stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


FIGYELŐ

Laudáció lábjegyzetekkel.[1] (Vizkelety András új kódexkatalógusa.) Mittelalterliche lateinische Handschriften der Széchényi-Nationalbibliothek (Cod. Lat. 450–556). Hrsg. von András Vízkelety. Bp. 2007. Akadémiai Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár. /Fragmenta et codices in bibliothecis Hungariae VI./

Hölgyeim és Uraim, Kedves Kollégák, Kedves Barátaim!

Annuntio vobis gaudium magnum, habemus vizkelety! Nagy örömet hirdetek nektek, van vizkeletynk! A bejelentés patetikusnak tűnhet, akár kissé blaszfémikusnak, hiszen ez a mondat akkor hangzik el, amikor a Sixtus-kápolna kéményéből fölszáll a fehér füst és a bíborosi kollégium egyik tagja hírül adja a világnak az új pápa nevét. Ám végül is – Róma esetében is – csak egy püspökről van szó, és ebben az értelemben maga a szerző jogosított föl már a ’80-as évek elején, hogy ebben a regiszterben kezdjem könyvének bemutatását. Szegeden egy éjszakába nyúló kedd estén, régi-magyar szemináriumon, Keserű professzor bejelentette, hogy meghívta Vizkelety professzort egy előadás megtartására. Egészen pontosan a Keserű bejelentette, hogy meghívta a Vizkeletyt. Keresztnév és mindenféle epitheton ornans nélkül, ami azon a tanszéken a nagyrabecsülés és a bensőséges baráti kapcsolat legbiztosabb jele. Aztán jött a Vizkelety, felült a katedrára, és „Tisztelt Egyetemi Coetus” – megszólítással megkezdte előadását, nyilván a Leuveni kódexről.[2] Semmire nem emlékszem – kivéve a rá olyannyira jellemző derűt és emberi közelséget, valamint egy mondatot. A bejegyző kezek azonosítása körül fölmerült kérdések kapcsán a paleográfia pápájához, Bernard Bischoffhoz kellett fordulnia. A problémákat tisztázták, „episcopus Bischoff locutus, casus finitus” – mondta Vizkelety.[3] Szellemes volt a szójáték Bischoff püspök nevével, az allúzió pedig, amely Róma megnyilatkozásaira utal, följogosít bennünket, hogy ezekkel a szavakkal adjuk hírül a kötet megjelenését, amely az Országos Széchényi Könyvtár 1940 után beszerzett kódexeinek leírását tartalmazza: habemus vizkelety.

A munkát nem végezhette volna el más. Vizkelety András a Kézirattár munkatársaként, medievistaként és germanistaként, a középkori kéziratok referenseként naponta érzékelhette azt, amit két generáció kézirattárosai – és természetesen kutatói – érzékeltek mindmáig: az 1940 után beszerzett, bekerült kódexek csoportja holt anyag. Bartoniek Emma, a gyűjtemény akkori vezetője 1940-ben jelentette meg annak a 449 latin nyelvű kötetnek a leírását, amelyek a háború előtt a kódexanyagot alkották.[4] A középkori kéziratokat a 19. század végén válogatták ki a kötetes anyagból, és hoztak létre belőlük egy külön gyűjteményrészt „Codex Latinus” – jelzettel. A leírások struktúrája, részletessége az akkori legmodernebb katalógust, a grazi Egyetemi Könyvtár kódexeinek katalógusát követte. Természetes, hogy noha egyazon gyűjtemény tagjairól van szó, Vizkelety András ezt a szerkezetet, feldolgozási szintet nem vehette alapul. Mint a bevezetőben elmondja, a háború utáni szerzemények feldolgozása még jó ideig abban a szisztémában folyt, ezt vette alapul körülbelül 1970-ig Hajdú Helga az új szerzemények céduláinak elkészítésekor, majd maga Vizkelety Bandi is 1984-ig, amikor is a Fragmenta codicum nevű kutatócsoport vezetésére kapott megbízást és „pro forma” megvált a Kézirattártól. Ezekben az években azonban már nemcsak a cédulakatalógus gyarapodott, hanem kirajzolódott a teljes kötet képe is. A leírás metódusát immár a legmodernebb elvek alapján, a Deutsche Forschungsgemeinschaft ajánlásait követve dolgozta ki a szerző. Ez kissé elnagyoltan és nyilvánvalóan nem eléggé szakszerűen fogalmazva azt jelenti, hogy a pontosságból egy jottányit sem engedve, de a minuciózus másolással fölhagyva a használhatóság felé lépett el a szerző. Hogy egy példával illusztráljam, Augustinus Aurelius beszédei vagy a pseudo-augustinusi beszédek nem jelennek meg a tételleírásokban ’incipit’-tel, ’explicit’-tel, hanem csak néhány szavas tartalmi utalással (pl. de dedicatione ecclesiae, de martyribus stb.) és hivatkozással a Migne megfelelő kötetére és kolumnáira, ahol a szöveg pontosan azonosítható és elérhető. A kódexek formai jegyeinek leírására viszont sokkal nagyobb teret enged ez a szabályzat, ha szükséges, és mindig szükséges(!), a formai jegyek rögzítésére, pontos leírására feszes szerkezetben, de oldott szövegben van lehetőség. A kötetet mutatók zárják, egyesített név-, hely- és tárgymutató, benne a művelődéstörténet kutatóinak nagy örömére ikonográfiai címszavak is, továbbá természetesen incipit-mutató és konkordanciák, amelyeknek segítségével egyes szövegcsoportok, például himnuszok, sermók, pontosan beazonosíthatók.[5] Végül néhány valóban gyönyörű illusztráció zárja a katalógust.

Medievisták behatóan fogják ismertetni és méltatni a kötetet, én inkább arról szólnék néhány szót, hogy mit jelent mindez a Kézirattár és a Könyvtár számára. 106 kódex leírása és a legkülönbözőbb szempontú visszakereshetősége került a kezünkbe.[6] Olyan daraboké, amelyeket eddig csak a repertórium 1–2 soros címleírásából, Hajdú Helga 1957-ben publikált jegyzékéből[7], elszórt közleményekből ismertünk. Mint Vizkelety professzor bevezetőjéből megtudjuk, kódexek Zircről, a Festeticsek keszthelyi könyvtárából, Nagy Iván gyűjteményéből, Jankovich második gyűjteményének olyan darabjai, amelyeket az 1852-es árverésen nem tudtunk megszerezni, és bolyongtak még egy évszázadot, hogy hozzánk kerülhessenek, néhány kötet a néhai gyűjtő–kereskedő–hamisító Literáti Nemes Sámuel tulajdonából.[8] Köztük kiemelkedő szépségű darabok, mint az a Lombardiában illuminált ferences antifonálé a 15. század közepéről, amelynek festőjét a nemzetközi szakirodalom egyéb munkái után is ismeri, de főműve alapján a „Budapesti antifonálé mestere” – szükségnévvel azonosítja.[9] Kiemelkedő értékű darabok a magyar művelődéstörténet számára, mint a Zsigmond kori töredék első magyar nyelvű húsvéti motettánkkal,[10] Szent Erzsébet élete és csodái a 13–14. századból, a wartburgi monumentális jubileumi kiállítás éke,[11] Bonfini magyar történetének néhány lapos töredéke, már II. Ulászló idejéből,[12] vagy Mátyás könyvtárából az a corvina, amelyet 1964-ben vásároltunk a Sotheby árverésén.[13] (Zárójelben: sokáig tartotta magát a pletyka, hogy a Minisztertanács ülésén heves vita folyt, a rendelkezésre álló kemény valutáért mit vásároljanak, corvinát vagy pedig az Állatkertnek egy elefántot.) A katalógusban megszólaltatott anyag olyan kincseket is rejt, amelyek túlmutatnak a szigorúan vett magyar művelődéstörténet köréből. Vizkelety András publikálta a feldolgozott kódexek egyikéből azt a passióéneket, amely a horvát nyelv második legrégebbi verses emléke.[14]

Mindezek a kincsek és a standard kódexek, ha egyáltalán szabad a standard jelzőt használnunk egy kézirat, bármely kézirat esetében, elérhetővé váltak a medievisztika számára. Amit ehhez mi hozzá tudunk tenni, a könyvtár, a Fragmenta csoport és a Kézirattár, azaz, hogy megpróbáljuk a legkönnyebb hozzáférhetőséget biztosítani a tudományos világ számára. Könyvtárunk szerződést kötött a Cseh Nemzeti Könyvtárral, amelynek keretében kódexeink leírását és digitális képi anyagát feltöltjük a „Manuscriptorium” nevű prágai adatbázisba, amely ma Európa talán legbiztatóbb virtuális középkori gyűjteménye. Az elévülhetetlen érdemekkel bíró Bartoniek ennek a célnak csak sok-sok utómunkálattal felelne meg. A most megjelent kötet azonban reprezentánsa lehet nemcsak a magyar gyűjtemények gazdagságának, hanem a magyar kodikológia európai rangú teljesítményeinek is.

Hölgyeim és Uraim, mint minden szakmának, a magyar könyv- és művelődéstörténetnek is megvan a maga tolvajnyelve. Van kosárynk, szürke és háromkötetes, van spenótunk, van tízkötetesünk, sajó-soltészunk, csapodink és így tovább. Amikor első munkanapomon leültem az asztalomhoz, Karsay Orsolya osztályvezető asszony két katalógust tett le elém, és azt mondta: ez itt a bartoniek, ez pedig a német vizkelety, a német kódexeink katalógusa. Ezt akkor így tanultam, így tanultuk meg, a német vizkelety, s ma nincsenek terminológiai kérdéseink az új kötet megnevezése körül: van vizkeletynk.

Földesi Ferenc

 



[1] Elhangzott a kötet bemutatóján, 2007. december 13-án, az Országos Széchényi Könyvtárban.

[2] A Leuveni kódexnek szentelt monográfia ugyancsak a „Fragmenta et codices”-sorozatban látott napvilágot: Vizkelety András: Az európai prédikációirodalom recepciója a Leuveni kódexben. Bp. 2004. Akadémiai Kiadó. … l. (?)/Fragmenta et codices in bibliothecis Hungariae IV./

[3] Bischoff neve a jelen katalógusban is feltűnik, a leírt kódextartomány legrégebbi darabjának (Cod. Lat. 514.), egy konvolutum 9. századi egységének datálásában volt a szerző segítségére.

[4] Bartoniek, Emma: Codices Latini Medii Aevi. Budapestini, 1940. Sumptibus Musei Nationalis Hungarici.; Bartoniek 449 tételében üres jelzetek is szerepelnek, mivel a kódexgyűjtemény 19. század végi létrehozásakor, amikor a kötetes kéziratok csoportját középkori és újkori anyagra bontották, több újkori kézirat is „átcsúszott” a kódexanyagba, amelyeket aztán Bartoniek kizárt a középkoriak közül. Vizkelety erre csak egyetlen esetben kényszerült (Cod. Lat. 551. – Nicht aus dem Mittelalter).

[5] Schneyer: Repertorium; Dreves (et al.): Analecta hymnica medii aevi; Chevalier: Repertorium hymnologicum; Walther: Initia carminum és .: Proverbia sententiaeque.

[6] A 106 tételben két üres jelzetet találunk, a föntebb említett újkori köteten kívül nem került leírásra a Csehszlovákiának 1967-ben átadott lengyel missale (Cod. Lat. 451.). Ugyanakkor bekerült egy excerptumokat tartalmazó kötet (Cod. Lat. 531.), amely korábban a német nyelvű újkori kötetes kéziratok csoportjában volt elhelyezve (Oct. Germ. 395.). Ugyancsak az újkori kötetes kéziratok közül került át egy oktávó formátumú kötet (Oct. Lat. 232.) a kódexek csoportjába (Cod. Lat. 524.), időrendben a legkésőbbi darabok egyike (1514), az ágostonos remete-rendi Lippus Brandolinus Christiana paradoxaja. Eredeti tulajdonosa Leonardo della Rovere (1464–1520) kardinális volt, Jankovich Miklós első gyűjteményével került az OSzK-ba, Velencében vásárolta 28 aranyért a legnagyobb magyar gyűjtő. A kötetet Zumkeller bibliográfiája (Manuskripte von Werken der Autoren des Augustiner-Eremitenordens in mitteleuropäischen Bibliotheken. Würzburg, 1966) nem ismeri.

0[7] Hajdú Helga: A Kézirattár állományának gyarapodása a felszabadulás óta. = Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1957. Bp. 1958. 108–126.

0[8] Mennyiségét tekintve Nagy Iván gyűjteménye a legjelentősebb, csaknem kivétel nélkül itáliai provenienciájú kódexek a 13–15. századból, amelyeket a Velencében dolgozó Nagy Iván a Morbio-gyűjteményből vásárolt meg. A korábbi tulajdonosok közül megemlíthetjük még Apponyi Sándor gróf nevét, Forgách Béla antikváriusét, akitől több kódex került 1954-ben a gyűjteménybe. Jellemző a vásárlások aránya is. Magyarországi aukción a legritkább esetben bukkan fel magyar vonatkozású kódex, egyáltalán középkori anyag, külföldről viszont utoljára 1980-ban tudott vásárolni a nemzeti könyvtár. A Sothebynél került aukcióra Leonardo Bruni De bello gothorumának a 15. század második felében Itáliában készült másolata, amely végül a miénk lett (Cod. Lat. 547). A vásárlást két ok indokolhatta, egyrészt a Christie’snél 1969-ben már aukción volt, és az aukciós katalógus tételleírásának szerzője lehetségesnek tartotta, hogy corvinával van dolgunk, másrészt a magyarországi proveniencia egyértelmű, 1625-ben a kötet az autográf possessor-bejegyzés szerint (Paulj Laczkowytch mp. Anno 1625) magyar tulajdonban volt.

0[9] Cod. Lat. 462. A kötet 1950-ben, a magyar gyűjtemények profiltisztítása során került át az Iparművészeti Múzeumból az OSzK-ba, az Iparművészeti 1887-ben vásárolta Hágában.

[10] Cod. Lat. 534. A töredék a „középkori Magyarország többszólamú énekgyakorlatának legfontosabb forrása”, ahogy Szendrey Janka fogalmazott az OSzK 1985-i – Vizkelety András által rendezett – kódexkiállításának katalógusában (Kódexek a középkori Magyarországon. Szerk. Vizkelety András. Bp. 1985. 123).

[11] Cod. Lat. 536. Az OSzK egy mariológiai traktátussal együtt (Cod. Lat. 535.) 1975-ben vásárolta a Sotheby árverésén. Korábban Sir Thomas Phillips páratlanul gazdag gyűjteményében őrizték.

[12] Cod. Lat. 542. A töredék arról a hordozókönyvről került le, amelyet az OSzK 1975-ben vásárolt egy budapesti antikváriumból. A töredék ugyanazon kézirat része, amelynek más lapjai (Cod. Lat. 434.) 1872-ben a Germanisches Nationalmuseumból, ill. 1924-ben a szegedi ferencesektől kerültek a nemzeti könyvtárba. Vö.: Fülep Katalin: Bonfini Rerum Hungaricarum decades c. művének harmadik töredéke. = MKsz 1984. 340–349.

[13] Cod. Lat. 529.

[14] Cod. Lat. 540. A ferences sermonarium első kötetének 91v. lapján található a cantilena. Vö.: Vizkelety, A.–Hadrovics, L.: Ein altkroatisches Passionslied aus dem 14. Jahrhundert. = Studia Slavica Hungarica 1984. 3–37.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.