stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.


szemle

 Fehér Katalin: „Neveljünk polgárokat!” Nyilvánosság és nevelés a reformkorban. Bp. 2006. OPKM, 2006. 188 l.

„Neveljünk polgárokat, s azután tegyük őket boldogokká…” – ezzel az Eötvös Józseftől 1831ből származó idézettel indítja könyvének első fejezetét a szerző, miután a címben is erre történik utalás. Ismeretes, hogy a hazai polgári fejlődés történelmi okokból messze elmaradt a nyugat-európai országokétól. De a gazdasági, társadalmi és politikai elmaradottság ellenére a magyar szellemi élet legjobbjai, legalábbis a polgári gondolkodás kialakításáért mégis sokat tettek. Ehhez mindenekelőtt a nevelést látták a legalkalmasabb eszköznek. A felvilágosodás eszméinek beérése nyomán a reformkorban válik a nevelés nálunk is közüggyé, és ekkor alakulnak ki a nyilvánosság különböző formái is.

Fehér Katalin a hazai nyilvánosság és a nevelésügy kapcsolatát vizsgálja e művében, amivel korábban alig foglalkozott a kutatás. A szerző azt elemzi, hogy e fórumok miként közvetítették a neveléssel kapcsolatos új eszméket, népszerűsítették-e őket és hogy egyáltalán mik voltak ezek a fórumok? A kötet egyes fejezetei az egyházi és iskolai beszédekkel, a röpiratokkal és a sajtóval foglalkoznak. Ezek közül a beszédek és a röpiratok ilyen szempontú vizsgálata teljesen új, de ebből a szempontból a sajtó is csaknem egészen hiányzó terület volt.

Az első fejezetből világosan kiderül, hogy az egyházi és iskolai beszédek voltak a nyilvánosság fő fórumai, hiszen ezek nem szorítkoztak a vallási és iskolai témákra, hanem a nagy százalékban még analfabéta hallgatóság számára is a korszerű ismereteket, eszméket és a közélet kérdéseit is közvetítették. E felismeréshez a szerző számos fennmaradt kéziratos és nyomtatott forrás alapján jutott el, és könyvében gazdagon dokumentált anyagot dolgozott fel. Ezek alapján állapítja meg, hogy a 19. század 30-as 40-es éveiben a katolikus és protestáns papoknak, lelkészeknek nagy szerepe volt abban, hogy a nevelésre vonatkozó új eszmék eljutottak még az írástudatlanokhoz is. Olyan előtérben lévő kérdésekről esik e beszédekben szó, mint a nép tudatlanságának megszüntetése, a művelődés szükségessége, a népiskolák fontossága és a tanítók képzése.

Bár a „befogadók”, a templomi, iskolai és temetési beszédek közönségének méreteiről nem lehet sokat tudni, de az kétségtelen a szerző szerint, hogy e hallgatóság összetétele meglehetősen heterogén volt nemre, korra, foglalkozásra nézve egyaránt. Elsőnek Beke Sámuel zilahi református lelkész prédikációit ismerteti, aki egyik, 1834-ben a kolozsvári Farkas utcai templomban tartott beszédében keményen bírálta a nevelési-oktatási rendszert. Kifogásolta, hogy csak a társadalom szűk rétegei tanulhatnak, de azok sem nyernek vele sokat, mert haszontalan ismeretekkel tömik a fejüket, nem tanítanak meg gondolkodni, és ezért a hatalom „kénye-kedve szerint arra s oda mozgat, hová néki tetszik”. Pedig „a társadalom alapját a földművelő osztály tészi, a megvetőleg, gúnnyal nevezett nép”. Beszéde végén hallgatóinak azt tanácsolja: „nyissuk fel szemeinket, mert azért adá Isten őket, hogy lássunk velök, s ne engedjük magunkat mástól vakíttatni.”

Ugyancsak a szegény köznép gyermekei művelődésének fontosságát hangsúlyozta Herepei Károly református lelkész beszédében, 1832-ben a kolozsvári „külső református templomban”. Fontosnak tartotta, hogy minden faluban és városban „apróbb gyermeknevelő előoskolák legyenek.”

A protestáns lelkészek hasonló nézeteinek ismertetése mellett arról is olvashatunk, hogy a katolikus templomokban is sok neveléssel kapcsolatos prédikáció hangzott el. Így idéz a szerző Szepesi Ignác pécsi püspök egyik beszédéből, melyet a szülőkhöz intézett. „Nem elegendő – hangsúlyozta a püspök –, hogy az embernek a teste, egyedül, mint a baromé megerősödjék; enni inni tudjon, hanem okos ésszel megáldott lelke lévén, tudományra is vagyon szüksége. Számos beszéd kiemeli az asszonyok, anyák felelősségét a nevelés terén. Herepei Gergely egy temetési beszédében mondta, hogy az egyszerű polgárasszony részt vesz a nemzet építésében, de nemcsak a jó gazdálkodás, hanem gyermekei helyes nevelése által is. „Az anya a serdülő emberiségnek a hazája, oskolája, világa s mindene.”

Péterfi József református lelkész a szülők felelőssége mellett rámutat az államéra is: „Hibás az az álladalom, amely szegény sorsú jobbágyainak hazát, polgári jogot, emberi létezést nem akar engedni”, nem támogatja az iskolák állítását, nem biztosítja a tanítók tisztességes fizetését. Szilágyi Ferenc temetésén Csiszár Sámuel gyászbeszédében az ország vezetőinek a neveléshez való viszonyát így jellemezte: Ha az ország vezetői nem az értelemre, hanem csupán „vaspálcájokra támaszkodva” vezetik a nemzetet, azt hiszik, hogy alattvalóik rabok, akiket félelemben tarthatnak. Ha az ország kormányzatának „a nép tudatlanságban tartása” a legfőbb törekvése, ott a „megelégedetlenség, a belső zivatar uralkodik.”

Ilyen és hasonló formában még számos reformkori prédikáció ismertetését olvashatjuk a könyvben. Hasonló értékes és hazai neveléstörténeti kutatásban ismertetlen anyagot tartalmaznak a nevelésről szóló röpiratok. Az 1830-as 40-es években sok nevelésüggyel kapcsolatos röpirat jelent meg. A kötet a legjellegzetesebbeket tárgyalja. Számos röpirat megjelent ugyan nyomtatásban is, de a legérdekesebbek csak kéziratos formában juthattak el a nyilvánossághoz. Ilyen volt pl. az 1833-ban keletkezett, névtelen röpirat, amely az iskolaügyet a nemzeti sérelmek között tárgyalja. A szerző szerint az oktatás költségeit noha nem az állam biztosítja, a kormányzat mégis beleszól, és nem engedi, hogy a nevelés a nemzeti elvek szerint folyjon.” Irányelveik szerint „nem gondolkodásra, hanem engedelmességre és hódolásra kell az ifjakat nevelni.” A köznép helyes nevelésére hívja fel a figyelmet Beke Kristóf, a veszprémi katolikus árvanevelő intézet igazgatója, akinek egy 1833-ban elmondott beszéde rövidítve röpiratként is megjelent. Feltárja benne a népiskolai tanítóképzés korabeli hiányosságait, és javaslatokat tesz a reformokra. Véleménye szerint az ország vezetői már belátták, hogy „a köznép nem salakja a nemzetnek, hanem eleme és nemző gyökere a polgári társaságnak.” A nép nevelésével foglalkozó „iskolamesterek nem alkalmasak a helyes nevelésre, mert maguk is képzetlenek.

Szintén a nép nevelésének kérdéseivel foglalkozik Jósika Miklós röpirata. A tudatlanság, babonaság, írástudatlanság ellen a tanítóknak és a lelkészeknek kell felvenni a küzdelmet. Ehhez hasonló témákat és javaslatokat olvashatunk a kor többi röpiratában is, de új szempontok és követelmények is jelentkeznek.

A kötet szerzője 1848-ig ad betekintést az általa kiválasztott legjellemzőbb röpiratok pedagógiai tartalmába. Az 1848-as forradalom utáni hónapokban Boleman István a pozsonyi evangélikus iskola tanára által írt röpiratában olvasható: „A szabadság kivívásával az állam és polgárainak viszonya is szabaddá vált. Az állam is felelős az iskoláért, de az iskolák is felelősséggel tartoznak az állam iránt azzal, hogy ott ismerik meg a gyermekek polgári jogaikat, ott készülnek fel arra, hogy hasznos tagjai legyenek a társadalomnak.” A „polgári társaság” nyilvánosságot biztosít, tehát a polgároknak beleszólása van az oktatásügy irányításának kérdéseibe.

Az 1848. március 25-én megalakult Magyar Nevelési Társulat pályázatán Németi Imre röpiratában a kivívott szabadság legfőbb jótéteményének a nyilvánosságot tartja. „A nyilvánosság, hála Istennek megvan” – írja és ezt meg kell becsülni, meg kell tartani.” A reformkori nevelésügyi röpiratok is jelentősen hozzájárultak a pedagógiai kérdések nyilvánosság körében történő megvitatásához.

Fehér Katalin könyve harmadik főfejezetében az időszaki sajtó nevelésbeli szerepével foglalkozik. A szerző megállapítása szerint szinte mindegyik lap foglalkozott a nevelésüggyel. Mégis hangsúlyozza azokat, amelyek e téren is kiemelkedők voltak, és típusok szerint csoportosítja őket. Kiemeli azokat az éles kritikákat, amelyekkel a lapok az oktatásügy állapotát illették. Idézi az Erdélyi Híradót, amely szerint az államnak „nem lehet joga a néptől az oktatást megtagadni és a népeket egyiptomi sötétségben tartani.” Részletesebben ismerteti e kérdésekkel foglalkozó nagyobb, elméleti tanulmányokat, így pl. Beély Fidélnek a Tudománytárban megjelent tanulmányát, majd az ő és Somogyi Károly írásait a népnevelésről, amelyek a Religio és Nevelésben jelentek meg. De a politikai lapok, így a Pesti Hírlap ilyen tárgyú cikkeit is ismerteti, köztük Kossuth 1841-ben írt híres „Valami a népnevelésről” c. vezércikkét. De foglalkozik Eötvös József a centralista Pesti Hírlap-beli írásával is, amelyben ő is keményen fogalmazott: „A zsarnoknak s arisztokratiának hatalma csak a nép tudatlanságán fekszik, míg ezt a témát nem orvosoltatjuk, az uralkodó személyek változhatnak, de szabaddá a nép azért nem lesz…” Elbutítani a népet: ez volt a zsarnokság leghatalmasabb eszköze legrégibb időktől mostanig… felszabadítani a népet: ez a szabadság legerősebb fegyvere.”

A kötet befejező részében még számos ismert és kevésbé ismert szerző írásaival, nevelésügyi reform-javaslatokkal, a magyar tannyelv fontosságával, a nőnevelés korszerűsítésével foglalkozó írásról olvashatnak. Mindezek szorosan kapcsolódtak a kor legjelentősebb aktualitásához, amelyeknek ilyen széles körben ható fórumairól eddig nem volt tudomásunk. A hazai neveléstörténet ezen fontos területének feltárása, amely a reformkori nevelés és a nyilvánosság kapcsolatait oly mélyen elemzi, jelentős tudományos eredmény. De az a számos analógia, amelyet történelmünk produkált, minden aktualizálási szándék nélkül is elgondolkodtató és tanulságos a mi korunkban is.

Kókay György

P. Vásárhelyi Judit: Szenci Molnár Albert és a Vizsolyi Biblia új kiadásai. Előzmények és fogadtatás. Bp. 2006. Universitas, 245 l. /Historia litteraria 21./

Hamarosan minden 16–17. századi magyar nyelvű bibliánkat fakszimile kiadásban is kézbe vehetjük. Az utóbbi években a Balassi Kiadó az Országos Széchényi Könyvtárral közösen, valamint a debreceni kutatók Ötvös László vezetésével több kötetet is megjelentettek. (Vö. Monok István írásait: MKsz 2001. 1. sz. 146–148.; 2004. 3. sz. 307–308.) A fakszimile kiadások mellett bibliafordításainkról és -kiadásainkról is jelennek meg színvonalas tanulmányok, monográfiák; Vásárhelyi Judit könyve – amely 2005-ben megvédett akadémiai doktori értekezése alapján készült – méltán sorolható ide.

Erazmista bibliafordítóink (Komjáti Benedek, Pesti Gábor, Sylvester János) szándéka még az volt, hogy fordításaik által megteremtsék a magyar irodalmi nyelvet. A 16. század reformátorai, majd a következő század első felében meginduló katolikus reform képviselői azonban a Biblia fordítását már célnak tekintették, ezzel is saját hitbéli meggyőződésüket akarták bebizonyítani.

A 16. században többen is szerették volna lefordítani a teljes Bibliát magyar nyelvre (Heltai Gáspár, Melius Juhász Péter), ez azonban majd csak a század végén sikerül Károlyi Gáspárnak és munkatársainak, az anyagi hátteret biztosító Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem segítségével. Ez lett a nyomdahelyéről elnevezett Vizsolyi Biblia (1590). A munka a korszak egyik legnagyobb nyomdai teljesítményének tekinthető, amely a későbbi protestáns bibliakiadások alapja lett. A nyomdai munkálatokban is segédkező fiatal Szenci Molnár Albert a 17. században kétszer is kiadta az „istenes vén ember” bibliafordítását: 1608-ban Hanauban és 1612-ben Oppenheimben.

Szenci Molnár 1600-ban érkezett meg Herbornba, ahol teológiai és filológiai tanulmányokat folytatott. A főiskola abban az időszakban a bibliai szövegek tanulmányozásának fénykorát élte. Molnár a város több jelentős személyével kapcsolatba került, akik közül a kálvinista teológusként, filozófusként és pedagógusként is elismert Johann Piscator volt leginkább hatással rá, mind személye, mind bibliakiadása (Herborn, 1602–1603) révén. Luther munkája után a Piscator-Biblia a legjelentősebb német nyelvű bibliakiadások közé tartozik.

Molnárban is megfogalmazódott a magyar nyelvű biblia kiadásának gondolata; először Piscator munkáját szerette volna lefordítani magyar nyelvre, s ideálisnak azt tartotta volna, ha az a zsoltárokkal és a katekizmussal együtt jelenik meg. Hamarosan rájött, hogy szükségtelen a fordítás, elég csak néhány helyen „megjobbítania” a Vizsolyi Bibliát (1606-ban kapott egy példányt Heidelbergben), és „az újrakiadásnál figyelembe kell vennie a németországi kálvinista bibliai filológia legkorszerűbb alapmunkáit”. (31.)

1608-ban megjelent a Hanaui Biblia, a Vizsolyi Biblia javított kiadása, immár negyedrét formátumban. Molnár Károlyi Gáspárt és munkáját tiszteletben tartva hajtott végre kisebb módosításokat: egységesített és kiegészített, s ha szükséges volt, a teljesség érdekében fordított is. Kiadása előtt Miskolczi Csulyak Istvántól tájékozódott, tud-e arról, hogy a Bibliát Magyarországon valaki ki akarja adni. Marburgban dolgozott, és Móric hesseni fejedelem támogatta munkáját, aki a magyar grammatika elkészítésének munkálatait is patronálta. Az újabb magyar nyelvű Biblia kiadásának kedvező fogadtatása volt mind Magyarországon, mind Németországban. Újdonságnak számított, hogy 1607-ben megjelent Zsoltárkönyve (Psalterium Ungaricum) és Kis Katekizmusa bibliakiadásába is bekerült.

Igen hamar elfogyott az 1500 példány (akárcsak korábban Károlyi bibliafordítása, amely 700–800 példányban jelent meg), így szükségessé vált az újabb kiadás. Az Oppenheimi Biblia 1612-ben jelent meg (2000 példányban), immár nyolcadrét, „kisded formában”; így csökkent az ára, s könnyebben lehetett hordozni is. A Biblia ezen harmadik kiadásával olyan kötetet adott a hívek kezébe, amelyben együtt voltak olvashatóak a Biblia könyvei, a zsoltárok, a keresztény hit igazságai, valamint az egyházi szertartások formái és szabályai: a Psalterium után ugyanis beillesztette a magyar nyelvre fordított, teljes Heidelbergi Kátét és a pfalzi rendtartást. Molnár ezen kiadásával a David Pareus-féle (Neustadt, 1594), a genfi (1588) és a herborni protestáns kiadásokat (1602–1603, 1605) követte. Újabb bibliakiadásában is kijavította a sajtóhibákat, s a helytakarékosság érdekében szerkezeti átalakításokat is végzett a szövegben, pl. kihagyta a lapszéli jegyzeteket.

A Biblia újabb, immár negyedik kiadásának szándékáról mind az Oppenheimi Biblia előszavában, mind az Imádságos könyvecske ajánló levelében ír. Ezt végül is nem ő, hanem az Amszterdamban tanuló magyarországi diákok jelentették meg (1645). Tervezte, hogy fólió méretben is kiadja a Bibliát, ez azonban majd Szenci Kertész Ábrahámnak sikerül (Várad–Kolozsvár, 1660–1661). Molnár Albert bibliakiadásának több része önállóan is megjelent, így zsoltárfordítása, Heidelbergi Katekizmusa, a Házi tábla és az Agenda.

Szomorúan látta, hogy „a keresztyén atyafiak kezénél egynéhány zavaros folyamatú” könyvek vannak. Molnár 1612–1615 közötti magyarországi tartózkodása idején határozta el, hogy magyar nyelven ő is lefordít és kiad egy imádságos könyvet. Heinrich Bullinger Christliche Betbüchleinjának (Zürich, 1584) a Johann Jacob Frisius által átdolgozott változatát (Zürich, 1600) vette alapul. Az épületes, igen hasznos olvasmány a nagyszombati eklézsiában élő kegyes nőknek készült, akik „tiszta imádsággal” kívánták Istent tisztelni, továbbá azoknak, akik „az Istennel való nyájas beszélgetés”-re vágytak (Jean Calvin). Az Imádságos könyvecske (Heidelberg, 1621) a Szenci Molnár által korábban elkészített zsoltár-, káté- és agenda-fordítások és bibliakiadások folytatásának tekinthető.

Szenci Molnár Albert bibliakiadásai nemcsak a protestáns hívekre, hanem a katolikusokra is nagy hatást tettek, és bibliafordítási polémiát eredményeztek a 17. század első felében. A katolikus egyházon belül is viták folytak a Biblia egyéni olvasásáról vagy annak tiltásáról. A tridenti zsinaton (1545–1563) újra a Vulgatát tették meg az egyetlen hiteles és használandó bibliafordításnak, és a nemzeti nyelvű bibliafordítások felkerültek a Szent Hivatal által felügyelt Indexre. Az Index tilalma különböző mértékben érvényesült az egyes európai országokban, hiszen az Index Kongregáció egy alapos vizsgálat után a vegyes vallású vidékeken élő katolikusok számára hasznosnak ítélte a bibliaolvasást. A magyar nyelvű biblia kérdése 1604-től a Szent Hivatal napirendjén volt, többször is engedélyezték a Biblia magyar nyelvre fordítását és kiadását, Pázmány Péter hathatós támogatásával. A Szentírás magyar nyelvre fordításán két jezsuita is dolgozott, Káldi György és Szántó Arator István – Szántó kézirata azonban elveszett, megsemmisült, míg Káldié 1626-ban, Bécsben megjelent: „Azután sok főemberek kívánságára kinyomtattattam avégre, hogy a magyarok megvetvén Károlyinak hamisan fordított Bibliáját, ha kívánnák a Szentírást olvasni, annak igaz fordítását olvasnák.” Káldi György bibliafordításához írt értekezésében, az „Oktató Intés”-ben elemzi Károlyi bibliafordítását és Molnár Albert bibliakiadásait, rámutat azok fogyatkozásaira és szemükre veti, hogy új Bibliát koholtak. Teológiai, egyháztörténeti, dogmatikai kérdéseken túl megpróbálja bebizonyítani, hogy a katolikus egyház nem tiltotta meg a Szentírás nemzeti nyelvre történő fordítását; egyébként pedig „nem mindig hasznos a Biblia saját nyelven való olvasása”, hiszen a tudatlanság, a tanulatlanság tévútra vezetheti a hívőt. Károlyi csak „patvarkodik”, és ok nélkül akarja a katolikusokat meggyűlöltetni. Káldi szerint Károlyi és Szenci Molnár „káromolják, és sokképpen vádolják, a magok fordítását pedig dicsérik és cégéreztetik.” Nem csak hasznos nem volt, hanem egyenesen ártalmas a munkájuk. Művük tele van fogyatkozásokkal, ezért sem a Szent Biblia, sem a Szentírás nevet nem érdemli meg, s „nem méltó se hitelre, se olvasásra, amint akárki is eszébe veheti, ha ez oktató intésemet jó szívvel megolvassa” – írja Káldi. Károlyi ugyan dicséri saját bibliafordítását, „mint büdös bornak ékes cégért tészen”, de hiába, mert az ő és Molnár munkája homályos értelmű, „elváltoztatták az igaz bötüt”.

Pázmány Péter, az „esztergami érsek” is tollat ragadott, s több művében (pl. a Kalauz második kiadásában: Pozsony, 1623) is vitatkozik felekezeti ellenfeleivel. Vitatkozik, s közben több vonatkozásban is pozitívan értékeli a magyar nyelvű protestáns bibliafordításokat és -kiadásokat.

Szenci Molnár örömmel fogadta a katolikusok magyar nyelvű bibliafordítását, az abban megjelent támadásokat annál kevésbé. Káldi Györgygyel azonban nem ő szállt vitába, hanem Dengelegi Péter, vitairatának címe: Rövid anatómia, mely keszitetet a Nagy Szombati Kaldi György Papnak intesenek fel metelesere … (Gyulafehérvár, 1630). Műve, amely egyébként az egyetlen magyar nyelvű írása, az „Oktató intés” tagolását követve négy részre osztja írását, s ilyen beosztásban cáfolja Káldi értekezésének vádjait. Visszautasítja, sőt visszafordítja a katolikus egyházra Káldi vádaskodásait, összefoglalja a vita kialakulását; bebizonyítja, hogy a Bibliát mindenki olvashatja, s hogy megengedett annak saját nyelvre való fordítása. Védelmébe veszi és teológiai és nyelvészeti érvekkel igazolja Károlyi Gáspár bibliafordításának és Szenci Molnár Albert bibliakiadásainak hitelességét. Dengelegi Péter képzettségét, nyelvi kompetenciáját az általa használt számtalan szerző és mű igazolja; s igaz ez annak ellenére, hogy természetesen ő is használt loci communeseket. Hangsúlyozza, ahogy később Pósaházi János is, hogy a protestánsok nem tartják hibátlannak a Vizsolyi Bibliát, abban azonban „semmi hit és idvösségh ellen valo fogyatkozás” nincs. Vásárhelyi Judit azonosította Dengelegi forrásait: az ókori szerzőket, az egyházatyákat, a skolasztikus bölcselőket, a 16–17. századi teológusokat, katolikusokat (köztük igen sok a jezsuita), protestánsokat (főként a Roberto Bellarmino ellen író angol, német és holland szerzőket), valamint az általa használt nyomtatott bibliakiadásokat is.

Molnár Albert bibliakiadásai az ellenreformáció idején „lelki táplálékot és fegyvert nyújtottak a protestáns híveknek”, (202.) valamint vitára késztették a katolikus ellenfeleket, így pl. Pázmányt és Káldit is. Írói tevékenységét a hagyomány és korszerűség, kiegészítés és egységesítés, szerkezeti átalakítás, fordítás fogalmakkal jellemzi. Vásárhelyi Judittal egyetértve Molnár munkásságának követőit láthatjuk Köleséri Sámuelben, Szenci Kertész Ábrahámban és Tótfalusi Kis Miklósban, akik „a korabeli bibliai tudományosság és filológia alapján álló, szép kiadásokkal örvendeztették meg kortársaikat”. (203.)      Vásárhelyi Judit filológiailag elemzi Szenci Molnár Albert szerkesztői és textológiai munkáját, megvizsgálja a korabeli, külföldön és Magyarországon megjelent bibliakiadásokat. Fordítói stílusára, forrásaira vonatkozó megállapításai gazdagítják és kiegészítik eddigi ismereteinket.

Zvara Edina

Borsa, Gedeon: Katalog der Drucke des 16. Jahrhunderts in der Österreichischen Nationalbibliothek. Wien NB 16. Band I. Deutsches Sprachgebiet: A–Biber. Baden-Baden, 2007, Valentin Koerner, 396 l. /Bibliotheca Bibliographica Aureliana CCXII./

Egy sok szempontból is tanulságos vállalkozás eredményének első kötetét vehetjük kézbe a „Bibliotheca Bibliographica Aureliana” 212. köteteként. Lassan, amikor az európai könyves szakma készül egy kutatási szakaszt lezáró monográfia, az 1958-ban megjelent Henri-Jean Martin–Lucien Fébvre: L’Apparition du livre című mű első kiadásának 50. évfordulóját ünnepelni (és számba venni az elmúlt 50 év európai könyvtörténetírását), könyvként megjelent egy katalógus, amely gondolatként nagyjából abban az időben született meg, és amelynek intenzívebb munkálatai is 30 éve elkezdődtek. A katalógus Borsa Gedeon munkája, vagyis egyetlen kutatóé, aki – természetesen a nemzetközi bibliográfiai szakma segítő közreműködésével – olyan munkát végzett el, amelyet általában munkacsoportok, kutatói közösségek szoktak. Tovább folytatva a kötet kapcsán felmerülő kérdések felvillantását kiemeljük, hogy az informatika világában, az internet-korszakban ez a katalógus papíron jelent meg, és áll a kutatók rendelkezésére. Furcsának mondható továbbá az is, hogy egy nemzeti könyvtár munkatársa, egy magánszemély adja ki egy másik nemzeti könyvtár egy gyűjteményének a katalógusát. Mindenre van azonban magyarázat, és reméljük, a katalógus történetének minden részlete olyan tanulságokkal is szolgál majd, amelyek nem maradnak következmények nélkül.

Borsa Gedeon, a magyar kutató, nem először alkot európai könyvtörténeti kézikönyvet. A 16. századi olasz nyomdászattörténet aligha kutatható a Clavis typographorum librariorumque Italiae 1465–1600 (Vol. I–II. Bp.–Baden-Baden, 1980) nélkül. Persze ne szerénykedjünk, a világon egyedülálló magyar retrospektív nemzeti bibliográfia (RMNy, kiadástörténettel, teljes szakirodalmi bibliográfiával és valamennyi kiadvány címlapfotójával) ugyancsak jelentős részben a Borsa Gedeon által kidolgozott elvek szerint készül. Könyvtörténeti írásait tanítványai összegyűjtötték, és kiadták (Könyvtörténeti írások I–IV. Bp. 1996–2000.), igaz, készíthetik a következő kötetet, hiszen az utolsó megjelenése óta újabb kötetnyi közleménye jelent meg Magyarországon és Európa több országában. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy egy magyar kutató elsősorban Itália, illetve a német nyelvterület iránt érdeklődik. A magyar retrospektív nemzeti bibliográfia összeállításának céljai – összegyűjteni valamennyi a történelmi Magyarországon megjelent kiadványt, valamennyi, bárhol a világon megjelent magyar nyelvű kiadványt, olyanokat is, amelyeknek szerzője, vagy munkatársa Magyarországról származó személy volt, illetve olyanokat is, amelyek Magyarországot érintik témájukkal – kódolják ezt az érdeklődési kötelezettséget. Bécs, az egykori Kaiserliche Hofbibliothek az első nem magyarországi könyvtár, amelynek anyagát részletesen meg kell ismerni. És ha már kézbe kell venni azt a 42.000 16. századi nyomtatványt, számos olyan, a kutatók számára nélkülözhetetlen segédeszközt lehet kiadni, amely csak az autopszia révén lehetséges. Ilyen a nyomtatványok egyszerűsített katalógusa, de ilyen lehet egy nagyon részletes Osztrák Retrospektív Nemzeti Bibliográfia is. Bécs pedig nem csupán a mostani Ausztria központja, birodalmi székhely. Ezért is nem meglepő, hogy a kiadványok 7%-a csak ebből a könyvtárból ismert. Az értelmiség már akkor – a 16. században – is „lázadó” volt, nyilvánvaló, azért a császárnak elküldték kiadványaikat (a nyomdászok, a kiadók), műveiket (a szerzők). (De milyen jól is tették, legalább egy megmaradt belőle – sajnos a mai nemzeti könyvtárak nem a császáréi.)

A kötet jól példázza: a történeti időkről történelmietlenül felesleges gondolkodni. A német nyelvterület több szempontból, de művelődéstörténetileg biztosan egy – nagyon sokszínű, de – egység volt. Így ma a Szlovén Retrospektív Nemzeti Bibliográfia összeállítói is örülhetnek, hiszen a B 149 szám alatt jelzett Wapppen Buch variáns egyetlen példánya a mai Ptuj (az egykori Pettau) város címerének. De idézhetnénk a svájci kollégák örömét is, hiszen több olyan bázeli, zürichi nyomtatványt őriz az Osztrák Nemzeti Könyvtár, amelyből másutt még nem került elő példány, bibliográfiai számbavétele tehát nem történhetett meg (lásd pl. A 25, B 153, B 154, B 260 stb.) Hozhatnánk a példákat a német tartományok bármelyikéből, vagy az egykori Elszász (a mai Alsace) területéről is.

Miért is nem egy számítógépes adatbázissal lepett meg bennünket a kiadó és a szerző? Ausztria nemzeti könyvtárának katalógusa – a 16. századi nyomtatványok is – elérhetőek a hálón. Igaz, ahogy valamennyi nagykönyvtár katalógusa, ez is a meglévő cédulakatalógus retrokonverziója alapján készült. Vagyis a rengeteg anonym mű, csonka kiadvány, kiadás variáns azonosítása nem készülhetett el. Ehhez kellett 50 év. A retrokonverzió gyorsan kell, hogy készüljön, különben nincsen értelme. Az információra mohón vágyó – vagy éppen e tulajdonságában félreismert (igaz ez nem érdekel senkit) – emberiség gyorsan és felületesen kíván tájékozódni. A részletek csak zavarnak. Mondhatnánk, hogy lehetett volna kijavítani az adatbázist. Igen, ki is kellene javítani, vélhetően nem Borsa Gedeonnak. Ő egy kutatási segédeszközt adott, olyan pontosításokkal, amelyeket jobb egy jól rögzített, egyetlen helyen közölni. Ha majd tényleg létrejön a „Könyvek a világon” katalógus, akkor elég lesz egyszer kijavítani az adatokat. Addig őrizzük és használjuk a könyvsorozati formát. A párhuzamos munkát pontosan jelzi az, ha csak arra a két katalógusra utalok, amelyek ma a leginkább célozzák a teljességet: a The European Library (TEL) összefogja az európai nemzeti könyvtárak katalógusait (http://www.theeuropeanlibrary.org), a tervek szerint kibővül ez számos más nagy könyvtár katalógusával. A Corsortium of European Research Libraries pedig egyenesen egy olyan katalógust épít (http://www.eureka.rlg.org), amely a világban őrzött, 1800 előtt nyomtatott könyveket veszi számba. Impozáns tervek, komoly eredményekkel. Arra azonban még nem volt példa, hogy egy könyvtörténeti cikkben azonosított, eddig tévesen, vagy hiányosan bemutatott kiadvány leírását javították volna a közös adatbázisban. Pedig sok ezer ilyen tétel szerepel ezekben, felesleges munkát adva a következő filológus generációknak, akik „felfedezik” majd, hogy nincs is olyan nyomtatvány. Borsa Gedeon katalógusában teljesen új 7% (ezekről mindről címlapfotó szerepel a kötetben), a többi 93% leírásában számtalan részletkérdésben javítások találhatók. Az igényes kutató vélhetően ezt, és nem a http://www.onb.ac.at címen elérhető katalógust használja (vagy legalábbis mindkettőt).

Tovább is kell lépni. Már az első kötet számos tartalmi újdonságot mutat, illetve ráirányítja a figyelmet számos könyvtörténeti, de tágabban művelődéstörténeti jelenségre. Ha megnézzük, hogy hány teljesen új Aesopus kiadást említ a katalógus, hány eddig ismeretlen Erasmus nyomtatvány, vagy a protestáns reform kapcsán keletkezett kiadvány létezik, bizony nem csak az egyes eszmék terjedési mechanizmusa történetéhez kaptunk adalékot, hanem megfontolható az egyes nemzeti nyelvű fordítások forrásainak újbóli számbavétele is. Ha éppen Bázel, Zürich, Nürnberg és Lipcse az újonnan felfedezett latin Aesopus kiadások megjelenési helye, és követi ezeket több német verzió, lehet, hogy nem a leggondosabb filológiai vizsgálat alapján beszélünk a magyar, a cseh, vagy más nyelvű Aesopusok forrásairól. A rengeteg, a császári udvar életével összefüggő kiadvány (köztük is számos újdonság), az udvari élet eddig ismeretlen részleteibe engednek bepillantást. A 16. század első felében az egyik legjelentősebb humanista centrum (Bécs) egyetemének sok-sok kiadványa, az ezek megszületésében szerepet vállaló tanárok és diákok, a kora újkori egyetemi világ újabb fejezetét nyitják meg számunkra. Ezért is lenne fontos túllépni a katalógus nyújtotta kereteken. A 16. századi bécsi kiadványok egy retrospektív bibliográfiája jó keret lenne ahhoz, hogy az egyes nyomtatványokban lapuló versek, ajánlások, köszöntők, kisebb művek szerzői legalább ennek mutatója szintjén felfedjék arcukat. Meggyőződésem, hogy a humanista Európa kapcsolatrendszerének számos szála éppen Bécsbe vezet, és éppen az akkori, ottani nyomtatványok rejtik a hiányzó adatokat.

Végül néhány szót arról, hogy miért a magyar nemzeti könyvtár munkatársa készíti az osztrák nemzeti könyvtár katalógusát. Először is azért, mert ez történetileg így alakult. A megállapodások már legalább 30 éve köttettek a szerzővel. De sokkal fontosabb az, hogy a nemzeti könyvtárak különböző célokat követnek. A magyar nemzeti könyvtár hallatlanul nehéz küzdelmet folytat azért, hogy céljai ne változzanak a magyar vonatkozású dokumentumok feltárása, nyilvántartása, kiadása, szolgáltatása és megőrzése terén. Ezeket a feladatokat csak úgy tudja teljesíteni, ha egyben könyvtörténeti kutatóközpont is. Ez a célrendszer a tartalmat nem ismerő, csupán a formalitások szintjén megrekedő gondolkodás számára talán elavult, túlságosan a történelemben mozog. Amíg azonban nem tudjuk, hogy mi jelent meg a mindenkori Magyarországon, mit adtak ki az országból különféle céllal útra kelt személyek külföldön, mit írtak rólunk a különböző népek fiai, addig nem ismerjük magunkat sem, nem tudjuk honnan jöttünk, akkor miért tették eleink, amit tettek, és nem tanulhatunk tőlük. Talán sokan nem is akarnak tanulni, de reméljük nem ők hozzák a döntéseket. Azok a népek, amelyeknek a könyvkiadásuk lényegesen gazdagabb, mint a miénk, nem vállalkozhatnak ilyen részletes önmegismerésre. Mi a saját önmegismerésünkön dolgozunk, ha ezzel hozzájárulunk mások céljainak megvalósításához, akkor még büszkébben tesszük ezt.

Monok István

Außen-Ansichten. Bucheinbände aus 1000 Jahren aus den Beständen der Bayerischen Staatsbibliothek München. (Ausstellung anläßlich der Tagung des AEB 2006. Ausstellung und Katalogredaktion: Bettina Wagner.) Wiesbaden, Harrassowitz Verlag 2006. 200 l. 90 színes képpel.

A történeti és a modern művészi könyvkötésekből rendezett kiállítások látványosabbak, mint a könyvkiállítások. A nyomtatott könyv akár még díszes címlapjánál, akár valamelyik illusztrált lapjánál kinyitva sem biztos, hogy nyújt olyan esztétikai élvezetet, mint egy szép kötés. Természetesen a szakember mindig többet lát, mint az átlagos kiállításlátogató, s nemcsak a nyomtatványból, a könyvkötésből is. A Lajtától nyugatra számos kötéskutató és szakértő bibliofil van, itthon azonban igen mostohán kezelt területe ez a könyves stúdiumoknak, különösen a tudományegyetemeken. Pedig a régi könyvek provenienciája szempontjából nézve a könyv kötése döntő tényező, és lenne mit feltárni magyar könyvtárakban is.

1996-ban Berlinben megalakult az Arbeitskreis für die Erfassung und Erschließung historischer Bucheinbände (AEB), s azóta minden év őszén más-más helyszínen rendezik meg háromnapos konferenciájukat, amelyen szép számmal vesznek részt ‘külföldi’, azaz nem német könyv- és könyvkötéstörténettel foglalkozó kutatók is. Én magam eddig négy alkalommal vettem részt, kettőn meghívott előadóként. 2001-ben Lipcsében volt az AEB-konferencia, s ezúttal az Egyetemi Könyvtár (UB Leipzig) és a Deutsche Bücherei (a volt NDK-nak Berlin mellett második Nemzeti Könyvtára) Könyv- és Írásmúzeuma (Deutsches Buch- und Schriftmusem) gyűjteményéből válogatva rendeztek kötéskiállítást. Ennek katalógusa – némi viszontagságok után – csak 2003-ban jelent meg, de ez maradandó, míg a kötéskiállítást régen lebontották. (Címe: Das Gewand des Buches. Beschrieben von Sylvie Karpp-Jacottet und Helma Schaefer. Beiträge von Reimar Riese, Konrad von Rabenau u. Helma Schaefer. Hrsg. von Roland Jäger. Leipzig, UB 2003. 245 l. kb. 100 képpel).

A 2006-ban Münchenben tartott AEB-konferencia szervezői, elsősorban a Bayerische Staatsbibliothek (BSB) munkatársai, nemcsak egy impozáns, gazdag kötéskiállítást rendeztek saját anyagukból a karoling kortól a 20. századig, de a fólió méretű, ragyogó kiállítású katalógust is sikerült a kiállítás megnyitására megjelentetniük! Csak ősnyomtatványuk közel húszezer van, és tényleg csak hely kérdése, hogy mennyit válogatnak régi könyveik és kódexeik eredeti, érdekesebbnél érdekesebb kötéseiből – főleg az 1803-ban végrehajtott szekularizációt követő könyvözönnek köszönhetően. Ekkor vált a Wittelsbachok 16. századi udvari könyvtárából Németország egyik legjelentősebb könyvtára. A kiállított kötéstáblák tehát ezer évet fognak át, s az egyes kötéseket tíz (!) jobbára egy-egy korszakra specializálódott német kötéskutató könyves szakember írta le: Claudia Bubenik, Anja Freckmann, Béatrice Hernad, Randall Herz, Cornelia Jahn, Rosa Micus, Marianne Reuter, Irmhild Schäfer, Michaela Schuller (ő osztrák) és a kiállítást szervező Bettina Wagner. Sajnos nem lehettem ott Münchenben, de nem is annyira a kiállítást, mint némelyik előadást sajnálom, például az itáliai reneszánsz kiváló ismerőjéét, az angol Anthony Hobsonét, Anja Freckmannét a későgótikus müncheni kötésekről, vagy éppen a magyar kötéstörténet szempontjából is fontos Ulrich Schreierről szóló előadást Michaela Schullertől. A megjelent katalógus a kiállításról szinte tökéletes tájékoztatást nyújt. A katalógus nagyszerű, de a kiállítás, hogy melyik korszakból milyen és hány kötést válogattak, az bennem némi hiányérzetet kelt. Ez lehet szubjektív megítélés, de a hozzáértő úgy érzi, hogy a kötések aránya nem tükrözi az ezeréves kötéstörténet produktumának arányait.

München – a BSB – gazdag koraközépkori ún. díszkötésekben, vagyis szó szerint kincset érő drágaköves ötvös- és elefántcsont-berakású kötésekben is. De a világon az összes fennmaradt díszkötés csak elenyésző része a ránk maradt gótikus és reneszánsz – különösen a német reneszánsz – bőrkötéseknek. Vaknyomásos, lemez és görgető díszítésű német reneszánsz kötés egy sem szerepel, pedig ezerszám van belőlük egész Közép-Európában, Münchenben is biztosan. Ha szépségben, vagy inkább ‘látványosságban’ nem is vetekszik az aranyozott reneszánsz kötésekkel (bár ez ízlés dolga), e kötések olyan korszak-meghatározó jelentőségűek, hogy legalább ízelítőként néhányat szerepeltetni kellett volna.

A legtöbb kötést Béatrice Hernad írta le (35), például az összes ötvöskötést (ezekről 2001-ben önálló kötete jelent meg), de a francia reneszánsz és a gazdagon aranyozott olasz, francia és angol barokk kötéseket, sőt a legszebb art nouveau és art déco kötéseket is. A könyv szerkesztője, Bettina Wagner 21 kötést, köztük egy 14. századi pergamen kopertát, két csuklyás-, két bőrmetszéses kötést, egy 16. század eleji ritka (!) papírkötést, több gótikus, néhány reneszánsz és két barokk kötést ismertet. Claudia Bubenik is leírt néhány gótikus és reneszánsz kötést, de ő írja le az egyik Münchenben őrzött korvina kötését is, komoly csalódást okozva. Három szerző csak egy-egy kötés leírására kapott megbízást.

Komoly tanulságul kell szolgálnia, hogy akár Bécsben, akár Lipcsében vagy Münchenben veszik tollukra Mátyás király pazar aranyozott kötéseit, a hiányosságok és tévedések megdöbbentőek. A tanulság, hogy a korvinák kötéseiről nem elég angolul és németül cikkeket írni, az összes eredeti korvina kötésről nekünk kell egy tisztességes könyvet kiadni! Mert például a korábbiakban idézett lipcsei kiállításon, a 43. tételként szereplő korvina, Konstantinos, VII. Porphyrogennetos: De caeremoniis aulae Byzantinae c. görög kódex (Lipcse, UB, Rep. I. 17) kötésénél meg sem említik, hogy alla greca kötés. Sajnos a gerincét új bőrrel borították, s e javítás során a jellegzetes görög kapitálist eltüntették. Bár ennek nyoma látható, mégsem fektet rá hangsúlyt Karpp-Jacottet. Az alla greca kötésre jellemző táblakiképzést, a fatáblák peremén végigvonuló hornyolást említi, de arról, hogy a korvinakötéseken a tartalomra vagy szerzőre vonatkozó felirat a háttáblán olvasható, kivéve a görög kódexeknél, miként itt is, ahol is ez az előtáblán van, egy szót sem ejt. – Ugyanez a felületesség, s félretájékoztatás tapasztalható a müncheni korvinát bemutató, 36. tétel szövegében. Claudia Bubenik 232 korvináról tud, mi csak 216-ról, de végül is a hiteles korvinák számáról még mindig folyik a vita. Viszont Bubenik a korvinák kötésének elemeit Otto Mazal és osztrák követői nyomán gótikus, olasz reneszánsz és maghreb-arab díszítőmotívumokból származtatja, de hogy egy Budán működő itáliai könyvkötőmester munkái ezek, amit már tíz éve bizonyítottunk több német és angol cikkben (és 1996-ban az Innsbruckban rendezett 24. Österreichischer Bibliothekartag alkalmával előadásban is, vö. Biblosschriften Bd. 168. 337–360.), arról mit sem tud.

A katalógus előszavát Rolf Griebel, a BSB főigazgatója írta, a három és fél oldalas szakmai bevezetőt Bettina Wagner. Ez tömör és informatív. Ahol csak lehetett, bajor és délnémet, sőt müncheni könyvkötőműhelyek, könyvkötőcéh kötéseit választották ki a kötéskiállításra (müncheni gótikus: 28–29., reneszánsz: 50–52., barokk: 64. és klasszicista: 66. tétel), valamint három különösen szép augsburgi reneszánsz kötést, amelyeket a szomszédos Augsburg világhírű polgárának, Johann Jakob Fuggernek készítettek. Éppen ebben a két délnémet városban érezhető, hogy az itáliai és a francia reneszánsz stílusra, annak átvételére itt milyen fogékonyak voltak.

Sokat elárulnak a kötéskiállítások választott címei, hogy ezek rendezői miként vélekednek a kötésekről. 1987-ben a mainzi Iparművészeti Múzeum kötéskiállításának címe: ‘Das Gesicht der Bücher’ volt, vagyis hogy ‘a kötés a könyv arca’; bevezetőnkben hivatkoztunk a lipcsei 2001-es kötéskiállításra: ‘Das Gewand des Buches’, azaz a könyv köntöse címet adták a kiállításnak; a most ismertetett katalógus címe: Außen-Ansichten, vagyis a könyvek ‘kinézete’, mert hiszen egy könyvről első benyomásunkat a kötésén keresztül kapjuk. Elég gyakran rendeznek Európa fejlettebb országaiban kötéskiállítást. Antverpenben 2005 októberétől 2006. január közepéig volt kötéskiállítás a Plantin–Moretus Múzeumban, amely a világörökség része híres nyomdájával és könyvtárával együtt. A katalógust a két kiváló németalföldi (belga és holland) kötéskutató, Elly Cockx-Indestege és Jan Storm van Leeuwen írta. Milyen jó lenne itthon is megjelentetni egy szép albumot a hazai könyvtárakban őrzött történeti és művészi könyvkötésekről!

Rozsondai Marianne

Mádl, Antal: Nikolaus Lenau und sein kulturelles und sozialpolitisches Umfeld. München, 2005. IKGS Verlag, 415 l. /Veröffentlichungen des Instituts für deutsche Kultur und Geschichte Südosteuropas (IKGS). Wissenschaftliche Reihe (Literatur- und Sprachgeschichte) Herausgegeben von Edgar Hösch, Thomas Krefeld und Anton Schwob, Band. 92./

Két jelentős személyiség szellemi találkozásának lehetünk tanúi e könyv lapjain. Az irodalomtörténész egy-egy író vagy költő „rejtélyének megoldására” teszi fel életét. Olyan ez, mint a nyomozó tevékenysége, csak ez a detektívmunka örömet jelent – nyilatkozta nemrég egy interjúban Mádl Antal. Számára a két legnagyobb rejtély Thomas Mann és Nikolaus Lenau volt és maradt. A 20. századi német próza óriása és a 19. századi osztrák líra nyughatatlan képviselője, akiknek élete és életműve két ellentétes világot takar. A germanista professzor most megjelent kötetét a lírikusnak szentelte.

A kötet címe meghatározó: a költő személyének és életművének hátterében a korszak kulturális és társadalmi képe bontakozik ki. Ez a megközelítés Lenau esetében nagyon is helyénvaló, hiszen művészete a 19. század első felének soknemzetiségű és színes kultúrájú talajában gyökerezik. Életét még egy kettősség; magyarországi német származása, ezáltal mindkét kultúrkörhöz való tartozása is gazdagítja. Nevezhetjük magyar lelkű, németül alkotó költőnek. E kettősségből eredhet állandó otthonkeresése, műveinek nyugtalan szomorú alaphangulata. A korszak is nyugtalan, feszültséggel terhes: az 1848 előtti idő: az osztrák Vormärz, a vele párhuzamosan futó magyar reformkorral.

A tekintélyes méretű könyv 5 nagy fejezetre oszlik, bevezető és részletes bibliográfia teszi teljessé. A fejezetekhez kapcsolódó témakörök némelyike korábban publikált és azóta új kutatási eredményekkel bővült. Az egész kötet összegző jellegű: egy szerző (Lenau) személye köré épülő hatalmas és sokirányú kutatómunka lezárása és eredményei. Ezt jelzik a fejezetcímek is: Ausztria és keleti szomszédainak kultúrája Lenau korában; Nikolaus Lenau életének és életművének aspektusai; Nikolaus Lenau és korának költői; Nikolaus Lenautól a 20. század irodalmáig; A Lenau-kutatás történetéről.

Az előszóban a kötet szerzője bepillantást ad saját tevékenységébe és szól könyvének tanulmányairól. Mádl professzor a 70-es évek elején a bécsi Collegium Hungaricum igazgatójaként közelről megismerhette az osztrák irodalmat, ez ösztönözte a további kutatásra, nemcsak a 20. századi, de korábbi írók és költők vonatkozásában is. Behatóan foglalkozott a Vormärz irodalmával, kiválasztotta a magyar származású Lenaut, akinek személye és életműve a Lenau-Gesellschaft központi kutatási témája lett. E társaságnak Mádl Antal alapító tagja (1964). A kutatás kiterjedt a költő kora előtti és utáni időszak kultúr- és irodalomtörténetre, sőt a legkisebb jelentőségű alkotókra is, tehát a 18. század végétől a 20. század elejéig. Alapos munkával felderítette és dokumentálta Lenau költészetét, környezetét és hatását az utókorra, a követőkre. Maga a korszak is mozgalmas, akárcsak a Habsburg Birodalom alkotóinak élete, akik egy multikulturális légkörben nőttek fel. A soknemzetiségű birodalomban minden népnek egyéni színezetű irodalma és művészete volt, amely az egészet gazdagította.

A kötetben olvasható tanulmányok kitérnek a Metternich-i osztrák világra, minden jó és rossz oldalával együtt, amikor és ahol a Vormärz radikálisabb és a biedermeier csendesebb irodalma párhuzamosan futott. Jó, hogy viszonylag nyugodt légkörben a kultúra a polgárság közös kincsévé vált, virágzott a színházi élet, a könyv- és folyóirat kiadás. Rossz, hogy az írók állandó harcban álltak a cenzúrával (sokszor külföldön nyomtatták könyveiket). Nagy szerephez jutott a pesti Heckenast Gusztáv kiadója és nyomdája. Az ellenállási mozgalmakban felszínre törtek az elfojtott indulatok: a magyar reformtörekvések, a lengyel felkelés, és a francia júliusi forradalom formájában. A szellemi világot a hegeli filozófia uralta. A kortársak Stifter, Grillparzer, Rosegger is helyet kapnak a könyvben.

Az első fejezetben Bécs korabeli irodalmi élete és Pest-Budával való kapcsolata bontakozik ki a 18–19. század fordulóján, egészen a 48-as forradalomig. Az osztrák irodalom Magyarország képe a 19. században, a magyarországi német könyvkiadás, élén az ismert Heckenast Gusztávval, aki számos osztrák szerző (pl. Stifter, Grillparzer) kiadója és a korabeli művészeti élet meghatározó személyisége volt.

A második fejezet Lenau életének és műveinek szentelt. Megismertet a költő hazájával (Magyarország, Ausztria) és választott hazájával (Amerika), mely utóbbi egy új élet kísérletének színhelye az új világban, de nem váltotta be reményeit. Taglalja kapcsolatát a romantikával, amely meghatározta a 19. század első felének szellemiségét.

A harmadik fejezet Lenau költőtársaival, a kortárs osztrák és magyar alkotókkal foglalkozik (bemutatja barátságát Anastasius Grünnel és Grillparzerétől eltérő történelemszemléletét Petőfi és Heine mellé állítja).

A negyedik rész már a Lenaut követő és Lenau-követő költőké, valamint az Ausztria-kép alakulását taglalja a 20. századi Ödön von Horváth, Joseph Roth, Gerhard Fritsch műveinek tükrében. Külön cikk foglalkozik a poéta kétnemzetiségű énjével, a nyelv, haza és identitás kérdéseivel.

Végül az utolsó rész képet ad a Lenau-kutatás mai helyzetéről és visszatekint a Nemzetközi Lenau-Társaság (Internationale Lenau-Gesellschaft) több évtizedes történetére. A szerző megjegyzi, hogy a költő ma is aktuális, általános emberi és esztétikai kérdései 150 év alatt sem vesztettek érvényességükből, hiszen az önkény, a gazdag-szegény ellentét, a szociális és nemzetiségi konfliktusok sajnos ma is élnek.

A kétnemzetiségű költő versbe öntött örömén-bánatán-vívódásain keresztül feltárul a soknemzetiségű Habsburg Birodalom; a 19. század kulturális és irodalmi élete, polgári világa, Bécs és Pest-Buda egyedi hangulata, a Vormärz forrongása a magyar reformtörekvések és a cenzúra árnyékában, a politika széthúzásában alkotó művészek egységes vágya az örök értékek a jó és szép után. Mindez Lenau különleges, vívódó-borongó személyiségének és művészetének segítségével, Mádl Antal feltáró és értelmező munkája nyomán. A kötetet kézikönyvként ajánlhatjuk a Lenauval részletesebben foglalkozó egyetemistáknak éppúgy, mint a 19. század osztrák irodalmát oktató tanároknak.

Muth Ágota Gizella

 


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.