stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


szemle

Paris, capitale des livres. Le monde des livres et de la presse à Paris, du Moyen Âge au XXe siècle. Sous la direction de Fréderic Barbier. Paris, 2007. PUF, 344 l.

Teljes joggal írhatnánk akár a könyv címleírásába, hogy ez a tanulmánykötet a „Bibliothèque historique de la ville de Paris” kiállításának (2007. november 16–2008. február 3.) katalógusa, hiszen szerkezetében is olyan, hogy a tanulmányokat a korszakból kiállított néhány dokumentum részletes leírása követi. Igaz, nem minden kiállított darab szerepel a kötetben. Technokrata, álpragmatikus világunkban maga a könyvtár, maga a kiállítás, a kiállítást elkísérő előadássorozat és a most ismertetendő kötet a luxuskategóriába tartozik. A könyvtár azért, mert a világon mindenütt egy „fővárosi” könyvtár létezik, és annak részeként helyismereti gyűjteményt gondoznak. Párizsban ez másként van. A könyv fővárosához illő módon, a párizsi helytörténetnek külön könyvtárat alapítottak, és ez ma is az egyik leggazdagabb párizsi könyvtár. Frédéric Barbier ötlete nyomán a francia főváros a saját könyvtörténetét bemutató, grandiózus kiállítás támogatását határozta el. Mégpedig oly módon, hogy külön hangsúlyt fektettek arra, hogy a katalógus tanulmányai mellett nemzetközi szakembergárda is elmondhassa véleményét erről a históriáról. Így az érdeklődő közönség a kiállítás ideje alatt kéthetente előadásokat hallgatott egy-egy jelentős, itt kiállított darabról, vagy Párizs valamely könyvtörténeti korszakáról. A könyvelők bizonyára csóválják a fejüket, hogy a kiállítás veszteséges volt, Párizs azonban nyert, sokat nyert, és tegyük hozzá, egész Európa is nyert, a katalógusszerű tanulmánykötet hosszú évszázadokig fennmarad.

Párizs valóban az egyetemének köszönheti, hogy a 13. század közepére Európa legtekintélyesebb könyvkiadó centruma lett. A város körül a korai középkor óta működő másolóműhelyek (Saint-Denis, Saint-Germain-des-Prés), és a városiasodás megerősödésével erőre kapó újabb scriptoriumok (mint például Saint-Victor) hagyományt teremtettek ehhez, és megfelelő tapasztalatot halmoztak fel. A kéziratos könyvkiadás technológiájának átalakítása az egyetemi környezetben (’exemplar’ és ’pecia’ rendszer), illetve a nem egyházi másolóműhelyek megjelenése adott nagy lendületet a termelés menynyiségi fellendülésének. Ehhez természetesen kellett az a kereslet, amelyet az egyetem kollégiumai, a királyi család, illetve udvar tagjai, és a gazdagabb polgárok teremtettek. Nem feledjük el, hogy a francia királyi könyvtárat – több kastélyban elhelyezett kódexek egy helyre (Louvre) gyűjtésével, és katalogizálásával (1368) – V. Károly király (1364–1380) teremtette meg. Igaz, ez a gyűjtemény egy évszázad alatt széthullott, és majd XI. Lajos (1461–1483), VIII. Károly (1483–1498), és I. Ferenc (1515–1547) alapítja újra. Az ambiciózus, intézményekre koncentráló művelődéspolitikát kialakító király az egész ország számára példaként szolgált (lásd például Jean-t, Berry hercegét). És azon túl is, a közeli Burgundiában. Jó Fülöp (1396–1467), és harmadik felesége, Portugál Izabella (1397–1471) komoly könyvtárral bírt, fiuk, Merész Károly (1433–1477), vagy az ő lánya, Burgundiai Mária (1457–1482) hasonló lelkesedéssel építette tovább ezt a gyűjteményt. Marie-Héléne Tesnière asszony külön rámutat arra a jelenségre – amelyről a magyarországi oktatásban nem nagyon beszélünk –, hogy a humanizmus szellemének franciaországi elterjesztésében a polgárság nem játszott olyan mértékű szerepet, mint Itáliában, Németországban, vagy Közép-Európában („Du manuscrit à l’imprimé: les dernières siècles du Moyen Âge”). V. Károly már antik szerzők műveit másoltatta magának, modern államelméleti műveket rendelt meg, és olvasta is azokat. Igaz, a francia, vagy a burgundiai udvari könyvtár már 75%-ban francia nyelvű művekből állt. Vagyis az antik munkákat lefordíttatták (és görög nyelvű kódexről nem tudunk a gyűjteményekben). Az azincourt-i katasztrofális vereség (1415), és a troyes-i béke (1420) bizonyára a legfőbb oka a könyvkiadás 15. század közepén megfigyelhető visszaesésének, mi azonban hozzátesszük, hogy a Sorbonne nagyon konzervatívvá váló irányítói, a „cenzor egyetem” szerepe is erősítette ezt a folyamatot. A fellendülés is csak az 1470-es évek végén tapasztalható, amikor egyrészt megjelent a nyomdászat, másrészt V. Sixtus pápa 1478-ban a kölni domonkosokra ruházta a cenzori teendőket (és a Sorbonne újra kedvelt hely lett a külföldi diákok előtt is).

Pierre Aquilon ezt az 1470-el kezdődő történetet kezdi el tanulmányával („Les trente pionnières: 1470–1500”). A beromünsteri Ulrich Gering, a Sorbonne Collegium tulajdonában lévő Szent Benedek rendházban nyomdát alapít. A 15. században őt további harminc műhely követi. Azt várnánk, hogy az első kiadványok az egyetem tankönyvei voltak, de tartalmukat tekintve a liturgikus könyvek, az imádságok (livre d’heures) jelentek meg a legnagyobb számban. Nem csoda, hiszen ezek tömegtermékek voltak, sokat el lehetett adni belőlük, és technikai értelemben nem igényeltek különleges felkészültségek. Ezt a két tematikus csoportot követték a francia nyelvű világi tartalmú munkák. Történelem, szokásjog, de sok széphistória, lovag-, szerelmi-, illetve briganti történetek (a 16. századi „Bibliothèque Bleu”, vagyis ponyvasorozatok) előfutárai. Már ebben a korai periódusban kialakul a Paris–Lyon konkurenciaharc, és e nemes vetélkedés az egyik oka a mindkét városban nagyon erős humanista nyomdászat kialakulásának. Hiszen Jodocus Badius, Simon de Colines, az Estienne család tagjai a világszerte legismertebbek a párizsi nyomdászat történetében. Róluk már Geneviève Guillemont-Chrétien írt.

De ne lépjünk ilyen gyorsan tovább: Aquilon nem hangsúlyozza, de az elmúlt tíz évben, az ISTC teljessé tételének köszönhetően ma már tudjuk, hogy a 15. század végére a nyomtatott könyv tekintetében, a mennységi adatokat tekintve Párizs megelőzte Velencét. Martin, Henri-Jean–Fébvre, Lucien: L’Apparition du livre (1958) című legelterjedtebb monográfiája még Velencének adja a pálmát, részkutatások után, Fréderic Barbier helyezte új, monografikus képbe a helyes adatokat (Barbier Frédéric: L’Europe de Gutenberg. Le livre et l’invention de la modernité occidentale. XIIIe – XVIe siècle. Paris, 2006.)

Geneviève Guillemont-Chrétien tehát jó és nehéz helyzetben volt tanulmánya megírásakor („XVIe siècle: la société parisienne s’ouvre à l’imprimé”). Sokak által ismert, igazi reneszánsz korról kellett összefoglaló tanulmányt írnia, amikor I. Ferenc, a modern értelemben vett nemzeti kultúrát megteremtő művelődéspolitikája, a humanista értelmiségi törekvések, a francia nyelvű irodalom (vers, majd Európában késve, a próza) mesterei, az egyház és a nyomdászok ritka közös akarata érvényesült. A szerző nagyon röviden, csak utalásszerűen mutat rá az általános művelődés-, és nyomdászattörténeti fejleményekre, és külön a könyvkiadás- és forgalmazás ellenőrzési mechanizmusának kiépüléséről, illetve a kolportázs megjelenéséről ír mint 16. századi újdonságról, olyanról, amely meghatározza a majd az egész Ancien Régime könyvtörténetét.

A kéziratosság, az ősnyomdászat, a humanista és reformációs könyvkiadás csaknem minden ország esetében eltakarja a 17. századot. Pedig ha csak Rómára, vagy Lipcsére gondolunk, rá kell jönnünk, hogy nem a helyén értékeljük ezt az évszázadot. Jean-Dominique Mellot-nak jutott az a nehéz feladat, hogy erről a korszakról röviden, Párizs kapcsán érvényeset mondjon („La capitale et l’imprimé à l’apogée de l’absolutisme, 1618–1723”). Henri-Jean Martin kétkötetes alapműve (Livre, pouvoirs et société à Paris au XVII. siècle. Genève, 1969) után különösen nehéz ez. A könyvtermelés mennyiségi mutatóit tekintve visszaesésről beszélhetünk. Párizsban, a 17. században megjelent 25.000 művel szemben, a 17. század során „mindössze” 17.500 kiadás ismert (a retrospektív nemzeti bibliográfia még nem teljes). Mindez a csökkenés akkor történt, amikor a királyi udvar, a törvényelőkészítő, és törvényhozó intézmények személyzetének a száma ugrásszerűen nőtt, a lakosok száma egyharmadával bővült. Az egyházi intézmények (rendházak, iskolák) száma látványosan emelkedett, 24-ről 136-ra. Miért akkor a csökkenés? Először is, a csökkenés nem ilyen látványos, ha a dokumentum-termés bibliográfiai feldolgozottságát is tekintetbe vesszük. A 16. században bibliográfiai tétel a kisebb, önálló impresszumú kiadvány, a 17. században leginkább a könyveket vették csupán számba. A kolportázs irodalom címszáma látványosan nőtt, és nem teljesen ismert. A periodikumok egy bibliográfiai tételt jelentenek, a hírlapok (Gazettes, Mercures) és a Journal des Savants is. A 200 kis iskola, amely Párizsban működött, bibliográfiailag máig feldolgozatlan kiadványokat használt a tanulásban, ahogy a nagyszámú egyetemi tézisfüzetről sincsen teljes képünk. A másik oka a csökkenésnek a jól szervezett cenzúra, pontosabban a könyves szakmák szabályozottsága. A kisebb példányszámú, vallási és politikai értelemben nem szívesen látott kiadvány elhagyta Párizst (és Lyont is), ezek a vidéki városok nyomdáiban jelentek meg. Párizsban ráadásul a könyves emberek (gens du livre) jól ellenőrizhetően egyetlen kerületben laktak. „Város a városban”, ahogy Mellot alcímben is jelzi. A királyi hatalom határozott kulturális politikáját lehetett szolgálni, és akkor jól megélt az a közel kétszáz kiadó, illetve könyvkötő, aki Párizsban működött, és lehetett nem szolgálni, de akkor nem nagyon jutott mozgástér a vállalkozás számára. Tegyük még hozzá, hogy az illusztrált könyvek piaca (a kivitelezés művészi és technikai gazdagsága miatt) jelentősen bővült ebben a korszakban.

Sabine Juratic hosszú alapkutatási szakasz végéhez közeledik, amelynek keretében a 18. századi könyves embereket veszi számba. A kiadók, nyomdászok, könyvkötők, könyvkereskedők, illusztrátorok, betűmetszők stb., és a tevékenységük levéltári dokumentumainak számbavétele engedi meg számára, hogy rövid legyen, és lássa, a nagyobb összefüggéseket. Tanulmányában („La librairie parisienne des Lumières, 1723–1791”) a 18. századi párizsi könyves világnak először is azt a jellegzetességét emeli ki, hogy a szakma hatalmi (királyi, és egyházi) szabályozása mellett erősödött a belső hierarchizáltság, illetve a tőke koncentrációja. Egy 1686-os királyi rendelet mindösszesen 36 nyomda működését engedélyezi a fővárosban (ehhez a megszorításhoz a szakmán belüli konkurenciaharc is kellett). Tegyük hozzá, hogy a 16. század végén ennek háromszorosa volt a nyomdák száma, de azt is, hogy kevesebben dolgoztak akkor a sok nyomdában, mint egy évszázad múlva a kevésben. A 18. század végén nem ritka az olyan műhely, ahol 40 alkalmazott dolgozott. Ahogy az olvasói réteg bővült, ahogy az új kiadványfajták elterjedtek, ahogy tartalmilag a felvilágosodás irányában számos műfaj megújult, a kevés számú nyomda, és kiadó specializálódott. A tudományos könyvkiadás elvált a tömegtermeléstől. A könyv képi világa színesedett, minőségileg valóban nagyon magas szinten álló kiadványok jöttek létre: a földrajzi művektől az erotikus, illusztrált kiadványokig.

Fréderic Barbier-ról kevesen tudják, hogy kedvenc történelmi korszaka a 19. század. Tanulmányának címe („Paris et la deuxième revolution du livre”) visszautal az általa szervezett könyv-világkiállításra (Les trois revolutions du livre. Sous la dir. de Alain Mercier. Paris, 2002), vagyis a könyvtörténet médiatörténetbe való átváltozásáról beszél. A politikai forradalom mellett lezajlott az ipari forradalom, és annak ellenére, hogy Franciaország alapvetően mezőgazdasági ország maradt, a kiadói érdekeltség, a társadalmi változások itt is megteremtették a kultúra polgári nyilvánosságát. A tudományos könyvkiadás, köszönhetően a klasszika-filológia, az archeológia és a történetírás új korszakának, újrateremtette a múltat, a természettudományok pedig az új, 18. században felfedezett rendszertanok szerint rendezték el az ismereteket. A napilapok tömege indult útjára, az irodalom minden műfajában megteremtődtek a népszerű sorozatok. A nyomtatvány tömegmédiummá vált. Párizs ebben a folyamatban alapvető, irányító szerepet játszott. Kellett is, hiszen a francia vidék, különösen a déli, délnyugati területek, hagyományőrzők. Ahogy a 16. század – Henri-Jean Martin kifejezésével – „Németország évszázada”, úgy a 19. század Angliáé. Az ottani minták Párizson keresztül hatottak a frankofon világra.

Mi marad a 20. századnak? Catherine Bertho Lavenir kicsit talányos tanulmánycíme, „La capitale immatérielle” két alapvető jelenségre utal. A nyomdatechnika, a fotózás technikái, majd az internet megjelenése Párizst megtartotta a modern szellem fővárosának. Ha tetszik, nem változott semmi a 15. század óta.

Monok István


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.