Magyar Könyvszemle   116. évf. 2000. 4.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

KÖZLEMÉNYEK

Egy 19. századi német nyelvű városkép-antológia pesti kiadása és utóélete. A Wien und die Wiener, in Bildern aus dem Leben (Bécs és a bécsiek, az életből vett képekben) 1842 és 1844 között külön füzetekben (Lieferungen), képekkel illusztrálva látott napvilágot Pesten, Heckenast Gusztáv kiadásában, majd 1844-ben kötet formájában is megjelent. A gyűjteményes kötet (Sammelband) háromféle kiadásban került az olvasók kezébe: díszkiadásban, harminc rajzzal, ill. metszettel, amelyből tizenkettő miniatűr kép a címlapon; egy igényes kiadásban, huszonhat kézzel színezett képpel; és egy illusztrációk nélküli kötetben. Ilyen címmel és terjedelemben azóta sem jelent meg a könyv, bár Stifter már 1844 nyarán tervezett egy külön kötetet saját városképeiből, de ez csak halála után valósult meg.[1]

A Bécs-antológia ebben a formában újdonságnak számított és Stifter életében is „kirándulást” jelentett egy általa sem addig, sem azután nem művelt területre; a feuilleton műfaj területére. A gyűjteményes kötetet rövid dolgozatomban nem vizsgálom részletesen, csak a legjobb darabokat emelem ki és Stifter városképeit mutatom be, végül néhány gondolattal kitérek az író és kiadójának, Heckenast Gusztávnak barátságára, amely Stifter életében és írói működésében fontos szerepet játszott.

[502A szerkesztő és munkatársai

A kötet ötlete nem annyira új, hiszen 1830 és 1840 között készültek Bécsről városábrázolások, a kor népszerű zsáner- illetve életkép műfajában. Közvetlen minták Alexis: Wiener Bilder, 1833 (Bécsi képek), Glaßbrenner: Bilder und Träume aus Wien, 1836 (Képek és álmok Bécsről) és Braun von Brauenthal: Wien und die Wiener, ihr öffentliches und häusliches, geistiges und materielles Leben, 1840 (Bécs és a bécsiek, a közéletben és otthon, szellemi életük és anyagi viszonyaik) Az újdonság a megvalósítás módja, nemcsak stílusában, hanem formájában is, hiszen ez volt az első német feuilleton-antológia a szó mai értelmében. Rövid prózaművek kortárs íróktól, amelyek tárgyukban azonosak, de ábrázolási módjuk, felfogásuk különböző.[2]

1841-ben született a gondolat egy könyvről, amely Bécs városát mozgalmas valóságában („in ihrer Lebensfülle”) mutatná be, autentikus képet nyújtana a birodalmi fővárosról és lakóiról. Az erkölcsi célhoz lokálpatrióta szellem társult.[3] Heckenast Stiftert bízta meg – aki 1826-tól bécsi lakos volt –, hogy segítsen a közreműködők kiválasztásában. Az ötlet Stifter egyik barátjától, Reiberstorffertől származott, aki írt is néhány bécsi zsánerképet a kötetbe, de a szerkesztő Stelzhammer lett, akitől Stifter 1841-ben már átvette a szerkesztői és adminisztratív munkákat.[4] Kiadójához írt levelei szerint Stifter szorgalmasan dolgozott a városképeken és ügyelt a többiek munkájára, korrigálta és rendezte a kéziratokat. A gyűjteményes kötet 54 darabjából tizenkettőt maga írt. A többi nyolc munkatárs neve ma már feledésbe merült, noha W. Haacke „tiszteletreméltó, tekintélyes kör”-nek nevezte a társaságot.[5] E kortárs írókkal, költőkkel Stifter még egyetemi évei alatt kötött ismeretséget. Wagner, Stelzhammer és Perger tájnyelvi költők (Mundartdichter) voltak, dialektusban írtak. Nordmann, Scheyrer és Reiberstorffer bécsi újságírók. A dolgozat terjedelmi korlátai miatt a munkatársakat csak egy-két jellemző vonással mutatom be.

Sylvester Wagner és Franz Stelzhammer ifjúkori barátok voltak, s egyben Stifter barátai is. Az antológia legtöbb darabját Wagner írta, élénk színekkel rajzolt népi alakjai a három életképből álló Wiener Volks- Faschingszenen (Bécsi farsangi népi jelenetek) lapjairól lépnek elénk. Wagner a legszorgalmasabb és legpontosabb munkatárs eredetileg orvosnak készült, de részt vett az 1848-as forradalomban és menekülnie kellett. Előtte egy évvel adta ki tájnyelvű verseit (Salzburger Gsanga). Kötetünkben a bécsi erkölcsábrázolót (Sittenschilderer) képviseli.[6]

Stelzhammer zsánerképei is említésre méltók: Abend vor der Linie (Este a város szélén) vagy Die Wiener Stadtphysiognomie und der Wiener Volkscharakter (Bécs városképe és a bécsi népi karakter). Ezek a kötet legjobb részei Stifter írásai után, akivel a fenti szerzők természetesen nem vehetik fel a versenyt, noha Stelzhammert életében nagy megbecsülés övezte, a felsőausztriai tartományi elöljáróság kitüntette, életjáradékot biztosított számára és 70. születésnapja valóságos népünnep volt a Linzhez közeli Henndorfban, ahol mozgalmas vándorélete után letelepedett. A korszak legjobb tájnyelvi költőjének tartották.[7]

[503Johannes Nordmann (eredetileg Rumpelmaier) az un. Junges Österreich alkotóihoz tartozott, irodalmi hetilapja a Salon magas színvonalú, de rövid életű volt, a 60-as években a Wanderer politikai újság, majd a Neue Freie Presse szerkesztője. Több műfajban írt (novellával, regénnyel, útirajzzal próbálkozott).[8] Daniel Friedrich Reiberstorffer írói működése Raimund fénykorára esett, akit mesterének tekintett és 1841-ben életrajzát is kiadta folytatásokban, az Österreichisches Morgenblattban. 1848-ban nemzeti gárdista volt és egy utcai harcban halt meg.[9]

Ludwig Scheyrer falusi és külvárosi történeteket (Dorf- und Vorstadtgeschichten) írt. Nem vált jelentős íróvá, nevét egy gyűjteményes kötet összeállítása teszi fontossá (Die Schriftsteller Österreichs in Poesie und Prosa, 1856).[10]

Anton Ritter von Perger a Bécs-köteten kívül csak alsóausztriai tájnyelvű költeményeket írt, amelyek a Wiener Novellenalmanach 1852/1. kötetében jelentek meg.[11] Két munkatársról (C. E. és C. F. Langer) eddigi kutatásaim során nem találtam használható adatot az irodalmi lexikonokban, ill. a tárgyhoz kapcsolódó tanulmányokban. W. Haacke szerint C. E. Langer valószínűleg csak ebben a kötetben publikált.[12]

Adalbert Stifter jól ismerte az osztrák fővárost, 22 évig élt itt, 1826-tól 1848 között. Először mint bécsi diák, majd mint házitanító, festő és író. Bécsi éveit állandó pénzzavar jellemezte, szegény diák volt, jogot és természettudományokat hallgatott az egyetemen, de egy részvizsgát nem tett le, ezért nem kapott jogi diplomát, így bécsiesen csak Hofmeister (Hauslehrer) vagyis házitanító lehetett. Nem tudott dönteni két nagy „szerelme” a festés és az írás között, végül döntött a véletlen, amikor Feldblumen c. novellájának (1841), majd az Abdias c. hosszabb elbeszélésének megjelenése (1843) íróvá avatta. A Heckenasttal létrejött ismeretség és barátság elhozta számára az anyagi biztonságot is. A kis csehországi erdei falu, Oberplan szülötte elismert bécsi íróvá vált, irodalmi szalonok ünnepelt vendége és a korabeli neves írótársaság tagja lett.

A bécsi városképek 1841 és 1844 között készültek, a kötet szerkesztésének idején. Az antológia összeállításával kapcsolatban Stifter azt javasolta Heckenastnak, hogy panorámaképpel induljon egy előszó után, majd nagyobb jelenetekből szűküljön a kör az egyéni és egyedi felé. Előszavában maga is utal a várost bemutató írások rendhagyó jellegére:

„E lapoknak nem az a célja, hogy statisztikát nyújtson Bécsről, hanem az, hogy komoly és vidám képekben, kaleidoszkópszerű jelenetekben mutassa be a fővárost, […] aki még sosem járt itt, elképzelheti – aki viszont volt már, vagy még itt él, melengető emléket idézhet fel. […] Mivel minden nagyváros […] tartogat valami humorosat a kedves szemlélődő számára […], de valami borzasztóan komolyat is […]: ezért e komikumnak és komolyságnak mindenképp szerepelnie kell könyvünkben és az olvasó nem fog csodálkozni azon, ha a legalsó és legfelső rétegek képviselőivel találkozik.[…] Népünnepek tárulnak fel előtte, és kinyílnak a gazdagok báltermei, […] Célunk megvalósul, ha az olvasó kikacagja a bécsieket, de szereti is őket és így [504szól: ’Ez valóban bámulatos egy város lehet, amelyet meg kell látogatnunk mielőtt életünk véget ér.’ […] Ha a kritikus vegyesnek találja ezeket az írásokat, tartalmukat és értéküket tekintve, ezt válaszoljuk: Az olvasó maga sem más […]

Bécs, 1841. Augusztus hónap       A szerzők”[13]

Stifter „irodalmi városképei” a kötetben

Stifter városképeivel foglalkozom részletesebben, amelyek a többi közé ékelődnek a kötetben. Műfaját tekintve e darabok eltérnek a többitől és nem lehet őket a korszak divatos élet- és zsánerképei közé sorolni, noha van bennük ilyen elem is. Nem nevezhetjük morálszatíráknak sem, noha tartalmazzák ezek jellemzőit is. Eltérnek a novellától, mert eseményben szegények, inkább a leírás dominál bennük, a tárcanovellánál viszont többet jelentenek, nem a felszínes csevegés, hanem a mélyebb gondolatok szintjén állnak. A Stifter-kutatók nem mindegyike foglalkozott a bécsi városképekkel, de akik figyelmet fordítottak rájuk, szinte mindegyikük a feuilleton műfaj egyik típusaként jellemezte. Friedrich Sengle keverékformának (Mischform) nevezi, átmenetnek, amely a leíráshoz közelít. Ez Stifter „egyéni” műfaja. Kiemeli még a festészet iránti vonzódását és műveinek kétrétegűségét (Zweischichtigkeit), vagyis a leírás és elbeszélés különválását egymástól.[14] René Trautmann hangulatképekről (Stimmungsbilder) beszél,[15] Karl Riha a városkép (Städtebild) egyszerű és átfogó műfajmeghatározást alkalmazza.[16] Christian Begemann Stifter-monográfiájában (akárcsak maga Stifter is előszavában) a dolgozatok, vagy tanulmányok (Aufsätze) megjelölést használja a bécsi írásokra, amelyeknek egységét szerinte az író képzelete tartja össze (Einheit einer Imagination) és semmi sem köti ezeket az antológia többi eleméhez.[17]Az egyértelműség [505kedvéért az irodalmi városkép, röviden városkép műfajmegjelölés mellett maradok. Begemann az író metaforikus városábrázolását hangsúlyozza, kiemelve a tenger (Meer) és folyam / ár (Storm) metaforát, ami végigvonul a képeken: „ Már a város képe is úgy jelenik meg mint házak óceánja vagy mint hatalmas tabló, amelyen ez a háztenger hullámzik.[18]

Stifter városképei a biedermeier irodalomban elfogadott és alkalmazott ún. kevert formát / műfajt (Mischform /Mischgattung) képviselik és Karl Riha találó megállapítása szerint „a célelvű városábrázolásból átmenetet képeznek a művészi városkép irányába.”[19]

Az író maga is tudta, hogy művei nem illeszkednek szervesen a Bécs és a bécsiek c. kötet többi darabja közé, ábrázolásmódjukkal és terjedelmükkel úgymond kilógnak a sorból, művészi értékük is meghaladja a többiét. Talán ezért is szerette volna már 1844-ben, a kötet megjelenése után, saját városképeit külön is kiadni, de ez a vágya életében nem teljesült. Linzbe költözése után is foglalkozott a gondolattal és valószínűleg 1865-ben írt egy előszót a leendő külön könyv számára, „Aus dem alten Wien” (A régi Bécsről) címmel, amely már visszatekintés a régi időkre. Ezt a tervét halála után Johannes Aprent részben megvalósította.[20] Stifter elképzelései szerint azonban csak 1909-ben az Insel kiadásában jelentek meg a bécsi városképek külön kötetben és az új előszóval, Aus dem alten Wien címmel. Ezt a kiadást még jónéhány követte, sőt egyes darabok külön is kiadásra kerültek. A „Der Tandelmarkt” különös módon – talán a figyelemkeltés miatt – korábban jelent meg a Pesther Tageblatt c. magyarországi német nyelvű újságban, mint a gyűjteményes kötetet megelőző füzetekben (Lieferungen).[21]

Vegyük röviden sorra a 12 városképet!

A sorrend – mint már említettem –mellékes, hiszen az író fantáziája fogja össze a színes tarkaságban sorjázó képeket. Kereshetünk gondolatokban vagy hangulatokban hasonló írásokat, de mindegyik Stifter impresszióit vetíti elénk; Bécs városa, épületeivel, tereivel, utcáival és alakjaival, kirándulóhelyeivel és jellegzetességeivel emlékein, tapasztalatain átszűrve jelenik meg. Az elbeszélés módja egyes szám első személyű, én-elbeszélés (Ich Erzählung). Aki ismeri a várost, újra rácsodálkozik és összeveti saját emlékeivel, aki még nem járt volna itt, kíváncsisága felébred és látni szeretné. Stifter a maga különös módján ébreszt vágyat Bécs iránt, aprólékos részletességgel írja le, mutatja be a várost. Rengeteg tájegység-, utca-, térnevet használ, de a pontos topográfiai megközelítés mellett, a maga egyéni stílusában örökíti meg a várost az irodalom számára. Alakjai nem tipikus bécsi figurák, csak ezek vonásait hordozzák, pontosabban egy-két vonást nagyít ki; erényeket és hibákat, emberi gyöngeségeket, amelyeket azután nevetség tárgyává tesz. Hangvételét többen szatirikusnak vélik (Jürgen Hein, Karl Riha és néhol Ursula Neumann is), sőt Riha „morálszatíráról” beszél.[22] Hein pedig „szatirikus írásmódról”, amelynek eszköze a komikum, nevetségessé tétel, s ez komoly kritikát takar.[23] Véleményem szerint a szatíra erős kifejezés


[5061. Az első kiadás címlapja


[5072. Az első kiadás belső címlapja


[5083. Kézzel színezett illusztráció az első kiadásból, a Die Streichmacher (Hencegők) c. zsánerképhez

[509Stifter hangnemére a Bécs-városképek esetében. Előadásában több a szeretetteljes irónia és humor, hiszen nem kívülállóként ír, maga is bécsi lakos és a társasági élet szívesen látott tagja. Való igaz, hogy nem tud mindennel azonosulni, nem igazi „nagyvárosi ember”, kritizálja a korszellemet és ismeri a város árnyoldalait is. A javító szándék vezérli, amikor finom iróniával kifigurázza a bécsi visszásságokat és az emberi hibákat.

Már az indítás is festőre vall. Bécs központjából, a Stephansdom tornyából „szemlélődve” festi le tablókép formában a várost és környékét: Aussicht und Betrachtungen von der Spitze des St. Stephansturmes (Kilátás és szemlélődés a Szt. István templom tornyából). Kora reggel Stifter a napfelkeltét nézi és a környező tájtól lassan közelít az ébredező város felé, amint fokozatosan kirajzolódik a szürkületből. Ezután figyelmünket ráirányítja a reggeli nyüzsgésre. Egy képzeletbeli utazót kalauzol végig a városon. Nem annyira az ember esendőségéről és kicsinységéről szóló alapgondolat kifejtése, sokkal inkább az a művészet érdemel említést, ahogy szavakkal hangokat, színeket, hangulatokat varázsol. Stifter képes egy mondatot másfél oldalon keresztül görgetni anélkül, hogy leírása színtelenné válna. Az ember Isten előtti kicsinységének érzékeltetésére szívesen alkalmaz hasonlatokat a természetből, főleg a rovarvilágból: „ az emberek […] mint sötét hangyák […] az a kocsi […] mint egy fekete dióhéj […] amelyet két […] bogárka húz […])[24] A panorámakép és a madártávlatból való nézelődés Stifter bizonyos távolságtartó magatartását fejezi ki a várossal szemben. A korabeli tájképfestők kedvelt perspektívája – a végtelenbe nyúló, szinte keret nélküli kép – az írónál a szavakkal való aprólékos leírást, részletrealizmust (Detailrealismus) jelent.[25] Stifter itt valóban a szatirikus pózát veszi fel „felűlről” nézi a világot. Antropomorf hasonlattal jeleníti meg a fővárost, az európai nagyvárost, amely „[…] egy nagy monarchia szívdobbanása […] és ettől a szívdobbanástól függ a többi testrész frissessége, egészsége – […].[26] Stifter a távolból egy távcső segítségével „pillant” be a belvárosba, kiemel néhány jellegzetes bécsi épületet, a pénzverde vagy a fegyvergyár ürügyén kritikát mond az olyan emberi ostobaságokról, mint a pénz uralma és a háborúskodás. Majd a város lakóihoz közelít és kiemel egy-egy alakot a téren hömpölygő emberáradatból, de ezek sem típusok, bárhol élhetnének. Ahogy a végén maga is megjegyzi : „Vedd sorba az embereket és képeket, ahogy jönnek. Most egy kis jelentéktelen lény, majd egy komoly, fontos ember, most tréfa, majd komolyság, most egyének, majd csoportok és tömegek – és mindez együtt jelenti végül a város szellemét és fontosságát, mindaz ami bennük rejlik, legyen az nagyság és tekintély, legyen az mulatság és bolondság, legyen az jóság és vidámság.”[27] Ezekből tevődik tehát össze a város, az ellentétek tarkaságából, amely Stifter városképeiben is megjelenik, mert ezek is különbözőek tárgyukban, formájukban és előadásmódjukban.

A föld feletti és a földi városkép után az író lemegy a föld alá, a Szent István templom tornyának magasságából a kripta mélyére, az élők világából a holtakéba. A vidám tarkaságból a dermesztő egyhangúságba, hogy teret és alkalmat adjon az elmúlásról való elmélkedésnek: Ein Gang [510durch die Katakomben (Séta a Katakombákon keresztül). Ellenpontos megoldást alkalmaz, kedveli a kontrasztokat. Ursula Naumann szerint Stifter ebben a képben a „barokkos mulandóságélményt” idézi meg.[28] Ez a két kép az ellenpontos ábrázolás révén kapcsolható össze és természetesen összeköti még a közös helyszín, maga a templom. Ilyen képpár megoldással külön már nem találkozunk a későbbiekben, csak egy-egy íráson belül. Stifter nem volt filozófus, csak hívő, de amennyit ez a műfaj elbír, annyi elmélkedést életről-halálról, az emberi lét értelméről és ennek értékéről megenged magának ebben a két bevezető városbemutatásban. Ezután már komoly és derűs képek színes kavalkádja következik.

A tájképfestő Stifter lép elő a Der Prater (A Práter ) és az Ausflüge und Landpartien (Kirándulások a szabadba) c. írásokban. Ez a két kép Stifter tájleíró és portréfestő művészetét is bemutatja. Az elsőben a főváros óriási kertjét, a Prátert ünnepnapi forgatagban ábrázolja és az ide özönlő sétálók színes seregét mozgásban ragadja meg. Stifter egy május elsejét ábrázol –, vasárnap 4 óra után vagyunk, tiszta az égbolt és a ragyogó idő kicsalja az embereket a zöldbe, a természetbe. Mi is a Práter valójában? „[…] azonban éppen az óriási fővárosnak van szüksége egy óriási kertre, amelybe kiöntheti lakosságát […].”[29] Magunk előtt látjuk Stifter „ecsetje” nyomán a tarka-barka tömeget, a minduntalan elakadó kocsisort és lovasokat, a hölgyeket, akik színpompás ruháikban olyanok, mint „eleven virágzó tavaszi bokréták”[30] és az egész mozgalmas jelenetet: „[…] tobzódnak a színek, a kellem, a pompa, a tömeg a mozgás […]”[31]Az egymásra toluló képekben megjelenített város és ünneplőbe öltözött lakói után a Kirándulások a szabadba egészen más jellegű. A nagy vonásokkal megrajzolt tájkép Bécs környékét tárja szemünk elé, a távolabbi kedvelt kiránduló- és pihenőhelyeket, a Bécsi erdő vidékét. A Práter és a Kirándulások… életképszerű elemeket is tartalmaznak, amennyiben a városlakók kikapcsolódásába, ünnepi, hétvégi kirándulásába engednek bepillantást.

A szerző egy-egy kedvenc foglalatossága kapcsolja össze a Die Wiener Stadtpost (A Bécs Városi Posta) és a Der Tandelmarkt (Az ócskapiac) c. két zsánerképet. Ez pedig a levelezés és a régiségek szeretete, a gyűjtőszenvedély. Mindkét írás bővelkedik humorban és iróniában, illetve öniróniában. Az első vázlat (skicc) – amelyre rövidsége miatt valóban illik ez a műfajmeghatározás – a Stifter idejében újdonságként bevezetett levélszállító kocsit örökíti meg. Az író 1832 után, a kolerajárvány veszélyének elmúltával tér vissza a városba és örömmel fedezi fel a postakocsit, s ennek rendeltetését. A posta áldásos tevékenységének bemutatása után másik gyöngéje kerül terítékre:„ E sorok írója bevallja, hogy nagy tisztelője a régiségeknek […].”[32] A Tandelmarkt tulajdonképpen a Trödelmarkt bécsies elnevezése. Az efféle ócskapiac vagy bolhapiac szinte minden nagyvárosban megtalálható. Stifternél a dolgok, tárgyak szeretete feltűnő, szavai nyomán szinte életre kelnek a különböző régiségek. Nemcsak a tárgyakat írja le érzékletesen, hanem az ócskapiacon megforduló embereket is; a kereskedőket és a vásárlókat. A régi holmik egykori viselőikről, gazdáikról beszélnek: „A régiségek iránti szeretetem kiterjed a teljesen haszontalan, középkori dolgokra és minden ócska kacatra, amelyeknek nyelvét már nem értjük többé […]”[33] Itt [511ragadja meg az alkalmat, hogy kritikát mondjon a város új arculatáról, az építkezésekről, amelyek nyomán eltűnnek és elpusztulnak a régi cirádák, kőangyalkák és a kedves kis dísztő figurák. Sajnálja a régi épületeket, mert ezek határozták meg a város hangulatát:„[…] Ha látok még itt-ott egy fekete, sokoromzatú, magasbaszökő házat, már attól félek, hogy másnap arra járva, állványok lesznek majd rajta, s ezeken ezernyi ember, akik lebontják a szomszéd házakkal együtt, hogy egy csillogó fehér, egyenes, négyszögletes, unalmas bérházat építsenek a helyére.”[34]

Az emberi gyöngeségeket, hibákat leginkább talán a Die Streichmacher (Hencegők) és a Wiener Salonszenen (Bécsi szalonjelenetek) c. zsánerképek figurázzák ki, amelyek hangvételét szintén nem csekély mértékű önirónia színezi. Mindkettő a címben szereplő kifejezések magyarázatával indul. A „Streichmacher” szó a ma használatos sznob, pervenü árnyaltabb megfelelője, mert valódi jelentése inkább tréfacsináló, csínytevő, hencegő, tehát olyan valaki, aki nem rossz szándékból ugyan, de becsapja a világot, többnek szeretne látszani mint amilyen a valóságban. A pontos meghatározást Stifter sem adja meg, de körülírja a kifejezést és felvonultatja a szekta sokféle képviselőjét, nem tagadva: – „[…] hogy magam is közülük való vagyok […]” Igy próbálja körülhatárolni a szó jelentését: „Mi mindent be nem beszél magának az ember – mely kézzelfogható hazugságokat nem hiszi el saját magának?”[35] Majd tobzódó hasonlatokkal, színpompás jelzőkkel, kis anekdoták keretében mutatja be a különböző hencegőket – kinagyítva az emberi hiúság, önteltség, rátartiság megannyi nevetséges vonását. A szalonok világát feltáró képet is meghatározással kezdi: „Aligha találunk mostanában még egy olyan sokjelentésű, elkoptatott és kárhoztatott dolgot, mint a szalon; […].”[36]Összehasonlítja a fővárosi szalonéletet a vidéki szülőházban, a kerti lakban tartott összejöveteleikkel, a sokszor mesterkélt viselkedést, a tiszta egyszerűséggel. Az igazsághoz tartozik, hogy Stifter a bécsi szalonok kedvelt vendége volt. Befutott íróként szívesen fordult meg irodalmi szalonokban, pl. a művészetkedvelő Joseph Wertheimer, a Schwarzenberg hercegi család és Henriette Pereira-Arnstein bárónő szalonjában.[37] Keményen bírálja azonban a felszínes összejöveteleket és azokat, akik úgy vélik, hogy „a nyakkendő, frakk, kesztyű és selyempárna jelenti a szalon lényegét;”[38] Stifter ezekben az ironikus hangvételű, de sokszor szatirizáló zsánerképeiben a kor káros (kóros) jelenségeit állítja pellengérre, főleg a feltörekvő középosztálynak a nemességet majmoló szokásait, tulajdonságait karikírozza csevegő stílusban, nem titkolt nevelő szándékkal.

Személyes gyermek és ifjúkori élményekből, emlékekből fakad a Die Karwoche in Wien (A nagyhét Bécsben) és a Leben und Haushalt dreier Wiener Studenten (Három bécsi diák élete és otthona). Az első írás gyermekéveinek húsvéti előkészületeit idézi, amikor őszinte vallásos áhítattal díszítették a templomot virágvasárnapra és térdeltek húsvét hétfőn a szent sír elé. Az ellenpontos ábrázolás itt egy íráson belül valósul meg, a vidéki ember hite és áhítata a nagyvárosi embert már nem érinti meg. A húsvét misztériuma adja a keretet Stifter önvallomásához és a kétféle felfogás és életstílus (a vidéki őszinte egyszerűség és a nagyvárosi felszínes könnyelműség) szembeállításához. [512A diákkori emlékek bécsi egyetemista éveit idézik, amikor két barátjával együtt béreltek egy kis szobát. Itt is sok az önéletrajzi elem, emlékfoszlányai kelnek életre Pfeiffer, Schmidt és Quirin alakjában. A gyermekkori húsvét áhítatát itt újra felváltja a humor, amikor bécsi bohém korszakát eleveníti fel. Tréfás és komoly képek váltakoznak, amilyen a diákélet. Stifter itt sem rajzol egyénit, a diák tipikus jellemzőit ragadja ki, az elején is közli: „Ezt a hármat emeljük ki, nem mintha valami egészen különlegeset akarnánk mondani róluk […], sokkal inkább azért, mert pontosan az egész fajtát képviselik és […] egy Bécsről szóló könyvből nem hiányozhat a bécsi diák […]”[39]A városba érkezés első lépéseitől, apró színes képekben és humoros jelenetekben kíséri végig a vidéki diákok csetlését-botlását, egyetemi és otthoni életét.

A Wiener Wetter (A bécsi időjárás) és a Warenauslagen und Ankündigungen (Kirakatok és hirdetések) c. humoros vázlatok a természet játékának, illetve a vásárlásra csábító hirdetéseknek kitett emberek „bukdácsolását” példázzák a szó szoros és átvitt értelmében. Bécs időjárásának kimerítő taglalása közben vidám jelenetekkel tarkítja a képet. Hogyan tréfálja meg a természet, az eső, a szél és a jég a nagyvárosi embert. Humoros életkép a helyi sajátosságok ábrázolásával. A „Wettersammler” (időjárásgyűjtő) Stifter nézelődik és ábrázol: „Kétségkívül […] Bécsnek saját időjárása van […], léteznek sajátságos külvárosi időjárások vagy egészen eredeti tér- és utcaklímák. Így pl. az Annagasse valódi jégverem, a Stephansplatz egy szélfújtató.”[40]

A Kirakatok és hirdetések újra egy emberi gyöngeséget figuráz ki; a vásárlókedvet, az ember irányíthatóságát, befolyásolhatóságát: „[…] ámde az nem olyan egyszerű, hogy e kirakatok és hirdetések ne csak azt a célt szolgálják, hogy az vásároljon, aki akar, sokkal inkább és tulajdonképpen azt, hogy az vásároljon, aki nem akar.”[41] Stifter szerint az első üzletember a paradicsombeli kígyó volt. A vásárlókedvet az ember egyik ősi örökletes betegségének tartja. Ebben a kis humoreszkben a nagyváros mint a hiúság fellegvára jelenik meg.

Ezek a városképek tehát a régi Bécset mutatják be, a század első felének birodalmi fővárosát. Ezért is írhatta Stifter tervezett külön kötete előszavában:

„Amit most Bécsről elmondok, még az úgynevezett újjáalakítás előtti Bécsből származik, tehát […] a régi Bécsből […]. Akik a régi Bécsben boldogok voltak, úgy néznek majd e lapokon sorjázó ártatlan dolgokra, mint egy régi kedves kifakult fátylára […]”[42]

Stifter és Heckenast
Az osztrák író és magyarországi kiadója

Adalbert Stifter az Iris Taschenbuch jószemű és irodalmi téren tájékozott szerkesztője Majláth János gróf közvetítésével jutott el a magyar reformkor talán legjobb pesti kiadójához Heckenast [513Gusztávhoz, akihez ezután élete végéig hű maradt. 1841-ben Majláth felkérte Stiftert, hogy küldjön egy novellát az Iris 2. évfolyama számára, amelyben egyébként több jónevű osztrák szerző szerepelt írásaival. Stifter a Feldblumen (Mezei virágok) c. novelláját szánta az évkönyvbe, ez elnyerte a kiadó, Heckenast tetszését is. Ezt követően egymás után láttak napvilágot Stifter legjobb elbeszélései az Irisben és az író az almanach állandó munkatársa lett. Barátságuk ekkor kezdődött és egy életen át tartott. Leveleztek és személyesen is találkoztak. Stifter csak egyszer látogatta meg barátját Pesten, pilismaróti birtokára is készült, de nem jutott el. Heckenast viszont felkereste őt Bécsben és linzi házában is. Kiadta a Studien (Költői vázlatok) c. elbeszéléskötetet 1844-ben, szokása szerint egy rézmetszetekkel ellátott díszkiadásban és egy egyszerű, illusztráció nélküliben. Ekkor Stifter már ismert volt nálunk az Iris által és a Studiennek olyan nagy sikere lett, hogy újból megjelentették 1847-ben, majd 1867-ig még négy kiadást ért meg.[43] Stifter már 1851-ben átadta munkáinak kiadói jogát Heckenastnak, aki örökös kiadója lett. Nagy sikerrel jelentette meg Stifter további műveit is német nyelven a korábban népszerűvé vált Studien-formátumban. A Bunte Steine (Tarka kövek) háromtagú novellafűzért 1853-ban, majd 1876-ig még három kiadásban, továbbá a Nachsommer (Nyárutó) c. nagyregényt 1857-ben és még négy kiadásban. Stifter egyes terjedelmesebb elbeszéléseiből külön is megjelentetett (Hochwald, Abdias), majd utolsó regrénytrilógiáját a Witikot, 1865–67-ben adta ki. Az író halála után 1869-ben kiadta háromkötetes levelezését és 1870-ben Vermischte Schriften címmel. megjelentetett még három kötetet, amelyeket Johannes Aprent – Stifter barátja és hagyatékának kezelője, a linzi reáliskola tanára – rendezett sajtó alá. Egy évvel később Stifter teljes életművét adta ki 21 kötetben, az író előzetes tervei szerint. Ezekkel az özvegy, Amália asszony anyagi gondjain is segített. Pozsonyba költözése után 1873 és 1878 között még megjelentetett barátja műveiből egy-egy díszkiadást.[44]

A 19. század első felében sok német nyelvű irodalmi alkotás látott napvilágot Pest-Budán, hiszen a német ajkú polgárság anyanyelvén olvashatta és a magyar fő- és középnemesség még a reformkorban is szívesen fogadta a magyarok mellett, a német és osztrák szerzőket. Iró és kiadójának barátsága természetesen nem mindig feszültségektől mentes, noha ez később feledésbe merül: „Kétségtelenül Stifter nem utolsó sorban sikeres és remek kiadójával való együttműködésének köszönheti, hogy […] csakhamar a német nyelvterület egyik legjobban fizetett írója lett.”[45] A közös érdeklődés mellett anyagi szempontok is egymáshoz fűzték a két embert, hiszen Stifter írásai „kelendőek” voltak és Heckenast nagylelkűen honorálta író barátját. Fried István véleménye szerint: „Stifter levelei a tiszteletről, igaz barátságról tanúskodnak, akárcsak Heckenast levelei. Egymás megbecsülése és azonos világnézet jellemezte a két embert, akik a biedermeier és a realizmus művészi törekvéseit vallották, illetve terjesztették.”[46]

Muth Ágota Gizella


[1] Vö. Eisenmeier, Eduard: Adalbert Stifter Bibliographie. Linz, 1964. 2. /Schriftenreihe des A. Stifter-Institutes des Landes Oberösterreich.Folge 21./

[2] Vö. Haacke, Wilmont: Stifter als Meister der kleinen Form. = Festschrift für Moriz Enziger. Linz, 1961. Vierteljahrschrift des Adalbert Stifter Institutes 10,F. 3/4. 119–120. (A továbbiakban: VASILO)

[3] Vö. Haacke: i. h. 121.

[4] Vö. Nachwort des Herausgebers (1909). In: Aus dem alten Wien. Frankfurt a. M. Insel, 1986. 272–273. A kötet az 1909-es kiadás alapján készült.(A szerző.)

[5] Vö. Haacke: i. h. 121.

[6] Vö. Haacke: i. h. 122.

[7] Wurzbach, Constant v.: Biographisches Lexikon des Kaisertums Österreich. (1750–1850). Bd. 38. Wien, 1879.178–191.

[8] 0112 Wurzbach: i. m. Bd. 20. Wien. 1879. 384–386. Az eredeti névre Haacke is utal tanulmányában…123. (A szerző)

[9] Wurzbach: i. m. Bd. 25. Wien. 1873. 144–145.

[10] Haacke: i. h. 123.

[11] Haacke: i. h. 123.

[12] Haacke: i. h. 123.

[13] „Es ist Zweck und Ziel dieser Blätter, nicht etwa eine Statistik Wiens zu bringen, sondern in ernsten und heiteren Bildern, wie in einem Kaleidoskop Szenen dieser Hauptstadt vorüberzuführen,[…]welches dem, der es nie selbst gesehen, eine Vorstellung gibt – dem aber, der hier gewesen oder noch ist, eine ergötzliche Erinnerung. […] Da jede große Stadt […] für den feinern Beobachter etwas Humoristisches hat, aber auch […] etwas furchtbar Ernstes […]: so wird auch notwendig jene Komik und dieser Ernst in unserem Buche vorkommen müssen, und der Leser wird sich nicht verwundern, wenn ihm Figuren aus den untersten Ständen begegnen, und aus den höchsten. – […] Volksfeste werden vor ihm ausgebreitet, und der Ballsaal der Reichen geöffnet, […] ihr Ziel ist erreicht, wenn der Leser die Wiener auslacht, aber auch liebt und wenn er sagt: ’Das muß doch eine erstaunliche Stadt sein, wir müssen doch auch dieselbe vor unserm Lebensende noch besuchen und besehen […]’ Wenn Kritiker sagt, daß doch Wert und Gehalt dieser Aufsätze so sehr verschieden sei, so antworten wir ihm: Der Leser ist selber nicht anders.[…]
Wien im Monat August 1841       Die Verfasser”
Vorrede. In: Wien und die Wiener, in Bildern aus dem Leben. Mit Beiträgen von Adalb. Stifter – C.E. Langer – C.F. Langer – Nordmann – A. Ritter von Perger – D.F. Reiberstorffer – Ludw. Scheyrer – Franz Stelzhammer – Sylv. Wagner u.A. Pesth, Gustav Heckenast, 1844. Az idézett szövegrészletet és a többi városkép-idézetet saját fordításomban közlöm, az eredeti szöveget pedig mai német helyesírással.(A szerző)

[14] Vö. Sengle, Friedrich: Stifter. In: Biedermeierzeit. Bd.III. Die Dichter. Stuttgart, 1980. 965–966.

[15] Vö. Trautmann, René: Stifter. In: Die Stadt in der deutschen Erzählkunst des 19. Jahrhunderts (1830–1880). Winterthur, 1957. 76.

[16] Vö. Riha, Karl: Die Beschreibung der großen Stadt. Zur Entstehung des Großstadtmotivs in der deutschen Literatur. (Ca. 1750–1850). Bad-Homburg, Berlin, Zürich, 1970. 109.

[17] Vö. Begemann, Christian: Die Welt der Zeichen. Stifters-Lektüren. Stuttgart–Weimar, 1995. 12.

[18] Vö. Begemann: i. m. 15.

[19] Riha: i. m. 116.

[20] Aprent rendezésében az Ein Gang durch die Katakomben megjelent az 1869-ben kiadott Erzählungen c. kötetben és a többi városkép (9db), a Wiener Stadtpost és a Wiener Salonszenen kivételével a Vermischte Schriften 2. kötetében 1870-ben. Mindkettő Heckenast kiadásában. Vö. Eisenmeier: i. m. 17.

[21] Vö. Eisenmeier, Eduard: Adalbert Stifter: „Der Tandelmarkt”. Ein unbekannter Vorabdruck. = VASILO 28/1979. 3–17. Eisenmeier részletesen beszámol Stifter írásának megjelenéséről, amelyet a Pesther Tageblatt 1843. évi 5. évfolyamának február 11. és 21. közötti számaiban közöltek folytatásokban, és az első részlet után valóban felhívják a figyelmet a nemsokára füzet formában is megjelenő kiadásra (Lieferung, 15/16. 1843)

[22] Vö. Riha: i. m. 105.

[23] Vö. Hein, Jürgen: Der Erzähler als Satiriker in Stifters Wien und die Wiener. = VASILO 18/1969. 115.

[24] „…die Menschen […] wie dunkle Ameisen […] jene Kutsche […] wie eine schwarze Nußschale[…] von zwei Käferchen gezogen […]” Wien und die Wiener, in Bildern aus dem Leben, Pesth, G.Heckenast, 1844. IX. A továbbiakban: Wien… Az első városkép a gyűjteményes kötet bevezetője, ezért római számokkal jelezték. (A szerző)

[25] Vö. Koschorke, Albrecht: Die Geschichte des Horizonts. Genre und Grezüberschreibung in literarischen Lanscahftsbildern. Frankfurt a. M., 1990. 164.

[26] „[…] der Herzschlag einer großen Monarchie ist […] und von diesem Herzschlage die Frische und Gesundheit der anderen Glieder abhängt – […]” Wien…V.

[27] „Nimm die Menschen und Bilder wie sie kommen. Jetzt ein kleines unbedeutendes Wesen, jetzt ein tiefer Mann voll Bedeutung, jetzt Scherz, jetzt Ernst, jetzt ein Einzelbild, jetzt Gruppen und Massen – und alles dies zusammen malet dir dann zuletzt Geist und Bedeutung dieser Stadt in allem, was in ihr liegt, sei es Größe und Würde, sei es Lächerlichkeit und Torheit, sei es Güte und Fröhlichkeit. Wien…XXI.

[28] Vö. Naumann, Ursula: Adalbert Stifter. Stuttgart, 1979. 77.

[29] „[…] aber gerade die riesenhafte Residenz braucht einen riesenhaften Garten, in den sie ihre Bevölkerung ausgeißt […]” Wien… 75.

[30] „leibhaftige blühende Frühlingsgesträuche” Wien… 76.

[31] „[…] Farbe an Farbe drängt, Reiz an Reiz, Pracht auf Pracht, Masse an Masse, Bewegung auf Bewegung […]” Wien… 77.

[32] „Der Schreiber dieser Zeilen gesteht, daß er ein großer Verehrer von Altentümer ist […]” Wien… 227.

[33] „Diese meine Liebe zu Altentümern erstreckt sich aber auch auf ganz unnützes, mittelalterliches Zeugs und auf jeden verschollenen Trödel, dessen Sprache wir gar nicht mehr verstehen […]” Wien… 227.

[34] „[…] wenn ich noch hie und da ein schwarzes, vielgiebliges, hochgestrecktes Haus sehe, so fürchte ich schon, daß wenn ich morgen vorübergehe, Gerüste dastehen und tausend Menschen daran sind, das Haus und seine Nachbarn abzutragen, um ein glänzendes, weißes, gerades, viereckiges, reizloses Zinsgebäude hinzustellen. Wien… 227–228.

[35] „[…] daß ich selber einer bin […] Was macht man sich nicht alles weis – welche handgreifliche Lügen glaubt man sich nicht selber?” Wien… 188.

[36] „Es gibt kaum ein Ding in neuester Zeit, das so vieldeutig geworden, das so verbraucht und verpönt worden, als der Salon; […]” Wien… 438.

[37] Roedl, Urban: Adalbert Stifter in Selbstzeugnissen und Bilddokumenten. Reinbek bei Hamburg, Rowohlt, 1967. 73–74.

[38] „[…] und meinen, Krawatten, Fräcke, Handschuhe, Seidenpolster machen das Wesen des Salons; […]”. Wien… 439.

[39] „Wir heben diese drei besonders heraus, nicht als wollten wir von ihnen etwas ganz Besonderes sagen […], sondern vielmehr darum, weil sie die ganze Gattung darstellen und […] in einem Buche über Wien dürfe der wiener Student […] gar nicht fehlen.” Wien… 197.

[40] „Allerdings […] hat Wien sein eigenes Wetter […] eigentümliche Vorstadtwetter existieren oder gar originelle Platz- und Gassenklimate. So z.B. ist die Annagasse ein wahrer Eiskeller und der Stephansplatz ein Windbalg.” Wien… 335.

[41] „[…] jedoch nicht so einfach scheint es, daß diese Auslagen und Ankündigungen nicht nur den Zweck haben, daß der kaufe, der will, sondern vielmehr und eigentlich den, daß der kaufe, der nicht will.” Wien… 261.

[42] „Was ich hier von Wien sage, stammt aus Wien vor der sogenannten Neugestaltung, also […] aus dem alten Wien […]. Die im alten Wien fröhlich waren, werden die harmlose Dinge, welche in diesen Blätter folgen,ansehen, wie die ausgebleichten Schleife einer Geliebten […]”
Aus dem alten Wien. Frankfurt a. M., 1986.9–10.

[43] Vö. Szemző Piroska: Német írók és pesti kiadóik a 19. században (1812–1878). Bp. 1931. 94. /Német Philológiai Dolgozatok. 47./

[44] Vö. Szemző: i. h. 102–103.

[45] Schoenborn, Peter A.: Adalbert Stifter. Sein Leben und Werk. Berlin, 1992. 230.

[46] Fried, István: Adalbert Stifters Beziehungen zu Ungarn. = Német Filológiai Tanulmányok/Arbeiten zur Deutschen Philologie VII. Debrecen, 1973.56.