14. század végéről származik; leírása: Die Codices Palatini germanici in der Universitätsbibliothek Heidelberg (Cod. Pal. germ. 304–495). Ed. Karin Zimmermann und Matthias Miller. Wiesbaden, 2007. /Kataloge der Universitätsbibliothek Heidelberg 8./

0[vii] Szóba jöhet a pfalzi őrgróf, I. Ruprecht felesége, Elisabeth von Namur (1329–1382), és elképzelhető volna a kézirat címzettjének III. Ruprecht felesége, Elisabeth von Hohenzollern is. Vö. Die Codices Palatini germanici in der Universitätsbibliothek Heidelberg (6. jegyzet) Cod. Pal. germ. 439.

0[viii] Schriften Johanns von Neumarkt. Gebete des Hofkanzlers und des Prager Kulturkreises. Ed. Joseph Klapper. Berlin, 1935. /Vom Mittelalter zur Reformation. Forschungen zur Geschichte der deutschen Bildung, IV./ xlvi. skk.

0[ix] Benedict, Anton: Das Leben des hl. Hieronymus in der Übersetzung des Bischofs Johannes VIII. von Olmütz. 1880. /Bibliothek der mittelhochdeutschen Literatur in Böhmen III./ a fordítás koráról: VL VI. (5. jegyzet) 145.

[x] Vö. Gewissensspiegel kiadása. 12 és Weidenhiller: i. m. (3. jegyzet) 135.

[xi] A bevezető ajánlást a későbbi kéziratok gyakran elhagyják, és csak a 13. sortól másolják a Gewissensspiegelt. A befejezés ajánlása azonban rendszerint megmaradt. Vö. Weidenhiller: i. m. (3. jegyzet) 135.

[xii] Vö. VL VI. (5. jegyzet) 144.

[xiii] VL VI. (5. jegyzet) 144.

[xiv] Házi Jenő: Sopron középkori egyháztörténete. Sopron, 1939. 12.

[xv] Haupt, Herman: Waldenserthum und Inquisition im südöstlichen Deutschland seit der Mitte des 14. Jahrhunderts. = Deutsche Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 1890. 348–367.

[xvi] Kieckhefer, Richard: The Inquisition in Fourteenth Century Germany. Diss. The University of Texas at Austin. 1972. 176–180.; Petraschovsky, Alexander: Quellen zur böhmischen Iquisition im 14. Jahrhundert. = Quellen zur Geschichte des Mittelalters 1975. 129, 11 és 12. jegyzet.

[xvii] „… wie eine gebannte, unnahbare Zauberburg” Burgen in der Südpfalz. Ed. Alexander Thon. Regensburg, 2005. 122–127.

[xviii] Übel, Rolf: Burg Neuscharfeneck bei Dernbach, Kreis Südliche Weinstraße. Landau, 1998.

[xix] Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I. Bp. 1996. / História Könyvtár – Kronológiák, adattárak 5./ 438. (Továbbiakban: Magyarország világi archontológiája I.)

[xx] Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen 1342–1390. II. Ed. Franz Zimmermann, Carl Werner, Georg Müller. Hermannstadt, 1897. Nr. 1051. (Továbbiakban: Ub)

[xxi] Névváltozatok: Landskron, Talmaciu.

[xxii] Nobilis viri Domini Ioannis Domini de Scharpenek castellani castri Lanzcron vokati. Fejér, Codex Diplomaticus 9. 5. 131.

[xxiii] Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13–14. századi Magyarországon. Bp. 1977. /Értekezések a Történeti Tudományok Köréből – Új sorozat 82./ 71.

[xxiv] Fügedi: i. m. (23. jegyzet) 74–75.

[xxv] Mai neve: Bran, korábban: Bran-Poarta, németül: Törzdorf.

[xxvi] Magyarország világi archontológiája I., i. m. (19. jegyzet) 408.

[xxvii] A várat nem minden esetben a castellanus irányította, hanem megbízottjával végeztette, hiszen – mint Hans von Scharfeneck esetében is látjuk – gyakran több vár vezetését is rábízták egyetlen emberre. A várnagyok ilyenkor vicecastellanust neveztek ki. Johannes von Scharfeneck helyettese Sebesvárott egy Gottfridus nevű német ember volt. Engel Pál: Honor, vár, ispánság. = Századok 1982. 894 skk.

[xxviii] A várak megerősítésének oka részben a kereskedelmi útvonalak védelme volt, de Lajos király már a török fenyegetése miatt is kénytelen volt előkészületeket tenni.

[xxix] Ub II. (20. jegyzet) Nr. 1073.

[xxx] Ub II. (20. jegyzet) Nr. 1099.

[xxxi] Nagy Lajos valószínűleg a Lackfyak nyomasztó hatalmát akarta megtörni. Nem járhatott sikererrel, Johannes von Scharfeneck csak ebben az egyetlen egy évben töltötte be ezt a tisztséget. Vö. Killyen, Franz: Stadtwerdung Kronstadts. = Beiträge zur Geschichte von Kronstadt in Siebenbürgen. Ed. Paul Philippi. Köln–Wien, 1984. 62.

[xxxii] Ub II. (20. jegyzet) Nr. 1057. A céhszabályzat jelentőségéről: Geschichte der Deutschen auf dem Gebiete Rumäniens: 12. Jahrhundert bis 1848. Ed. Carl Göllner. Bukarest, 1979. 48–49. és Weidlein, Johann: Hungaro-Suebica. Gesammelte Beiträge zur Geschichte der Ungarndeutschen und der Madjaren. [h. n.], 1981. 60–63.

[xxxiii] Ub II. (20. jegyzet) Nr. 1085. Az oklevél jelentőségéről: Phiippi, Maja: Die Bürger von Kronstadt im 14. und 15. Jahrhundert: Untersuchungen zur Geschichte und Sozialstruktur einer siebenbürgischen Stadt im Mittelalter. Köln-Wien, 1986. /Studia Transylvanica 13./ 41. skk.

[xxxiv] Ub II. (20. jegyzet) Nr. 1059, 1089, 1146, 1147.

[xxxv] Ub II. (20. jegyzet) Nr. 1085.

[xxxvi] Ub II. (20. jegyzet) Nr. 1146. Vö. még Magyarország világi archontológiája I., i. m. (19. jegyzet) 438.

[xxxvii] Magyarország báróiról: Süttő Szilárd: Anjou-Magyarország alkonya. Magyarország politikai története Nagy Lajostól Zsigmondig – 1384-1387 évi belviszályok okmánytárával. I. Szeged, 2003. 169–172.

[xxxviii] Engel Pál: Nagy Lajos bárói = Történelmi Szemle 1985. 400. 31. jegyzet; Engel idézi a MOL. Dl. 100.079. oklevelét: coram nobis et plurimis baronibus nostris ac militibus et iuvenibus aule nosre.

[xxxix] Ub II. (20. jegyzet) Nr. 1051.

[xl] Engel: i. h. 1985. (38. jegyzet) 400.

[xli] Ub II. (20. jegyzet) Nr. 1073.

[xlii] Engel: i. h. 1985. (38. jegyzet) 401.

[xliii] Magyarország világi archontológiája I., i. m. (19. jegyzet) 438. nem tud Johannes de Scharfeneck ispáni tisztségéről. A grófi címről: Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. Pest, 1868. 281–283 és Kordé Zoltán: A székely ispáni méltóság története a kezdetektől 1467-ig. Doktori értekezés, kézirat. Debrecen, 2003. 5–17.

[xliv] Müller, E. G: Die Grafen des Kronstädter Distriktes bzw. des Kronstädter Provinzialverbandes. = Archiv des Vereins für siebenbürgische Landeskunde 1925. 307–380 különösen 309, 3. jegyzet.

[xlv] A hivatalból való távozás után a comes megnevezés, a grófi cím már nem illette meg korábbi viselőjét. Müller: i. m. (44. jegyzet) 313.

[xlvi] Nagy Imre: A Lajta mint határfolyam. = Századok 1871. 375 és Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a hunyadiak korában. III. Bp. 1897. 673. és Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban. Bp. 1977. 148. /Értekezések a Történeti Tudományok Köréből – Új sorozat 83./

[xlvii] A mai Mannersdorf melletti vár neve Mátyás korában Élesszeg lett. Kiss Lajos: Sárfenék vagy Scharfeneck? = Magyar Nyelvőr 1994. 82–84.

[xlviii] Halálának idejét nem ismerjük. A dátumra, csak abból következtethetünk, hogy az édesapjáról reá maradt pohárnokságot Friedrich átvette III Ruprechttől. Keintzel-Schön, Fritz: Die Siebenbürgisch-sächsischen Familiennamen. Köln–Wien, 1976. 301–302. Vö. még Magyarország világi archontológiája I., i. m. (19. jegyzet) 407.

[xlix] Ruh : i. h. (4. jegyzet) 425.

[l] Csak azokat a szövegeket veszem figyelembe, amelyeknek ismert a keletkezési helyük. Így kihagytam a valószínűleg osztrák eredetű kódexet: Bécs, Schottenkloster, Cod. 97 (Hübl 301), Knapp, Fritz Peter: Die Literatur des Spätmittelalters in den Ländern Österreich, Steiermark, Kärnten, Salzburg und Tirol von 1273 bis 1439. Die Literatur zur Zeit der habsburgischen Herzöge von Rudolf IV. bis Albrecht V. (1358–1439). Graz, 2004. /Geschichte der Literatur in Österreich 2/2./ 23.

[li] München, cgm. 1113; Die deutschen Handschriften der Bayerischen Staatsbibliothek München. Ed. Karin Schneider. Wiesbaden, 1991. Weidenhiller szerint a kézirat későbbi, a 15. század első feléből származik, de nem indokolja, hogy mi álláspontjának alapja. A kéziratot nem láttam, így a katalógus datálását fogadom el éppen úgy, ahogy azt a Gewissensspiegel kiadója, Werbow tette. Vö. Weidenhiller: i. m. (3. jegyzet) 124.

[lii] ÖNB Cod. 2932 [Theol 440]; Menhardt, Hermann: Verzeichnis der altdeutschen literarischen Handschriften der Österreichischen Nationalbibliothek I. Berlin, 1960. /Veröffentlichungen des Instituts für deutsche Sprache und Literatur 13./ 632–637. és Unterkircher, Franz: Die datierten Handschriften der Österreichischen Nationalbibliothek bis zum Jahre 1400. Wien, 1969. /Katalog der datierten Handschriften in lateinischer Schrift in Österreich I./ I. 57. és II. 216.

[liii] NB Cod. 2749; Menhardt: i. m. (52. jegyzet) 259–260. és Rolland, Martin–Pirker-Aurenhammer, Veronika: Ergänzende Beschreibungen zum Katalog ’Mitteleuropäische Schulen II. österreichische und deutsche Handschriften ca. 1350–1410’ der Reihe ’Illuminierte Handschriften und Inkunabeln der Österreichischen Nationalbibliothek’. Wien, [2000.] /Codices manuscripti 32/33./ 7. és 36.

[liv] Melk, Stiftsbibliothek, Cod. 329 (korábban: 411; H 24).

[lv] München, Cgm 269; Schneider, Karin: Die deutschen Handschriften der Bayerischen Staatsbibliothek München. Cgm 201–350. Wiesbaden, 1970. /Catalogus codicum manu scriptorum Bibliothecae Monacensis V/ 2./187–189.

[lvi] Berlin Staatsbibliothek, Ms. germ. qu. 1526; Degering, Hermann: Kurzes Verzeichnis der germanischen Handschriften der Preussischen Staatsbibliothek. Lepzig, 1926. /Die Handschriften in Quartformat II./ 250.

[lvii] Berlin, Staatsbibliothek, Ms. germ. qu. 1973; Oppitz, Ulrich-Dieter: Die deutschsprachigen Handschriften der Fürsten Dietrichstein aus Nikolsburg/Mähren. = Fata Libellorum. Festschrift für Franzjosef Pensel zum 70. Geburtstag. Ed. Rudolf Bentzinger, Ulrich-Dieter Oppitz. Göppingen, 1999. /Göppinger Arbeiten zur Germanistik 648./ 203.

[lviii] Berlin Staatsbibliothek, Ms. germ. qu. 1860; Becker, Peter-Jörg: Verzeichnis der an Degering anschliessenden Ms. germ. quart – Handschriften in der damaligen SBPK. Kézirat, Berlin Staatsbibliothek. 1986–1989. 9. A kódexben Berthold von Freiburg és Heinrich von Langenstein írásai olvashatóak.

[lix] Leírása: 4. jegyzet.

[lx] Ismeretlen helyen készült kézirat 1451 után: Wien, ÖNB Cod. 14269; Menhardt, Hermann: Verzeichnis der altdeutschen literarischen Handschriften der Österreichischen Nationalbibliothek. III. Berlin, 1961. /Veröffentlichungen des Instituts für deutsche Sprache und Literatur 13./ 1357–1360. 1475-ből: München, Staatsbibliothek Cgm 767; Schneider, Karin: Die deutschen Handschriften der Bayerischen Staatsbibliothek München, Cgm 691–867. Wiesbaden, 1984. /Catalogus codicum manu scriptorum Bibliothecae Monacensis V./ 290–292.

[lxi] Berlin, Staatsbibliothek Ms germ. oct 707; Oppitz: i. h. 1999. (57. jegyzet) 202.

[lxii] Gewissensspiegel kiadása (1. jegyzet) 23.

[lxiii] Wien, Schottenkloster, Cod. 134 (Hübl 215); Hübl, Albertus: Catalogus codicum manu scriptorum qui in Bibliotheca Monasterii B.M.V. ad Scotos Vindobonae servantur. Wien–Leipzig, 1899. 234–236 (nr. 215).

[lxiv] Berlin Staatsbibliothek, Ms germ. oct. 631. Degering, Hermann: Kurzes Verzeichnis der germanischen Handschriften der Preussischen Staatsbibliothek. Die Handschriften in Octavformat und Register zu Band I–III. III. Leipzig, 1932. 240.

[lxv] Gewissensspiegel (1. jegyzet) 1148–1150. Berlin Staatsbibliothek, Ms. germ. oct. 631.

[lxvi] Természetesen figyelembe kell venni, hogy a világi könyvtárak könnyebben megsemmisültek, fennmaradásra főleg főúri könyvtárakban lett volna esély.

[lxvii] Weidenhiller: i. m. (3. jegyzet) 136.

[lxviii] VL VI. (5. jegyzet) 148.

[lxix] München, Staatsbibliothek, Cgm 4595; Schneider, Karin: Die deutschen Handschriften der Bayerischen Staatsbibliothek München. Die mittelalterlichen Handschriften aus Cgm 4001–5247. Wiesbaden, 1996. /Catalogus codicum manu scriptorum Bibliothecae Monacensis V/7./ 228–234.

[lxx] Berlin, Ms. germ. oct. 631, Ms. germ. qu. 1860, München: cgm. 269, cgm. 366, cgm. 365, cgm. 767, cgm. 4591; Bécs ÖNB: Cod. 14269, Cod. 2932.

[lxxi] Die Codices Palatini germanici in der Universitätsbibliothek Heidelberg (Cod. Pal. germ. 182–303). Ed. Matthias Miller, und Karin Zimmermann. Wiesbaden, 2005. /Kataloge der Universitätsbibliothek Heidelberg 7./

[lxxii] Newhauser, Richard: A Catalogue of Latin Texts with Material on the Vices end Virtutes in Manuscriptis in Hungary.Wiesbaden, 1996. /Bamberger Schriften zur Renaissanceforschung 29./ Bűnjegyzékek: Nagyszombati Kódex 361:8–366:10; Nádor-kódex 345r:6–348r:6 – Vö. Vargha Damján: A legrégibb magyar bűnjegyzék forrása. = Irodalomtörténeti Közlemények 1914. 36–42. A Peer-kódex töredéke. = Nyelvemléktár II. VIII–IX. és a Gyöngyösi-kódex megfelelő helyei. Vö. Lázs Sándor: A Gyöngyösi Kódex írói és műveltségük. = Irodalomtörténeti Közlemények (111.) 2007. 435–437.

[lxxiii] Bán Imre: A Karthausi Névtelen műveltsége. Bp. 1976. 56. skk. A Bécsi iskoláról: Lőkös Péter: A bécsi fordítóiskola és a késő középkori népnyelvű vallásos irodalom. = Filológiai Közlöny 1998. 140–153.

[lxxiv] V. Kovács Sándor: Temesvári Pelbárt és a skolasztika bomlása. Út a reneszánsz irodalom felé. = Uő.: Eszmetörténet és régi magyar irodalom. Bp. 1987. 190–191.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.