stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


MOLNÁR ANTAL

Ünneprontók Pozsegán 1629-ben
Ivan Tomko Mrnavić ismeretlen műve

Ladislao Szörényi

sexagesimum tertium ab ortu annum explenti

1. A történet

1629. július 15-én fra Martin, a pozsegai bosnyák ferences plébános a vasárnapi misén a helyi szokás szerint kihirdette a következő hét ünnepeit, és különösen a hívei figyelmébe ajánlotta Szent Illés napját (július 20). Már csak azért is, hiszen a bosnyák katolikusok ezt a szentet Nagy Szent Gergely pápa mellett védelmezőjüknek tartották, sőt a helyi muszlimok is tisztelték. A páter emlékeztette a katolikusokat arra a kötelezettségükre, hogy az ünnepet a Gergely-naptár szerint üljék meg, és ne a szakadárok rítusa, vagyis a Julianus-naptár szerinti Illés-napot ünnepeljék.

A mise után az egyik tekintélyes katolikus parasztembert komoly kétségek kezdték gyötörni: arra a napra már előkészítette a gabona betakarítását. A családjával megtanácskozva a dolgot többen azt javasolták, hogy halassza el a munkát. Ennek legnagyobb akadályát az jelentette, hogy más napokon a rokonság többi tagja a saját földjén fog dolgozni, ezért az ünnep a legalkalmasabb a közös munkára, és egyébként sem gondolta, hogy ezt a napot oly nagy becsben kellene tartani, mint a pap mondta. Ekkor a felesége (mint a bibliai Jób vagy Tóbiás asszonyai) rázendített: ne legyen annyira aggályos a római naptár megtartásában, hiszen nyugodtan megülhetik az ünnepet a keleti rítusúakkal együtt. Különben is, tette hozzá, Illés nyilván még élt az új naptár szerinti ünnepekor, ezért célszerűbb megvárni a halálát és azután ünnepelni, mint a többi szentet. A férj elfogadta az asszony tanácsát, és az ünnepen az egész rokonság, összesen tizenketten (hét lány, három fiatalaszszony és két szintén nős fiatalember) hozzáfogtak a munkához. Az arra haladók közül többen figyelmeztették az aratókat, de az impertinens asszony ugyanúgy tréfálkozva letorkollta őket, mint a férjét.

Egészen délig dolgoztak, majd megebédeltek, utána pedig az errefelé szokásos, az ókori kartáncra emlékeztető körtáncba fogtak. Ekkor azonban lesújtott rájuk Isten büntetése: amikor be akarták fejezni az éneket, amelyre ezeket a táncokat járják, mindnyájan megnémultak, és többé egyetlen szót sem tudtak kiejteni, viszont a táncot nem tudták abbahagyni; eljött az éjszaka, de ők még mindig táncoltak. A hosszú és néma tánc hírére sokan összefutottak, de erővel sem tudták megállítani vagy szétválasztani őket. A táncot éjszaka és a következő nap, szombaton sem tudták félbeszakítani, a látványosság híre pedig a környező falvakból is idecsalogatta a katolikusokat, sőt a törököket, a szakadárokat és az eretnekeket is.

Pont ebben az időben vizitált Pozsegán Toma Ivković scardonai püspök és boszniai apostoli adminisztrátor, aki fra Martin társaságában kiment a mezőre, és megpróbálta az ilyenkor szokásos ördögűzéssel, imával és szentelt vízzel megállítani őket, de hiába: Isten haragja nem szűnt meg a szerencsétlen táncoló csapaton, és egészen vasárnapig folytatták néma táncukat. A püspök és a plébános Isten akaratára bízva sorsukat visszamentek Pozsegára, hogy a vasárnapi misét megtartsák, különösen mivel Mária Magdolna, a nagy bűnbánó szent napjára esett. A szentmiseáldozat bemutatásának pillanatában az ünneptörők, negyven órás tánc után egyszerre zuhantak a földre, mind a tizenketten holtan. Csupán egyetlen fiú maradt életben, aki arra járva a tánc kezdetekor állt be közibük. Bár ő is a földre zuhant, de nem sokkal később felállt, hogy élő tanúja legyen ennek a csodálatos esetnek.

2. A tanulságok

Az itt ismertetett és kiadott csoda-beszámoló eredeti kézirata a Vatikáni Apostoli Könyvtárban (Biblioteca Apostolica Vaticana) őrzött Ferrajoli-gyűjteményben (Fondo Ferrajoli) található.[1] A 723. számú kódex 980 oldalas, és különböző tartalmú 17–18. századi iratokból állították össze. A gerincén levő felirat: „Relationi Diverse Tom. VII.”

Az öt és fél oldalas beszámolót a címe szerint Tomaso Bosnese írta, pontosabban tette közzé, akinek a kilétéről a szöveg többet nem árul el. Annál feltűnőbb viszont, hogy a dokumentum Marnavics Tomkó János (Ivan Tomko Mrnavić) kézírásával maradt fenn. Tomkó személyéről régebben és újabban is sok szó esett a magyar egyháztörténet- és irodalomtörténet-írásban,[2] nyomtatott művei mellett számos autográf jegyzete és feljegyzése maradt ránk, írásképe gyakorlatilag összetéveszthetetlen. Tényleges szerzőségét minden ismert körülmény alátámasztani látszik: vonzalmát a fikció iránt hírhedtté vált történetírói hamisítványai révén éppen eléggé ismerjük.[3] Érdeklődését a török uralom alatti területek sajátos viszonyai iránt részben származása, részben főpapi aspirációi (1630-tól boszniai püspök), részben pedig a bosnyák ferencesekkel való szoros kapcsolatai is magyarázzák.[4] Helyismerete és a Propaganda Kongregáció titkárával, Francesco Ingolival való szoros kapcsolata miatt éveken át szakértőként közreműködött Rómában a boszniai egyházi viszályok bonyolult ügyeiben.[5] A beszámoló lejegyzőjének tényleges szerzőségére utal emellett maga a cím is, hiszen Tomaso csupán mint közlő szerepel. Tomkó bosnyák ferences ismerősei közül a történetben is szereplő Toma Ivković püspök mellett gondolhatunk unokaöccsére, Toma Mrnavićra, aki 1636-tól a magyar király kinevezése alapján lett boszniai püspök. Fra Toma 1629-ben már 43 éves volt, számos boszniai plébánián működött, és négy éven át püspöki helynök is volt, így könnyen lehet, hogy ő mondta el a történetet vagy annak a magvát nagybátyjának.[6] A szöveget írás közben írója sűrűn javítgatta, stilizálta, vagyis teljesen egyértelmű, hogy egy fogalmazvány van a kezünkben. Az írást a cenzori megjegyzés értelmében nyomtatásra szánták, viszont kiadásáról nincsen tudomásom.

A bevezető gondolatok és az évszázados legenda-anyag elemeiből megszerkesztett elbeszélés tudatos, funkcionális szemléletű szöveg-kompozíció eredményeként álltak össze. A csoda-történet számos ponton reflektál az 1620-as évek boszniai és szlavóniai katolikus egyházának belső válságára, a missziószervezés célkitűzéseire, a boszniai ferencesség és katolicizmus identitásteremtő törekvéseire.

A csoda elbeszélését a boszniai ferencesség rövid bemutatása előzi meg. Érdemes megfigyelnünk: a mindössze két bekezdésnyi felvezetésben ennek a történetnek mely jellemzőit emeli ki a szerző, hiszen ezekből a komponensekből világosan kirajzolódnak a bosnyák ferencesség és katolicizmus önszemléletének leghangsúlyosabb vonásai. A bosnyák ferences történeti irodalomban egészen a 19. századig (sőt számos ponton máig) élő tradíciók jelennek itt meg összesűrítve: a bosnyák rendtartomány alapjait maga Szent Ferenc vetette meg, ez az ősi ág aztán egész Délkelet-Európában elterjedt, és számos új ferences rendtartomány anyaprovinciájává vált. A boszniai ferencesek képviselték a leghűségesebben az obszervancia eszményeit, olyannyira, hogy soha sem kellet őket reformálni, sőt a Boszniában tartózkodó híres ferences testvérek, mint Sienai Szent Bernardin, Kapisztrán Szent János és Marchiai Szent Jakab tőlük vették át a valódi ferences fegyelem mintáit. Bosznia török uralom alá kerülése után minden más egyházi intézmény segítsége nélkül egyedül ők tartották fenn a katolikus hitet, mégpedig mindenben a lehető legpontosabban engedelmeskedve a Szentszék rendeleteinek.

Nyilvánvaló, ennek a konstrukciónak csupán alig néhány eleme felel meg a mai tudományos kutatások eredményeinek. A boszniai ferencességnek nincsen köze Szent Ferenc dalmáciai hajótöréséhez, hanem csak a 13. század végén, teljesen más okok miatt kerültek az országba;[7] a ferences obszervancia felvállalása mellett a boszniai rendtartomány folyamatosan megőrizte konventuális jellegzetességeit, és például éppen Marchiai Jakab sokkal határozottabban lépett fel ezen tendenciák, mint az eretnekség ellen.[8] A szentszéki rendeletek pontos megtartása pedig a legkevésbé sem jellemző a barátokra: a missziós intézményrendszer kiépítése és a tridentinumi normák bevezetése talán sehol sem talált akkora ellenállásra a Balkánon, mint a boszniai ferencesek között. Nem véletlen tehát, hogy pontosan ebben a történeti kontextusban, vagyis a Sacra Congregatio de Propaganda Fide alapítását (1622) követő években vált egyre aktuálisabbá a fenti gondolatmenet, amely számtalanszor ismétlődik Szentszék képviseletében fellépő papsággal (jezsuitákkal vagy világi papokkal) való vitáik érvanyagában.[9]

A rendi tradíciók tágabb kereteit a bosnyák katolikus közösség (szintén a barátok által kidolgozott) történelmi önképe, hagyományrendszere jelentette. A 17. században a középkori bosnyák királyság örökségének letéteményesei a katolikusok voltak. A korabeli forrásokban töröknek nevezett boszniai muszlimok az Oszmán Birodalmat tekintették hazájuknak, amelynek Bosznia az egyik vilájetje volt; a boszniai szerbek már a török korban is egyértelműen Szerbia, vagyis az ipeki patriárkátus által képviselt középkori szerb állami tradíciók irányában gravitáltak. Bosznia középkori államiságának, a bosnyák királyságnak az emlékét a katolikusok, és persze elsősorban az értelmiségi rétegüket adó ferencesek ápolták. Ennek a tradíciónak nagy szerepe volt politikai (vagyis törökellenes) aspirációikban, illetve a folyamatosan elszakadó rendtartományok és az anyaprovincia egyházjogi küzdelmeiben. Másképpen fogalmazva: a 17. században a „bosnyák” megnevezést a keresztény források és maguk az oszmánok is egyértelműen a katolikusokra értelmezték.[10] Ennek az eszmekörnek két hangsúlyos eleme jelentkezik a szövegben: középkori Bosznia hűbéri viszonya az Apostoli Szentszékhez, illetve a bobovaci királyi vár és temploma. Ez utóbbi ugyan nem Szent Illésnek, hanem Szent Mihálynak volt szentelve,[11] de ennyi, a történet kerekdedsége érdekében elkövetett csúsztatást Tomkónak igazán megbocsáthatunk.

Szorosan kapcsolódik a fenti értelmezési síkhoz a második tartalmi réteg: tágabban az oszmán területek egyházfegyelmének problematikája, szűkebben pedig a Gergely-naptár bevezetésének kérdése. Az Oszmán Birodalomban a sajátos viszonyok miatt féloldalasan konfesszionalizálódott katolicizmusnak nem állt a rendelkezésére megfelelő világi (vagy akár egyházi) hatalmi apparátus, amely biztosította volna, ha kell, akár erőszak árán is, a felekezeti normák betartását. Divatosan szólva: a társadalmi fegyelmezéshez a hódoltsági keresztény felekezeteknek csak igen szűkös eszközrendszer volt a birtokában.[12] Ez a hiány az egyházfegyelem számos terén, a papság és a hívek magatartásának kontrolljában éreztette hatását. Ilyen körülmények között természetes, hogy az egyházi hatóságok kezében az isteni hatalom beavatkozása, a büntető csoda jelentősége megnövekedett, különösen azokban az esetekben, amikor a vallási határok szempontjából a felekezetileg tudatos magatartás kifejezetten indokoltnak tűnt. A hódoltsági beszámolókból kiderül, hogy a misszionáriusok különösen a hitehagyás és az ünneptörés megakadályozása érdekében éltek a csoda eszközével.[13]

Ennek a problémakörnek egy sajátos, a felekezetek rituális elkülönülése szempontjából igen fontos eleme volt a Gergely-naptár bevezetése és az ünneprendnek az új időszámítás szerinti alakítása. Ugyanakkor talán egyetlen reform sem járt ennyi nehézséggel, hiszen a XIII. Gergely által 1582-ben elrendelt új időszámítás átvételéről Európa-szerte az állami hatóságok döntöttek. A felekezeti logika értelmében a katolikus országok már 1582-ben, vagy a következő években bevezették. A királyi Magyarországon 1588-ban, Erdélyben 1590-ben rendelkezett törvény az új időszámítás elfogadásáról, ugyanakkor Horvátországban már ezt megelőzően is általánossá vált a használata. A protestáns országokban viszont csak később, a 17–18. században vezették be a Rómából érkező új naptárt.[14] Az Oszmán Birodalom európai felében a katolikus közösségek vezetői az új időszámítás átvételét döntő jelentőségűnek tartották saját, állandóan veszélyeztetett felekezeti identitásuk megőrzése érdekében, viszont a más vallásúakkal ápolt szoros gazdasági és társadalmi kapcsolatok és a világi (oszmán) hatalomnak az újítással szembeni ellenszenve a gyakorlati megvalósítás elé igen komoly akadályokat gördített. Ennek a következtében a reform leginkább a katolikus közösségek belső megosztásához és súlyos viszályokhoz vezetett. A reformátusok között élő katolikusok (így a baranyai magyar vagy a Dráva-melléki horvát hívek) sokszor a török kiűzéséig ragaszkodtak a régi időszámításhoz, általában két megfontolásból. Egyrészt a reformot hitújításként, a terjesztőit pedig eretneknek értelmezve a régi naptárt az ősi hit próbakövének tartották, másrészt pedig az új időszámítás átvétele éppen ezeket a közösségeket szakította volna ki a hagyományos kapcsolatrendszerükből.[15]

Boszniában a ferencesek az ortodox egyház és a török hatóságok ellenállását is legyőzve már 1584-ben bevezették a Gergely-naptárt, Szlavóniában viszont ez csak lassabban és több áldozattal valósult meg.[16] Ezt a lépésüket aztán 1622 után számos alkalommal felhasználták saját eredményességük és főleg a Szentszék iránti engedelmességük bizonyítására. Erre különösen is kedvező lehetőséget nyújtott, hogy az elvileg fegyelmezettebb jezsuiták az alkalmazkodási stratégia jegyében éppen a reform elhalasztását szorgalmazták, sőt ehhez a Római Inkvizíció engedélyét is megszerezték. A ferencesek a kiváltságaik megnyirbálását és a lelkipásztori munkából való kiszorításukat célzó szentszéki kísérletek idején melegítették fel a naptár kérdését: a bosnyák rendtartomány érdekeit leghatározottabban védő csoport 1628-ban alapos vizsgálatot végzett a naptárreform boszniai és szlavóniai történetéről, amelynek jegyzőkönyvét Rómába is megküldték. A Gergely-naptár bevezetése, a hódoltsági ferencesek Mária-kultuszt középpontba állító történelemszemléletének megfelelően, a legismertebb boszniai kegyhely, az olovói Madonna segítségével történt meg: a csodatévő szűz ugyanis csakis az új naptár szerinti ünnepen (augusztus 15-én) tett csodát, a régi időszámítást pedig negligálta. Ez olyan hatásos érvnek bizonyult, hogy még az oszmán hatóságok is fejet hajtottak előtte, és engedélyezték a katolikusoknak az új rendszer átvételét.[17]

Ebben a kontextusban kell értelmeznünk az 1629. évi pozsegai csoda-beszámolót is: részben a ferencesek munkájának nélkülözhetetlenségét és eredményességét, részben pedig egy aktuális lelkipásztori probléma isteni közbenjárással történt megoldását beszéli el. Az isteni büntetés egy olyan vidéken történt, amely egyrészt a ferencesek Száván túli expanziójának egyik legfontosabb, de mégis veszélyeztetett központjának számított, és ahol az új naptár bevezetése az átlagosnál is több nehézséggel járt.[18] A szerző a kompozíció során több réteget is összecsúsztat. Az ünneprontás hagyományos vétségét összekapcsolja az új naptár elutasításával, illetve maga a történet is két monda-típus együttes használatából áll össze: a munkával és a tánccal való ünneptörés motívumaiból. Különösen is figyelemreméltó éppen az Illés-nap kiválasztása, hiszen egy olyan szentről van szó, amelyet a katolikusok mellett az ortodoxok, sőt a muszlimok is nagy tiszteletben tartottak, esetében az új ünneprend révén való rituális felekezeti elhatárolódásnak még nagyobb a jelentősége.[19]

A kétféle ünneptörés-motívumnak a közép-és koraújkori exemplum-anyagban igen sokféle előfordulása ismert.[20] Az ünnepen végzett munka büntetésével számos esetben találkozunk a hódoltági forrásokban is: a tiltott időben dolgozók által elszenvedett legkülönfélébb balesetek (villámcsapások, esések és végtagtörések, ledőlt fák és kiszúrt szemek) mellett olvashatunk egyéb büntetésekről is: az ünnepnapon sütött, véres belű kenyéren vagy a kővé, esetleg jégszoborrá válás általánosabb esetein túl például 1677-ben Baranyában kígyók és békák hada támadta meg a prédikáció helyett a földekre igyekvőket.[21] Ennek a típusnak az irodalmi változatát a magyar költészetben Tompa Mihály fogalmazta meg.[22]

Történetünkben viszont nem a munkavégzés szimpla büntetésével találkozunk, hanem Tomkó beleszőtte a középkori legenda-anyag egyik ismert történetét, az ünnepen táncolók büntetésének motívumát. Ez a típus a hazai irodalomtörténeti kutatásban is kiemelt helyet foglalt el, mégpedig Arany János, „Az ünneprontók” című balladájának forrásproblémái miatt.[23] Katona Lajos mutatott rá először a ballada középkori legenda-gyökereire,[24] majd Binder Jenőnek, Katonának és Balogh Józsefnek sikerült a monda 11. századi, legősibb ismert változatát, a kölbigki táncosok történetét is felkutatnia.[25] Zlinszky Aladár és Katona fedezték fel azt a 18. századi ponyvanyomtatványt, amelynek szövegét, a monda egy későbbi változatát Arany saját verséhez felhasználta.[26] Az eredeti történet szerint a karácsony ünnepét a templom mellett tánccal megszentségtelenítő mulatozók a misézésben megakadályozott pap átkára egy éven át táncoltak, és csak a kölni püspök feloldozása után hagyták abba; többen azonnal meghaltak, míg mások egy életen át reszkettek.[27] A legenda több változatban terjedt el a középkori exemplum-gyűjteményekben, az   európai folkloristák számos népmondai megjelenését regisztrálták, az egyházi irodalom és a szájhagyomány között ide-oda vándorló motívum jellegzetes példájaként.[28] A ferences prédikációkban való felhasználását a Laskai Osvátnál található előfordulása is bizonyítja.[29] Tomkó ezt a mondát építette bele invenciózusan a saját történetébe: a pozsegai ünneprontók ugyanúgy körtáncot jártak, 40 órán keresztül nem tudták abbahagyni, a táncolókat kívülről sem lehetett megállítani; őket is meglátogatta a püspök, akárcsak a kölbigkieket – itt azonban az exorcizmus nem használt, csak a másnapi miseáldozat. És persze Pozsegán is életben maradt egy hírmondó, akárcsak Kölbigkben.

A pozsegai ünneprontók históriája nyilvánvalóan kiemelkedik tehát a korabeli hasonló beszámolók, a missziós jelentések és jezsuita évkönyvek analóg történetei közül. Tomkó kitűnő kompozíciós érzékkel szerkesztette egybe a különböző funkcionális elemeket és motívumokat, a rövid történetbe a korabeli boszniai ferencesség és katolicizmus identitásának és önvédelmének több fontos argumentumát is beemelte. A kölbigki táncosok mondájának felhasználásával pedig egy évszázados legendatípust szőtt bele az elbeszélésébe, sajátos hódoltsági változatát nyújtva ezzel az Arany-balladával egészen a klasszikus magyar irodalomig elérő mondakörnek.

3. A forrás

Accidente maraviglioso della morte repentina

di dodici persone, dopo haver ballato 40 hore continue,

per haver lavorato in campagna, il giorno di S. Elia

a sprezzatura del Kalendario Gregoriano[30] occorso questo anno 1629

alli 22 di luglio appresso la città di Posega

in Slavonia sotto il dominio turchesco,

publicato per Tomaso Bosnese.

Una delle più antiche et certe piante, radicate dal Serafico Padre S. Francesco, è la famiglia chiamata communemente Provintia di Bosna Argentina, fondata dal stigmatizato Patriarca in spatio di quelli quatro mesi, che egli si tratenne nelle parti di Slavonia tratenuto da contraria stagione alla sua navigatione per Egitto, con titolo di Vicaria Bosnese; che poi riesci feconda madre di tante figliuolanze, quante si vegono hoggi giorno per le provintie d’Ungheria, Polonia, Transilvania, Bulgaria, Romania, Albania, Ragugi, Dalmatia e Bosna Croatica, così chiamata a differenza della principale Argentina sopranominata. Quindi come parto legitima dell’infervorato padre, si conservò perpetuamente nel suo primiero fervore, senza essere riformata in alcun tempo; anzi havendo da quella preso il vero modello per la riforma della scritta disciplina   minoritana, li gran padri, Berdardino da Siena, Giovanni da Capistrano, e Jacomo dalla Marca come quelli che in essa alcun tempo sogiornorno. Onde dalli padri chiamati osservanti fu sempre riverita come tale, senza mandarvi sino al presente giorno commesso o visitatore dentro a quella.

E se gratia singolare, merce alli meriti del gran Patriarca, è stata [pag. 347.] che tale si conservasse, singolarissimo privilegio della benignità divina si scorge, mentre tuttavia senza agiuto d’alcun altro clero o religione, sotto il duro giogo maometano non s’allunga punto dalle pedate apostoliche del suo progenitore, anzi usa più zelante tra continue insidie d’Infideli, Scismatici, Heretici e d’altre barbare nationi[31] mantiene puntualissimamente l’osservanza di tutti l’ordini della Santa Sede Apostolica, quali che non senza fatica tra alcuni popoli catolici, o per dir meglio politici s’introducono quindi il Calendario dell’eterna memoria di Gregorio terzodecimo, quell’istesso anno che fu publicato in Roma, fu messo pratica con miracolosi avvenimenti in Bosna, corroborati ultimamente con successo delli più rari e maravigliosi, che la sprezatura e temerità humana già mai dal rigor della divina giustitia habbia estorto. Occorso (per quanto s’ha per littere di persone degne di fede) nel seguente modo.

Posega, città del regno di Slavonia tra li fiumi Dravo e Savo verso li confini di Bosna, situata a canto il sgorgo del fiume Oriava, tributario dell’istesso Savo, fu sempre nobile, non solo per il nome, che come capo communicava di già al suo fertilissimo contado, et hoggi giorno lo presta al sangiaccato turchesco, ma molto più per eminenti soggetti che inanti la sogettasse il Turco, si nell’arme come nelle littere segnalatissimi produsse. In questa città ritrovandosi alla cura spirituale di quelle reliquie et avanzugli del christianesmo tra le fiamme maomettane l’anno presente Frate Martino bosnese religioso di gran zelo e discretione, alli 15 di luglio giorno di Dominica, nell’annunciar tra la messa, come si costum in [pag. 348.] quelli paesi, le feste della prossima settimana, con straordinaria maniera raccomandò[32] l’osservanza del giorno ventesimo dell’istesso mese, dedicato al Santo Profeta Elia, stimato sopra modo e tenuto tra li popoli slavoni, particolarmente tra Bosnesi, quali come per principal suo prottetore riveriscono San Gregorio papa il magno, in segno d’essere antichissimi feudatarii della Sede Apostolica, così per secondo patrone honorano S. Elia, dal tempo che per segnalatissima vittoria riportata da formidabil nemici, avanti cinquecento anni, sotto principe Tvartko, se l’elessero per tale, con fabricarvi suntuosissimo tempio nella regale rocca chiamata Bobovaz;[33] onde dalli stessi Maomettani dominanti, poco meno che al pari delli Christiani, vienne osservata la sua memoria. Aggiongendo[34] il buon curato con particolar premura l’obligo, che ogni buon Catolico havea, di celebrar tal festa conforme al Calendario Gregoriano approvato per miracoli in quella patria, più tosto che al rito scismatico, con quelli prottesti, che tra quella inselvatichita christianità a zelo religioso si convienne.

Quindi dopo la messa sentendosi al quanto travagliato nell’animo uno di quelli paesani principali, havendo per tal giorno apprestate l’opere, a fine di mieter il suo seminato, e per ciò spiegando il suo pensiero alla presenza de suoi famigliari, fu da quelli   consigliato a voler transferir l’opera ad altro giorno, ma rispondendo egli, che in altro giorno dovendosi occupare ogn’uno nelli proprii seminati, non haverebbe havuto quella commodità d’opere, che in giorno di festa, la cui osservanza non havea creduto s’havesse a stimar quanto dal curato era stato espresso; quando sua moglie, come quella di Job, overo di Tobia, cominciò a dire che non occorreva mostrarsi tanto scrupuloso in riguardo dell’osservanza del Calendario Romano, poichè bene potevano transferire tal festa al giorno osservato dalli orientali, con proseguir le sue facende nel destinato giorno [pag. 349.] sogiongendo haver inteso che S. Elia viveva ancora, e che per ciò sarebbe meglio aspettare la sua morte, et honorarlo poi come li altri santi, che dopo essere passati all’altra vita vengono honorati e riveriti.

Al qual consiglio appigliandosi, ugualmente interessato e scioco marito, venuto il destinato giorno s’applica alla messe con la mogle et altri operarii che[35] ascendevano al numero di dodici, tutti congionti in parentella insieme. Tra quali erano sette zitelle e di queste tre spose, con doi giovani pure sposi. E se bene mentre erano intenti all’opera, venissero ripresi da molti,[36] che oltre ivi vicino transitavano, tuttavia l’impertinente donna, con maniera burlevole rispondeva a tutti, quanto di già havea consigliato al marito. Così lavorando arrivorno al mezo giorno, quando preso il pranso, si sbrinsero insieme in ballo tondo usato in quelli paesi, a modo dell’antichi chori,[37] ma ecco che subito conforme al detto del salmo, mentre Adhuc escae erant in ore ipsorum, ira Dei ascendit super eos,[38] poichè volendo proromper nel canto, al tuono del quale si guidano simil balli, ammutirno tutti talmente, che non vi fu alcuno che potesse formar minima parolina, continuando però il ballo di continuo; et ancorchè hora mai verso notte, da molti che vi concorsero da campi vicini alla noscita di ballo, così mutolo e lungo, si procurasse a farli desister da quello, non fu però possibile a distaccarli, poichè per mossa che[39] alcuno s’adoprasse per separarli[40] per forza, molti che in ciò s’adoprorno,[41] tuttavia subito tornavano a ripigliarsi,[42] si che rimasero ballando anco la notte venente. Fatto giorno vi concorsero non solo tutti li terrazani a tal spettacolo, ma anco li habitanti dalle contade vicine, e tra questi moltitudine grandissima di Turchi, Scismatici, Heretici et altri.

E finalmente vi venne[43] Monignore Reverendissimo Frate [pag. 350.] Tomaso Ivcovich vescovo di Scardona, et administratore del vescovato di Bosna e de paesi vicini, ne quali all’hora si trovava facendo visita per quella christianità.[44] Questo con il curato predetto usò tutti quelli esorcismi, sacre orationi et aspersioni, che in simil occasioni stimò opportune. Non però cessò l’ira di Dio sopra quella sventurata masnada di ballarini, che continuò muttola il ballo per tutto quel giorno di Sabbato con la notte    prossima. Venuto il giorno di Dominica, e perseverando l’infelici nel medemo stato, il vescovo con il curato rimettendo il tutto al voler divino, si tirorno alla chiesa per solennizar quel giorno con sacri[45] ossequii, tanto più che alla festa dominicale s’agiongeva la solennità della gran penitente S. Madalena,[46] quando cosa veramente maravigliosa, nel medemo tempo che li sacri ministri, dopo li santi officii, vengono all’atto dell’intervento sacrificio dell’altare, tutta quella sgratiata schiera che per quaranta hore continue havea girato[47] il penale suo trebbio, in un momento si vede cader per terra e rimaner insieme estinta, in fuori d’un giovine solo, che a caso passando per di là, mentre si dava principio al ballo, s’era congionto con li medemi, poichè con tutto che continuato il ballare con essi, fusse parimente caduto in terra, si rizzò poco di poi vivo in piedi, per dover servir vivo banditore di successo maraviglioso, rimanendo l’altri dodici morti con spavento universale di tutti.

Che verificandosi in loro a punto quello che in tal giorno di Dominica protestò il Salvatore nel Santo Vangelo, Omnis arbor quae [pag. 351.] non facit fructum bonum, excidetur, et in ignem mittetur.[48] Et appresso anco quello che nell’Epistola dell’istesso giorno pronunciò l’Apostolo santo, Stipendia peccati [mors][49] con misterio particolare delli divini giudicii, poichè in giorno segnalato per memoria di quella santa donna, quale per haver la[50] vanità delli suoi balli e passatempi lavato[51] alli piedi del medico celeste, entrò a largo fiume di proprie lagrime, meritò d’ottener la vita al già quattro giorni sepolto fratello con tornarvi a nuova penitenza di trenta[52] anni continui; una scrocca donna con le sue vanità non meno interessate che temerarie, dopo quaranta hore di mai più veduto ballo, sino alla morte eterna [di] dodici anime del suo parentelato,[53] con chiara evidenza quanto gradisca Iddio l’honore delli suoi santi, e l’ordini delli suoi vicarii tra mortali.

[Cenzor bejegyzése:] Imprimatur si videbitur. [Az aláírás olvashatatlan.]

(Biblioteca Apostolica Vaticana, Fondo Ferrajoli vol. 723. pag. 346–351.)

 

ANTAL MOLNÁR

Troubles-fête à Pozsega en 1629

Oeuvre jusqu’ici inconnue de Ivan Tomko Mrnavić

L’étude publie et analyse un écrit jusqu’ici inconnu de János Marnavics Tomkó (Ivan Tomko Mrnavić), que l’auteur avait retrouvé parmi les manuscrits de la bibliothèque Ferrajoli, conservée à la Biblioteca Apostolica Vaticana. Le texte nous conserve une histoire, souvent représentée dans le folklore européen, décrivant la punition céleste du trouble-fête, déroulé en 1629, à Pozsega, en Slavonie. Le récit composé des idées préliminaires, et des éléments de la matière de la légende de plusieurs siècles, est rédigé par une composition de texte tout à fait consciente, de vision fonctionelle. L’histoire du prodige renvoit à plusieurs points à la crise intérieure de l’Église catholique bosniaque et slavone des années 1620, aux buts de l’organisation de missions, aux efforts à créer l’identité du catholicisme des franciscains bosniaques. L’écrit relate d’une part le succès et l’indispensabilité de l’activité des franciscains, d’autre part la résolution d’un problème pastoral actuel par l’intervention divine. L’histoire des troubles-fête se distingue parmi les comptes-rendus, les relations de mission et des histoires analogues des annales jésuites. Les différents éléments et motifs fonctionnels sont rédigés avec un sens de composition excellent de l’auteur, dans la brève histoire il présente plusieurs arguments importants de l’identité et de l’autodéfense du catholicisme et de l’ordre franciscain bosniaque de l’époque. Par l’emploi de la légende des danseurs de Kölbigk il a inséré dans son ouvrage un type de légende de plusieurs siècles, présentant une variante spéciale du territoire sous conquête ottomane, de la légende qui par le ballade de János Arany survit jusqu’à la littérature classique hongroise.

 



[1] A Fondo Ferrajoli alapjául szolgáló kézirategyüttest Giuseppe Ferrajoli márki kezdte összegyűj­teni a 19. század közepén. A kollekciót fiai, Gaetano és Alessandro bővítették, a két testvér az anya­got a kutatók rendelkezésére bocsátotta, Alessandro mutatókat is készíttetett hozzá. A 977 kéziratos kódexből álló gyűjteményt 1926-ban adományozták a Vatikáni Apostoli Könyvtárnak. A könyvtár története és állományának mintaszerű leltára: Berra, Franciscus Aloisius: Bibliothecae Apo­sto­licae Vaticanae codices manu scripti recensiti. Codices Ferrajoli. I–III. Città del Vaticano 1939–1960. A három Ferrajoliról, bibliofiliájukról és gyűjteményük sorsáról összefoglalóan tájékoztatnak, további bőséges irodalommal a Dizionario Biografico degli Italiani 46. kötetének (Roma, 1996) szócikkei (421–431, E. Bartoloni és G. Fagioli-Vercellone írásai).

[2] Galla Ferenc: Marnavics Tomkó János boszniai püspök magyar vonatkozásai. Bp. 1940.; Bene Sándor: A Szilveszter-bulla nyomában. (Pázmány Péter és a Szent István hagyomány 17. századi for­dulópontja.) = A Ráday Gyűjtemény Évkönyve X. Bp. 2002. 39–80.

[3] Vö. pl.: Karácsonyi János: Világbolondító Tomkó János. = Századok (47.) 1913. 1–11.

[4] Molnár Antal: A szarajevói kádi ítélete 1613-ban. (A zimma-elv egykorú értelmezéséhez.) = Egyháztörténeti Szemle (6.) 2005. 2. sz. 165–167.

[5] Molnár Antal: Katolikus missziók a hódolt Magyarországon. I. (1572–1647). Bp. 2002. pas­sim (ad indices).

[6] Molnár: i. m. 2002. (5. jegyzetben) 282.

0[7] Molnár Antal: A ferencesek Boszniában a középkorban és a török uralom első időszakában (13–17. század). = Limes (12.) 2000. 43–48.

0[8] Džaja, Srećko M.: Konfessionalität und Nationalität Bosniens und der Herzegowina. Vor­eman­zipatorische Phase 1463–1804. München, 1984. 196–197.

0[9] Molnár: i. m. 2002. (5. jegyzetben) passim.

[10] Džaja: i. m. (8. jegyzetben) 216–218.

[11] Zirdum, Andija: Karta srednjovjekovnih crkava na tlu Bosne i Hercegovine. = Bosna Fran­ciscana (9/15.) 2001. 198.

[12] A felekezet-teória immár könyvtárnyira duzzadt elméleti irodalmából itt csak egy, a katolikus felekezetszervezés története szempontjából kulcsfontosságú dolgozatra utalok: Reinhard, Wolf­gang: Was ist katholische Konfessionalisierung? In: Die Katholische Konfessionalisierung. Wis­sen­schaft­liches Symposion der Gesellschaft zur Herausgabe des Corpus Catholicorum und des Vereins für Reformationsgeschichte 1993. Hrsg. Wolfgang Reinhard und Heinz Schilling. Münster, 1995. 419–452.

[13] Molnár Antal: A katolikus egyház a hódolt Dunántúlon. Bp. 2003. 110–111.

[14] Knauz Nándor: A veteristák. = Századok (3.) 1869. 17–37.; Nagy Balázs: A gregorián nap­tárreform sorsa Magyarországon. = Magyar Könyvszemle (102.) 1986. 60–67. Az új naptár hor­vátországi bevezetésére lásd: Klaić, Vj.[ekoslav]: Novi koledar u Hrvatskoj i Slavoniji. = Vjesnik Hrvatskoga arheološkoga društva (1.) 1910–1911. 1–3.

[15] Molnár: i. m. 2003. (13. jegyzetben) 47–53., 79–84., 160.

[16] Draganović, Krunoslav: Über die Gründe der Massenübertritte von Katholiken zur „Or­tho­doxie” im kroatischen Sprachgebiet. = Orientalia Christiana Periodica (3.) 1937. 587–592.; Tóth István György: Litterae missionariorum de Hungaria et Transilvania (1572–1717). I. Roma – Bp. 2002. 125.

[17] Molnár: i. m. 2002. (5. jegyzetben) 225–226. A jegyzőkönyvet kiadta: Tóth, István György: The Introduction of the Gregorian Calendar and the Turks (The Investigation of the Bishop of Scar­dona in 1628). In: „Quasi liber et pictura.” Tanulmányok Kubinyi András hetvenedik születés­nap­jára. Szerk. Kovács Gyöngyi. Bp. 2004. 581–588.

[18] Buturac, Josip: Katolička Crkva u Slavoniji za turskoga vladanja. Zagreb, 1970. 182–183.

[19] Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. (A Mária-ünnepek és a jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából.) II. Bp. 1977. 62–68.

[20] Ujváry Zoltán: Az ünneptörés – ünneprontás és a kővé válás hiedelme Bornemisza Péter pos­tilláiban. = A Hermann Ottó Múzeum Évkönyve. XXXVIII. Miskolc, 1999. 1193–1198.

[21] Molnár: i. m. 2003. (13. jegyzetben) 110.

[22] „Az ünneprontók” című versében a regéci vár mellett álló, ember formájú kövekhez kapcso­lódó legendát verselte meg: az Úr napján dolgozó testvérek Isten büntetéséből váltak kővé.

[23] Erre a szempontra Szörényi László hívta fel a figyelmemet a doktori értekezésem nyilvános vitáján 1999-ben, amit ezúton is nagyon köszönök.

[24] Katona Lajos: Arany Jánosnak „Az ünneprontók” cz. Balladája. = Egyetemes Philológiai Közlöny (23.) 1899. 954–955.

[25] Binder Jenő: Párhuzamok Aranyhoz. = Egyetemes Philológiai Közlöny (24.) 1900. 20–25.; Ka­tona Lajos: Az „Ünneprontók”-hoz. = Egyetemes Philológiai Közlöny (24.) 1900. 421–422.; Balogh József: Az „Ünneprontók”. (Széljegyzetek Arany balladájához.) = Budapesti Szemle (197.) 1924. 71–80. Balogh a motívum vallástörténeti hátterét is feltárta: : Ünnep és ünneprontás. (Ada­lékok a középkori „temetői táncok” magyarázatához.) = Etnographia – Népélet (37.) 1926. 113–121.

[26] Zlinszky Aladár: Arany balladaforrásai. = Irodalomtörténeti Közlemények (10.) 1900. 282–286.; Katona Lajos: Az ünneprontók. = Etnographia (11.) 1900. 297–309.

[27] A német kutatás azóta a legenda filológiai kérdéseit és irodalomtörténeti jelentőségét is tisz­tázta: Borck, Karl-Heinz: Der Tanz zu Kölbigk. = Beiträge zur Geschichte der deutschen Sprache und Litteratur (76.) 1954. 241–320.

[28] Ezekre lásd a fentebb idézett tanulmányok adatait.

[29] Tóvay Nagy Péter: Szabad hát a táncz?” A tánc motívuma a 16–17. századi magyar és latin nyelvű egyházi irodalomban. = Sic Itur ad Astra (16.) 2004. 1–2. sz. 218–219.

[30] alatta áthúzva: in disprezzo del

[31] betoldás: oltre la fruttuosa cura di quella christianità tutto

[32] áthúzva: havendo [raccomanda]to

[33] A bobovaci királyi székhelyt I. Tvrtko (Kotromanić) bosnyák bán, majd király (1353–1391) építtette ki, vagyis a Tomkó által említett ötszáz év erős túlzás. A bobovaci uralkodói rezidenciára legújabban: Andjelić, Pavao: Kraljeva Sutjeska: stolna mjesta bosanskih vladara u XIV–XV stol­je­ća. Sarajevo. 2004. A templom titulusára lásd a fentebb leírtakat.

[34] előtte áthúzva: Aggionse il buon

[35] előtte áthúzva: in tutto

[36] utána áthúzva: altri

[37] utána két olvashatatlan szó áthúzva

[38] Ps 70, 30–31

[39] alatta áthúzva: se bene

[40] alatta áthúzva: perchè distaccassero

[41] alatta egy olvashatatlan szó áthúzva

[42] alatta áthúzva: congiungersi

[43] alatta áthúzva: corse

[44] Toma Ivković scardonai püspök és boszniai apostoli helynök (1625–1633) 1626 és 1630 között valóban többször vizitált Pozsegán és környékén. DraganoviĆ, Krunoslav: Izvješće fra Tome Iv­ko­vića, biskupa skradinskog, iz godine 1630. = Croatia Sacra (4/7.) 1934. 65–78.

[45] utána áthúzva: officii

[46] utána áthúzva: che per haver [három olvashatatlan szó] di già cambiato li suoi balli e pas­sa­tem­pi, in fiumi di lagrime alli piedi del celeste medico, merito d’ottener la vita al fratello già quatro giorni sepolto

[47] alatta áthúzva: continuato

[48] Mt 7,19

[49] Rom 6,23

[50] utána áthúzva: sua

[51] utána áthúzva: prima

[52] alatta áthúzva: quaranta

[53] utána áthúzva: a spavente


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.