stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



VÉBER JÁNOS

A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára egyik Justinus-ősnyomtatványának bejegyzései*

A magyarországi humanizmuskutatás gyakran vette hasznát egy kódex, vagy ősnyomtatvány bejegyzéseinek, ha a könyv tulajdonosának, vagy a bejegyzések készítőjének munkásságáról, műveltségéről keveset lehet tudni, vagy egyes részkérdésekben további információkra volt szükség. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának (= MTAK) egyik ősnyomtatványa, Justinus Epitoméjának 1470-es római, Ulrich Hahn-féle kiadása éppen ebből a szempontból jelentős: a nyomtatott szöveget ugyanis a körmöcbányai születésű Schaider Pál javította, emendálta az ifjabbik Guarino Justinus kódexe alapján 1494-ben, és magyarázó jegyzetekkel, kommentárokkal is ellátta. Még egy kötet maradt korunkra, amely az ő javításait tartalmazza, ez Cicero Epistolae ad familiaresának 1477-es kiadása, amelyen 1495-ben dolgozott. Az értékes ősnyomtatvány jelenleg az Österreichische Nationalbibliothek tulajdonában van.[1] Schaider életéről, munkásságáról csak kevés információval rendelkezünk. A két köteten kívül csak egyetlen, nyomtatásban megjelent levelét ismerte eddig a magyar kutatás.[2] Az eddig ismert információkat Pajorin Klára foglalta össze az Új Magyar Irodalmi Lexikon szócikkében.[3] Az MTAK ősnyomtatvány-gyűjteményét elsőként tudományos igénnyel feldolgozó Hellebrant Árpád az igényes, szépírással készült bejegyzések alapján arra a következtetésre jutott, hogy „Schaider Pálban… irodalomtörténetünk egy egészen ismeretlen XV. századi szövegjavítóval (emendátor) gyarapodik, ki tudomásunk szerint ekkorig az egyedüli hazánkfia, ki a XV. században ősnyomtatványok javításával foglalkozott.”[4]

Jelen tanulmányban ezt a Justinus-ősnyomtatványát, Schaider bejegyzéseit és életpályáját teszem vizsgálat tárgyává.

Justinus Epitoméja[5] Magyarországon

Justinus Epitoméja korunkban keveset idézett, szinte elfeledett alkotás. A modern irodalomtörténeti művek, mint például Michael von Albrecht alapos, magyar nyelvre is lefordított kézikönyve csak a mű alapjául szolgáló munka szerzőjének, a Kr. u. 1. századi Pompeius Trogusnak szentel néhány szót.[6] Az Epitome modern magyar fordításának megjelenésére is a legutóbbi időkig kellett várni. Nem volt ez mindig így: Justinus műve, Trogus Világkrónikájának talán a 3–4. században készült kivonata, a késő-antikvitás és a középkor kedvelt olvasmánya volt, amit az is bizonyít, hogy Franz Rühl, a Justinus-kutatás megalapozója az Epitome szöveghagyományának feldolgozásakor több mint kétszáz, szövegkritikai szempontból fontos középkori kéziratot talált. A szóba jöhető kódexek mintegy harmada a kora középkorból, a 11. század előtti időkből származik.[7] Rühl a 19. század végén vette számba a fellelhető kéziratokat. Ha ma az internet és a számítógépes adatbázisok világában végezne valaki hasonló kutatásokat, ez a szám nyilván jóval meghaladná eredményét. A mű első kiadása a könyvnyomtatás hajnaláról, 1470-ből származik, és a következő három évtizedben további tizenkilenc alkalommal jelent meg, ami szintén nagy sikerére utal.[8] Azt, hogy Justinus Epitoméja ilyen széles körben elterjedt, a mű kompendium-jellegével és igényes latinságával magyarázhatjuk. Az anekdotázó, az egész világtörténetét átfogó művet az iskolai oktatásban is jól fel tudták használták.

Justinus Epitoméja a középkori Magyarországon is ismert volt, gazdag recepcióját. Horváth János, majd Borzsák István kutatásai tárták fel. Anonymus Gesta Hungarorumában a szkíta eredet mítosz forrása Justinus, pontosabban az ő művéből készült Exordia Scythica című kivonat Szkítia-leírása volt. A Trogus-féle Szkítia-képet azonban Anonymus átalakította. A szkíták becsületességét és tiszta erkölcseit ő is kiemelte, ám másképpen indokolta meg, mint a forrásául szolgáló munka. Trogus szkítái szegény, terméketlen vidéken éltek, ezért nem kerítette őket hatalmába a bírvágy. III. Béla jegyzője viszont Szkítia mérhetetlen gazdagságával magyarázta azt, hogy erkölcsösebbek voltak, mint az őket követő népek.[9] A szkítákat a későbbi korokban is a magyarok őseinek tekintették, ezért az Epitome mind a középkorban, mind pedig a kora újkorban kedvelt olvasmány volt Magyarországon.

A magyarországi humanista könyvgyűjtemények maradványai között is gyakran találkozunk Justinus művével. Az Epitome Vitéz János könyvtárában is megvolt, aki saját kezű bejegyzéseinek tanúsága szerint alaposan ismerte a művet.[10] A Vitéz körébe tartozó humanista, Garázda Péter Firenzében fennmaradt könyvei között szintén van egy díszes Justinus-kódex. A kötetet korábban tévesen corvinaként azonosították.[11] A mű valóban megvolt Mátyás király könyvtárában, egy hártya kódexben, ám ez a kötet sajnos nem maradt korunkra. Ennek a corvinának fontos művelődéstörténeti jelentősége van, mivel Szamosközy István is használta történeti munkája megírásához.[12]

A magyarországi ősnyomtatvány- és régi könyvgyűjteményekben, amelyek többsége a török kiűzése utáni időszakban jött létre, szintén sok Justinus-kiadást találunk. A 18–19. század nagy főúri és egyházi magángyűjtői nyilván a mű magyar vonatkozásait is szem előtt tartották, amikor beszerezték ezeket a köteteket.

Magyarország második legnagyobb ősnyomtatvány-gyűjteményét az MTAK Kézirattára és Régi Könyvek gyűjteménye őrzi. (A legnagyobb magyar ősnyom- tatvány állománnyal az Országos Széchenyi Könyvtár rendelkezik.) A könyvek zömmel az Akadémiát adományaikkal gazdagító könyvgyűjtőktől származnak, akik külföldi utazásaik során antikváriusoknál, vagy magángyűjtőktől vásárolták könyveiket. Közöttük olyan nagy neveket kell meg említenünk, mint az alapító Teleki József, Pulszky Ferenc, Ráth György vagy Vigyázó Ferenc. A könyvek között tehát viszonylag kevés, a középkori Magyarországon használt ősnyomtatvány található. A fent említett gyűjtők azonban vásárlásaik során nagy hangsúlyt helyeztek a magyar vonatkozású művek beszerzésére, ezért az állomány mintegy negyede hungarikum.[13]

Justinus művének három kiadása is megtalálható az MTAK ősnyomtatványgyűjteményében. A mű első, illetve második kiadásának példányával csak könyvtárunk rendelkezik Magyarországon. A művet először Nicolaus Jenson adta ki Rómában, 1470-ben. A könyvtár Inc. 682 jelzetű ősnyomtatványában sajnos nem találhatóak a közép- vagy kora újkori tulajdonosra utaló bejegyzések. A kötet magyar, vagy magyarországi használatát egyedül az egykori, 15–16. századi olvasó aláhúzásai bizonyíthatják, aki a szkíták erkölcseiről szóló részt is gondosan kiemelte.[14] Az Inc. 415-ös számú ősnyomtatvánnyal, amely dolgozatom tárgyát alkotja, a következő fejezetben foglalkozom. Justinus Epitoméja mellett a római történelmet összefoglaló Florus műve szintén a középkor és a kora újkor fontos olvasmánya volt. A két kompendium jól kiegészítette egymást, mert alapos áttekintést nyújtottak olvasóik számára az ókori történelemről. Könyvtárunk harmadik, Velencében Johannes Rubeus által 1494-ben megjelentetett, Inc.654 jelzetű ősnyomtatványa a két mű közös kiadása.[15] A kötetben szintén nem találunk a régi tulajdonosokra utaló bejegyzést, de a szövegek kiadója Philippo Beroaldo miatt van az ősnyomtatványnak magyar vonatkozása is. Beroaldo a 15–16. század fordulójának jeles humanistája fontos magyarországi kapcsolatokkal rendelkezett: bolognai iskolájában magyar diákok tanultak, műveket ajánlott magyar mecénásoknak, például a humanista Váradi Péter kalocsai érseknek és Bakócz Tamás bíborosnak.[16] A két említett ősnyomtatvány Vigyázó Ferenc adományaként került a könyvtárba 1928-ban, aki családja teljes vagyonát és értékes könyvtárát is az Akadémiára hagyta.

Az MTAK Inc. 415

Könyvtárunk egyik legértékesebb ősnyomtatványa az Epitome második, 1470 körül Rómában megjelent kiadása.[17] A negyedrét formátumú, 30 cm nagyságú kötet jelenleg arannyal mintázott, historizáló barna bőrkötésben van, amely a 19. században készült. Az utolsó oldalon található bejegyzés szerint Schaider Pál emendálta, és a szöveg javításához Battista Guarinó példányát használta fel:

„Τέλος·

Emendatus est hic liber per me Paulum Schaider Cremnicianum anno Salvatoris MoCCCCoLXXXXiiii mense Iunio ex libro Baptistae Guarrini.: Annotacionesque ego hoc colore annotaui purpureo.” (Ezt a könyvet én körmöci Schaider Pál emendáltam az Úr 1494-ik esztendejében, június hónapban Battista Guarino könyve alapján. A megjegyzéseket ezzel a vörös színű tintával írtam be.)

Az indafonatos díszítésű, gazdagon aranyozott címlap alján címer látható. A címer kék színű lófejpajzsában balra néző, koronás pegazus fő lebeg. Csapodi Csaba nyilván annak alapján, hogy ez a címer más Georg Ratzenberger tulajdonos-bejegyzését viselő könyvekben is látható, Ratzenberger-címereként azonosította.[18] Ratzenberger a bécsi városi iskola rektora volt a 16. század első felében. Könyv- és kéziratgyűjteménye a bécsi Stadtbibliothekba került, miután az iskolai és városi könyvtár 1640-ben egyesült. Később, 1780-ban a bécsi városvezetés, mivel II. József reformjai következtében súlyos anyagi gondokkal küzdött, beszüntette a könyvtár működését, és teljes állományát eladta a Hofbibliotheknak. Az, hogy valóban Ratzenberger címere szerepel az ősnyomtatványban vitatható, mert az ő fennmaradt és Dr. Martin Roland által nemrégiben feldolgozott kézirataiba nem festetett címert, hanem egyszerűen a „magistri Georgii Ratzenberger” bejegyzést használta. A Schaider által emendált másik, jelenleg Bécsben őrzött ősnyomtatványban szintén ez a címer szerepel. Ez a kötet lehet, hogy később valóban Ratzenberger tulajdonába került és így jutott jelenlegi őrzési helyére. Ratzenberger bécsi működése 1498-tól datálható, amikor a bécsi egyetem hallgatója lett. A biztos anyagi hátteret jelentő rektori hivatalt pedig csak 1505-ben nyerte el.[19] Valószínűtlen tehát, hogy Schaider az ő megbízásából dolgozott volna. A kötetben található címert megpróbáltam azonosítani az egykori német római császárság területére vonatkozóan jól használható Siebmacher-féle, először a 17. század derekán megjelent Allgemeines Grosses Wappenbuch segítségével, de sajnos nem jutottam eredményre.[20] A gyűjtemény ugyan tartalmazza a hasonló nevű, hesseni Ratzenberg család címerét, ám ez nem mutat rokonságot az ősnyomtatványba festett címerrel. A bécsi illetőségű Georg Ratzenberger pedig valószínűleg nem hozható kapcsolatba ezzel a hesseni családdal. Könyvtárunk Justinus-ősnyomtatványának további sorsa ismeretlen. Az első lap aljáról valószínűleg vegyszerrel több, kb. kétsornyi terjedelmű, a betűformák alapján 17–18. századi tulajdonos-bejegyzést távolítottak el. A lap jobb szélén UV lámpa fényénél 1639-es évszám olvasható. Az ősnyomtatvány a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába 1867-ben került Pulszky Ferenc adományaként. Pulszky, aki a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójaként fejezte be pályafutását, már ifjúkorában tett itáliai és nyugat-európai utazásokat, amelyekkel megalapozta műkincs- és könyvgyűjteményét. Az 1848-as forradalmat követő emigráció éveiben először Londonban, majd Itáliában élt, ahol a magyarság érdekében kifejtett politikai tevékenysége mellett könyv- és régiséggyűjtő-szenvedélyének is hódolhatott.[21] Valószínűleg ezekben az években vásárolta a Justinus ősnyomtatványt, noha nem emlékezett meg erről terjedelmes, sajtó alá rendezett emlékiratában.[22] Az, hogy az említett bejegyzéseket eltávolították, és a művet újra kötötték, arra utal, hogy az egykori tulajdonos, akitől Pulszky a művet beszerezte, a könyvhöz nem egészen tisztességes úton jutott.

Mint említettem, Pulszky 1867-ben, a kiegyezés évében adományozta a kötetet sok más, többségében orientalisztikai témájú könyvével együtt a Magyar Tudományos Akadémiának. A könyvekről az Akadémia könyvtári hivatala nem pontos, hozzávetőleges jegyzéket készített. A listán a Justinus-ősnyomtatvány mint az egyik legértékesebb darab szerepel.[23] A kötet azóta van a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának tulajdonában.

Schaider bejegyzései

Az Epitome, mivel az iskolai oktatásban is használták, számtalan jobb-roszszabb kéziratban terjedt, ami a mai napig megnehezíti a szövegkiadók dolgát. A pontos szöveg iránti igényt jól jelzi, hogy Antonius Sabellicus 1497-es szöveg- kiadása már kritikai igénnyel készült, természetesen a 15. század lehetőségeinek megfelelően.[24] Az 1470-ben megjelent Hahn-féle kiadás szövege azonban, mint azt Schaider Pál számtalan szövegjavítása tanúsítja, már kiadásának idejében sem felelt meg a művelt olvasók igényeinek. Schaider Guarino kódexe, vagy ősnyomtatványa alapján jó munkát végzett, mert az emendálás során kialakított szöveg közel áll a mai textus receptushoz. A javítások nagy része nem túl súlyos, a szöveg megértését alapvetően nem befolyásoló hibát érint. Ilyenek az egyszerű betűtévesztések, ragozási hibák. Jó néhány esetben azonban durva, a mondatok megértését akadályozó szótévesztéseket kellett Schaidernak javítania. A javításokat Schaider egyszerű, barna színű tintával vezette be az ősnyomtatványba. A prae- fatio szövegében különösen sok javítanivalója akadt. Gyakran egy-egy, szinte lényegtelen betűtévesztést korrigált, például „in historiam” (Praef. 1.)[25] az ősnyom- tatvány szövegének „in historias” alakja helyett, vagy az I. könyvben az „anos” szó „n” betűje fölé írandó, hiányzó nazális jelet pótolta. Egy-egy szó javításával azonban néha súlyos, a mondat értelmét veszélyeztető problémát küszöbölt ki például „Et que historici (az eredeti szövegben: historia) Grecorum, prout commodum cuique fuit, inter se segregatim occupauerunt.” (És az eseményeket, amelyeket a görög történetírók olyan csoportosításban tárgyaltak, ahogyan kinek-kinek éppen tetszett.) (Praef. 3.) Az ősnyomtatványban, az ebben a szövegkörnyezetben értelmetlen „történetírás” szó szerepel a „történetírók” helyett. Ezek a szövegjavítások azért fontosak, mert Guarino azóta elveszett Justinus kódexének olvasatait tükrözik. Egy olyan nagy tudású és műveltségű filológus, mint Guarino olvasatai akár a modern Justinus kiadóknak is segítségére lehetnek.

Az ősnyomtatvány nyomtatott szövegét elegáns, kék és piros tintával írt bejegyzések is kísérik, amelyek döntő többsége egyszerű alcím, tartalmi utaló. Ezeknek csupán annyi a funkciója, hogy a hosszú, fejezetekre nem bontott nyomtatott szö- vegben rámutassanak egy-egy eseményre, vagy szereplőre megkönnyítve az olvasó dolgát. A legtöbbször egy szóban, vagy kifejezésben foglalják össze az egyes fejezetek tartalmát, hogy megkönnyítsék a kötet használatát, például „Disceptatio Scytharum cum Egyptiis de generis vetustate” (A szkíták vitája az egyiptomiakkal arról, hogy melyik nép a régebbi) olvashatjuk a II. könyv „Scytharum gens antiquissima habita …” (A szkítákat mindig a legrégibb népnek tartották …) kezdetű mondatánál. (II. 1. 5.) A példákat hosszan lehetne sorolni. Az alcímeken kívül találunk különböző belső utalókat is, amelyek a mű későbbi részeire mutatnak. Például a második könyvben, amikor Justinus a szkíták történetének leírásában Nagy Sándor ellenük indított sikertelen hadjáratáról is megemlékezett, igaz csak egy mondat erejéig, (II. 3. 4.) Schaider ezt az utalót jegyezte be: „De hoc inferius libro XII!” (Erről alább, a tizenkettedik könyvben.)

Az egyszerű alcímek és utalók mellett, amelyek a bejegyzések döntő többségét teszik ki, több, hosszabb, rövidebb glosszát is találunk. A különböző megjegyzések nem alkotnak önálló, egybefüggő kommentár szöveget, inkább a mai iskolai oktatási célokra készült szövegkiadások megértést, feldolgozást segítő jegyzeteihez hasonlóak. Ezek a jegyzetek, mivel a 15. század végén korszerűnek számító, antik auktorok szövegeire támaszkodó ismeretanyagot tartalmaznak, több figyelmet érdemelnek. A glosszák többsége történeti tárgyú, ugyanakkor találunk moralizáló, az elolvasott szöveg erkölcsi mondanivalóját kifejtő megjegyzéseket is. Végül vannak praktikus, egyértelműen a tanár, vagy az önállóan olvasó tanuló munkáját segítő megjegyzések, utasítások is. Néhány fontos esemény, vagy személy esetében a jegyzetszöveg segít, hogy az olvasó az időben el tudja helyezni a történéseket. A mű elején, a Ninus asszír királyról szóló mondatok (I. 1. 4. sqq.) mellé Schaider ezt jegyezte le: „Hic regnavit annis LII. Huius etiam etate natus est Abraam Caldeus annis mundi MCLXXXV ante urbem conditam MCCLXV.” (Ő ötvenkét évig uralkodott, az ő idejében született Ábrahám a világ teremtésének 1185. évében, a Róma alapítása előtti 1265. évben). Vagy, a mű hatodik könyvében, ahol Justinus a Peloponésszoszi-szövetség és a perzsák Kr.e. 4. századi háborúit beszéli el, és közben megemlíti, hogy a gallok elfoglalták Rómát (VI. 6. 5.) ezt a megjegyzést találjuk: „Capta Roma anno ab urbe condita circiter CCCCo.” (Rómát a gallok a Város alapítása után körülbelül 400 évvel foglalták el). Az egyszerű datálási információk közlése mellett azonban arra is igény mutatkozott, hogy a tanuló, vagy az olvasó egymással szinkronban lássa az eseményeket: „VI reges interfuere usque ad Astyagem, quo tempore Nabucodonosor regnabat Rome Tarquinius Superbus.” (Asztüagészig hat király uralkodott, ebben az időben ural- kodott Nabukodonozor és Rómában Tarquinius Superbus), olvashatjuk az első könyv médek történetéről szóló mondataihoz (I. 4. 1.) írt glosszában. A fenti, nagyrészt kronológiai kiegészítéseknek az esetében Schaider nem tüntette fel a forrásokat, nyilván azért nem, mert ezek az adatok közismertek voltak a kor művelt emberei számára. Máskor azonban a történeti forráskritika igényének megfelelően az adott eseményeket más történeti művek adataival vetette össze. Forrásai között görög és latin szerzők egyaránt szerepeltek. Az Epitome első könyvének az asszír birodalom végéről szóló mondatához (I. 3. 7.) ezt a glosszát fűzte Schaider: „Hoc regnum ab Nino usque in translacionem eius in Medos permansit annos MCCXL Augustino teste libro IIII de Civitate Dei.” (Ez a királyság Ninus idejétől fogva a hatalom médekhez jutásáig, ezerkétszáznegyven esztendeig állt fenn, ahogy Szent Ágoston is bizonyítja Az Isten Városáról című műve negyedik könyvében). A tizenkettedik könyvben, ahol Nagy Sándor hódításai mellett Justinus kitér Alexander epiruszi király itáliai hadjárataira is (XII. 2. 1.), Schaider glosszája Livius művéhez utalja az olvasót: „Vide Titum Livium VIII! ”(Lásd Livius művének nyolcadik könyvében.) Guarino körében a görög történetírók műveit is alaposan ismerték, azzal azonban tisztában lehettek, hogy a görög szövegekhez nem mindenki juthatott hozzá, ezért ezeknek a szövegeknek az esetében nem elégedtek meg egyszerű utalásokkal, hanem néhányszor felhívták a figyelmet a Justinus szövegétől eltérő névalakokra is. A görögök közül Hérodotosz, Plutarkhosz, Xenophón és Euszébiosz művei tűnnek fel a jegyzetekben. Kürosz perzsa király és Tamürisz szkíta királynő háborújának leírásához, amely szerint Kürosz legyőzte a királynő fiát egy csatában és megölte, Schaider tudálékosan, latin, illetve görög betűkkel ezt a glosszát fűzte: „Sibi ipsi mortem consciuit κάτα Ήρόδοτον.” (Hérodotosz szerint öngyilkos lett). (I. 8. 9.) A második könyv- ben Athén első királyi között szerepel Amphictyon. (II. 6. 9.) Az ő nevéhez Schaider ezt a glosszát fűzte: „Eusebius hunc vocat Amphietonem.” (Őt Euszébiosz Amphietónnak nevezte.) Szidón alapításával kapcsolatban a tizennyolcadik könyvhöz ismét Euszébiont idézte: „eam Eusebius condita dicit ante urbem Romam XXVI annos.” (Ezt a várost Euszébiosz szerint Róma városa alapítása előtt huszonhat esztendővel alapították.) Az ötödik könyvben, a perzsa birodalom történeténél, Artaxerxész testvérét csak megemlítette, de nem nevezte meg Justinus, Schaider glosszája kiegészíti ezt: „Nomine Prusatis, ut testat Xenophon …” (Prúszasznak hívták, ahohgy Xenophón is tanúsítja). A tizedik könyvben pedig Plutarkhosz munkájának adatit idézte Schaider: „Plutarchus Aspasiam vocat, non Astasiam et Artoxerxen, non Artaxerxem” (Plutarkhosz Aszpasziásznak, nem Asztasziásznak, a másikat pedig Artoxerxésznek és nem Artaxerxésznek nevezte.)     A Schaider által idézett történetírók eredeti, görög szövegei a 15. század végén még friss, újonnan felfedezett források voltak. A művek latin fordításainak készítése még ekkor is folyt, és az első közkézen forgó, görög nyelvű szövegkiadások is csak a 16. század első évtizedeiben jelentek meg.[26]

A történeti kommentár mellett egy-egy alkalommal moralizáló megjegyzéseket is írt Schaider a szöveghez. Az Epitome első könyvének végén, a médek elpuhulásának leírásához Catullus jól ismert sorait fűzte. „Catullus: Otium et multos reges prius beatas perdidit urbes.” (Renyheség tett tönkre királyokat s dús városokat már. (Cat. Carm. LI. 15–16.) (Devecseri Gábor fordítása). A nyolcadik könyvben pedig, Philipposz makedón király és az athéniak közötti csatajelenet kapcsán, ahol a görögök vereségük ellenére vitézül helytálltak, Plautus Amphitruójának egyik idevágó jelenete jutott eszébe: „Idem Plautus in Amphitruone: Sed fugam in se tamen nemo convortit, nec recedit loco, quam statui rem gerat, animos omittunt prius quam loco demigrent.” (Ugyanerről így írt Plautus az Amphitruóban: Mégse fut senki és vissza sem fordul ott, őrhelyet nem hagy el, küzd, ahol kezdte ott; meghal inkább, de nem tágít onnan tovább.) (Plaut. Amph. 238–240.) (Devecseri Gábor fordítása). A fenti csataleírás Sosia, Amphitruo szolgájának monológjából származik, aki hazatérőben az ura által vezetett hadjáratból, hogy mentse magát a harcban tanúsított gyávaságáért, nagy átéléssel próbálja el magában, hogy hogyan fogja odahaza előadni a történteket. Kicsit különös, hogy éppen ezt, egy komédiából származó monológrészletét állították párhuzamba egy komoly történeti eseménnyel, bár Sosia realisztikus, szinte eposzi mondatai valóban illenek Justinus leírásához.

Ahogy már említettem, az Epitome fontos, az iskolai oktatásban is használt mű volt, ezért nem csoda, hogy a Schaider által beírt glosszák között olyanok is vannak, amelyek kimondottan a tanári munkát, vagy az önállóan olvasó tanulót segítik. Most egy ilyen bejegyzésre hívom fel a figyelmet. A második könyvben, annál a résznél, amikor Themisztoklész vezérletével az athéni nép Apollón jóslatának megfelelően hajóépítésbe fogott (II., 12–14.), ezt a glosszát olvashatjuk: „Vide ne municipium sit potius legendum, quam municipes.” (Ügyelj, nehogy „várost” olvass, városi polgárok helyett.)

A Justinus-ősnyomtatvány igényes díszítése, tudományos igénnyel készült glosz- szái és a befestett címer, arra utalnak, hogy Schaider megrendelésre dolgozott. A megrendelő olyan gazdag mecénás lehetett, aki nem pusztán egy díszes kötettel akarta könyvtárát gazdagítani, hanem jól használható, korszerű ismereteket tartalmazó történeti munkát akart használni. Schaider Pál Guarino iskolájának köréhez tartozott, ha a mester kódexeit használhatta a szöveg javításához. Kettejük közeli kapcsolatára utal a kölcsönzés ténye, hiszen a korban egy ősnyomtatványnak, vagy egy jó szöveget tartalmazó kódexnek rendkívüli értéke volt. További kérdés, hogy Schaider a glosszák készítésekor mennyiben támaszkodott Guarino kódexére. Ahogy műveltségére utaló életrajzi adataiból látni fogjuk, nem valószínű, hogy pusztán lemásolta volna Guarino jegyzeteit. Azonban azt sem feltételezhetjük, hogy viszonylag fiatal kora ellenére akkora görög és latin szövegismeret állt volna a háta mögött, hogy egyedül készítette volna a kommentárt. A kérdést azoknak az ismereteknek a segítségével válaszolhatjuk meg, amelyek Guarino iskolájáról rendelkezésünkre állnak. Guarino nevelési elveit, iskolájának működését fia, az ifjabbik Guarino De ordine docendi et discendi című műve alapján, Magyarországon elsőként Huszti József ismertette Janus Pannonius monográfiájában.[27] A művet Janus költészetét új szempontok alapján, a kortársak szemszögéből feldolgozó Jankovits László is felhasználta.[28] Az oktatás klasszikus görög és latin szövegek elmélyült tanulmányozására épült. Az auktorok megértését szolgáló kommentárok fontos szerepet játszottak: nemcsak olvasták, hanem a magasabb szintre jutott tanulók maguk is írtak ilyeneket:

„Nec sint solum a praeceptore audire contenti, sed qui in auctores commentaria scripserunt et probati sunt, eos ipsimet perlegant et radicitius, ut aiunt sententias ad rem accomodatas exquirant. Explantationes quoque in libros scribere vehementer conducet, sed tamen magis si sperabunt eas in lucem aliquando prodituras. Attentiores enim ad ea sumus, ex quibus laudem venari studemus. Hoc exercitationis genus mirifice acuit ingenium, linguam expolit, scribendi promptitudinem gignit, perfectam rerum noticiam inducit, memoriam confirmat, postremo studiosius quasi quandam expositionum cellam promptuariam et memoriae subsidium praestat.”[29] (Ne elégedjenek meg azzal, hogy csak a tanárt hallgatják, hanem alaposan olvassák el az auktorokhoz írt, érdemes szerzőktől származó kommentárokat, keressék ki, ahogy mondani szokták, a dologhoz leginkább illő bölcsességeket. Igencsak hasznos lesz az is, hogyha magyarázatokat írnak a könyvekhez, de még inkább akkor, ha abban reménykednek, hogy valamikor majd közzéteszik azokat. Jobban odafigyelünk ugyanis azokra a dolgokra, amelyekből dicsőséget remélünk nyerni. Az ilyenfajta gyakorlat csodálatosképpen élesíti az elmét, csiszolja a nyelvet, íráskészséget szül, a dolgok tökéletes ismeretéhez vezet, megerősíti az emlékezetet, végül pedig az abban buzgólkodók számára mintegy az előadás éléskamrájául és az emlékezet segédletéül szolgál.) (Jankovits László fordításának kiegészítése)

Guarino nagyon fontosnak tartotta tehát a tanulók egyéni hozzáállásának befolyásolását, érdeklődésük felkeltését, a mai pedagógia terminológiájával a motivációt. A kommentárok, magyarázatok készítését motivációs eszköznek tartotta, különösen akkor, ha ezek megjelentetése a nyilvánosság elé lépéssel, önálló irodalmi alkotással kecsegtette a tanulókat. A Justinus ősnyomtatványba másolt kom- mentár valószínűleg egy ilyen, a tanulók és a mester közös filológiai munkája során keletkezett mű, Schaider által végső formába öntött tisztázata lehet. Guarino nyilván maga is részt vett a jegyzetek készítésében, mert Livius és Cicero mellett maga is sokra értékelte Justinus „édes” világtörténetét.[30]

Schaider Pál munkájával a megrendelő meg volt elégedve, hiszen egy évvel később az említett Cicero ősnyomtatvány javítását is rábízta. Azt azonban, hogy a könyv emendálást hivatásszerűen gyakorolta volna, mint ahogyan azt Hellebrant Árpád korábban idézett katalógusában feltételezte, életrajzi adatai és későbbi magyarországi pályája nem támasztják alá.

Schaider Pál életrajzi adatai

Schaider Pál gazdag körmöcbányai családból származott. Patrónusa, itáliai tartózkodásának finanszírozója minden bizonnyal Schaider Péter körmöci kamaraispán volt. Családi kapcsolatukat eddig sajnos nem sikerült feltárni, lehet, hogy az édesapja, de lehet, hogy a nagybátyja volt. Az 1480-as évek végén a körmöci kamara Beatrix királyné tulajdonában volt, aki a városból származó Schaider Pétert nevezte ki kamaraispánná. Az ő működési idejében, amely az 1480-as évek második felétől az 1496-ig végéig tartott, foglalták írásba a bányaművelés szabályait (Pergwerchgerechtigskeit).[31] A Schaider-család a város levéltárában fennmaradt adókönyek tanúsága szerint a tehetős polgárok közé tartozott, mert neve a leggazdagabbak között szerepel.[32] A kamara jövedelme Beatrix királynét illette meg, akinek az 1490-es évek elején, hogy II. Ulászló királlyal kötött névházasságát el tudja ismertetni, továbbá költséges udvartatását fenn tudja tartani, rengeteg készpénzre volt szüksége. Kiadásai fedezésére gyakran kért pénzt kamarásától, vagy utasította kisebb-nagyobb összegek kiutalására.[33] Egy 16. századi, kéziratos másolatgyűjteményben fennmaradt egy oklevél, amelyben Beatrix királyné helyben hagyta a kamaraispán az 1492. évre vonatkozó elszámolását. Beatrix említett tetemes kiadásai miatt majd négyezer arannyal maradt Schaider Péter adósa.[34] Az elszámolás fontos gazdaságtörténeti forrás, mivel bepillantást enged a királynéi udvartartás gazdálkodásába, továbbá művelődéstörténeti információkat is rejt: gondolok itt azokra az itáliai művészekre, akik számára a kamaraispán kisebb-nagyobb összegeket utalt ki az elvégzett munkák fejében. Schaider Péter tehát magánvagyona és a kezében összpontosuló bevételek miatt finanszírozni tudta Schaider Pál itáliai tanulmányainak tetemes költségeit.

Schaider Pálról az első információnk 1493 őszéről származik, amikor a ferrarai egyetemen Gyarmati István pécsi kanonok doktori védésén tanúként szerepelt, a humanista műveltségű, későbbi erdélyi püspök Gosztonyi János, továbbá Szuhafői Jakab társaságában. Egy hónappal később ismét Szuhafői Jakabbal együtt szerepel tanúként. Sajnos a második esetben, az Itáliában tanuló magyar tanulók adattárát összeállító Veress Endre nem közölte a vizsgázó nevét.[35] A bejegyzésekben Schaider mint esztergomi kanonok szerepel. Veress Endre Schaidert tévesen Kétházi Pál nagypréposttal azonosította, noha ő már az 1500-as évek elején távozott az élők sorából.[36] Schaider Pál a jól jövedelmező esztergomi stallumot nyilván Schaider Péter, pontosabban Beatrix özvegy királyné révén szerezte meg. Ezekben az években ugyanis Beatrix unokaöccsei, először Aragóniai János, majd a gyermekkorú Estei Hippolit viselték az esztergomi érseki méltóságot. Mivel mindketten igen fiatalok voltak, Estei Hippolit pedig kiskorú, Beatrixnak nagy befo- lyása volt az érsekség ügyeiben. A rendszeres kanonoki jövedelem biztos anyagi alapot nyújtott a nagy költséggel járó külföldi tanulmányokhoz. A nagy létszámú esztergomi káptalanban nem volt ritka, hogy sokak akár évekig is távol voltak tanulmányaik folytatása miatt. A helyben maradás, a rezidencia kötelességének betartatása miatt a főpapok többször felléptek a középkor folyamán, ám nem sok sikerrel. Valószínűleg Schaider sem sokat tartózkodott Esztergomban, talán ő lehet az, a közelebbről meg nem nevezett, körmöcbányainak mondott kanonok, aki 1500-ban a káptalan jegyzőkönyvében szerepel.[37]

Az 1500-as évek elején térhetett haza Itáliából, miután Beatrix királyné Thurzó Jánosnak adta bérbe a kamarát 1496-ban, amivel véget vetett Schaider Péter megbízatásának is. Mindenesetre 1506-ban már Budán találjuk Schaider Pált, ahol Körmöcbánya város tanácsához intézett levelének tanúsága szerint különböző, közelebbről meg nem nevezett fontos peres ügyeket intézett városa tanácsa megbí- zásából a királyi bíróságokon.[38] 1508-ban már a város jegyzőjeként kéri kollégáját, Balthasar Steck selmecbányai jegyzőt, hogy a Körmöcbánya városa és Haraszthy Miklós közötti perben kérje ki a garamszentbenedeki konventtől azt a jelentést, amelyet az ügyben végzett vizsgálat során állítottak ki.[39] A város 1511–12-es pénztárkönyve szerint, mint jegyző heti rendszeres, kétforintos fizetésben részesült.[40] A város számadáskönyveit és adólajstromait Schaider elődeihez képest lelkiismeretesen vezette: gondosan bejegyezte a bevételeket és a kiadásokat, továbbá pontos számításokat végzett. Nyilván nem véletlen, hogy az ő tevékenységének idejéből maradt fenn a legtöbb ilyen kötet a város levéltárában. Schaider városi tisztségét az 1510-es évek végéig töltötte be, amikor visszatért az egyházi pályára. Az 1520-as években már szülővárosa plébánosa volt. Körmöcbányán közben, az 1510-es 20-as évekre egyre nehezebb lett a helyzet, mivel a régi bányák kimerülőben voltak és a kamara jövedelmeit bérlő Thurzók egészen 1519-es eltávolításukig a város érdekeivel ellentétes gazdaságpolitikát folytattak. Mindennaposak voltak a különböző erőszakos cselekmények a bányavárosok bányászainak és pénzverőinek elégedetlensége miatt, noha Mária királyné, akinek tulajdonjogát II. Lajos 1519-ben helyreállította, igyekezett enyhíteni a helyzeten, és fejleszteni akarta az egyre nehezebben működő bányákat. A mohácsi katasztrófát megelőző időszak csak tetézte a bajokat, amikor az udvar pénzszükségletei miatt a pénzverőket Budára rendelték és lefoglalták a város nemesfémkészleteit. A templomi kegyszereket is elszállíttatták, hogy pénzt verhessenek belőlük.[41] Schaider Pál ezekben az években már a város plébánosa volt. A begyűjtést végrehajtó Dóczi János kincstartóhoz intézett levelének tanúsága szerint kapott némi kompenzációt az elkobzott javakért cserébe, de a visszakapott ezüst egy lottóval gyengébb minőségű volt, annál, mint amit beszolgáltattak.[42] A Mohácsot követő zavaros idő- szakban 1532-ig János király hívei tartották kezükben a bányavárosokat. Az 1520-as években a reformáció első hullámai Magyarországot is elérték. A német polgárságú városokban gyorsan tért nyertek a lutheri eszmék, amihez az említett gazdasági nehézségek is hozzájárultak. A korszak esztergomi érsekei egy jó ideig hiába küzdöttek az új tanok terjedése ellen, egyéb eszközök híján fenyegető hangvételű levelekben figyelmeztették a joghatóságuk alá tartozó plébánosokat. A magyarországi reformáció hajnalán annyira zavarosak voltak a viszonyok, hogy még a deklaráltan katolikus oldalon maradt papok és szerzetesek egy része is házasságban élt.[43] Körmöcbányán is napról-napra változhatott a helyzet, mert 1530-ban a város tanácsa felszólította Selmecbánya városát, hogy bizonyos vallási kérdésekben együttesen forduljanak tanácsért az esztergomi érsekhez. Úgy látszik, hogy sikeres tárgyalásokat folytattak, mert az érsek baráti hangvételű levélben köszönte meg a város lakóinak, hogy kitartottak hitük mellett. 1532 őszén viszont büntetlenség ígérete mellett, magához hívatta a város plébánosát, hogy megvizsgálhassa valóban a katolikus hitet követi-e.[44] Erre azért is volt lehetősége, mert Ferdinánd király ekkor szerezte vissza a bányavárosokat János király híveitől. Schaider életének utolsó ismert, de annál informatívabb adata ezzel kapcsolatos. Mint a város plébánosa hosszú válaszlevelet írt Várday Pál érseknek, amely sok értékes önéletrajzi elemet tartalmaz. A levélben a lutheránusok következetes ellenfelének állította be magát. Mesterien vezette be mondanivalóját, mivel az érsek hozzáintézett levele dicséretet és vádakat is tartalmaz, bizonytalanságot színlelt. Először a címzett személyének megnyerése (captatio benevolentiae) érdekében az őt illető dicséretekért mondott köszönetet, majd rátért a rágalmakra. Ellenségei – állítása szerint jogtalanul – házasságtöréssel vádolták meg. Annak ellenére, hogy egyházi személy volt, elismerte, hogy ifjúkorában viszonyt folytatott egy asszonnyal, aki akkoriban már özvegy volt. Közös, törvénytelen gyermekük is született, egy lány, aki a levél írásakor már eladósorba került. Ám mivel Schaider 1515-ben, a Habsburg–Jagelló házassági szerződés megkötésekor néhány hónapot Bécsben töltött, és hazatérte után súlyosan megbetegedett, az asszony már más férfival kötött újabb házasságot. Kútba esett házassága után a Szentírás tanulmányozásának szentelte magát, véleménye szerint olyannyira, hogy „Neque eius laboris satietas fastidiumve unquam me cepit, verum hidropisi quadam aquarum illarum laborare cepi, ut quo plus illas biberem, eo plus illas sitierim.” (Unalom vagy csömör sohasem fogott el munka közben, sőt szinte vízkóros lettem tőle, minél többet ittam, belőle, annál jobban szomjaztam rá.).[45] Közben megismerte Luther tanítását is, ami csak növelte benne a tudásvágyat. A katolikus oldal érveit azonban, állítása szerint, erősebbnek találta és buzgón védelmezte a régi hitet, akár olyan ellenfelekkel szemben is, mint Cordatus Konrád. Arról is beszámolt, hogy többször életveszélyben volt, egy ízben börtönbe vetették ellenségei, sőt még röpiratot is terjesztettek ellene, „In Paulum Schaider crucis Christi inimicum” (Schaider Pál Krisztus keresztjének üldözője ellen) címmel. Érdemeinek felsorolása után visszatért a vádhoz, pontosabban az érsek felszólításához, aki arra buzdította, hogy döntsön a papi szolgálat, vagy a házasság között: „Ago enim … inter studia mea et si non angelicam … vitam ab carnalibus desideriis illecebrisque quoad fieri potest, liberam et immunem.” (Tanulmányaim közepette, ha nem is angyalhoz méltó, de a testi örömöktől és vágyaktól mentes életet élek.). A levelet ügyesen fejezte be, először saját katolikus hit védelmében tett erőfeszítéseit állította a középpontba, majd az érseknek hízelegve felszólítja, hogy szabadítsa meg az országot a lutheránus mételytől. A mai olvasó nyilván fennakad az egyházi rendűek házasságkötésének a puszta gondolatán is, ám nem szabad elfelejteni, hogy a tridenti zsinatig a különböző utakon terjedő lutheránus, és anakronisztikus fogalommal ellenreformációs eszmék micsoda zűrzavart okozhattak a kortársak gondolkodásában és értékrendjében. Sajnos nem tudjuk, hogy mi lett a levélváltás kimenetele. Schaider valószínűleg ezután nem sokkal halhatott meg, a kor viszonyaihoz képest magas, hatvan év körüli életkorban.

A fenti adatok nem elegendőek Schaider pályaképének pontos megrajzolásához, de bepillantást engednek kalandos életébe. Úgy tűnik, hogy hazatérése után nem foglalkozott irodalmi tevékenységgel, legalábbis nem rendelkezünk efféle adatokkal. Ám az, hogy az 1515-ös bécsi kongresszuson is – ahol a kor tudományos világának számtalan képviselője jelent meg – részt vett, továbbá szentírás tanulmányai arra utalnak, mégsem múltak el nyomtalanul a Guarino környezetében töltött évek. Átmeneti kor gyermeke volt, hiszen képzettségét, hasonlóan a Mátyás-Jagelló kori humanizmus képviselőihez, Itáliában szerezte, idős korában viszont a reformáció hatása alá került. Esetében az is különleges volt, hogy városi környezetből, nem főpapi mecénások segítségével indult el pályáján. Személyében egy jól képzett városi értelmiségit tisztelhetünk, akinek a két ősnyomtatvány emendálás mellett 1532-es, gondosan megszerkesztett levele is helyet biztosít a magyarországi humanizmus történetében.

János Véber

Die Einträge eines Justinus-Inkunabels der Bibliothek der Ungarischen Akademie der Wissenschaften

In der Erforschung des ungarischen Humanismus spielte die Erfassung und Erschließung der handschriftlichen Eintragungen in die Bücher immer eine wichtige Rolle. In diesem Hinsicht ist die Justinus-Ausgabe von 1470 (HC 9646), die Inkunabel der Sammlung der Bibliothek der Ungarischen Akademie der Wissenschaften (Inc.415) sehr bedeutend. Das Buch wurde von Paul Schaider – einem Schüler von Battista Guarino des Jüngeren – im Jahre 1494 emendiert. Er ersah den Text mit historischen und philologischen Anmerkungen auch. In diesem Aufsatz werden die Provenienz dieser Inkunabel, die handschriftlichen Eintragungen und die Laufbahn von Schaider kurz vorgestellt. Zur Emendation der Inkunabel benutzte Schaider eine Justinus-Inkunabel, oder einen Kodex von Guarino. Neben dem Haupttext der Inkunabel fügte Schaider viele Glossen bei, die im Text vorkommenden Ereignisse historisch, philologisch, und moralisch kommentieren. Die philologischen und historischen Eintragungen enthalten viele, im 15 Jh. neue Informationen, die zum Teil aus neu entdeckten griechischen Historikern stammten. Schaider war in der 90-er Jahren des 15 Jhs jung, deshalb konnte nicht allein diese philologischen Notizen schreiben. Nach der Meinung des Verfassers sind diese Emendationen und die Notizen eine gemeinsame wissenschaftliche Arbeit des Humanistenkreises von Guarino. Paul Schaider wurde in Körmöcbánya (Kremnitz, heute Kremnica, Slowakei), in ehemaliger Oberungarn geboren und studierte in Ferrara. Nach seinem Rückkehr nach Ungarn war er als Notar in seiner Heimatstadt tätig. Er setzte seine wissenschaftliche Arbeit nicht fort, aber hatte viele wichtige Verbindungen mit den ersten Reformatoren von Ungarn, z. B. Conradus Cordatus. Er nahm in den Reformationsbewegungen teil. Er starb wahrscheinlich in den dreißigen Jahren des 16 Jhs. Seine Laufbahn und Tätigkeit steht nicht nur mit dem italienischen Humanismus, sondern mit der frühen Reformation in Verbindung, deswegen ist er eine interessante Persönlichkeit seines Zeitalters.

 



* Az ősnyomtatványra és annak bejegyzéseire Dr. Rozsondai Marianne az MTAK Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye osztályvezetője hívta fel figyelmemet, akinek sok fontos adatért, továbbá tanulmányom kéziratának átnézéséért tartozom köszönettel. Köszönet illeti Dr. Pajorin Klárát, az MTA Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársát is, aki a kéziratot alaposan áttanulmányozta és további adatokkal gazdagította.

[1] Csapodi Csaba – Csapodiné Gárdonyi Klára: Bibliotheca Hungarica: kódexek és nyomtatott könyvek Magyarországon 1526 előtt. I–III. Bp., MTAK, 1988–1994. /A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának közleményei, Új sorozat: 23, 31, 33. (98, 106, 108.)/, (=BH) 249. sz.; Sajó Géza – Soltész Erzsébet: Catalogus incunabularum, quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur. Bp., MTA, 1970. (=CIH) 1987. sz.

[2] A levél kiadása: Monumenta ecclesia tempora innovatae in Hungaria religionis illustrantia In: Egyháztörténelmi emlékek a magyarországi hitújítás korából. Szerk.: Bunnyitay V. – Rapaics R. – Karácsonyi J. Bp., Szent István Társulat, 1904. II., 216–224, Nr. 189.; A levél magyar fordításban is megjelent: Magyar Humanisták Levelei. XV–XVI. század. Közread.: V. Kovács Sándor. Bp., Gondolat, 1971. /Nemzeti Könyvtár Művelődéstörténet/ 542–551., 262. sz. (a levelet Kapitánffy István fordította).

[3] Pajorin Klára: Schaider Pál. In: Új magyar irodalmi lexikon. III. Főszerk. Péter László. 2. jav., bőv. kiad. Bp., Akadémiai Kiadó, 2000. 1779.

[4] Hellebrant Árpád: Magyarországi vonatkozású ősnyomtatványok (Incunabula) a M.T. Akadémia könytárában. = MKsz 1880. 19.; Hellebrant Árpád: A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában levő ősnyomtatványoknak jegyzéke. Bp., MTA, 1886. 422. sz.

[5] Kritikai kiadása: M. Iuniani Iustini epitoma historiarum Philippicarum Pompei Trogi. Post Franciscum Ruehl … ed. Otto Seel. Stutgardiae, Teubner, 1985. Korszerű magyar fordítása: Világkrónika a kezdetektől Augustusig. (Fülöp királynak és utódainak története) Marcus Iunianus Iustinus kivonata Pompeius Trogus művéből. Ford. Horváth János, sajtó alá rend. Bollók János, az utószót Borzsák István írta. Bp., Helikon, [é. n.].

[6] Albrecht, Michael von: A római irodalom története. Ford. Tar Ibolya. Bp., Balassi, 2003–2004. 1102.; Adamik Tamás magyar nyelvű római irodalomtörténetében viszont alaposan elemzi a művet: Adamik Tamás: A római irodalom története a késő császárkorban. Bp., Seneca, 1996. 156–159.

[7] Rühl, Franz: Die Textesquellen des Justinus. Leipzig, Teubner, 1872. /Besonderer Abdruck aus dem sechsten Supplementband der Jahrbücher für classische Philologie./ 7 skk., 59 skk.

[8] The Illustrated ISTC on CD-ROM. [H.n.], Primary Source Media Ltd. in association with The British Library, 1997.

0[9] Borzsák I.: Utószó. In: Világkrónikai. m., 420–422.

[10] BH I. 52. sz.; Csapodiné Gárdonyi Klára: Die Bibliothek des Johannes Vitéz. Bp., Akadémiai, 1984. /Studia Humanitatis 6./ 53.

[11] BH II. 2521. sz.; Csapodi Csaba: The Corvinian Library History and Stock. Bp., Akadémiai, 1973. /Studia Humanitatis 1./ 372. sz. (a továbbiakban: Stock…); V. Kovács Sándor: Garázda Péter. = ItK (61.) 1957. 48–62.

[12] Csapodi Cs.: Stocki. m. 374. sz.

[13] Könyvtárunk ősnyomtatvány-gyűjteményének ismertetései: Hellebrant Á.: A Magyar Tudományos Akadémiai. m.; Csapodi Cs.: A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Ősnyomtatvány-gyűjteménye. Bp., MTAK, 1967. /A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának közleményei 53./; Rozsondai Marianne: Az Akadémiai Könyvtár Ősnyomtatvány-gyűjteménye 2000-ben. In: Örökségünk, élő múltunk. Gyűjtemények a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában. Szerk.: Fekete Gézáné. Bp., MTAK, 2001. /A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának Közleményei 37. (112.), Új sorozat./ 34–62.

[14] CIH 1986. sz.

[15] CIH 1990. sz.

[16] Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása. Magyar Humanizmus. Bp., Akadémiai, 1988. /Az Akadémiai Kiadó Reprint Sorozata./ 207 skk.

[17] CIH 1987. sz.

[18] BH 739. sz.

[19] Roland, Martin: Die Handschriften der alten Wiener Stadtbibliothek in der Österreichischen Nationalbibliothek. Wien, Wiener Stadt- und Landesbibliothek, 1999. /Publikationen aus der Wiener Stadt- und Landesbibliothek 4./ A katalógus sajnos Magyarországon nem érhető el, az idézett, Ratzenbergerrel kapcsolatos adatokért Dr. Martin Rolandnak tartozom köszönettel.

[20] Siebmachers, Johann: Allgemeines grosses und vollständiges Wappenbuch in welchem aller Hohen Potentaten. Fürsten, Grafen, Herren und Stände … in sechs Theilen abgebildet sind, nebst einer Vorrede Johann David Köhlers. Nürnberg, Raspisch, 1772. Band I–VI., Supplement I–XII. (Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Könyvtárának példánya.)

[21] Szilágyi János György: „Ismerem helyemet” (A másik Pulszky életrajz.) In: Pulszky Ferenc (1814–1897) emlékére. Főszerk.: Marosi Ernő. Bp., MTA Művészeti Gyűjtemény, 1997. 27 skk.

[22] Pulszky Ferenc: Életem és korom. Sajtó alárendezte Oltványi Ambrus. Bp., Szépirodalmi, 1958. /Magyar Századok/

[23] Az Akadémia Könyvtári Hivatalának jelentése Pulszky adományáról: MTAK Régi Akadémiai Levéltár, RAL 214/1867. A Budenz József által fogalmazott, Pulszkynak küldött köszönőlevél másolata: RAL 61/1867.

[24] Rühl: i. m. 1.

[25] A továbbiakban az Epitome latin szövegét Otto Seel idézett kiadásának fejezetbeosztása szerint, a Justinus szöveg magyar fordítását pedig Horváth János idézett, Bollók János által sajtó alá rendezett fordításából idézem. (l. az 5. lábjegyzetben!).

[26] Pade, Marianne: Zur Rezeption der griechischen Historiker im italienischen Humanismus des fünfzehnten Jahrhunderts. = Neulateinisches Jahrbuch, Band 1. 1999. 151–169.

[27] Huszti József: Janus Pannonius. Pécs, Janus Pannonius Társaság, 1931. 1–12.

[28] Jankovits László: Accessus ad Janum. A műértelmezés hagyományai Janus Pannonius költészetében. Bp., Balassi, 2002. /Humanizmus és Reformáció 27./ 16, 20.

[29] Il pensiero pedagogico dello Umanesimo. A cura di Eugenio Garin. Firenze, Giuntine; Sansoni, 1958. 460. A szöveghely egy részét idézi Jankovits L.: Accessus… i. m. 20.

[30] Borzsák I.: Utószó. In: Világkrónikai. m. 419–420.

[31] Krizskó Pál: A régi körmöczi kamara grófjai. Bp., MTA, 1880. /Értekezések a történelemtudomány köréből, VIII. 1878–1880./ 40. A bányaszabályzat középkori kódexe: Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai Fényképgyűjtemény (=MOL DF) 274522.

[32] MOL DF 250088 (Körmöcbánya város 1489-es adókönyve) fol. [2].

[33] Aragóniai Beatrix magyar királyné életére vonatkozó okiratok. Közli Berzeviczy Albert. Bp., MTA, 1914. /Monumenta Hungariae Historica Diplomataria, Vol. XXXIX./ 118 (LXXVIII sz.), 126 (LXXXIV sz.), 136 (XCII) etc.

[34] Uo. 301–304.

[35] Veress Endre: Olasz egyetemeken járt magyarországi tanulók anyakönyve és iratai, 1221–1864. In: Matricula et acta Hungarorum in universitatibus Italiae studentium, 1221–1861. Bp., MTA, 1941. /Olaszországi magyar emlékek 3./ 379.

[36] Kollányi Ferenc: Esztergomi kanonokok, 1100–1900. Esztergom, Esztergomi káptalan, 1900. 117.

[37] Az Esztergomi Székeskáptalan jegyzőkönyve, 1500–1502, 1507–1527. Közzéteszi Solymosi László. Bp., Argumentum, 2002. 63–65.

[38] MOL DF 249640

[39] MOL DF 235540

[40] MOL DF 250095 (Körmöcbánya város 1511–12-es pénztárnaplója), fol. 59.; A napló külzetén 19. századi kézírással: „scriptum Pauli Schaider notarii”.

[41] Krizskó: A régi körmöczii. m. 42 skk.

[42] MOL DL 24318

[43] Zsigovits Béla: A papi nőtlenség (coelibatus) története Magyarországon. Bp., Élet, 1914. 44.

[44] Egyháztörténelmi emlékek… i. m. II. 32 (34. sz.), 35–36 (39. sz.), 214–215 (188. sz.)

[45] Egyháztörténelmi emlékek… i. m. II. 216–224. (189. sz.); Magyar fordítása: Magyar Humanisták levelei… i. m. 542–551, 262 sz.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret