stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



közlemények

Egy padovai magyar diák. A montserrati kolostor könyvtárának kéziratkatalógusát böngészve bukkantam egy némi figyelmet érdemlő adatra, amely tudtommal még nem ismert a magyar diákok peregrinációit kutatók előtt. A 986-os jelzetű, 15. századi, különféle kánonjogi traktátusokat tartalmazó kézirat 179. folióján a következő bejegyzés található Alexandre Olivar katalógusa szerint:

Die xi. Novembris 1445 in festo martini de mane Creavi.

Bachalarium dominum Thomam (…kihagyás…) de buda Ungarum.

in scolis domini Angeli de castro praesentibus (?) domino Georgio de Ulma[1] Universitatis juristarum rectore . et domino johanne et domino . paulo . polonis…[2]

A szöveg felkeltette az érdeklődésemet, és megrendeltem egy másolatot a kéziratoldalról. A bejegyzés a következőképp folytatódik:

paulo polonis] et multis aliis scolaribus Juris canonici . Et his cum sollicitatibus requisitis

in iure canonico . et repetiit causam. de cetero de testibus . et rogatus fuit

Johannes notarius conficere in sententiarum[3]

Magyarán egy bizonyos Tamás, budai magyar diák baccalaureatusáról van szó, amit Angelo da Castro iskolájában (osztályában) szerzett meg, Georg von Ulm, az egyetem jogi hallgatóinak rektora, illetve János és Pál lengyel diákok és több más kánonjogot tanuló tanú jelenlétében. A bejegyzést, amely feltehetően egy diploma piszkozata, egy bizonyos Johannes notarius készítette. Valószínűsíthetjük, hogy a vizsgát Tamás kánonjogból tette le.

Nagyon rövid kutakodás után kiderült, hogy Tamás a padovai egyetem diákja volt, ahol Angelo da Castro az 1440-es években tanított kánonjogot. A bejegyzés minden szempontból hitelesnek tűnik, hiszen Georgius de Ulma (pontos nevén, mint az más diplomákból kideríthető, Georg Ehinger von Ulm) valóban ekkortájt volt a kánonjogi tanulók rektora. Róla az első ismert feljegyzés 1438. július 17-én készült, amikor még közjogot tanult, és 1446. június 6-án találkozunk vele utoljára, amikor mindkét jog doktorává avatják.[4] Rektori kinevezéséről is van adatunk, ez 1445. április 17-ére datálódik, és a következő év Húsvétjáig volt érvényes. Tudjuk, hogy a rektori pozíciót mindig a legkiválóbb előmenetelű és legrégebben az egyetemen tanuló diákok szokták betölteni, általában, mint itt is, egy évig.

Megpróbáltam további adatokat is szerezni a budai illetőségű Tamásról, de vezetéknév híján nem jártam sok sikerrel. Minden bizonnyal azért nem szerepel a neve a diploma piszkozatában, mert túl bonyolult volt egy nem magyar anyanyelvű írnok (jelesül Johannes notarius) számára. Két magyarországi Tamást is említenek a padovai egyetem vizsgáiról fennmaradt igazolások és diplomák, de nem valószínű, hogy bármelyikük azonos lenne az itt említettel. 1430. július 1-jén szerez licenciátust kánonjogból Thomas Armenius Michaelis de Buda, tehát ő 15 évvel később bajosan szerezhetett volna egy ennél alacsonyabb fokú végzettséget.[5] 1450. augusztus 29-én egy bizonyos Rutai (Rudai?) Tamás, vasvári kanonok Nicola da Bari egri püspök kíséretének tagjaként részt vesz Kisvárdai István kánonjogi doktorrá avatásán, ez a dátum viszont túl kései ahhoz, hogy akár itt az említett budai Tamásról lehessen szó.[6] Ez a két említett adat különben régen ismert a magyarok középkori egyetemjárását kutatók előtt, mindkét diák szerepel Veress Endre padovai magyar diákokról írt alapvető munkájában.[7] A montserrati kódexben talált Tamás viszont nem szerepel sem ott, sem az egyetem aktáit kiadó olasz dokumentumkötet-sorozatban. Valószínűleg a diploma egyetemi másolata elveszett, és feltehetjük azt is, hogy Tamás talán csak ezt a grádust szerezte meg padovai egyetemen. A kánonjogi tanulmányait meg kellett hogy előzze néhány évnyi tanulás a facultas artiumon, de sajnos nem tudjuk, hol. Tulajdonképpen akár Padovában is tanulhatott, hiszen az egyetemen fennmaradt adatok elsősorban a magasabb fokozatok megszerzéséről tudósítanak, főleg doktorátusról, ritkábban licenciátusról, holmi baccalaureatusról a legritkább esetben.

Épp ezért, ha nincs is különösen nagy jelentősége a nem azonosított Tamás padovai tanulmányainak, az adat arra mindenképp figyelmeztet, hogy sok középkori magyar peregrinusról nem tudunk, és számukat feltehetően magasabbra kell becsülnünk a hivatalos oklevelekből kihüvelyezhetőnél. Főként, hogy a középkori oktatási központok közül a padovai egyetem története az egyik legjobban feldolgozott. Ebből a szempontból érdemes összehasonlítani Veress Endre gyűjtését a padovai magyar diákokról az 1970-es években publikált egyetemi akták teljes anyagával. Alig néhányan vannak, akik nem kerültek fel (tanúként vagy vizsgázóként) Veress listájára. Csak az 1406 és 1450 közötti időszakot vizsgálva ezek a következők: Albertus de Vetis (Vecsés?) de Hungaria, „artium doctor et utriusque iuris scolare”, aki jelen volt Jacobus de Breda (Jan van Breda) orvosdoktori és Johannes Alart de Gandavo (Jan Alart van Ghent?) jogi doktori vizsgáján,[8] Korbáviai Miklós kalocsai érsek, aki kánonjogi tanulóként számos oklevélben[9] szerepel 1411-ben; Paulus Glowynsky, aki ugyan lengyel származású, de pécsi prépost volt 1447. május 17-én, amikor részt vett a plocki Johannes de Lassothii jogi vizsgáján; ugyanezen a vizsgán szerepelt tanúként a magister artium Garai Pál;[10] végül egy firenzei származású egyházi tisztségviselőt említhetek, Giovanni Pandolfo Bondalmonti pécsváradi apátot, aki 1411-ben szerzett doktorátust a szabad művészetekből. Rajtuk kívül talán még néhány olyan, a magyar királyságból származó hallgató lehet, aki a tengermellékről, Szlavóniából vagy Horvátországból származott, és elkerülte a figyelmemet, vagy egyértelműen szláv neve miatt szándékosan mellőztem.

Összességében valamivel több mint 30 padovai magyar diákról tudtunk ebből a 45 évből, mostantól hozzájuk csaphatjuk a budai illetőségű Tamást is. A 15. században Konstantinápoly eleste előtt a velencei befolyás alatt álló padovai egyetemen átlagosan minden évben 800 diák tanult. Ezzel a kor negyedik legnagyobb egyetemének számított.11 1457 után a diákok száma megcsappant, és körül- belül 300-ra esett vissza, viszont az ő diplomáik már jóval nagyobb százalékban maradtak fent, és több magyar diákot is találunk köztük. Megállapíthatjuk, hogy ha nem is tartozott a legfontosabb egyetemi natiók közé a magyar, Padovában jelentékeny számban képviseltették magukat a magyar diákok.      Végezetül még egy szót a montserrati kódexről, amely a bejegyzést tartalmazza. Azt reméltem, esetleg közelebb visz a magyar diák identitásának meghatározásához, vagy egyéb magyar vonatkozású adatokat is tartalmaz. Sajnos csalódnom kellett. A kánonjogi kompilátum több anonim művet tartalmaz (Summa super titulis decretalium, Casus Decretalium Gregorii IX stb.), amelyek valószínűleg mind a padovai egyetem kurzusaihoz köthetők. Számos kortárs kéziratos bejegyzés szerepel még a könyvben, de egyik sem kapcsolható Magyarországhoz. Feltehetően a diplomát lejegyző Johannes notarius tulajdona volt (vagy lett) 1445 körül a kódex, és ő maga lehetett katalán vagy spanyol származású. A kódex 181. folióján szereplő rövid bejegyzés, amely egy szőlőbirtok művelésével kapcsolatos, és szintén említ egy Johannest, feltehetően ugyancsak az ő kezétől származik. Egy bizonyos Paulus Bivilaqua de Labobia szőlejéről van szó, ez is valószínűsíti, hogy a jegyző a mai Spanyolország területéről került a padovai egyetemre, és oda is tért haza, a kódexszel és egy Tamás nevű magyar diák kánonjogi tanulmányainak egyetlen fennmaradt bizonyítékával együtt.12

Seláf Levente


közlemények

Veri amans, moribus gravis … Vitringas Testimonium für Stephanus Ványai, Franeker den 11. Juli 1714. Daß der Franeker Professor der Theologie Campegius Vitringa Sr. (1659–1722)[11] einen wahrlich großen Namen in Europa hatte, ist genügend bekannt. Schon bei seinem Tod memoriert der dann regierende Rector magnificus der Universität, Prof. Joannes Ortwinus Westenbergius, daß Studenten „ex ultima Hungaria, Polonia, Gallia, Scotia, Germania, omnique Belgio“ ihren Weg zu der kleinen friesischen Universitätsstadt fanden, und zwar in so großer Zahl, daß die Hörsäle die Menge von Studiosi öfters nicht fassen konnten („ut auditoria eos saepe non caperent“).[12] Ihrerseits sorgten diese Studenten für eine weite Verbreitung von den Ideen ihres Lehrers, sowohl gedruckt, als auch handgeschrieben.

Was das letzte betrifft haben die ungarischen Studenten sich unbedingt tüchtig beteiligt. Sie nahmen nicht nur eine große Anzahl seiner gedruckten Schriften mit zurück nach Ungarn, bzw. Siebenbürgen, sondern auch zahllose Mitschriften, Exzerpte und handgeschriebene Annotationen „ex ore Campegii Vitringa“, von welchen die Mehrzahl – gleich oder erst viel später – einen Platz in mehreren (öffentlichen) Bibliotheken und Archiven fand.

Daneben fanden Vitringas theologische Auffassungen auch dem Inhalt nach, Anklang in der ungarischen Welt. Noch während seines Lebens – im Jahre 1722 – erschien in Frankfurt an der Oder eine ungarische Übersetzung von seinem Typus theologiae practicae, sive de vita spirituali ejusque affectionibus commentatio (Die Erstausgabe: Franeker 1716),[13] indem – um nur ein einziges Beispiel zu nennen – mehr als fünfzig Jahre nach seinem Tod die „Theologia Campegii Vitringa“ von dem Professor Michael Pap Szathmári (1737–1812) am protestantischen Collegium im siebenbürgischen Klausenburg, d.h. Kolozsvár [lat.: Claudiopolis, heute Cluj-Napoca (Rumänien)], noch ausführlich behandelt wurde.[14]

Wie faszinierend diese Rezeptionsgeschichte auch sei, in diesem bescheidenen Beitrag beschränken wir auf ein Thema von viel geringerem Umfang: Ein eigenhändig geschriebenes Testimonium, das Vitringa im Jahre 1714 einem seiner vielen ungarischen Studiosi, als Beweis von dessen lobenswertem Fleiß und großer Tüchtigkeit, mitgab. Das Stück befindet sich heute im Archiv des illustren – im Jahre 1531 gegründeten – protestantischen Collegium zu Sárospatak,[15] wo wir es – im Sommer 1992 – zwischen vielen anderen gedruckten und handgeschriebenen Franekerana zufälligerweise fanden.

Über den Empfänger des Testimonium, Stephanus Ványai [ung.: Ványai István],[16] wissen wir leider wenig. Wahrscheinlich – und es läßt sich jetzt anhand der neulich (1998) publizierten Matrikelausgabe[17] auch tatsächlich feststellen – hat er mit dem Theologiestudium in Sárospatak angefangen, wonach er – wie so viele von seinen protestantischen Landsleuten – sich nach den Niederlanden begab: „Um den Verstand zu schärfen und sein Studium endgültig zu vollenden“, so lesen wir („ad acuendam prudentiam studiaque sua polienda limandaque“).

Das Testimonium berichtet, daß er zuerst ein Jahr („per annum“) in Utrecht („Trajecti ad Rhenum“) studierte und von da nach Franeker gezogen ist („inde ad nos transiit“). Das letzte ist zugleich eine Bereicherung unserer Kenntnisse: Bis jetzt wußten wir ja, über Stephanus Ványai und seinen Verbleib in den Niederlanden, kaum mehr, als daß er sich am 24. September 1713 – „gratis“ – in das Franeker Album Studiosorum hatte einschreiben lassen (siehe dazu das AStF, Nr. 10899: Stephanus Wanyainus, Hungarus).[18] Die Datierung des Testimonium – den 11. Juli 1714 – markiert zugleich die Dauer seines Aufenthalts in Franeker, was Vitringa selbst im Text noch einmal bestätigt („et tantundem fere temporis apud nos exegit“). Auch informiert das Testimonium uns sachlich über Vitringas Tätigkeit in dieser Zeit, sowohl was die Themen seiner Vorlesungen an der Akademie betrifft, als auch über die Vorlesungen bei ihm zu Hause.

Damit fällt der Vorhang nahezu definitiv. Wie und wo Stephanus Ványai später Pfarrer in Ungarn geworden ist, wissen wir nicht. In einer ersten offiziellen Übersicht der Kirchengemeinden und ihrer Pfarrer, die aus den Jahren 1725–1729 stammt, stoßen wir aber auf einen gewissen István Ványai als Pfarrer („prédikátor“) von Tiszapalkonya, im Komitat Borsod.[19] Es ist nicht unwahrscheinlich, daß der Träger von Vitringas lobendem Testimonium und dieser Dorfpfarrer ein und dieselbe Person gewesen sind.[20] Die Sárospataker Matrikel meldet noch, daß Stephanus Ványai im Jahre 1726 in Erlau, d.h. Eger, eingekerkert war: „Carceras [sic] passus Agriae A. 1726“ – wegen des Glaubens, so kann man vermuten.

In den bestehenden – biographischen und bibliographischen – Lexika aber sucht man seinen Name ergebnislos.

Der Text des Testimonium, von Vitringa ’aus einem Guß’ geschrieben auf einem zusammengefalteten Bogen [ff. 51–52], bildet den Teil einer Handschriftensammlung [Sign.: Kt. 546], die im Jahre 1813 in den Besitz des Sárospataker Collegium kam. Die Blätter wurden nachträglich fortlaufend numeriert.

 

Gerne widmen wir Vitringas Testimonium, das hier zum ersten Mal mit einer deutschen Einführung – als eine von feinem Sprachgefühl zeugende lateinische Sprachübung – veröffentlicht wird, dem verehrten Socius, Herrn Dr. Jan Sanders, der wie kein anderer manche weite Studienreise unternahm: „Veri amans“, und – eingedenk seines hohen Amtes von „Magister morum“ – immer „moribus gravis“.

Lecturo Gratia et Pax a Christo Domino.

Laudabilem huc usque cursum fecit in Domino doctrina virtuteque Vir Ornatissimus, Frater in Christo charissimus, STEPHANUS VÁNYAI, Gente Hungarus, qui hoc anno Almae huic nostrae civem apraestitita honestum, et boni exempli.

Consecratus ille Rei Divinae, in Patria sua se jam induerat cultu, in hunc usum necessario, feceratque luculentum in Eruditione sacra profectum. Quando affectus desiderio instituendae peregrinationis ad acuendam prudentiam studiaque sua polienda limandaque, se convertit ad Academias Belgii inspiciendas, facturus periculum, an frugem aliquam spiritualem apud eas colligere posset. Hoc consilio Trajecti ad Rhenum, quam sibi primam elegerat exercitationis suae sedem, per annum haesit. Inde ad nos transiit, et tantundem fere temporis apud nos exegit, integra laude et existimatione. Universam enim vitae studiorumque suorum disciplinam sic composuit, ut exspectes a Viro prudente, qui dudum praetervectus scopulos lubricae aetatis semitam virtutis certo pede calcare didicit. Ubique modestus, verecundus, veri amans, moribus gravis, honestatis pietatisque interioris studiosus, pensum suum in timore Nominis Divini diligentissime ursit, in id pro viribus connisus, ut viam Domini non qualitercunque sed accurate et scienter intelligeret, et interiora Fidei nostrae mysteria rite digesta sano complecteretur judicio: sive publicos coluerit hujus [52] loci Doctores, quorum institutiones sibi conducibiles fore arbitratus est, sive privis lucubrationibus Scripturam S. sedulo ruminaverit, utilesque alios evolverit libros quos sibi in usum commendatos habuit. In quo dum fuit, Scholas meas qua Academicas qua Domesticas, in quibus Doctrinam Religionis nostrae tradere, Verbum Divinum commentari, et Fata Ecclesiae ex historia enarrare atque illustrare soleo, impiger frequentavit, measque illas doctrinas animo puro et veritatis reverente lubenter admisit. Sic non est quod dubitem, quin voti damnas evaserit, et ex laboribus suis et ex commerciis Doctorum hominum solidum fecerit speratumque fructum, promptuariumque suum, quod ut prudens scriba Regni caelorum curae habuit optima quaque ratione instruere, non contemnendis subsidiis auctius reddiderit. Talem certe se mihi probavit, qualem affectu meo dignissimum habui, et in usum ac decus Ecclesiae baptiteb paratum. Deum ex animo veneratus, ut sua providentia, favore, gratia, eum porro prosequatur, lumine Spiritus sui ducat ac collustret, salvum atque incolumem suis reddat, atque ad dotes suas explicandas latum ei aperiat Evangelii ostium, quo Domino suo fidelem ac fructuosum cpraestetc Ministrum, et stadio vitae cum bona conscientia decurso aeterna Ejus participet gaudia.

Franekerae, a.d. Jul. XI.

MDCCXIV.

C. Vitringa[21]

Notae criticae:

apraestitita     –    leg.: se praestitit

baptiteb          –    forma mixta: optime x apte, leg.: apte

cpraestetc      –    leg.: se praestet*

Ferenc Postma


közlemények


In memoriam 1956.

Egykorú híresztelések Kościuszko magyarországi tartózkodásáról. A Kościuszkóval foglalkozó hazai szakirodalom behatóan foglalkozott azzal a széleskörű érdeklődéssel, amellyel a magyar társadalom kísérte az általa vezetett lengyel függetlenségi harcot.[22] Rámutattak annak a mély rokonszenvnek az okaira, amely a hagyományos lengyel–magyar kapcsolatokon kívül főként azzal az analóg történelmi helyzettel magyarázható, amely a két országot a 18. század kilencvenes éveiben jellemezte. A lengyelországi függetlenségi harc éveiben bontakozott ki Magyarországon is az a magyar jakobinus mozgalom, amely éppen a lengyel példa nyomán kísérelte meg a Habsburg abszolutizmussal szemben egy hasonló felkelés kirobbantását és a szabadság kivívását. [23]

Egy más alkalommal kimutattuk, hogy ez a fokozott érdeklődés és rokonszenv mennyire tükröződött a korabeli magyar sajtóban is. [24] Mindkét jelentős és népszerű magyar újság, a bécsi Magyar Hírmondó és a Magyar Kurír élénk figyelemmel kísérte a nyolcvanas évek végétől kezdve a lengyel konföderációs országgyűlés eseményeit, és a lengyel nemesi reformtörekvéseket. Mindezeket úgy értékelték, hogy Európában is „kezdenek a nemzetek Washington filozófiájával élni,” és közéjük sorolták a lengyel és a magyar függetlenségi törekvéseket. Példaként emlegették a magyar újságok a lengyel nemesség áldozatkészségét is. Amikor pedig a Kościuszko által vezetett nemzeti felkelés kibontakozott, e harcokat is nagy figyelemmel kísérték az újságok. Mindez időben – 1794-ben – egybeesett a magyar patrióta nemesek és értelmiségiek kis csoportjának az I. Ferenc abszolutizmusa elleni szervezkedésével; amelynek egyik ösztönzője és mintája éppen a lengyelországi mozgalom volt. A bécsi Magyar Hírmondó nemcsak beszámolt rendszeresen ezen eseményekről, hanem több ízben írt Kościuszkóról is; egy alkalommal pedig „egy jó ismerőse nyomán” közölte a lengyel szabadsághős életrajzát is.[25] E viszonylag részletes és meleg hangú életrajz, valamint annak megjelölt forrása arra vall, hogy a szerkesztők kapcsolatban álltak olyanokkal, akik jól ismerték a lengyel hazafi életének jelentős állomásait. Nem hiányzott ezek közül annak megemlítése, hogy Kościuszko Washingtonnal és Lafayett-tel baráti kapcsolatban volt.

Az egykorú magyar újságok élénk érdeklődése és rokonszenve mellett más források is bizonyítják, hogy Kościuszko harcait mily nagy érdeklődéssel kísérte a magyar közvélemény egy része, de egyszersmind a bécsi hatóságok is. Ezt tanúsítják azok a levéltári források, amelyek a bécsi Belügyminisztérium levéltárában találhatók. Ezek azt bizonyítják, hogy azokban az években mennyire szóbeszéd tárgya volt a lengyel hadvezér személye, és hogy ezek sorában valódi és valótlan hírek egyaránt szárnyra keltek. Nem érdektelen az az érdelődés sem, amivel a bécsi besúgó apparátus mindezt figyelemmel kísérte. Ezek között talán legérdekesebbek azok az értesülések, amelyek Kościuszko állítólagos magyarországi tartózkodásáról szóltak. A titkos informátorok szükségét érezték annak, hogy ezekről jelentést küldjenek gróf Barco budai generálisnak.

A témával foglalkozó, ismertetendő besúgó jelentés közül az első 1794. október 2-án kelt,[26] tehát még csaknem egyidőben Kościuszko Maciejovicénál folytatott harcaival. Igaz, hogy ekkortájt következett be az ő és a vezérkarának fogságba esése is.[27] A dokumentum egy bizonyos Schergernek Kościuszkóról szóló híreit tartalmazta. A levélíró arról tudósította felettesét, hogy amikor július végén – bizonyára a fürdő szezon vége felé – Bártfára érkezett, már csak néhány magyart talált a városban. Fürdőzés közben mégis kereste az alkalmat, hogy érdeklődjön az ottani történésekről és a közszájon forgó hírekről. Biztosította őexcellenciáját, hogy Galíciában és nálunk minden rendben van a „francia veszéllyel” kapcsolatban. Azt is közölték vele, hogy Kościuszko (akinek a nevét „Kociuskó”-nak írta), Lengyelországban harcol a poroszok ellen. Úgy látta azonban, hogy erről nem mernek nyíltan beszélni, mert véleménye szerint Magyarországon is terveznek egy felkelést a szabadság és az egyenlőség kivívása érdekében. Vagyis a jelentés szerint Bártfán és környékén szóbeszéd tárgya volt Kościuszko szabadságharca. Bár a levél viszonylag kevés információt tartalmazott Kościuszkóról, mégis az az érdekessége, hogy még a harcok idejéből származik és a város lakóinak e témával kapcsolatos híreszteléseiről számolt be.

A felkelés leverése után sem szűntek meg a lengyel hadvezérrel kapcsolatos szóbeszédek, amelyeket két évvel később is jelentésre méltónak ítélt egy a közhangulat figyelésével megbízott ulánus tiszt. Ő 1796. május 12-i dátummal a Budán állomásozó gróf Barco generálisnak még mindig Kościuszkóval kapcsolatos helyi pletykákról jelentett.[28] Feljegyzésében a lengyel szabadságharcosról az évekkel korábban elterjedt híreket ismételte meg, de egyszersmind beszámolt a magyarországi tartózkodással kapcsolatos vélekedések cáfolatáról is. Jelentését éppen ezzel a szenzációsnak minősített értesüléssel kezdte. Egyesek ugyan azt állították – kezdte levelét – hogy Kościuszko háromszor járt a megyéjükben: kétszer a Nagy-Alikal közelében lévő Wironában – miként ezt már két évvel korábban jelentette, – harmadszor pedig Bernhardt viceispánnál. Ezt követően előadja korábbi információi alapján az üggyel kapcsolatos előző értesüléseit, amelyek alapul szolgálhattak az általa is elfogadott tévedésnek.

Egy bizonyos Szent-Iványi komisszáriusra hivatkozik, akinek volt egy Turner nevű vámos rokona. Turnert, mivel úgy hírlett, tud valamit Kościuszko látogatásáról, egy alkalommal beidézték Terebesre[29] kihallgatás céljából. Itt a comissio előtt azt állította, hogy Kościuszko háromszor is járt Magyarországon. Minden alkalommal Wironán át érkezett, ahol Turner vámosként működött. Ezen állítása valódiságára nézve meg is eskették.

A jelentés írója a továbbiakban beszámol e hír cáfolatáról is. Volt Turnernek egy Lehotzki nevű barátja, aki szintén vámos volt. Ő szinte egy időben két hivatalos levelet is kapott; az egyiket Bernhardt viceispántól, a másikat Szent-Iványi viceispántól. Lehotzki mindkét írást nyomban továbbította barátjának, Turnernek. Bernhardt levelében azt kérte Lehotzkitól, hogy haladéktalanul küldjön a felsőbb hatóságnak egy titkos üzenetet, amely szerint nem Kościuszko, hanem a titkára járt Magyarországon,[30] ő volt az, aki Wironán át magyar földre érkezett. Úgy látszik, nagyon fontosnak vélte ezen üzenet továbbítását, mert azt fűzte még hozzá, hogy a késlekedés az életébe is kerülhet. Lehotzki egyetértett, de mivel nehezére esett az írás, Turnert kérte meg, hogy továbbítsa a levelet az illetékesekhez. Egyébként ő Bernhardtot hűtlenséggel is vádolta.

A bécsi Belügyminisztérium levéltárából idézett két jelentés újabb dokumentumai Kościuszko magyarországi népszerűségének. Nem csökkenti ezek értékét az a körülmény, hogy tartalmilag valótlan állítást tartalmaztak, mert a lengyel függetlenségi harc iránti érdeklődést és a Kościuszko iránti rokonszenvet így is bizonyítják. Az Észak-kelet Magyarországon elterjedt szóbeli híresztelések – a magyar viszonyok hasonlósága miatt – azt is bizonyítják, hogy a társadalom bizonyos körei reménykedtek a lengyel példa követhetőségében is. Mert a két jelentésben található esetek mögött bizonyára szélesebb társadalmi körökben elterjedt reménykedések lehettek, ezen esetek nyilván csak a jéghegy csúcsai voltak. Ezt bizonyítja az a nagy figyelem is ami a besúgókat jellemezte ezen ügyben, hiszen még az események után két évvel is foglalkoztak vele, és igyekeztek az újabb információk nyomán korábbi jelentéseiket korrigálni. Az eset azt is igazolja, hogy a politikai szóbeli kommunikáció történetének a legfőbb forrásait a korábbi században, miként a 20. századi diktatúrák történetében is, a belügyi hatóságok iratanyaga képezte.

Kókay György


közlemények

Tankönyvkritika a reformkori sajtóban. A tankönyv az iskolai oktatás legfontosabb eszköze, a tankönyvkiadás pedig évszázadok óta az oktatásügy egyik lényeges, sok vitát kavaró eleme. A tankönyvek közvetítik a tanulók számára a korszak uralkodó szellemiségét, követniük kell a tudományok fejlettségi szintjét, ugyanakkor csak leszűrt és kikristályosodott ismereteket tartalmazhatnak. A tankönyv anyagának meg kell felelnie a tanulók életkori sajátosságainak, a logikusan tagolt világos szerkezet, a jól érthető és nyelvileg kifogástalan stílus is alapkövetelmény. Terjedelme ne legyen túl nagy, külső kiállítása keltse fel a tanulók figyelmét. A jó és sikeres tankönyv – a magas példányszám miatt – óriási üzleti lehetőséget jelentett a szerzők és kiadók számára. Így volt ez a reformkorban is, amikor a korábbi időszakhoz képest sokkal több tankönyv jelent meg.

A magyar tankönyvtörténet[31] igen érdekes és fontos korszaka a 19. század első fele. A reformkor időszakában felerősödő nyelvmozgalom szerves részeként jelentkeztek a magyar nyelv iskolai tanításáért és az iskolai oktatás magyar nyelvűségéért vívott küzdelmek. A magyar oktatási nyelvért folytatott küzdelem szorosan összefügg a tankönyvek nyelvének kérdésével is, hiszen ezek voltak azok az évek, amikor a latin és német nyelvű tankönyvek mellett egyre nagyobb számban jelentek meg alsó- és középszintű iskoláinkban korszerű tudományos ismereteket közvetítő magyar nyelvű tankönyvek.

A felvilágosodás korában lapjaink, folyóirataink sok tankönyvről közöltek hosszabb-rövidebb méltatást, de ezekben kevés volt a valódi bírálat, inkább ismertetésnek tekinthetők. Mégis nagy szerepe volt ezeknek a közleményeknek, hiszen az ország egymástól távol eső vidékein lévő iskolák tanárai a nyomdák katalógusain kívül többnyire csak ezekből az újsághírekből értesülhettek az elkészült munkákról, azok áráról, és csakis így rendelhették meg az új könyveket. Az ismertetések kiemelték a könyvek erényeit, de a hibákról ritkán szóltak. A reformkor időszakában egyre több magyar nyelvű tankönyv jelent meg, az ezekről szóló hírlapi- és folyóirat tudósítások száma is emelkedett. Jelentős változás azonban az, hogy míg korábban csak ismertették a lapokban a tankönyveket, az 1820-as 30-as évektől kezdve egyre inkább jellemzővé vált a valódi, mai értelemben vett, a könyv tudományos és pedagógiai vonatkozásaira is kiterjedő tankönyvkritika.

Egyes megjelent tankönyvbírálatokban rövidebb-hosszabb eszmefuttatásokat olvashatunk tankönyvelméleti kérdésekről is. Szontagh Gusztáv például egy tankönyvbírálatában kifejti,[32] mennyire más követelményeket kell támasztani egy tudományos művel és egy tankönyvvel szemben. A tudo- mányos kézikönyv esetében követelmény, hogy az figyelembe vegye a legújabb eredményeket, hogy részletesen és kimerítően szóljon az adott tudományterületről. A tankönyv célja azonban más – vallja a szerző. „Az oktatás tárgyai tömérdekek, az idő rövid, az iskolában tehát nem lehet mindent tanulni, elég ha ott mívelődésünk alapja vettetik meg, mellyen azután az önmívelés tovább építhet.” A tankönyvnek tehát csak az adott terület legalapvetőbb tudnivalóit kell magába foglalnia, de azt „világos rendben és előadással. Alaposnak kell lennie, de nem az érthetőség rovására.” A tanár feladata, hogy a tankönyv szövegét kiegészítse, figyelembe véve tanítványai életkorát, érdeklődését és szükségleteit. Ezeket a ma is helytálló tankönyvelméleti megállapításokat különböző megfogalmazásokban számos reformkori ismertetésben és bírálatban megtalálhatjuk.

Ezekben az években születtek meg az első tankönyvekről szóló elméleti jellegű írások is. Matuskovich József[33] bencés szerzetestanár 1842-ben jelentette meg tanulmányát „A magyar iskolakönyvek ügyében” címmel az Athenaeumban.[34] Örömmel ír arról, hogy az élet minden területén egyre inkább tért hódít a magyar nyelv. Úgy látja, hogy ha a tankönyvek is magyarul íródnának, az nagy mértékben elősegítené a már megindult folyamatot. Jó magyar nyelvű tankönyvek azonban nincsenek, ezért azt javasolja, hogy az állam írjon ki nyílt pályázatokat a tanárok számára tankönyvek írására, illő díjak felajánlásával. A tankönyvpályázatok legyenek jeligések, és a bírálók az adott tudományszak jeles művelőiből, illetve az adott tantárgyat oktató legkiválóbb tanárokból kerüljenek ki. A szerzetesrendek elöljárói pedig „a jelesebb tehetségű” tanároknak „kötelességükké tehetnék” a tankönyvírói munkát. Ezeket a tanárokat aztán egy időre mentesíthetnék a tanítás alól, ellátnák a munkához szükséges szakirodalommal, így gyorsan elkészülhetnének az olyannyira szükséges magyar nyelvű tankönyvek.

1845-ben jelent meg a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban „A czélszerű iskolai kézikönyvek szüksége s mikénti szerkesztése” címmel egy tanulmány, amelynek szerzője Homolay Endre református kollégiumi tanár volt.[35] Cikkének első részében bemutatja a korabeli iskolák tankönyvhasználati szokásait.

„Vessünk pillanatot, ha úgy tetszik, nagyobb tanodáink tanító-termeibe: itt az egyik oktató diktál, társa iskolán kívül íratja le tanítványaival füzeteit, a harmadik egy vagy más tudományban használ ugyan kézikönyvet, de ezt minden általa előadandó tanulmányra ki nem terjesztheti; miért? erre könnyű a felelet: mert hol nem vetettünk, ott nem arathatunk; hol nincs czélszerű kézikönyv, ott kézikönyv szerinti oktatás nem gondolható.”

A szerző szerint a leírt helyzet az általános, és ebből ered jó néhány további súlyos probléma. Ha a tanár maga diktálja le tanítványainak a tankönyvszöveget, akkor – „a holt betűkkel vesztegetjük drágaságoknál drágább időnket”; ha viszont házi feladatként adja a tanár az iskolai órán később feldolgozandó tananyag előzetes lemásolását, akkor „olly tetemes hibák csúsznak be azokban, hogy a tanítvány – kivált ha tizediktől vagy huszadiktól írta le tanulmányait – hibásan írott szók és mondások tömkelegéből ki vergődni nem tud…” Az egyetlen megoldás a jó tankönyv. De milyen legyen a „czélszerű kézikönyv”, mi legyen a tartalma, és milyen módszerrel legyen feldolgozva?

A jó tankönyv „a tudomány alapvonalait rajzolja”. De ez nem elég, mert a tankönyv nem önmagában tölti be funkcióját, hanem a tanár közreműködésével:

„Az illető oktató – belátása s ügyessége szerint – ahhoz csatolt fölvilágosító, a tudományt részleteiben fejtegető magyarázatot élőszóval terjesszen tanítványai elébe.”

Így, a tanár élőszóbeli magyarázatai nyomán teljesedik ki a tankönyv igazi funkciója: ily módon

„a holt betű nem tartandja fogva a tanulót, meg nem szegi magasba emelkedő szellemi szárnyait; de ellenkezőleg, a tudományt megkedveltetvén vele, elevenítendi lelkét, szabadabb és biztosabb mozgást engedend azon ország felé, mellyből a szellem vétetett, mellyben a szellem leli hazáját.”

Tanulmánya második részében Homolay Endre erre a kérdésre keresi a választ: „Ha igaz, hogy a czélszerű kézikönyvek az alapos oktatáshoz szükségesek, hogy lehetne azokra szert tennünk, ezeknek szerkesztésében czélhoz vezető eszközöket választanunk?"

A szerző majdnem pontosan azt javasolja, mint három évvel korábban katolikus tanártársa. A protestáns kollégiumi tanárok egyházkerületi gyűlések alkalmával terjesszék a jelenlévők elé a szükséges tankönyvek listáját, s kérjenek jelentkezőket e könyvek megírására. Az a tanár vállalkozzon erre a munkára, „ki arra hivatva érzi magát”, s annak a tankönyvnek a megírását „vállalja föl”, amellyel „tudományos pályáján leginkább foglalatoskodék, melynek – lényegébe hatolván – szellemét fölfogta, azt részleteiben is ismeri”. A tankönyvek elkészült kéziratai azután „illető megvizsgálás végett adassanak az e végre kinevezendő bíráló választmánynak által, melly a jövő gyűlés alkalmával adja be eziránti véleményét”. De egy másik megoldást is ki lehetne próbálni: „vagy ha jobbnak találtatnék, közöltessenek a kéziratok a kerület oktatóival, bírálat és véleményadás végett”. Az ily módon a szerzők egyetértésével és jóváhagyásával véglegessé formált kéziratot „ki kell nyomtatni s az egyházkerület iskoláinak megfelelő osztályaiba be kell vezetni, czélszerű használás végett.”

A továbbiakban, a hatalmas anyagból válogatva, két reformkori tankönyv sajtóvisszhangját tekintjük át, amelyet tipikusnak és érdekesnek tekintünk.

Erdélyben jelent meg egy jelentős és széles körben használt magyar nyelvtan, a nagyenyedi kollégium híres tanára, a reformkori liberális ellenzék egyik vezéralakja, Szász Károly tollából, aki 1839-ben „Parthenon” címmel tankönyv-sorozat kiadását kezdte meg. Célja „mindazt, ami házi nevelésnél a gimnaziális iskolákban rendszeres tudományos oktatás tárgya, egyelvű s szellemű dolgozatokban nyújtani.” – írja a szerző előszavában. A hat tárgycsoportra tervezett vállalkozás havi folytatásokban jelent volna meg, felölelve a gimnáziumi oktatás teljes anyagát. Sajnos csak a tervezett sorozat első és második kötete jelent meg, a Magyar–nyelv-tudomány. A tankönyv német Becher-Wurst féle módszer alapján íródott, amely a nyelvet logikai szempontból, mint a gondolkodás külső megjelenését fogja fel. A szerző rámutat a nyelvtan értelemfejlesztő és jellemalakító szerepére is. „A nyelvtan – írja Szász Károly – miként a számtan, ok és okozati összefüggésekkel dolgozik.” A beszéd eredetének kérdésével kapcsolatban különbséget tesz az „önkénytelen” (természetes) és a „szózati” (önkényes) jelek között, s ugyanakkor a nyelv közösségi jellegét is hangsúlyozza. Ezt követően hangtani magyarázatot ad, s kitérve a finn nyelvcsaláddal való rokonság hangtani bizonyítására, a hangtani ismereteket a magyar helyesírás kérdéseivel hozza kapcsolatba. Egyrészt javasolja az úgynevezett „elegyült magánhangzók” (gy, ly, ny stb.) egyjegyű jelölését, és az „sz, zs” helyett is egyjegyű jelzést ajánl. A következetes fonetikus helyesírásért száll síkra. Szász Károlynak e tankönyvben lefektetett nyelvtudományi elvei ellentétes nézeteket váltottak ki a kortársak körében. Egy 1840-ben, Nagyenyeden névtelenül megjelent vitairat,[36] többek között tájékozatlansággal vádolja Szász Károlyt azért, mert „hitelt adott a finn rokonság hiedelmének.” Éles hangon bírálta Szász tankönyvét a Figyelmező kritikusa is.[37] Tartalmi és pedagógiai-módszertani kifogásokat is hangoztat. A kérdésekben és feleletekben íródott tankönyvet a bíráló módszertani szempontból idősebb diákok számára már nem tartja megfelelőnek és célravezetőnek. Nézete szerint „hosszú, értelmetlen, s egyenesen nem folyó kérdések által” ilyen korú tanulókat nem lehet tanítani. A figyelem fenntartásához számukra inkább a szigorú logikai rendszert követő, az előzményekből kiinduló, egymásra épített tananyag feldolgozást kell követni. Nem tartja helyesnek azt sem, hogy egy nyelvtankönyvben a tárgyhoz nem tartozó kérdésekről is szó esik. Kiemeli, hogy tankönyvek esetében „a könyvnyomtatási vigyázatlanság szülte hibák” nem megengedhetőek. A bíráló nyelvtudományi kifogásait is hosszan sorolja. Jelent meg ismertetés a könyvről a Nemzeti Társalkodóban is[38]. A szerző a tankönyv eredetiségét és tudományos érdemeit dicséri.

„Sok tudománybecsű kincs van lerakva s az egész oly ügyes szerkezetű és eszes kivitelű, hogy valóban nem tudjuk: az önálló, eredeti felfogásban, talpraesett, egészséges nézeteiben, vagy az eddigi chaotikus zavarok felett lebegő rendszerező lélek hatalmas erejében, páratlan logikájában gyönyörködjünk-e inkább.”

A sárospataki református kollégium híres tanára, Kézy Mózes 1830-ban jelentette meg A fizikának rövid rajzolatja címmel munkáját. Ezt követte egy kitűnő, a kor tudományos színvonalán álló tankönyv, a pápai református kollégium tanárának, Tarczy Lajosnak 1838-ban megjelent két kötetes Természettan című munkája. Jókai, aki Tarczy tanítványa volt, a következőket írja:

„Tarczy Lajos volt a legkitűnőbb tanár a főiskolában. Ő magyarázta a természettant és a felsőbb mathesist….Tankönyve ma is használható…. Hát még az előadása! Azt élvezet volt hallgatni. Ő maga megteremtette a főiskola phisicum–museumát, s experimentációi bűvészestélyek számba mentek.”[39]

E kiváló tanár tankönyvéről a Figyelmezőben jelent meg ismertetés.[40] A recenzens a tankönyv legnagyobb érdemének azt tartja, hogy a fizikai jelenségeket „a mathesis vállaira támaszkodva” tárgyalja. Kiemeli, hogy a szerző törekedett arra, hogy e „tudománynak a haladás jelen lépcsője szerint” írja meg tankönyvét, vagyis hogy a legújabb tudományos eredmények is megjelennek a munkában. A hőtani, fénytani és elektromosságtani fejezetekben érvényesül a jó tankönyvek legfontosabb kritériuma, a „helyes rend és a világos magyarázat.” A tankönyv szép és érthető magyar nyelvét is dicséri a bíráló.

A tankönyv második kötetének megjelenése, amely vegytani és mechanikai részeket tartalmaz, 1840-ben komoly sajtóvitát eredményezett a Figyelmező hasábjain. Hosszú, több részes ismertetés és bírálat jelent mag a műről előbb Csécsi Imre[41] debreceni, majd Warga János, nagykőrösi református kollégiumi tanárok tollából, melyekre Tarczy válaszolt.

Csécsi Imre, bírálatának[42] elején jelzi, hogy tankönyvek esetében – amelyből ifjak generációi tanulnak – különösen fontos a tudományos szempont. Egy természettudományi tankönyvben nem szerepelhet egyetlen téves adat, egyetlen helytelen értelmezés sem. Ezért igen aprólékos részletességgel veszi sorra a vegytani rész hibáit, és felszólítja a szerzőt, hogy azokat javítsa ki, és tegye közzé egy új kiadásban.

Warga János Tarczy Természettanának mindkét kötetéről, és a hozzájuk kapcsolódó Népszerű égrajz című tankönyvről is szól részletes, több folytatásban megjelent bírálatában.[43] Az igen alapos, tartalmi és stilisztikai kérdésekre is kitérő bírálat célja csakis a javítás szándéka – írja Warga. Elismeri, hogy nagy szükség van új és jó természettudományi, köztük fizikai, kémiai, csillagászati tankönyvekre. Természetes, hogy a hazai szerzők külföldi minták nyomán állítják össze tankönyveiket. Azonban nagyon fontos, hogy ne csak átvegyék, hanem át is dolgozzák ezeket a munkákat, saját tanítványaik szükségletei szerint. Elismeri, hogy Tarczy „e tárgyhoz kitűnő tárgyismerettel nyúlt”, hogy munkájában „helyes rendszert” követett, a tankönyv olyan ismereteket tartalmaz, amelyek a tudomány akkori állása szerint teljességgel elfogadhatóak. Vannak benne ugyan kisebb tartalmi hibák, de ezek könnyen kijavíthatók, ugyanúgy, mint a stílus terén tapasztalható esetenkénti „homály és nehézkes előadás.” A bíráló feladata az, hogy rámutasson azokra a hibákra, amelyet a szerző nem ismert fel. Sürgeti az újabb, immár hibáktól mentes kiadás megjelentetését.

Az említetteken kívül számos más tankönyvről jelent meg ismertetés, kritika a korabeli lapokban, amelyekre nem térhetünk már ki. A fentiekkel talán sikerült azt érzékeltetni, hogy hazánkban, a reformkorban mennyire fontos kérdés volt a magyar nyelvű tankönyvek megjelenése, hogy az akkoriban egyetlen, nagyobb tömegekhez eljutó információforrásnak számító hírlapok és folyóiratok milyen sokat foglakoztak velük, ezzel is segítve népszerűsítésüket. A reformkorban született meg a valódi, mai értelemben vett tankönyvkritika.

Fehér Katalin

 



[1] Olivarnál Jeorgio de Ulmo, ezt javítottam.

[2] Olivar, Alexandre: Catàleg dels manuscrits de la biblioteca del monestir de Montserrat. Monestir de Montserrat, 1977. 294.

[3] A rövidítések feloldásához és a néhány nehezen olvasható szó megfejtéséhez nagy segítséget kaptam Bárczi Ildikótól, amit ezúttal is hálásan köszönök.

[4] L. Georg Ehingert az Acta graduum academicorum gymnasii patavini ab anno 1406 ad annum 1450. II. 1435–1450. Cur. Caspare Zonta et Iohanne Brotto. Padova, 1970. Antenore 1281, 1399, 2022, 2043-as számú okleveleiben.

0[5] Acta graduum academicorum gymnasii patavini ab anno 1406 ad annum 1450. I. 1406–1434. Cur. Caspare Zonta et Iohanne Brotto. Padova, 1970. Antenore 251, 785-ös oklevél.

0[6] Acta graduum academicorum… II. 1435–1450. 324–325. Ráadásul nem is említik, hogy ő egye- temista minőségben lenne jelen.

0[7] Veress Endre: Matricula et Acta Hungarorum in Universitate Patavina studentium (1264–1864). Kolozsvár, 1915. (A továbbiakban: Matricula…)

0[8] Bár ő talán azonos azzal az Albertus de Capliam de Wethes de Ungariával, aki mindkét jogból doktorátust szerzett 13 évvel később (!), minthogy tanúként részt vett a két németalföldi diák vizsgáin, és akit Veress is megemlít, közölve doktori vizsgájának oklevelét, Matricula… 9.

0[9] Acta graduum academicorum… I. 1406–1434. A következő oklevelek: 153, 160, 166, 170, 180.

[10] Acta graduum academicorum… II. 1435–1450. 324.

11 Grendler, Paul F.: The Universities of the Italian Renaissance. Baltimore, Johns Hopkins University Press, 2002. passim.

12 Schultens, Albertus: Laudatio funebris in memoriam Campegii Vitringa (Franeker 1722), 1–6, vgl. dazu 5. Siehe in diesem Zusammenhang auch: Postma, F[erenc]–van Sluis, J.: Auditorium Academiae Franekerensis. Bibliographie der Reden, Disputationen und Gelegenheitsdruckwerke der Universität und des Athenäums in Franeker, 1585–1843. Leeuwarden, 1995. 237–251.

[13] Siehe: Schultens, Albertus: op. cit., 63–64. Diese Übersetzung („Lelki élet etc.“, verfaßt von dem siebenbürgischen Studenten Franciscus/ Ferenc Baba) findet man in der Ungarisch sprechenden Welt in zahllosen Bibliotheken. Vgl. dazu Postma, Ferenc: Op zoek naar Franeker academisch drukwerk. Enkele impressies van een vierde studiereis naar Roemenië (1994), In: Jaarboek [II] van het Nederlands Genootschap van Bibliofielen 1994. Amsterdam, 1995. 125–147, siehe: 142 (und Fußnote 24).

[14] Vgl. dazu Szathmári Pap, Michael: Explicatio theologiae Campegii Vitringa. Mitschrift von dem Studenten Michael Diószegi, verfaßt in den Jahren 1775–1777. Die Handschrift [Sign.: 18285] befindet sich heute in der Biblioteca documentara C.P.D., Zalău [ung.: Zilah] (Siebenbürgen/Rumänien).

[15] Siehe: Börzsönyi, József: A Tiszáninneni református egyházkerület Nagykönyvtárának (Sárospatak) kéziratkatalógusa — 1850 előtti kéziratok. /Országos Széchényi Könyvtár: Catalogi manuscriptorum, quae in bibliothecis ecclesiasticis Hungariae asservantur. Band IV./ Budapest, 1986. 98–99 (Nr. 535). Vgl. dazu Hörcsik, Richárd: A Tiszáninneni református egyházkerület tudományos gyűjteménye levéltárának története, 1531–1966. Sárospatak/Miskolc, 1985.

[16] Siehe über Vitringas ungarische Studenten in Franeker: Szilády, Áron: Campegius Vitringa magyar tanítványai Franequerában. = Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező (5.) 1874. 43–50. Szilády spricht aber (47) zu Unrecht von Joh. Ványai.

[17] Siehe: Hörcsik, Richárd: A sárospataki Református Kollégium diákjai, 1617–1777. Sárospatak, 1998. 205. (Nr. 10). Stephanus Ványai ließ sich immatrikulieren am 13. November 1704. Nachher war er Schulrektor in Mezőcsát („Rector Tsatiensis“). Die Matrikel meldet aber nicht, daß er später im Ausland (Utrecht, bzw. Franeker) studiert hatte.

0[18] In der Dissertation von Segesváry, Lajos: Magyar református ifjak az utrechti egyetemen, 1636–1836. Debrecen, 1935. /Theológiai tanulmányok, Band XLIV./ kommt Stephanus Ványai denn auch gar nicht vor in der Liste von ungarischen Studenten in Utrecht. Auch im Album Studiosorum Academiae Rheno-Trajectinae, 1636–1886 (Ultrajecti 1886.) sucht man seinen Name ergebnislos. – Das Album Studiosorum Academiae Franekerensis (Abkürzung: AStF) wurde im Jahre 1968 publiziert von S. J. Fockema Andreae und Th. J. Meijer (Franeker o. J.).

0[19] Siehe in diesem Zusammenhang: Csáji, Pál: A magyarországi református eklézsiák és prédikátorok első hivatalos összeírása, 1725–1729. = Egyháztörténet, Új folyam, (I/1.) 1958. 34–74, vgl. dazu 53.

[20] Die Sárospataker Matrikel bestätigt, daß Stephanus Ványai im Komitat Borsod Pfarrer geworden war („Pastor factus in Tractu Borsodiensi“), siehe: Hörcsik, Richárd: op. cit., 205.

[21] Sárospatak – Nagykönyvtár Református Kollégium, Levéltár [Archiv]: Kt. 546, ff. 51–52.

*** Zum ersten Mal in verkürzter Form auf holländisch publiziert in: Wesselius, J.W. e.a. (Hrsg.), Magister Morum. Opstellen voor Jan Sanders van leden van de Societas Hebraica Amstelodamensis [Aufsätze für Dr. Jan Sanders von den Mitgliedern der Societas Hebraica Amstelodamensis]. Amsterdam, 1996. 44–46.

*** Herrn P. van Tuinen (Utrecht) bin ich zu größtem Dank verpflichtet dafür, daß er meine Transkription des Testimonium nochmals überprüft hat.

*** Herrn A. Vlieger (Amstelveen) möchte ich an dieser Stelle recht herzlich danken für seine deutsche Übersetzung.

[22] Csapláros István: Sprawy polskie w literaturze węgierskiej epoki Oswiecenia. Warszawa, 1961. 180.

[23] Benda Kálmán: A magyar jakobinusok iratai. I. Bp. 1957. Bevezetés – : A jozefinizmusság és a jakobinizmusság kérdései a Habsburg monarchiában. = Történelmi Szemle 1965. 408–409.

[24] Kókay György: A Kościuszko-felkelés visszhangja a korabeli magyar sajtóban. In: Tanulmányok a lengyel–magyar irodalmi kapcsolatok köréből. Szerk.: Csapláros István, Hopp Lajos, Jan Reychman, Sziklay László. Bp. 1969. 301–316. – K. Gy.: Könyv, sajtó és irodalom a felvilágosodás korában. Bp. 1983. 144–145. és Kwartalnik Historyczny 1969. 153–162.

[25] Magyar Hírmondó 1794. ápr. 11. 507–510.

[26] Pergen Acten 10/A3 H 131

[27] 1794. okt. 10.

[28] Pergen Acten 10/A3 H 147.

[29] Valószínű az Ugocsa megyei Túr-Terebesről van szó

[30] „…nicht Cosciusko, sondern sein Sekräter durch Wirona nach Hungarn pessiret seye…”

[31] A korszakra vonatkozó tankönvvtörténeti szakirodalomból: Fehér Erzsébet: Magyar nyelvű tankönyvek 1777–1848. Bp. é. n.; Fehér Katalin: Magyar nyelvű tankönyveink és a sajtó a 18–19. század fordulóján. = Magyar Könyvszemle 1999. 3. sz. 314–327.

[32] Figyelmező 1840. 12.sz. 177–182.

[33] Matuskovich (Polykarp) József (1814–1871): szent Benedek-rendi áldozópap, alperjel. 1831-ben lépett a rendbe és teológiai tanulmányainak végeztével 1839-ben szentelték pappá. Ezt követően tanárként működött Nagyszombatban, Komáromban és Pannonhalmán.

[34] Matuskovich József: A magyar iskola-könyvek ügyében. = Athenaeum 1842. I. 27. sz. 578–581.

[35] Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1845. 29. sz. 681–683. A tanulmányt ismerteti: Fehér Erzsébet: i. m. 195–196.

[36] Valószínűleg Szász Károly tanártársa, Péterfy Jenő írta.

[37] Figyelmező 1840. 43. sz. 689–699.

0[38] Nemzeti Társalkodó 1840. II. 1730.

0[39] Jókai Mór: Az én iskolatársaim. Írások életemből. Bp. 1960. 30–31.

[40] Figyelmező 1838. 39. sz. 653–657.

[41] Csécsi (Nagy) Imre (1804–1847) tanár, orvos, a Magyar Tudós Társaság tagja. Debrecenben tanult, majd Pesten és Bécsben orvostudományt hallgatott. 1837-ben orvostudorrá avatták. Debrecenben telepedett le, ahol orvosi gyakorlatot folyatott. 1839-től a kollégium ásvány-, növény- és vegytan tanára lett, az iskola számára ásványgyűjteményt alapított. Természettudományi cikkeket és tankönyveket publikált.

[42] Figyelmező 1840. 13. sz. 193–201.; 14. sz. 215–219.

[43] Figyelmező 1840. 15. sz. 229–234.; 16. sz. 250–252.; 18. sz. 278–285.; 20. sz. 315–319.; 21. sz. 327–335.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret