stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



szemle


Vizkelety András: Az európai prédikációirodalom recepciója a Leuveni Kódexben – Die Rezeption der europäischen Sermonesliteratur im „Löwener Kodex”. Bp. 2004. Akadémiai K., 301 l. + 12 t. /Fragmenta et Codices in Bibliothecis Hungariae 4./

Vizkelety András könyvét, az MTA–OSzK Fragmenta codicum kutatócsoportjának újabb publikációját azzal a jóleső érzéssel teszi le az olvasó, amely az alaposan átgondolt és kiérlelt, lenyűgöző kompetenciával megírt, gondos szerkesztése folytán kristálytisztán áttekinthető és igényesen kivitelezett kiadványok használatát követni szokta. Ráadásul a könyv olyan izgalmas olvasmányt kínál, hogy alig lehet nem egyvégtében elolvasni.

A Leuveni Kódex neve általában csak az Ómagyar Mária-siralommal (ÓMS), az első magyar nyelvű verssel kapcsolatban hangzik el még a professzionalisták diskurzusában is. Kevesen szorgalmazták eddig a magyar szövegemlék legközvetlenebb kontextusában együtt olvasható – és egyébként további magyar glosszákat is megőrző – latin szövegkorpusznak a tanulmányozását abból a célból, hogy a vers leírásakor vagy lemásolásakor egy 13. századi magyarországi szerzetesi közösségben hozzáférhető eszmei horizontnak a versre is rávetülő konzekvenciái láthatóvá váljanak. Még kevesebben ismerték fel, hogy a kódexbe összemásolt prédikációk a verstől függetlenül is középkori szerzetesi műveltségünk feltárásának ritka lehetőségeit kínálják. Mind tartalmi, mind formai tekintetben sermo-típusú prédikációirodalmunk legkorábbi évszázadába enged bepillantást a gyűjtemény, a benne összemásolt prédikációs minták teológiai műveltségünk európai forrásvidékeit, kapcsolódási pontjait teszik láthatóvá, a válogatás mikéntjének, a csoportosításnak, az átdolgozásnak, a hazai viszonyok közötti akkomodációnak a megfigyelése pedig az egyetlen lehetőség arra, hogy a dogmatikai tudnivalók és a valláserkölcsi normák feltehető célközönsége tekintetében az írástudók körében élő ítéletekről is megtudjunk valamit. A középkori vallási élet mindennapjaihoz hozzátartozó, tömeges recepcióban felszívott prédikációirodalom fontossága jóval nagyobb annál, mintsem hogy csupán első versünk hátországának feltárása irányába igyekezzünk betájolni annak kutatását.

Az európai medievisztika is csak az elmúlt években nőtt fel igazán ahhoz a feladathoz, hogy az ehhez a hihetetlenül bonyolult feltáró és felmérő munkához szükséges kutatási segédeszközöket és módszereket kikísérletezze. Ebben a tekintetben Johann Baptist Schneyer (1908–1979) az 1150–1350 közötti latin sermoirodalom szövegeit rendszerező repertóriumának 1969-ben megindult sorozata hozta a döntő áttörést, annak a kitapasztalása pedig, hogy részint ezzel, részint a kilencvenes évek óta elektronikus formában is feldolgozott régi és már erre a médiumra megalkotott új szövegtárakkal és további feltáró eszközökkel mire is lehet menni, meddig is lehet eljutni, már lényegében az új ezredévre maradt. A Fragmenta codicum kutatócsoport tagjai világszínvonalon dolgoznak, és sorra jelentetik meg középkori irodalmunk szövegkiadásait és szintetizáló monográfiáikat is.

Vizkelety András kötete a Leuveni Kódex kutatástörténetének és a provenienciájáról tudható tényeknek az összefoglalása után a kodikológiai és paleográfiai leírásra tér, és itt elsősorban a kötés makulatúraanyagához felhasznált latin közjegyzői okiratról és német urbáriumtöredékről ismertet új adatokat. Az utóbbi egyértelműen a pettaui (szlovénül Ptuj) domonkosok 15. századi könyvkötői tevékenységével hozható kapcsolatba, feltehető tehát, hogy a kódex mai kötését itt és ekkor nyerhette el, de az is valószínű, hogy a könyv csak rövid ideig volt Pettauban. 15. századi egybekötése előtt a kézirat két külön részből állott, s mivel a magyar nyelvem- lék az első rész utolsó levelének verzóján található, a sűrű használatban elzsírosodott, helyenként olvashatatlanná kopott. A két rész azonban az egybekötés előtti időben is összetartozott, hiszen azonos kezek írása mutatható ki bennük. A szö- vegeket lejegyző scriptorok közül kettőnek az esetében vannak magyar voltukra utaló indíciumok. Egyikük magát az ÓMS-t jegyezte le, a másik keze vonása a magyar glosszák írásában ismerhető fel, és mindketten számos latin szöveg másolói is a kódexben. Hogy egy időben, ugyanannak a szerzetesi konventnek voltak a tag- jai, azt egyértelműen igazolja, hogy a kötet Damiani Szent Péter-homíliáját együtt, egymás írását folytatva másolták le. A többi előforduló kézírások – köztük jelentős szövegmennyiséget lejegyző ún. törzs- vagy szövegkezek – kizárólag latin nyelvű szövegeket másoltak, így esetükben semmiféle adat nem erősíti meg, igaz, nem is cáfolja, hogy szintén magyarországiak vagy akár a két magyar scriptor közvetlen munkatársai lettek volna. A konzultációra felkért külföldi paleográfiai szaktekintélyek sem tartják lehetetlennek, hogy akár az egész kódexet is másolhatták Magyarországon.

Vizkelety könyve a továbbiakban lényegében e paleográfiai megállapítások mentén bomlik két világosan elkülönülő részre. Előbb a kódex teljes tartalmának analitikus jegyzékét kapjuk a kézirat rendjében előrehaladva, és hozzá az összes adatot, amely a lemásolt szövegek azonosításának eredményes vagy eredménytelen voltáról számol be. A könyv második részében viszont kizárólag a két kétségtelenül magyar scriptor kap további szerepet. Vizkelety világos átírási elvek alapján teljes terjedelmében sajtó alá rendezte a kódex összes általuk bemásolt magyar és latin nyelvű szövegét, pontosította hivatkozásaikat, felkereste hivatkozás nélküli auktoridézeteiket, és ahol a nemzetközi sermokutatás által regisztrált latin szövegeknek voltak megfeleltethetők, külön kritikai apparátusban azok legalább egy-egy, de olykor több elérhető változatával is összevetette őket. A könyvnek ez a második része előbb az ÓMS keze, majd a glosszázó kéz által leírt szövegek kéziratbeli sorrendjében halad.      A kódexbe lejegyzett prédikációk szerzőinek azonosításához maga a kódex csak egyetlen helyen ad segítséget, az összes többi szerzői név modern segédkönyvek segítségével volt kideríthető. E nevek csaknem mind a 13. század modern szerzői, vagyis sermoírók; homília-típusú prédikáció egyetlenegy van az egész kódexben, a 11. századi Damiani Szent Péter szövege, aki a kódex egyedüli bencés írója. Az azonosított 13. századi szerzők között van egy világi pap (Robertus de Sorbone), egy ciszterci (Leo Cisterciensis) és két ferences szerzetes (Szent Bonaventura és Johannes de Castello), a többiek mind, a kódex rendi származásának megfelelően, dominikánusok (Aldobrandinus de Cavalcantibus, Constantinus de Orvieto, Hugo a Sancto Caro, Johannes Balistarii, Johannes de Opreno, Petrus Remensis, Reginald de Piperno, Stephanus de Borbone, és az itáliai és franciaországi írók között egy sziléziait is lehet találni, Martinus Oppaviensist). A domonkos rend vezető tekintélye, Aquinói Szent Tamás kizárólag olyan prédikációkkal szerepel a kódexben, amelyeket a mai kutatás a neve alatt hagyományozódó, ám nem hiteles szövegeknek tekint. Természetesen a többi szerzői attribúció sem kétely nélkül való, és ez kitűnő alkalom Vizkelety számára, hogy rövid exkurzusban foglalja össze azokat a módszertani eljárásokat, amelyekkel az azonos vagy különböző szerzők dolgában, teljesítményüket az egyéni írásmódok, az eltérő rendi igények és az eltérő kódexfunkciók tengelyein mérve tájékozódni lehet.

Az analitikus tartalomjegyzék teljesen világossá teszi, hogy a kódexnek az ÓMS-sel záruló első részében de tempore sermociklusokat másoltak össze. Az első ciklus Hugo a Sancto Caro beszédein alapszik, de míg az evangéliumok és a szentleckék themáit követő két ciklusát a külföldi kéziratok általában külön-külön jegyezték le, a Leuveni Kódexben ezek egymásba fonódnak. A második, kevésbé teljes de tempore sorozat nagyrészt eddig azonosítatlan szövegeket tartalmaz. A következő ciklusban ismét főként Hugo a Sancto Caro szövegei találhatók, a negyedik, a leggazdagabb de tempore sor viszont egy 15. századra datált velencei kódex névtelen sermóival mutat nagyfokú egyezést. A kódex első részének végén, az ÓMS közvetlen környezetében néhány, különböző ünnepekre készült vegyes sermoszöveg áll.

A kódex második részében de sanctis ciklusok sorakoznak, amelyek közül az elsőben alig akad más kézirat alapján azonosítható beszéd. E ciklus sorozatát időrendben a negyedik folytatja majd, közöttük két további beszédsor áll. A négy ciklust üdvtörténeti, teológiai, aszkétikai fogalmakhoz fűzött rövid megjegyzések, Vizkelety jogos gyűjtőmegnevezése szerint „materiae praedicabiles”, majd különböző beszédek, divisiók és dictumok követik. Még két nagyböjti ciklus is következik ezután, majd a kódex utolsó másfél tucat levelén elsősorban a glosszázó és néhány más betoldó kéz különböző beszédeket, beszédvázlatokat, fohászokat, dictumokat, magyarázatokat jegyzett le.

Vizkelety Andrásnak a két magyar kéz által leírt szövegek kiadását tartalmazó rész egyes szövegei elé fűzött, rigorózus egyöntetűség helyett mindig a megvilágítani kívánt szöveg jellegzetességeihez igazodó bevezetői egytől egyig olyan mestermunkák, amelyek a tanpéldák tisztaságával mutatják be a Szent Bonaventura által kifejtett szerző-tipológia egyes eseteit, vagyis olyan helyeket, ahol a magyar szerzeteseket sorra hol egyszerű scriptornak, hol compilatornak, hol commentatornak, hol pedig tulajdonképpeni auctornak lehetne nevezni. Vizkelety levezetései sokat felfednek és megvilágítanak abból a sokrétű, izgalmas kalandból, azokból az átgondolni valókból, amelyek alapján egy efféle döntés megszülethet. Míg a két kéz által lejegyzett szövegek nagyon széles ívben szóródnak e tipológiai skála mentén, a további kezek is lejegyeztek a kódexbe két olyan latin szöveget, amelyekkel kapcsolatban kétségtelen bizonyossággal vagy erős érvekkel igazolva lehet beszélni magyarországi személy auctori minőségéről, így a szövegkiadásba a két magyar másoló által lejegyzett korpuszon túl e két további szöveg is bekerült. Az egyik az ÓMS keze által leírt Katalin-sermo után áll és talán egy hazai rendház évfordulós ünnepéhez kapcsolódik (ez érdemi megfontolásokat tesz szükségessé abban a tekintetben, hogy a másolás helye egy Szent Katalin patronátusa alá helyezett dominikánus konvent lehetett), a má- sik Szent Domonkos ünnepére készült, és szövegszerűen említi is az „etiam in nostra Hungaria” fordulatot. Egyébként magyar származású szentről is csak egyetlen prédikáció szól a kódexben, ez a Szent Erzsébet-sermo a glosszázó kéz írása, talán a műve is (21. sz.). Minthogy egy másik olyan szövegnek, amelynek a glossator nemcsak szerkesztője, hanem bizonyos részeinek talán a szerzője is volt (16. sz.), a kódexben – közvetlenül magyarországi személyhez ez idő szerint nem kapcsolható – közeli mintája is megtalálható, ezen a ponton ismét többletet kapunk: nemcsak a mintául szolgálhatott további szöveget a kódexből, hanem egy müncheni kézirat részletét is, amely a téma és a kidolgozás hasonlóságának nemzetközi mezőnyét szemlélteti.

A kódexbe a két szerzetes által bejegyzetteken végigtekintve világos, hogy két eltérő egyéniségről van szó. Az ÓMS kezével esetleg szerzői kapcsolatba hozható szövegek sok auktoritásidézetükkel és exemplumukkal tűnnek ki, s mivel az utóbbit az ars praedicandi kézikönyvei inkább a laikusok számára készült beszédekben ajánlják, ez alkalmasint a Planctus magyar átdolgozásának közönségéről folytatott vitákhoz is hozzászólást jelenthet. A glosszázó szerzetes esetében viszont mindenekelőtt kiváló bibliai ismeretei a feltűnőek, ortográfiája pedig olaszos hatásokat tükröz. Mindketten nagy számban jegyezték le és különös gonddal építették fel a Mária-ünnepekre szóló beszédeket.

A kötet végén, mindössze kilenc lapon Vizkelety András összegzi és értékeli is azokat az eredményeket, amelyek a két magyar scriptor munkáját áttekintve az európai prédikációs irodalom hazai beágyazódásáról, sőt a magyarországi latin sermoirodalom európai recepciójának korai állomásairól most világossá váltak (az utóbbihoz bécsi és velencei kódexek a Leuveni Kódexével párhuzamos magyar vonatkozású anyaga szolgáltat adatokat). A magyar kódexíró szerzetesek munkája új fényben mutatja a 13. század végi teológiai műveltséget: „az európai, elsősorban itáliai, kisebb mértékben franciaországi, főképpen dominikánus sermoirodalom egykorú vagy közel egykorú legjobb művelőinek produktumai ismertek voltak hazánkban, sőt ezek mintájára magyar domonkosok nívós prédikációkat szerkesztettek.” (262–263.)

Úgy vélem, hogy a Leuveni Kódex prédikációinak magisztrális feltáró munkája, az e munkából levont tapasztalatok és az elegáns mértéktartással megfogalmazott következtetések egyben a vizsgálat új szakaszát alapozhatják meg. A nemzetközi sermorepertóriumot összeállító Schneyer nevéhez olyan publikációk is kapcsolódnak, amelyek a feltárt prédikációanyagnak a középkori homiletikai elméletekkel való összefüggéseit világították meg, vagy a magukban a szövegekben, például azok prothemáiban olvasható megállapításokból egész szinkrón elméleti rendszereket tettek rekonstruálhatóvá (Die Erforschung der scholastischen Sermones und ihre Bedeutung für die Homiletik: Ein Hinweis auf die Bedeutung der scholastischen Sermones für die Theologie, Scholastik, 39[1964]; Die Unterweisung der Gemeinde über die Predigt bei scholastischen Predigern: Eine Homiletik aus scholastischen Prothemen, München etc., Schöningh, 1968 /Ver- öffentlichungen des Grabmann-Institutes zur Erforschung der Mittelalterlichen Theologie und Philosophie, N. F., 4/). E kezdeményezésekből azóta szintén virágzó kutatási témák lettek világszerte, amelyek az elsősorban a dogmatikai és hermeneutikai kérdéseknek, a szorosabban irodalmi jellemzők közül pedig főként a divisio és a belőle adódó diszpozíció vizsgálatának a fölénye uralta elemzéseket az implicit vagy explicit műfajelméleti tudatosság feltárását célzó irányokkal tudták kiegészíteni. Egyedül Vizkelety András nagyszerű könyvében is kitűnő anyag van együtt ezeknek a kontextusoknak a kibontásához.

Kecskeméti Gábor


szemle

Tomka Szászky János: Magyarország első történelmi atlasza. Bp. 2004. Képzőművészeti Kiadó, 60 l.

Tomka Szászky János (1692–1762) a magyarországi pedagógiatörténet jelentős alakja, aki elsőként oktatta – 1734-től, a pozsonyi evangélikus líceumban – Magyarország történetét önálló tárgyként. Számos kiadott és kéziratban maradt írása ismeretes, ezek közül kettőt, az első magyar történelmi atlaszt és az ezt kiegészítő Introductiót tartalmazza a recenzeált kötet, amelyben Klinghammer István akadémikus „Be- köszöntő”-je (5.) után előbb Török Enikő írását olvashatjuk „Tomka Szászky János és atlasza” címmel (7–8.), majd Tóth Gergely alapos tanulmányát „Tomka Szászky János történelmi térképeinek forrásai”-ról (9–13.); ezt követik a jeles 18. századi kartográfus 1750/1751-ből cím nélkül ránk maradt történelmi atlaszának térképei Tóth Gergely magyarázataival (15–36.), majd Tomka Szászky Bevezetés az ókori és középkori Magyarország földrajzába című, 1781-ben megjelent történeti földrajzi művének bőséges jegyzetanyaggal ellátott magyar fordítása (37–51.); a kötetet Rövidítésjegyzék (52.) és a „Bevezetés…” helynévanyagát tartalmazó Névmutató (53–60.) zárja.

Török Enikő tanulmánya tudtunkkal Tomka Szászky János eddigi legteljesebb életrajza, amely több ponton (pl. a születési dátummal kapcsolatban) korrigálja korábbi téves ismereteinket: részletesen kitér a jeles pedagógus magyarországi (zólyomi, füleki, rozsnyói, besztercebányai, győri és pozsonyi), ill. német földön (Jénában) folytatott tanulmányaira, kiemelve, hogy Tomka Szászky 1717-től Bél Mátyás tanítványi köréhez tartozott – ami egyébként később szakmai pályájának alakulását is meghatározta –; továbbá ismerteti Tomka Szászky munkásságát, különös tekintettel a kötetben is szereplő atlaszra, ill. történeti földrajzi vázlatra.

Tóth Gergely tanulmánya a kartográfiai jellegű kútfők számbavétele mellett a Tomka Szászky által használt elbeszélő forrásokat is elősorolja, és meggyőző példákkal mutatja be, hogy a jeles evangélikus pedagógus történelmi térképeire milyen hatást gyakorolt a 18. század közepén még tudományos nóvumnak, újonnan felfedezett forrásnak számító – és egyformán megbízhatónak tekintett – anonymusi Gesta Hungarorum és Bíborbanszületett Konstantin A birodalom kormányzásáról írott művének magyar (ill. Kárpát-medencei és észak-balkáni) vonatkozású pasz- szusainak anyaga. A Névtelen Jegyző munkáját, amelyet ma már nem (vagy csak igen csekély mértékben) tartunk hiteles kútfőnek a 9–10. századi magyar históriára, 1746-ban jelentette meg első ízben Johann Georg Schwandtner osztrák historikus; a bizánci bazileusz művét ezzel szem- ben korábban is számon tartotta az európai történetírás, csak éppen a magyar vonatkozású adatokra nem figyelt fel a hazai tudományosság, míg Kéri Borgia Ferenc 1740-ben kiadott Bizánc-történetében fel nem hívta rájuk a figyelmet. Historiográfiai szempontból különösen is érdekes, izgalmas vállalkozás, hogy Tóth Gergely egyszersmind Tomka Szászky munkamódszeré- nek rekonstrukciójára is kísérletet tesz (méghozzá nézetünk szerint eredményes kísérletet), amikor részletesen is kitér arra, hogy az első magyar történelmi atlasz szerzője mely pontokon és hogyan próbálta közös nevezőre hozni a fenti két forrás közléseit, folyamatosan egyeztetve azokat korábbi ismereteivel, pl. a Thuróczy János krónikájából ismert adatokkal.

Tomka Szászky János három példányban fenn- maradt, könyvészeti adatok nélküli „címlapból” és tizenkilenc térképből álló, az egyes térképlapokon 1750-es vagy 1751-es évszámot közlő atlaszát – mint az Török Enikő tanulmányából kiderül – Regnum Hungariae, Parvus atlas Hun- gariae vagy Tabellae geographiae Ungariae antiquae címen ismeri a korábbi szakirodalom; a recenzeált kötet összeállítói a Magyarország történelmi és közigazgatási atlasza címváltozat alatt hozzák. (A címoldal érdekessége egyébiránt, hogy a magyar Szent Korona országai közt Erdély címerét egy igen ritka, csak a 18. század közepén előforduló és mindeddig csupán két példányban ismert variánssal mutatja: a közismert, vágott címerpajzs itt süvegezett változatban szerepel, amelyen a süveg heraldikai jobb oldalára jut az eredeti címerben a pajzsfő közepén látható sas – méghozzá a megszokott növekvő sas helyett teljes alakban megrajzolva –, a bal oldalra pedig a közkeletű magyarázat szerint a székelységet szimbolizáló naparc és félhold: Erdély címerének ilyképpen való megjelenítését a szakirodalom eddig csak egy 1741-ben vert emlékéremről és az Erdélyi Fejedelemséget nagyfejedelemség ragjára emelő 1765-i uralkodói oklevélből ismerte. Ugyancsak nem szokványos – bár kétségkívül nem is példa nélkül álló – heraldikai megoldás Halics és Lodoméria címerének egy hasított pajzson történő egyesítése.) Az atlasz előbb két térképen Szkíthiát, vagyis a Prut és a Volga közé eső területet mutatja be, amelyet – ahogy azt Tóth Gergely bevezető dolgozatából is megtudhatjuk – a korabeli történetírás a „magyarság bölcsőjének” tekintett; majd hat térkép foglalkozik a Kárpát-medencének a magyar honfoglalást megelőző korai történetével; ehhez mérten meglepően kevés, mindössze három tábla mutatja be a középkori Magyarországot. Az atlasz közigazgatási jellegű része hat térképen részletezi a 18. század közepének megyerendszerét, az ország részekre (partes) és kerületekre (districtus) való felosztását; végül két táblán a Kr. u. 4. századból való ún. „Tabula Peutingeriana” kelet-európai szelvényeinek részletei láthatók. Az egyes térképeket kiváló minőségű fényképeken tanulmányozhatjuk, címük latin és magyar nyelven is szerepel; alattuk pedig még ugyanazon az oldalon olvashatók Tóth Gergely történeti és kartográfiai jellegű magyarázatai, megjegyzései.

Az atlasz történeti térképei (2–12. és 19–20. táblák) ma már jobbára mint tudománytörténeti kuriózumok vagy historiográfiai-kartográfiatörténeti források tarthatnak számot figyelmünkre. A kommentáranyag szerzője többek közt arra is felhívja a figyelmünket, hogy igen érdekes megfigyelnünk, miképp próbálja összhangba hozni Anonymus ma már koholtnak tekintett, a magyar honfoglalást megelőző korokra vonatkoztatott adatait egyéb, azóta is hitelesnek tartott ismeretekkel: érdekes látni, ahogy a 3. táblán a Bíborbanszületett Konstantinnál olvasható adatok a magyarok nyugat felé vonulásáról kontaminálódnak a Névtelen Jegyző által koholt históriákkal, mint pl. Kijev állítólagos ostroma Álmos serege által; a 8. táblán, az „avar Nyugat-Hunniát” bemutató térképen pedig egymásra vetül Balbulus („Hebegő”) Notker sankt-galleni szerzetes 9. századi művének Tomka Szászky által félreértett közlése az avar ringekről vagy hagiákról és a 9. századra bizonyítottan anakro- nisztikus anonymusi helynévanyag. A 10. táblán, a nyolc kapitányságra felosztott Magyarországot avagy Turkiát bemutató térképen, ahol a címben szereplő névhasználat (Turkia említése) Bíborbanszületett Konstantin hatásáról árulkodik, Tomka Szászy a magyarok nyolcadik törzseként a kunokat említi, pedig a bizánci uralkodónak A birodalom kormányzásáról írott műve alapján a kabaroknak kellene e minőségben szerepelniük: itt alighanem szintén Anonymus vezette félre szerzőnket, hiszen a kunok hét vezére és népük, amely valójában még Közép-Ázsiában élt a 9. században, csak az ő gestája szerint csatlakozott Kijev szintén csak általa vélelmezett ostroma után a magyarokhoz.

A 11. táblán az ún. Nagy-Magyarország látható, vagyis mindazon területek térképe, amelyek a magyar királyok titulatúrájában akár csak az igénycímek szintjén is jelentkeztek (a kommentáranyag itt is szerencsésen utal Schwartner Márton 1798-ban megjelent, Statistik des König- reichs Ungarn c. munkájára, amelyben a Tomka Szászkynál nagyjából két generációval fiatalabb leíróstatisztikus az ilyesfajta országfogalmat a „legtágasabb értelemben vett Magyarországnak” nevezi). Feltűnő, hogy a Habsburgok örökös tartományainak jelölése a térképen sem színezés, sem felirat tekintetében nem különül el a magyar Szent Korona országaitól, sőt azonos módon szerepel a térképen pl. Macedónia is, amely sem korábban, sem a 18. században nem tartozott a középkori magyar királyok vagy a ké- sőbbi Habsburg-uralkodók felségterületéhez: a térkép ebben a formában a Szent Korona országain túl alighanem minden olyan vidéket fel kíván tüntetni, ahová a magyar királyok vagy vezérek valaha is sikeres hadjáratot vezettek. Ugyanitt érdemes felfigyelnünk arra, hogy a Szent Korona országainak területén belül viszont Tomka Szászky önálló egységként tünteti fel a macsói és a szörényi bánságot, amelyek pedig sosem szerepeltek az uralkodói titulusok sorában: ennek talán az lehet az oka, hogy a többi 13–15. századi bánsággal szemben a fent nevezett kettő az érett és a kései középkorban kiemelt fontossággal bírt, elöljáróik pedig az országbárók sorába számítottak (a macsói bán 1270-től, a szörényi pedig 1233-tól).

A 12. táblán a középkori Magyarország látható, „hercegi és királyi részre felosztva” – ahogy arra Tóth Gergely is felhívja a figyelmünket, ez a típusú országmegosztás csak a középkor egyes periódusaiban valósult meg. A térképen a hercegi terület (ducatus) a Tiszántúlt öleli fel, Szatmártól a Temes-vidékig: ezt a konstrukciót talán a 14. századi krónikakompozícióban és a Thuróczy-krónikában szereplő, de csak a 11. században adatolható bihari dukátusból alakította ki a történész-kartográfus alkotó képzelete. Erdély és Szlavónia neve mellett ugyan nem szerepel a „hercegség” elnevezés, de Tomka Szászkynak a recenzeált kötetben foglalt másik írásából egyértelműen kiderül, hogy szerzőnk az előbbi ese- tében tudott róla, hogy időről időre azt is hercegek kormányozták; ráadásul mind az erdélyi, mind a szlavón területek eltérő színnel szerepelnek a közigazgatási térképen. Szlavónia ezen a táblán (mint az atlasz több más helyén is) újkori határai között szerepel, a Dráva–Száva-közének középső és keleti harmadában; hasonló anakronizmust tapasztalunk több megye elhelyezésével kapcsolatban is, különösen az ország középső, alföldi területein: a kommentár alighanem ezúttal is helyesen feltételezi, hogy a tévedések javarészt a közigazgatás török kori és azt követő átalakulásának rovására írhatók, vagyis Tomka Szászky ezúttal saját korának viszonyait vetítette vissza a múltba. Ez utóbbi hipotézist bizonyítja az a körülmény is, hogy a következő, 13. táblán szereplő térkép a 18. század közepének Magyarországáról pontosan ugyanazon határok között ábrázolja Szlavóniát és számos „problémás” megyét (pl. Bodrog, Bács, Solt, Arad), mint a középkori közigazgatást bemutató. Feltűnő, hogy a 12. térképen Tomka Szászky a középkori bánságok közül csak a korábban a Szent Korona önálló országaként szerepeltetett macsóit és szörényit ismeri ’banatus’ titulus alatt, a többit (a szeberniki, az orbászi és a sosem létezett Haram elnevezéssel illetett orsovai bánságot) egyszerűen megyének minősíti.

Történeti jellegű az atlasz végére illesztett 19. és 20. táblán látható térkép is: ezek, mint arról már volt szó, a „Tabula Peutingeriana” néven ismert, a Kr. u. 4. században keletkezett úttérképnek a Kárpát-medence nyugati felét és környezetét érintő szelvényeiről készített részleges másolatok.

Az atlasz közigazgatási része (13–18. táblák) csak a schwartneri definíció szerinti „legszorosabb értelemben vett Magyarország” állapotaival foglalkozik, vagyis nem jelöli a Drávántúlra (Horvátországra és Szlavóniára), ill. Erdélyre vonatkozó adatokat. Az ide sorolható hat térkép közül az első Magyarország közigazgatási beosztását mutatja be, a második a bírósági kerületeket tünteti fel, a továbbiak pedig az egyes bírósági kerületekhez tartozó megyékről adnak részletesebb képet. Meglepő módon ezek az egykorú állapotokat rögzítő táblák sem maradéktalanul pontosak. Tóth Gergely magyarázataiból bőségesen citálhatjuk Tomka Szászky tévedéseit: a 15. tábla pl. hibásan a Dunán inneni kerülethez sorolja Komárom megyét (amely aztán – helyesen – már a Dunán túli kerület részeként szerepel a 16. táblán); a 16. tábla szintén téves adatot közöl, amikor Esztergom megyét a Dunán túli kerületen belülre helyezi; a 17. tábla szerint pedig a Tiszán inneni kerület része lett volna Csongrád megye, míg a valóságban a Tiszán túli kerülethez tartozott.

Feltűnő, hogy Tomka Szászky milyen sokféle alaptérképet használt atlasza készítéséhez: különösen szembetűnő ez a 6. számú táblának a többiétől eltérő vízrajzi hálózatát szemlélve, itt ti. a szerző a Lázár deák 1528-i térképét nem ismerő 16. századi – 17. század eleji térképészeti hagyományt követve mintegy kiegyenesíti Dunakanyart és hegyesszögben rajzolja meg a Duna és a Tisza összefolyását; ill. furcsa eltérés látható az európai és ázsiai Szkíthiát bemutató 2. és a Nagy-Kunországot ábrázoló 3. számú táblán között is, amennyiben az egyébként szinte mindenben teljesen hasonló alaptérképeken a Krím (Chersonesus) jelentősen különböző keleti partvonallal látható. Az ország 18. század közepi közigazgatási és bírósági beosztását mutató 13. és 14. táblák alaptérképe szin- tén eltérő, ami azért is meglepő, mert másutt Tomka Szászky éppen e két nagyobb méretarányú térkép adatait egymásra vetítve mutatja be korának Magyarországát négy részletesebb térképen.

Tomka Szászky másik, az atlasz szerves kiegészítőjének tekinthető, Introductio in geographiam Hungariae antiqui et medii aevi című munkájának magyar fordítását Bevezetés az ókori és középkori Magyarország földrajzába cím alatt közli a kötet. A két részre osztott, tételszerű tömörségű írás az ókori állapotokról szólva a római kori viszonyokat tárgyalja: előbb Pannonia határait adja meg, ill. a két Pannonia provincia városait és kisebb településeit lajstromozza; majd a Kárpát-medence római uralom alá nem vetett részeiről szól hasonló szerkezetben, igaz, a vonatkozó források gyérebb volta miatt jóval szerényebb terjedelemben. A középkori Magyarország földrajzáról szóló második rész első négy fejezete a mai fogalmaink szerinti népvándorlás-korral foglalkozik: előbb a gót Nyugat-Hunniával kapcsolatos adatokat közölve tulajdonképpen a Kárpát-medence 5–6. századi viszonyait próbálja meg ábrázolni, mint a jegyzetapparátus is írja, elsősorban Bonfini műve alapján; az avar Nyugat-Hunnia bemutatása a 6–9. századot öleli fel, ugyanazon koncepció szerint (és ugyanazon tévedésekkel terhelve), mint a kötetben szereplő atlasz 8. tábláján; ezt követően Tomka Szászky Nyugat-Hunnia morva korszakáról beszél (mert szerzőnk korának meg- győződését követve úgy vélte, hogy a 9. századi nagymorva állam az egész Kárpát-medencére kiterjedt, sőt még azon is túl); végül a népvándorlás-kori jegyzékek sorát az anonymusi gesta alapján összeállított lajstrom zárja a honfoglaláskorinak vélt települések listájával (és olyan, jellegzetesen a Névtelen Jegyző hatásáról árulkodó tévedésekkel, mint [Ó]buda Ecilburg névalakkal történő említése vagy az Alpár homokján lokalizált Gyümölcsény erdejének szerepeltetése); a középkori állapotokat bemutató második rész és egyben az Introductio a középkori Magyarország bemutatásával zárul: itt megint megfigyelhető, hogy Tomka Szászky kora tudományos színvonalának megfelelően elsősorban a török hódítás által egyáltalán nem vagy csak részben érintett területek egykori topográfiájáról rendelkezett részletekbe menő ismeretekkel. Az Introductióhoz gazdag jegyzetanyag csatlakozik, amely szerencsés módon egyszerre kellőképpen informatív és mértéktartóan tömör; legfeljebb csak azt a jelentéktelen nyomdahibát tehetjük szóvá, hogy a 49. jegyzethez tartozó indexszám a szövegtörzsben hibásan, 47-esként szerepel.

A Képzőművészeti Kiadó tavaly megjelente- tett kötetével a földrajztudomány, a történettudomány, és a kettő határterületére eső kartográfiatörténet és történeti földrajz is értékes könyvvel gazdagodott. Török Enikő és Tóth Gergely mintaszerű pontosságú bevezető tanulmányai, az atlaszhoz és az Introductióhoz írott részletes magyarázataik, ill. jegyzeteik, továbbá a kötet következetes szerkesztettsége a könyvet az egyetemi oktatásban is kiválóan használhatóvá teszi: a kartográfiatörténeti kurzusok forráskiadványként, a történeti földrajzi szemináriumok pedig segédanyagként támaszkodhatnak és minden bizonnyal fognak is támaszkodni rá. A recenzens örömmel idézi ismertetője végén a kötet „Beköszöntő”-jének szerzőjét, Klinghammer István professzort: „Köszönet a Szerzőknek, hogy alapos munkájukkal elénk tárták Tomka Szászky tevékenységét, és a Kiadónak, hogy hozzáférhetővé tette ezt az értékes művet!”

Körmendi Tamás


szemle

Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei XII. (Annales Bibliothecae Universitatis de Rolando Eötvös nominatae XII). Főszerk.: Szögi László. Bp., 2005. Eötvös Loránd Tudományegyetem Egyetemi Könyvtára, 369 [2] l.

Újabb kötettel gazdagodott az Egyetemi Könyvtár kiadásában megjelentetett „Évkönyvek” sorozat. A kötet szerkezetét tekintve négy téma köré csoportosul: az Egyetemi Könyvtár Gyűjteménye, az Egyetem- és felsőoktatástörténet, Irodalomtörténet, irodalomelmélet és Művészettörténet.

A kötet tematikája színes, és nem csak laikus érdeklődők számára, de a szakmabelieknek is figyelemfelkeltő és hézagpótló, minthogy a szerzők új eredményeiket közlik tanulmányaikban, számos esetben cáfolva a korábbi téves megállapításokat, továbbá vázolják azokat a kérdéseket, amelyek továbbra is nyitottak.

Az első tanulmány szerzője Beregszászi Magdolna, felsorolja a budapesti Egyetemi Könyvtár állományába tartozó Suetonius-kódexre (Cod.Lat.13.) vonatkozó kutatások eredményeit, és a korábban elfogadott véleményekkel szemben megállapítja, hogy az említett kódex nem eredeti korvina, hanem Vitéz-kódex, és csak 1472 után kerülhetett a királyi könyvtárba. Domokos György és Vida Máté tanulmánya a Magyarországon létező legrégibb Dante-művet tartalmazó Dante-kódex (Cod.Ital.1.) nyelvéről nyújt képet, emellett tárgyalja a kódex fizikai jellemzőit, nyelvét, ezen belül is fonetikai, alaktani és mondattani megfigyeléseit; a tanulmány külön érdeme, hogy először szerepelteti nyomtatásban az „Aphorismata” néven ismert hét lapnyi bölcs mondások gyűjteményét latin és középkori venetói volgaréban írt szöveg átiratát. Németh András tanulmányának tárgya a Cod.Lat.20. jelzetű kódex, különös tekintettel a benne található „38. Phalarisz-levél”-re, amely első alkalommal jelenik meg nyomtatás ban. Németh András kutatási módszerében szakít a külső bélyegek összehasonlításának gyakorlatával – amely a korábbi kutatókat sok esetben helytelen következtetésre ösztönözte –, és helyette kizárólag a kódexet teszi vizsgálata tárgyává: ennek eredménye, hogy a kódexet ’áthe- lyezi’ a ’nem hiteles korvinák’ körébe, minthogy nincs bizonyíték arra nézve, hogy az említett kódex II. Abdul-Hamid szultán 1877. évi ajándékozása előtt Magyarországon lett volna. Az 1444-ből származó, Terentius hat megmaradt komédiáját tartalmazó Terentius-kódex (Cod.Lat.31.) a tárgya Tóth Péter tanulmányának. A papírkódex egyik korrektora, s talán possesora is, Vitéz János volt. A tanulmány gerincét egyfelől annak bemutatása jelenti, mivel magyarázható a kódex olvasatainak szövegkritikai jelentősége a Terentius-corpus rekonstruálásában, másfelől fölhívja a figyelmet a zárórészben található olyan Terentius-kommentárokra, amelyeknek viszonylag kevés kézirata ismeretes.

Bibor Máté János tanulmánya az erdélyi fejedelmi udvart idézi, ahol Gyulaffi Lestár a kancelláriai titkári feladatokat látta el, és mint diplomata, számos esetben járt Lengyelországban. Gyulaffi jegyzetei Szamosközy István történetíró kéziratai között maradtak fenn. A jegyzetek nagyobbik része az erdélyi kül- és belpolitikával foglalkozik; jegyzetei mellett számos levél, okirat, és az ezekhez fűzött kommentár található. A kéziratok nagy része 1891-ben került az Egyetemi Könyvtárba. Gyulaffi lengyelországi követjárásainak egyik eredménye az a költemény, amelynek műfordítása is megjelent.

A tanulmánykötet második kérdéscsoportja az „Egyetem- és felsőoktatástörténet”, amelynek egyik tanulmányírója Fabó Edit. A szerző, a dualizmus-kori magyar élclapok karikatúráinak vizsgálatához végzett gyűjtőmunkájából adódóan írta meg „A hely szellemének humora” című tanulmányát. A tanulmány első része a 19. századi könyvtári karikatúrát és azokat a forrásokat tárgyalja, amelyek az Egyetemi Könyvtárat mint 19. századi intézményt, a társadalmi jelenség szintjén parodizálja. A második rész a 20. századi Könyvtár mikrotörténetét láttatja. A keretet – a diktatúra hallgatólagos jóváhagyásával – eljátszott ’Műsoros estek az Egyetemi Könyvtárban’ jelentik; a tanulmányt bőséges eredeti anyag teszi színessé – mai szemmel nézve szinte hihetetlennek tűnő – embereket megalázó fordulataival. Sipos Anna Magdolna „Változó határok, rehabilitált tanítóképzők” című tanulmánya az 1938–1944 közötti határmódosításokat követő közoktatási és felsőoktatási intézmények rehabilitációjával foglalkozik. Tanulmányát kiegészítik az egyes intézmények Évkönyveinek felsorolásai, a fontosabb könyvadományok, továbbá az egyes könyvtárak gyarapodási jegyzéke.

Pogányné Rózsa Gabriella „Domanovszky Ákos (1902–1984)” című tanulmánya részletes pályaképet fest a budapesti Egyetemi Könyvtár hajdani igazgatóhelyetteséről, aki 1942-től harminc éven át dolgozott a Könyvtárban. Szakmai tudása és az 1947–1957 között a könyvek címleírásában végrehajtott feldolgozási reformja, katalógus-építése vetették meg a mai gépesítési lehetőségek alapját.

A tanulmánykötet sokszínűségét emeli a harmadik nagy kérdéskör, „Irodalomtörténet, irodalomelmélet” című fejezet két tanulmánya: Jakab Judit „Emlékezet- és identitáselméletek – kánon nélkül”: az ’emlékezet’ és az ’identitás’ közötti szoros kapcsolatot Csingiz Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regény költői betétjével fémjelzi: milyen veszélyekkel járt, amikor az ősidőkben a ’najmán’ nép egy részét megfosztották családi és törzsi emlékeitől… A tanulmány a továbbiakban a ’kollektív emlékezet’ alapkutatásába enged betekintést, és külön érdeme, hogy a legújabb irodalomjegyzékkel is bővül. A III. fejezethez tartozó második tanulmány szerzője Cséka György, aki tanulmánya tárgyának „Tandori Dezső »És megint messze szállnak«” című regényének elemzését választotta. Az elemzésen túlmenően a tanulmány komoly érdeme, hogy a megjelent Tandori-művek mellett Cséka felsorolja a Tandori-művekre vonatkozó legjelentősebb szakirodalmat.

A kötet negyedik, „Művészettörténet” tárgykörébe tartozó két tanulmányból, sorrendben Knapp Éva „A Szent István-ikonográfia megújítási kísérletei a XVII–XVIII. századi sokszorosított grafikában” című tanulmánya a 15–16. századi ábrázolások áttekintését követően arra ad választ, miként és miért következett be változás a 17–18. században. A gazdag kutatási anyag bizonyítéka, hogy az új képi megfogalmazások főként jezsuita környezetben születtek, és a szent király alakja az ellenreformáció és a nemzet függetlenségi törekvéseinek erőforrásává lépett elő: Szt. István királynak a korábbi tradicionális ikonográfiáját felváltotta az új, életteli jelenetek ábrázolása, és ezek változatos kontextusban történő megjelenítése, különös hangsúlyt adva történelmi személyiségének.

Papp Júlia az „Atlas Hungaricus”-ról írt tanulmánya Bernhard Paul Moll 18. századi térkép-katalógusában szereplő magyarországi vár- és városábrázolásokról szól; a szerző ismerteti Moll „Atlas Hungaricus”-át, annak a pozsonyi Ungrisches Magazinban közölt fejezeteit, betekintést enged Moll munkamódszerébe, aki a topográfiai gyűjtés szerves részének tekintette azoknak az ábrázolásoknak a megszerzését, amelyek egy-egy vár közelében hadgyakorlatot, ütközetet mutattak be; figyelme kiterjedt a hazai bányászatot bemutató kéziratos térképekre, ahol az egyes aknákat, tárnákat részletesen ábrázolták. A 18. század közepén összeállított 800 városábrázolást, alaprajzot tartalmazó katalógust Kéler Gott- fried több mint 300 tétellel kiegészítette, adatai másolatokban és nyomtatásban terjedtek, és hatottak topográfusunk, Korabinszky János Mátyás vedutagyűjtésére.

A tanulmánykötet minden szerzőjét köszönet illeti, hogy kutatásaikkal olykor megdöntötték a korábbi félrevezető megállapításokat, másszor ’csak’ egyszerűen átadták eredményeiket, hogy azok a jövőben új kutatások kiindulópontjai lehessenek.

Rojas Mónika


szemle

Zeman László: Gymnasiológia. Az eperjesi kollégium és áthagyományozódásai. Somorja–Dunaszerdahely, 2003. 183 l., 8 t.

Eperjesről, az eperjesi evangélikus kollégiumról szól Zeman László legújabb könyve, arról a városról és arról az intézményről, amelyről köl- tők, irodalmárok, politikusok századokon át oly elismerően nyilatkoztak. Kazinczy a „legbájosabb, legtündéribb” tájnak nevezte a várost és környékét, ahol először érezte magát „boldog állapotban”. Petőfi úgy nyilatkozott a városról, hogy „ama városok egyike, ahol nyomban otthon érzi magát.” Kossuth, aki eperjesi diákéveit meghatározónak tartotta fejlődésére nézve, így nyilatkozott: „Ott virradott fel lelkemben azoknak az elveknek világossága, amelyek vezéreltek…” Ignotus pedig, aki a harmadik gimnáziumot Eperjesen végezte, ezt az évet „élete legszebb esztendejének” nevezte.      Nem csoda, ha e városnak és kollégiumának történetével már többen is behatóan foglakoztak. Gömöry János, a főgimnázium egykori igazgatója három változatban is megírta a kollégium történetét. Zeman László, könyvének első fejezetében a főgimnázium egykori igazgatójának e munkáit ismerteti, de úgy, hogy bőséges kiegészítésekkel, jegyzetekkel kíséri az először a harmincas években megjelent kollégiumtörténetet, amelynek értékelő szempontjait ma is érvényesnek tartja. Mindkét szerző kiemelte azt a toleranciát, ami a különböző nemzetiségű és vallású diákok között magától értetődő volt. Ignotus visszaemlékezésében így írt erről: „Találni azonban a legmennyeibb békességet találtam ott, fajtáknak és felekezeteknek egyetértését…” Gömöry munkái Zeman szerint egy letűnt világ értékeire hívják fel figyelmünket, de – hozzátehetjük – ezek az értékek ma is alapvetőek, ha újra európai módon akarunk élni.

A kötet három fejezete a kollégium három tanárának portréját vázolja fel. A polihisztor Ludmann Ottóét, aki több mint fél évszázadon át volt az iskola oktatója, Wallentinyi Samuét, akinek irodalmi hagyatékát és tanáregyéniségét méltatja, valamint Schöpflin Gézáét, akinek egy Hviezdoslav-mű fordítását veti össze Zeman László az újabb átültetésekkel.

A kollégium alapításának évfordulói alkalmából tartott tudományos konferenciák ismertetése alkalmat nyújt a szerzőnek arra, hogy az intézmény eszmetörténeti és oktatástörténeti jelentőségét összegezze. Ezek sorában különösen hangsúlyozza a kollégium eszmeiségének tengelyében álló tudományosság-igényt és azt a humanista örökséget, amelynek jegyében mindenkor a nemzeti-nemzetiségi és vallási tolerancia letéteményesének bizonyult. E fejezethez kapcsolódik a kollégium főgimnáziuma mellett működő magyar cserkészcsapat bemutatása is, amelynek egyik vezetője Maléter Pál volt.

A „Könyvekről – toldalékkal” című fejezet a zsidóságnak a kollégium életében történő részvételéről szóló munkákat ismerteti, valamint a holocaust eperjesi kollégiumi áldozatainak állít emléket. Az „Egy fejezet a hazai humanizmus filológiai vizsgálatából” című részben Miroslav Okal Gyalui Torda Zsigmondról szóló munkáját tárgyalja.

Zeman László könyve az eperjesi kollégium- nak, amelynek ő maga is diákja volt, úgy állít emléket, hogy megismertet a neves intézményről szóló legkiválóbb munkákkal, tanulmányokkal, de úgy, hogy ezeket saját értékes kutatási eredményeivel egészíti ki. Ezzel jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy az eperjesi evangélikus kollégium kiemelkedő szerepe ne menjen feledésbe, hanem példát mutasson az európai értékek átmentéséhez.

Kókay György


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret