Magyar Könyvszemle   115. évf. 1999. 3.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

SZEMLE

Tudománytár (1834–1844). Repertórium. Összeállította: Rózsa Mária. Bp. 1999. Országos Széchényi Könyvtár, 221 l. (Az Országos Széchényi Könyvtár Kiadványai, Új sorozat 9. Szerk. P. Vásárhelyi Judit.)

Több okból vettem örömmel kézbe reformkorunk egyik fontos folyóiratának repertóriumát. A közvetlen, a kutatásban tapasztalható hasznosságért kifejezhető hála szempontját ezúttal megelőzi annak tudomásul vétele, hogy nemzeti könyvtárunk tudományos tevékenysége nem szünetel, az RMNy-munkálatok mellett az újabb korszakok kutatói is bőségesen merítenek a könyvtár anyagából; így jelzik: a tudományos közvélemény továbbra is számíthat az OSzK régebben erőteljesebb, inkább látható részvételére a tudományos munkamegosztásban. Szerencsés gondolatnak bizonyult a Tudománytár repertóriumának kiadása, mivel a folyóirat kiadása jelezte: nem csekély erőfeszítések és viták, személyes kontroverziák és elodázódó önmeghatározások után végül az “akadémiai mozgalom” konkrét, kivitelezhető és gyors eredménnyel kecsegtető feladatra lelt. A Tudománytár megjelentetése már csak azért is időszerű volt, mert megvalósult egy olyan periodikum, amely a magyar és a külföldi tudományosság kapcsolattartását szolgálta; méghozzá oly módon, hogy a külföldi írásbeliség leginkább tanulságokat hozható eredményeit magyar nyelven adta közre. Az már a jövő kutatásának feladata lesz, hogy kiderítse: Schedel-Toldy Ferenc külföldi utazása mennyiben járult hozzá a folyóirat arculatának formálódásához, illetőleg, az ő külföldi kapcsolatainak mennyi része volt abban, hogy a Tudománytár (melynek egyébként első szerkesztője volt) egyesítette egy “referáló” és egy kutatói beszámolókat közlő orgánum sajátosságait. A Tudománytár abban a tíz esztendőben jelent meg, amelyben az egyes szaktudományok magyar terminológiáját igyekeztek megteremteni íróink–tudósaink, de a fennállás tíz esztendeje Goethe világirodalom-gondolatának magyar népszerűsödéséé is. Annak felismeréséé, hogy nem elég befelé figyelni, nem elég az irodalmi művek magyarítása, szemmel kell tartani: miként értelmezik másutt az irodalmi/tudományos alakulástörténetet, miféle újabb tudomány/irodalomelméleti megfontolások szerint végzik külföldön munkájukat a tudósok/kritikusok. Olyan nemzeti tudomány eszméje és eszménye lebegett az akadémikusok előtt, akik a Tudománytár létrehozásában jeleskedtek, amely az európai mozgalmakkal való együttgondolkodás, a világirodalmi fejleményekkel való lépéstartás [366elfogadtatásában volt érdekelt. Ehhez a szándékhoz a magyar irodalom és tudomány akkori legjobbjait sikerült megnyerni, nemcsak Toldy Ferenc lett igen szorgalmas munkása, referense a lapnak, hanem (többek között) Almási Balogh Pál és Sámuel, Bajza József, Csató Pál, Dercsényi János, Dobrossy István, Fekete Soma, Garay János, Jerney János, Kállay Ferenc, Kazinczy Gábor, Kis János, Kiss Károly, Luczenbacher János, Szabó Dávid, Szalay László, Warga János, Zsivora György. Csupán a folyóiratban közreműködőként alkotnak közösséget, emlékezetük messze nem egyforma erősséggel él a magyar művelődéstörténetben, pedig olyan keveset emlegetett referensek-szerzők, mint például Fekete Soma, legalább egy szakdolgozatot megérdemelnének. Hiszen – szakmámnál maradva – a különböző írások, fordítások, többé-kevésbé eredeti értekezések (túlnyomó hányaduknak feltehetőleg föl lehetne lelni “forrás”-át!) nem pusztán informálták a magyar tudományosságot, hanem befolyásolni is igyekeztek, egy differenciáltabb és hatékonyabb világirodalom-ismerethez szolgáltattak fontosnak bizonyulható adalékokat. A különféle nemzeti irodalmakról készült beszámolókból egy általánosabb trend is kiolvasható volt, és az írások többsége a romantika felé tájékozódó magyar irodalmat segítette. Kiváltképpen méltányolandó, hogy az angol, a francia és a német művek, szerzők mellett “szláv” jelenségekről is szó esik. Ami azt (is) jelenti, hogy a közvetítő nyelvek igénybe vétele mellett például cseh és orosz periodikumból szintén merítenek szerzők. Kazinczy Gábor ide vonatkoztatható tevékenységéről már több ízben megemlékezett a kutatás, azt is tudtuk, hogy Tasner Antal és Toldy Ferenc “közvetítő” nyelvet vett igénybe, azt azonban ma sem tudjuk teljes bizonyossággal eldönteni: ki rejtőzik a Perföldy álnév mögött. A magam részéről megfelelő óvatossággal azokkal értek egyet, akik Kazinczy Gábort vélik fölfedezni. A Repertórium 600. számú tétele szerint Kazinczy Gábor közölt ismertetést “Bulgár és oláh literatura” címmel, “Purkinje” után, illetőleg orosz forrásból. Még ugyanabban az esztendőben ©afařík Slowanské staroľitnosti (Szláv régiségek) című művét cseh (Palacký!) és orosz forrás nyomán referálja Perföldy. Kazinczy Gábor nevéhez a névmutatóban huszonegy tétel kapcsolódik, míg Perföldyéhez ugyanott huszonhárom. Perföldy szláv forrásokból dolgozik, aztán németből, Kazinczy Gábor a szláv források mellett német, valószínűleg, bár nem kétséget kizáróan angol (vö. 499. számú tétel: a “Lady Morgan után” nem feltétlenül zárja ki, hogy német vagy francia forrást használt), illetőleg francia munkákból merített. A bizonytalanság továbbra is megmarad, bár talán kérdőjelesen “egybeláthatjuk” Kazinczyt és Perföldyt. Ugyanis a tárgykörök “mindkét szerző”-nél igen-igen változatosak, mindenekelőtt a szláv érdeklődés hozza őket egymás közelébe. Bajza József – mint ismeretes – a Széplaki Erneszt álnevet használta, s előbb a japán birodalomról referált, majd az 1833-as esztendő Franciaországáról, Peru legújabb zendüléséről, hosszabb szünet után (B. szignóval) a kortárs német történetírásról. Ez a példa is jelzi, hogy a referensek korántsem értekeztek minden esetben szakmájukba teljesen belevágó témáról, inkább feladatot vállaltak, fordítottak, adaptáltak; fontosabb volt, hogy viszonylag pontos beszámolót készítsenek. A forrás sem volt minden esetben “tudományos”-nak mondható orgánum. A Tudománytár kitekintése így egyszerre volt szűkebb és tágabb egy szigorúbban vett “tudomány”-tárénál. Mintha a “tár” lett volna hangsúlyosabb tagja az összetett szónak, jóllehet a várható tudományos hasznot sem szabad lebecsülni. De talán kezdeti sikerének okaként is a friss, nem mereven szakmai jellegű tájékoztatást lehet megjelölni. Az élénkülő politikai életre szintén tekintettel voltak az egymást váltó szerkesztők. A további kutatás feladata, hogy földerítse: miért a megjelölt anyagból fordítottak a referensek, hogyan bonyolították le a kívánt anyag beszerzését, egyszóval az intézményesedés szerveződéséről még nem tudunk eleget.

A repertórium készítője, Rózsa Mária jó munkát végzett. Helyesen tette, hogy nem a méltatásra vállalkozott, rövid, eligazító előszavában [367lényeges adatokkal egészítette ki a sajtótörténeti kutatást, mindenekelőtt az akadémiai kézirattár RAL-jelzet alatt őrzött dokumentumait ismertette. A cikkek sorrendje szerint haladó repertórium 182 lapon 901 tételt tartalmaz, ezt követi egy igencsak szükséges tárgymutató, amelynek “címszavain” ugyan lehetne vitatkozni, esetleg részletesebb szakági bontásra is sor kerülhetett volna, például a “történettudomány” meg az “utazások, útleírások, felfedezések” tárgykörben (ha már a szépirodalmat – egyébként üdvözölhetően – nemzeti irodalmakra bontotta), egészében véve így is igen jól használható. A tárgymutatót névmutató követi: ahol lehetett, kiegészítette a hiányos neveket. S bár maradt föloldatlan álnév, a repertóriumot kézbe véve gyarapodott a szerzőkre-fordítókra vonatkozó tudásunk. A kötetet, szintén helyeselhetően, németnyelvű összefoglaló zárja. A Repertóriumot a korszak kiváló szakértője, Kerényi Ferenc lektorálta.

Befejezésül csak ismételni tudom elismerésemet az Országos Széchényi Könyvtárnak, hogy súlyt vet arra: tudományos műhelyként is tartsák számon. Remélhetőleg ehhez a vállalkozáshoz hasonló más kiadványokra sem kell majd túlságosan sokat várnunk.

Fried István