Magyar Könyvszemle   115. évf. 1999. 2.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

KŐSZEGFALVI FERENC
Az Espersit-téka és utóélete

Espersit János hírét igazából talán csak könyvei őrzik.[1] A hódmezővásárhelyi újságírónak, a makói ügyvédnek, a radikális köztársasági politikusnak, Tornyai János barátjának, a művészetek mecénásának tisztes neve lassan felejtődik, halványuló alakjára könyvei, legendás hírű tékája vet el nem múló fényt, neve a Gutenberg galaxis sorsával fonódott össze örökre. Espersit elsősorban az az ember, aki utolsó fillérjén is könyvet vásárolt, a szépmesterségekért minden áldozatra kész volt, s akinek elhíresült könyvesháza a magyar irodalomtörténet két halhatatlanjának, Juhász Gyulának és József Attilának adott menedéket, békés munkahelyet.

A Torontál megyei Nagyszentmiklóson, 1879. január 18-án született Espersit, Makón végzett alsóbb iskolái után 1893 őszétől a vásárhelyi Bethlen Gábor gimnáziumban tanult, ahol érlelő, gyarapító, fontos évek után 1898-ban tett érettségit. A frissen maturált, 19 éves ifjú nem költözött vissza Makóra, Vásárhely, amely éppen a századforduló éveiben ért dualizmuskori fejlődésnek tetőpontjára, s ahol barátokra talált, vonzóbbnak tűnhet számára. Itt négy nyomda működik, öt újságot adnak ki nagyjából egyidőben ezekben az években. Vetró Lajos Endre már 1898-ban napilappal próbálkozott, Németh László későbbi regényhőse, Kenéz Sándor ügyvéd 1900-ban megindítja Vásárhelyi Híradó című modern, liberális lapját. Megindul Szeremlei Sámuel ötkötetes várostörténetének kiadása. 1904-ben megrendezik az első tárlatot, megalapítják a város múzeumát. Az utóbbiakban jelentős szerepe van az 1899-ben hazaköltőző Tornyai János festőművésznek, Endre Bélának, s a körülöttük kialakuló baráti körnek. E kör egyik tagja éppen Espersit János. A fiatalember rövid hivatalnokoskodás után megtalálta a számára legmegfelelőbb foglalkozást, az újságírást, 1901. február 1-jén belépett Kenéz Sándor már említett induló lapjához, a Vásárhelyi Híradóhoz. Önkéntesi éve után, 1902 őszétől felelős szerkesztője a lapnak, ahol vezércikktől tudósításig mindent írt. Eperjesi János, Endre János, Bizon (Bölény) álneveken szépirodalmat, tárcát, verset is. Lapalapításra is gondolt, amikor 1904 márciusában az Ady feltétlen hívének számító Gonda Józseffel [197 együtt megindították a Vásárhelyi Ellenzéket. A nyolc hónapig élő lapnál Gonda volt a fő-, Espersit a felelős szerkesztő. A vásárhelyi újságíró-évek utolsó állomása a Vásárhelyi Reggeli Újság, ahol 1906 márciusától néhány hónapig a frissen indult, akkor még függetlenségi lap társszerkesztőjeként működött. Az életkörülményeiben ekkortájt bekövetkezett változás pályamódosításra késztette. 1903-ban megnősült, folytatta, majd befejezte a még 1900-ban megkezdett, s megszakításokkal végzett jogi tanulmányait, s 1907-ben, családjával Makóra költözött. Ügyvédjelölt, majd 1912-től önálló ügyvéd, de az újságírást sem hagyta abba, dolgozott a függetlenségi Makói Újságba, felelős szerkesztő a Makói Független Újságnál. Ezek a háborúba torkolló esztendők Espersit tevékeny életének talán legsűrűbb évei. Hazaköltözése után szinte azonnal megrendezte Makó első tárlatát, 1909. február 2-án, Tornyai János számára. 1912-ben sem csak ügyvédi irodáját nyitotta meg, ekkor Endre Béla tárlata következett. Az ebben az évben, Vásárhelyen megalakuló Országos Köztársasági Párt is azonnal soraiban tudhatja, 1913. április 14-én a rendőrség éppen az ő lakásán veri szét a párt országos gyűlését. Ugyanebben az évben ismerkedett meg az akkor Makón tanító Juhász Gyulával. Előad, szaval, cikket ír, szervez, önmagára, családjára van a legkevesebb ideje. Házassága meg is sínylette ezt. Felesége számonkérte az apai támogatást, szót emelt a polgári felfogás szerinti tékozlás, a könyvekre, műtárgyakra „kidobott” pénz miatt, s 1914-ben gyermekeivel hazaköltözve szüleihez külön is vált tőle. A háború utáni újrakezdés során a tisztalelkű idealista a hatalomra került ellenforradalommal szemben is töretlenül vállalta régi eszményeit, a polgári demokrácia, a liberalizmus eszméit. Megismerte, otthonába fogadta az árva, fiatal József Attilát, bemutatta Juhász Gyulának, akivel elmélyült, megszilárdult háború előttről datálódó barátsága.

A máról holnapra élő, „erőn felül mecénás” Espersit a háború után sem csak költőket pártfogolt; a húszas években folytatta az 1909-ben, a Tornyai kiállítással megkezdett műbaráti tevékenységet is, noha, mint 1926-ban, naplójában megjegyzi, a koronás infláció után már négy ezer (!) pengő volt adósságainak összege.

A szellem és a szépség igézetében telt élet fájdalmasan korán, idő előtt ért véget, a pályakép jónéhány vonással szegényebb maradt. Életének megújítása előtt, a reménnyel teli új házasság után alig két héttel érte a kegyetlen, gyors vég; 1931. november 29-én, vasárnap este állt meg a fáradt szív.[2]

* [198

1932. szeptember 6-án a következő tudósítást közölte a Vásárhelyi Friss Újság című napilap:

„A város árverésen megvette néhai Espersit János dr értékes könyvtárát. Az elmúlt hét szombatján [szeptember 3.] polgármesteri megbízásból Pitvaroson jártak Draskovits Ernő főszámvevő és Gravátz Ferenc, a közkönyvtár kezelője. Útjuknak célja az volt, hogy megszerezzék a város részére néhai Espersit János dr értékes könyvtárát, mely az elhunyt ismert író és kultúrbarát hagyatékának egy része gyanánt Pitvaroson árverés alá került. Az út teljes sikerrel járt. A város megbízottai az 1800 kötetes könyvtárat 944 Pengő árverési áron megvették s intézkedtek annak hazaszállításáról.”

Egy másik helyi lapból, a Vásárhelyi Újságból azt is megtudjuk, hogy a könyvek „egy része szépirodalmi mű, nagyobbik fele szociológiai és jogi szakmunka”. (Megrovóan említi a lap, hogy Espersit sok festménye „az első árverésen 10–20 pengőkért árverési hiénák kezére került megfelelő nyilvánosság hiányában”.[3]

Az eseményt a hódmezővásárhelyi fióklevéltár iratai is dokumentálják.[4] Ezek között ezt olvashatjuk a főszámvevő augusztus 29-én kelt beadványából:

„Méltóságos Polgármester Úr! Tudomásomra jutott, hogy néhai Espersitz [sic!] János volt makói, majd pitvarosi ügyvéd hagyatékát szeptember 3-án árverezik el Pitvaroson. Tekintettel arra, hogy meggyőződésem szerint nevezettnek értékes könyvtára volt, amely Közkönyvtárunk gyarapítására esetleg előnyösen megszerezhető volna, tisztelettel javasolom, Gravátz Ferenc közkönyvtárkezelőt ezen árverésre kiküldeni azzal, hogy a könyvtárt átnézve, előnyös feltételek mellett a közkönyvtár részére vásároljuk meg. A vételár fedezésére méltóztassék kezeimhez elszámolási kötelezettséggel 500 Pengőt kiutalványozni.”

A beadvány a benne közölt adatokon kívül több okból is méltó figyelmünkre. Jellemző ugyanis, a könyvtár hírét, ismertségét minősíti, hogy még egy olyan eltérő érdeklődésű hivatalnok is, mint a főszámvevő – aki Espersit nevét is hibásan írja –, ismeri a gyűjteményt, értékesnek tartja. Az viszont már az ő ismereteit minősíti, hogy ugyanakkor a tékát 500 pengőért megszerezhetőnek véli. (Mint az előző újságcikkből láttuk, ennek duplájáért vásárolta meg a város.)

A főszámvevő szeptember 7-én a következőket jelentette a polgármesternek:

„A 15.159 és 15.536/1932. polg. m. számú határozatokra tisztelettel jelentem, miszerint a kapott megbízásnak eleget tettem, f. hó 3-án Gravátz Ferenc közkönyvtár kezelővel Pitvaroson megjelentem, s a néhai Espersitz (!) János hagyatéka árverésén a városi közkönyvtár részére az elhalt túlnyomó részben díszkötéses, mintegy 1.900 kötetet számláló könyvtárát, és 3 darab vásárhelyi vonatkozású festményt és pedig 2 Tornyait és 1 Endre Bélát a város közkönyvtára részére igen előnyös áron megvásároltam. A vásárolt könyveket és képeket f. hó 5-én személyesen csomagolva a város teherautóján haza szállítottuk s a közkönyvtárban elhelyeztük… A vásárolt 3 darab kép és pedig az Endre Béla önarcképe 30.-Pengő Tornyai János szalma kazla 25.-Pengő [199 és a vízfestménye 7.75 P értékben veendő leltárba. A közkönyvtár részére vásárolt könyvek összes leltári értéke 1.000 Pengő.”

A tiszteletreméltó szellemi építmény, az Espersit-könyvtár – milyen groteszk fintora a sorsnak –, visszahelyeződött tehát abba a városba, ahol alapozása, mintegy negyven évvel azelőtt kezdődött.

Espersit János eszmélő korának kezdete lényegében egybeesett Vásárhelyre kerülésének időpontjával, ösztönös, örökölt betűszeretete itt alakult át bibliofíliává. Alkati adottságai mellett jeles nevelő iskolája, a gimnázium hatásának kell ezt tulajdonítanunk, de minden bizonnyal szerepe volt könyvbaráttá válásában képzőművész, újságíró baráti körének, s a város kulturális kínálatának, például könyvesboltjainak. A dokumentálhatatlan, rövidebb életű, jelentéktelen, inkább csak szatócsbolt jellegű kisvállalkozásokat leszámítva Vásárhelyen, az 1890-es években kettő, a következő évtizedben három könyvesbolt működött.[5] Ezeknek a könyvesboltoknak a kínálatával naponta találkozhatott Espersit, hisz akár a gimnáziumba, a városházára, a Fekete Sasba, a művészek találkozóhelyére a Plohn-műterembe, vagy a Híradó szerkesztőségébe ment, szemébe ötlöttek a főutcai, főtéri könyves üzletek kirakatai. Hogy vásárlójuk is volt, erre korai könyveinek egyike szolgáltat konkrét bizonyítékot. Arany János Buda halála című remekének Espersit-könyvtári példánya szerencsésen fönnmaradt a vásárhelyi Németh László Könyvtárban. A hetedik kiadású darab 1897-ben jelent meg Ráth Mór gondozásában. A könyv címlapján Lepage Lajos „könyv és zenemű kereskedés”-ének ovális bélyegzőlenyomata mellett a tulajdonos bejegyzései is láthatók. Alul a bal sarokban „896. decz. 20.”, majd a jobb fölső sarokban: „120, Espersit” bejegyzés olvasható. Tehát a milleniumi év karácsonyára lephette meg magát vele, s ez volt a százhuszadik könyve. A tudatos gyűjtő megjelenését, a gyűjtés megkezdését egy másik, ugyancsak a vásárhelyi könyvtárban őrzött kötet bejegyzése alapján azonban az előbbinél is korábbi időpontra tolhatjuk ki. A Toldi népszerű, ifjúsági kiadását Ráth Mór Aranynak a „Szent László füve”, a „Jóka ördöge” és „Az első lopás” című kisepikai munkáival egybekötve, 1890-ben jelentette meg. E kötetben a tulajdonosra utaló névaláíráson kívül az ajándékozás tényét, s az ajándékozó nevét is föltüntette; a kemény borító verzóján ezt olvashatjuk: „Kaptam a makói polg. fiúisk. tettes (tekintetes?) igazgatójától Molnár Alberttól. Espersit János III. gymn. o.t.” A két időpont – 1893 és 1896 – közé esik gyűjtői tudatossága ébredésének egy újabb érdekes bizonyítéka, egy afféle könyvkatalógus megnyitása. A gyerekember komolykodó játékosságával, nem mentesen némi színpadiasságtól sem, az alábbi szöveg beírásával nyitotta meg a vaskos, nagyalakú, üres lapokból álló könyvet: „Jelen könyv … oldallapot tartalmazónak találtatván – magánhasználatra –, hitelesíttetik. Hmvásárhely 1894 évi szeptember hó 5 ik napján. ifj. Espersit János főgimn. tanuló VI.” A lap alján „Az előszó Espersit által írandó” kitétel [200 olvasható. A makói múzeumban őrzött könyvkatalógus, amely több díjnyertes iskolai pályaművének szövegét is őrzi, 1071 folyamatosan beírt tételt tartalmaz; művek szerzőjét, címét. Sajnos azonban az nem állapítható meg, hogy mikortól meddig vezette katalógusát a gyűjtő, mivel a tételek sora nemcsak a betűrendet, de az időrendet is mellőzi. A legvalószínűbb, hogy 1894-ben csak a katalógus megnyitása történt, s az ezernyi tételt csak jóval később, viszonylag rövid idő alatt írta be – szinte már egy kész gyűjteményt írva le –, mivel a művek közt egyaránt előfordul századfordulós kiadású könyv, de jóval későbbi is, egymással összekeveredve. Érdekes a lajstrom rovatbeosztása is, a szerző és cím, a kiadás helyének, idejének megnevezése mellett föltüntette a művek sorozatcímét, de például a könyv kötésének színét, minőségét is.

E könyvkatalógus, az ezer fölötti tételszám mindenesetre arra utal, hogy a könyvtár építése rendszeres vásárlással folyamatos volt, sőt – a család, főleg apósa kárhoztatásából is következtethetően – önálló egzisztenciájának megteremtésétől kezdve pedig egyre többet költött könyvekre, képekre. A vásárhelyi könyvesboltok után, leánya egykori közlése szerint, vásárolt egyenesen a kiadóktól is, Makón, ahol az 1920-as években két bolt működött, Vészi könyvkereskedő új könyvekből álló csomagját először mindig ő nézte át, de törzsvevője volt a szegedi Bartosnak is, aki Espersithez hasonlóan szintén szabadkőműves volt.[6] Rövid ideig vezetett naplójában szerencsére azt is följegyezte, milyen könyveket vásárolt például 1925-ben. A rövid címlista, véleményünk szerint – cseppként a tengert –, jellemzően megmutatja, milyen korszerű, értékes könyvtárat épített Espersit. 1925-ben a következő művek kerültek többek között könyvtárába: Le Bone: A tömegek lélektana, Anatole France: A vörös liliom, Haraszti Gyula: Edmond Rostand, Lukács György: A modern dráma, Mösner Pál: A német tudományos szocializmus, Wildner Ödön: Nietzsche romantikus korszaka.[7]

Pontosan nem tudjuk, de bizonyára volt valamilyen szakrend a gyűjteményben, leánya szerint sokat és nagy kedvvel foglalkozott könyveinek, képeinek rendezésével, átrendezésével. Kölcsön nem adott senkinek sem, helyben, mint láttuk, azonban korlátlanul használta Juhász Gyula, József Attila is.

A jellegzetes, sötét tónusú kötéstábla, aranyozott gerincnyomás mellett az Espersit-tékához való tartozást ex librissel is hangsúlyozta a gyűjtő. A rendkívül erőteljes hatású, mozgalmas, szecessziós kisgrafikát Bodzássy István készítette, valószínűleg 1921-ben. A Makón, 1887. december 11-én született művész, aki Aradon végezte a gimnáziumot, s a háború után Szegeden telepedett le, Juhász Gyula közvetítésével került Makóra, Espersit pártfogoltjai közé. Itt 1921-ben kiállítása is volt, sok műve került Espersithez. Apró Ferenc szerint az ex libris is 1921-ben készült, mindenesetre 1923, a művész Németországba költözése előtt. A kisgrafika az „Ex libris doctoris Joh. Espersit” feliratot hordozza, a római lictorok vesszőnyalábja fölött ülő, s könyvet nyújtó óriási egyszarvú emberalak rajzát pedig az „Abusus optimi pessimus” jelmondat kíséri, ami (szabad [201 fordításban) arra figyelmeztet, miszerint „A legjobbal való visszaélés a legrosszabb.”[8]

József Jolán, aki 1923-ban látogatta meg először Attilát Espersitnél, a következőképpen emlékezett meg a házról, s a fénykorát élő gyűjteményről, könyvtárról:

„… még nem találkoztam emberrel, aki annyira szerette volna a verseket… olyan volt az egész ember, mint a háza… amikor az ember belépett a csukott tornácra, csodálkozva nézett körül. A kerek, íves ablakok alatt roskadozó könyvespolc… ami konyha volt valaha, ott is könyv meg könyv sorakozott a falhoz tapadó állványokon. Két kicsi szoba nyílt kétoldalt, az egyik padlótól mennyezetig csupa könyv, a másik csupa kép. Itt egy nagy dívány állott a szoba közepén, mellette könyvekkel telerakott alacsony asztalka. A másik szobában rengeteg könyv közepette hatalmas íróasztal terpeszkedett, körülrakva szobrokkal. Az íróasztalhoz támaszkodva nagy fóliánsok állottak, albumok, tömve rézkarcokkal, fametszetekkel.”[9]

Bányai László, József Attila sógora ugyancsak megörökítette Espersittel, s otthonával kapcsolatos benyomásait. Ő így írt Négyszemközt József Attilával című emlékezésében:

„Espersit egyéniségét felesleges külön díszítő jelzőkkel ellátni. Elegendő megemlíteni a kis földszintes házat, ahol három-négy szobában visszavonultan éldegélt ez a kívül-medve, belül-ember. Ezek a szobák zsúfolásig tele voltak rakva válogatottan értékes tartalmú és kiadású könyvekkel.”[10]

A gyűjtemény pontosabb leírásával mindketten adósok maradnak, igaz ez nem is lett volna elvárható az emlékezőktől. József Jolán és Bányai László még a gyűjtemény nagyságát illetően is kétségekben hagy bennünket. Erre nézve csak az árverés, a könyvtár megbontása körül napvilágra került adatok tájékoztatnak, pedig ezek megtévesztők is lehetnek. Nem állíthatjuk ugyanis, minden kétséget kizáróan, hogy a Hódmezővásárhely város által megvásárolt könyvmennyiség azonos a gyűjtemény fénykorának darabszámával. Az utóbbi ugyanis nyilván nagyobb volt, hiszen előfordulhatott, hogy a tulajdonos halála után valamelyik gyermeke, vagy akár második felesége megpróbált az árverés elől „megmenteni” bizonyos mennyiségű könyvet, esetleg még maga Espersit vált meg néhány kötettől Pitvarosra költözése előtt. Vizsgálódásunk alapja tehát tulajdonképpen nem a teljes Espersit-könyvtár, annak csak Vásárhelyre került része, hiteles adatokkal, leltárkönyvi bejegyzésekkel legalábbis csak erről rendelkezünk. (Varga József, a vásárhelyi közkönyvtár kezelője az Espersit-gyűjtemény feldolgozása során 1933. június 13. és 1937. december 14. között a makói mecénás 1492 kötet könyvét és folyóiratát leltározta be, amely kötetek 2043 művet tartalmaztak.)[11] Kézbe persze még a Vásárhelyre került köteteket [202 sem vehetjük mind, hisz az Espersit-téka darabjai egy polgári kölcsönkönyvtár kötetei közé kerülve, azok sorsában osztoztak. Ma a száz éve megalapozott legendás gyűjteménynek összesen 504 kötetét tehetjük szenzuális vizsgálat tárgyává, a téka Vásárhelyre került részének körülbelül harmadrészét. Egykori otthonában, az Espersit-házban, (a művek számát tekintve a gyűjtemény mintegy tizedrésze van; az 1979-ben nyílt emlékház kiállításában 185 válogatott szak- és szépirodalmi kötet látható a Németh László Könyvtár tartós letéteként, s 34 kötet a Bethlen Gimnáziumtól.[12] A maradvány további része – szakkönyv, szépirodalmi mű és bekötött folyóirat –, kevés kivétellel a vásárhelyi könyvtár segédkönyvtári és belsőraktári állományrészében található, illetve néhány képzőművészeti kötetet, és az Ethnographia évfolyamait pedig az 1940-es évek közepén a Tornyai János Múzeum könyvei közé leltároztatott át a múzeum és könyvtár akkori közös igazgatója, Galyasi Miklós. Mint említettük, még a Bethlen Gábor gimnázium könyvtárába is került 34 kötet, amit ők szintén átadtak az Espersit-háznak. A sokat idézett római bölcsesség tehát az Espersit könyvtár esetében is mélységesen igaz: „Habent sua fata libelli.”

Milyen volt tulajdonképpen ez a gyűjtemény, és hova tűnt a jeles könyvtár állományának nagyobb része?

Amikor Hódmezővásárhely városa a jószemű főjegyző javaslatára megvásárolta az Espersit-gyűjteményt, a szétszóratástól mentette meg azt. Ugyanakkor azzal, hogy a könyveket azonnal közkönyvtári használatba adták, a viszonylagos védettség mellett tulajdonképpen mégis csak szétszóratásra ítélték, ha lassúbbra is. Nem kárhoztathatjuk őket ezért, hisz a vásárlással nem kultúrmissziót teljesítettek, ez számukra pusztán jó üzlet, alkalmi vétel, jó vásárlás volt. Mi történt tehát a könyvekkel? A tartalmi elemzés előtt próbáljuk meg áttekinteni útjukat az árveréstől napjainkig.

Amint korábban az idevonatkozó levéltári iratból idéztük, a vásárolt könyveket (és festményeket) 1932. szeptember 5-én, a város teherautóján szállították haza, s helyezték el a közkönyvtárban, ami akkor a Ferenc József sugárúti (ma Szántó Kovács János utca) úgynevezett kultúrpalotában működött a múzeummal együtt. A reprezentatív külsejű köteteket nem egyszerre adták használatba, az értékes szerzemény darabjait, mint már említettük, 1933. június 13-án kezdte el állományba venni Varga József könyvtárkezelő, és kisebb-nagyobb megszakításokkal, más beszerzésekkel vegyesen majd öt évig leltározta; 1937. december 14-én írta be az utolsót a leltárkönyvbe. Az első sorszám a 14.458-as, az utolsó pedig a 17.055-ös volt. (Amint szintén említettük, 1492 kötetet, s ezekben 2043 művet vettek számba.)[13] A viszonylag alacsony olvasói létszám, a szűk kölcsönzési idő, meg a gyűjtemény darabjainak jó fizikuma ellenére a kurrens kötetek (regények, kisebb mértékben a drámák, versek) ettől kezdve éppen úgy koptak, pusztultak, vesztek, mint a legutolsó detektívregény, hisz [203 éppúgy jártak kézről kézre, vagy – újdonságukból kifolyólag – talán még fokozottabban.

Az Espersit-tételek megjegyzés rovatában is föltűnnek a következő bejegyzések: „Elveszett.” „Ellopták.” „Az olvasó ismeretlen helyre költözött, a bíróság sem tudta megtalálni.”

Az egyszerű, hétköznapi kopás, pusztulás mellett azonban legalább ekkora, ha nem nagyobb rendet vágott a könyvtár polcain, így az Espersit kötetek között is a politika. Súlyos történelmünkből közismert, közmondásos az a szinte mániákus ellenérzés, amivel az akár jobb, akár baloldali szélsőséges rendszerek bizonyos könyvek iránt viseltettek, az a félelem, gyűlölet, amivel hatalomra jutásuk után pusztították, égették általában a könyveket. Az Espersit- könyvtár darabjai 1939 és 1944 között zsidó, egy-két évvel később pedig ugyanazok a könyvek polgári irodalomként váltak gyanússá. A könyvtár korabeli leltárkönyvei a történelmi változásokat is dokumentálják. Az első öt leltárkönyv előzéklapján 1944-ben a következő bejegyzést eszközölték (nyilván felsőbb utasításra): „10.800/944 M.E. rendelet alapján, 8894/944 [és] 9216/944 pgm.sz. [polgármesteri számon] a zsidó szerzők könyveit a leltárból töröltük. Hódmezővásárhely, 1944. VI. 19-én. Varga József könyvtárkezelő.” Az egyes, áthúzott tételek megjegyzés rovatában pedig ott a szűkszavú, rosszalló minősítés: „Zsidó.” Nemcsak a marxista szerzők, Adler, Bebel, Kautsky jártak így, de Balázs Béla, Bíró Lajos, Ignotus Hugó, Jászi Oszkár, s még sokan mások. A zsidózást leszámítva a könyvtár a frontok átvonulását szerencsésen átvészelte. Bár megkapta a vagont a kiürítéshez, a zűrzavarban sikerült azt elszabotálni, a gyűjtemény, hála a könyvtáros csendes bátorságának, a múzeum kincseivel együtt itthon maradt. 1945–46-ban már „A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek jegyzéke” című index négy egymást követő listája alapján selejteztek. A háborút követően, a koalíciós évek során, a fönti „demokratikus” selejtezés, de a gyakori könyvtáros változás, a lazább kölcsönzési fegyelem, baráti kölcsönzések következtében ugrásszerűen megnőtt az állományból kivont, az elveszett könyvek száma; egy 1949-es számvevőségi vizsgálat a 18.170 meglévő kötet mellett másfélezernyi hiányzóról adott számot.[14] A hiánylistán szereplő könyveket ebben az évben polgármesteri engedéllyel törölték. 1949-ben – amint a leltárkönyvi bélyegzőlenyomatok Claude Farrere, Gobineau, vagy Herczeg Ferenc nemegy művének címe mellett tanúsítják – az Országos Könyvtári Központ 09.088-as és 09.494. számú rendeleteiben közölt jegyzékek szerint is irtották a könyveket. Némely esetben talán okkal, legalábbis magyarázhatóan, igen sokszor azonban oktalanul, vakbuzgón. A könyvtáros rövid úton, saját hatáskörében is kivont néhány kötetet a forgalomból, amint azt például Wyhs Béla: Nem! Nem! Nem! című könyve bizonyítja. A helyi kiadású, irredenta (?) regény címlapján ugyanis ezt olvashatjuk: „Az olvasók kívánságára forgalomból kivonva. 1946. V. 27.” Ha nem is nagy számban, de a leltárkönyvek Espersit-tételeinél is előfordulnak a „Demokráciaellenes”, „Ponyva, [204 selejtezve” megjelölések. (Például Georges Ohnet, vagy ahogy írták, Ohnet György munkáinál.)

A jobb sorsra méltó városi gyűjteménynek nemcsak az éppen hatalmon lévő rendszertől kellett félnie az alapvető társadalmi-politikai változások idején, hanem voltaképpen saját igazgatójától is, aki 1949–50-ben, a könyvtár és a múzeum különválasztása előtt a gyűjtemény értékesebb művei, régi folyóiratai közül többszáz kötetet egyszerűen átleltároztatott a múzeum kezeletlen, föltáratlan, alkalmi kis zárt könyvtára számára. Szerinte egy olyan „mozgékony népkönyvtár” számára, mint a városi, csak „ballaszt”, fölösleges teher a tudományos anyag. Ezt a múzeum „szakkönyvtárának” kell átvennie, hogy „szakembereknek, búvárkodóknak” rendelkezésre bocsáthassa. Mint a tanácshoz intézett beadványából kiderül, szándékában állott a városi könyvtár állományából minden régi (1850 előtti) és tudományos jellegű művet (csak az olvasmányokat, szépirodalmat hagyva ott) a múzeumba átirányíttatni.[15] Szerencsére a könyvtáros ellenállása, illetve idő hiánya miatt ez a szándék nem valósult meg teljesen, „csak” 660 kötet néprajzi, régészeti, várostörténeti mű és több tucat évfolyam bekötött folyóirat került át a múzeumba, és veszett el a közművelődés számára. Az Espersit-kötetek közül a „Múzeumi tudományos könyvtárba átvéve” feliratú bélyegző lenyomata ötvenegynél található a régi leltárkönyvekben. Az 1949-es, már említett számvevőségi vizsgálat nyomán töröltek közül 47 kötet volt valaha Espersité. (Ebben az 1949-es jegyzékben szerepeltek egyébként az 1945–46-ban a rendőrség, államvédelmi hatóság által, elismervény nélkül elhurcolt „fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus” sajtótermékek is.) Amint a bejegyzés, vagy a bélyegzőlenyomat tanúsítja, a „zsidó” billogot a makói bibliofil 27 kötetére sütötték rá, az Országos Könyvtári Központ 1949-es selejtezési utasításai alapján pedig 25 Espersit-könyvet vontak ki az állományból. A semleges, semmitmondó „selejtbe téve”, s a jelzés, vagy bélyegzőlenyomat nélkül egyszerűen csak kihúzott tételeket is ideszámítva összegzésképpen azt a meglepő konklúziót vonhatjuk le, hogy az Espersit-téka a hódmezővásárhelyi városi könyvtárral való közös élete első szűk húsz évében, 1950 végéig, a politikai változások ellenére tulajdonképpen intakt maradt, lényegében nem szenvedett súlyosabb károkat; állományának durván számítva csak (?) mintegy 15%-át vesztette el. Ezerötszáz kötetből körülbelül kétszázat.

Az Espersit-gyűjtemény ekkor még nem szenvedett súlyosabb károkat, pedig a könyvtár társadalmi kulturális hátterét pusztító változások már 1949-ben megkezdődtek. A régi, városi közkönyvtár, a polgári kölcsönkönyvtár ideje – ahol az egy szem könyvtárkezelő (nem könyvtáros!) hetenként kétszer-háromszor „könyvosztást” tartott az összesen 4–500 olvasónak az évente körülbelül háromszáz kötettel gyarapodó állományból –, a nyugalmas, kissé zárt intézmény ideje a háború után nemsokára lejárt. 1948 után, a voluntarizmusba forduló kulturális forradalom Vásárhelyen is módszeres elszántsággal látott hozzá a polgári könyvkultúra intézményi-szervezeti rendszerének, objektumainak szétzúzásához. [205 Hat könyvesbolt szűnt meg (miután egyetlen állami üzlet kezdett el működni), öt nyomdát államosítottak. Fölszámolták a városi könyvtár „hátországát” jelentő kisgyűjteményeket: megszüntették a város ötven olvasókörét, előbb kiselejtezték, majd 1951 elején elkobozták a még működő két magán-kölcsönkönyvtár anyagát. Mindezek pótlását, helyettesítését a rendkívül egyszerű közművelődési könyvtárak, az úgynevezett népkönyvtárak gáttalan szaporításával, az olvasók számának állandó, versenyszerű emelésével kívánták elérni.

A vásárhelyi könyvtár ilyen körülmények között kezdte meg rövid önálló életét, miután a múzeumtól, annak államosítása következtében, 1951. január elsején végre különvált. A társadalmi hátterétől megfosztott, fölkavart állományú, egy főutcai lakóház négy szobájában, meg mosókonyhájában és padlásán (!) elhelyezett egyszemélyes könyvtárnak nemcsak önmagát kellett volna megújítani és fölépíteni, a nyomorúságos körülmények közt vergődő intézménynek át kellett venni az új, területi könyvtári hálózat irányítását is; 1952. december 21-én, Sztálin 73. születésnapja tiszteletére kinevezték megyei könyvtárnak.[16] Az igazi nehézségek ezzel kezdődtek az intézmény számára, az Espersit-könyvtár e második húsz év folyamán, 1952 és 1973 között, a megyei könyvtári időszakban szenvedte el a súlyosabb károkat. (Habár a lehetetlen tárolási körülmények már 1951–52-ben is bizonyára okoztak veszteséget.)

Az ötvenes évek elején az új, és a kisgyűjteményekben „államosított” régi könyvek egyre fokozódó sebességgel özönlöttek a könyvtárba: 1953-ban 4300, 1954-ben 5300 kötet. A régi, városi könyvtári állomány a szó szoros értelmében szinte elsüllyedt a rázúduló „új” könyvek tömege alatt, s mivel a régi leltárkönyveket is sutba dobták, a polgári, tehát gyanús, nem is kölcsönözhető állományrész, így az Espersit könyvek is, elvesztették arcukat, a raktár mélyére szorultak. Az új könyvtárosnemzedék tagjai már különben sem tudták, ki volt Espersit János, s hogy könyvei milyen értéket jelentenek. Az alkalmi raktárakban pusztuló köteteket persze még mindig szerencsésebbnek mondhatjuk, mármint ha megmaradtak, hisz a politika által irányított hivatalnok könyvtárvezetés a legelőbb törlendő anyagot is ezek között találta meg, mondván: „Ez elsősorban kölcsönző könyvtár, kell a hely az új könyveknek, nem őrzünk ennyi régi kacatot.” Így került az ötvenes, hatvanas években, de még később is, nemegy darabja az egykori Espersit-tékának papírhulladékként a MÉH-telepre (!).

A státusváltozással járó újraleltározási kötelezettség csak fokozta a fiatal megyei könyvtár zűrzavaros helyzetét. Vörös Géza, az egyik munkatárs, a Vásárhelyi Szó 1955. novemberi száma által közölt cikkében ilyen képet fest a gyűjtemény korabeli körülményeiről:

„Könyvtárunk ez év közepén megkezdte a mintegy 30.000 kötetes könyvállományának újraleltározását, feldolgozását… Ez óriási munka, több évet vesz igénybe, [206 amit jelenleg gátol az a körülmény, hogy könyvtárunk mindössze 9 fővel dolgozik, s ezeknek a megyei hálózati munkát is el kell látniok. Többezer kötet könyvünk úgyszólván ömlesztett állapotban van, polchiány miatt…”

A megyei könyvtár ezekben az években (a többszáz népkönyvtárról nem is beszélve) három járási, egy városi, és tizenkét, függetlenített könyvtárossal dolgozó községi könyvtár szakmai felügyeletét kellett ellássa (miközben a városban is volt négy fiókkönyvtár), ugyanakkor a munkatársak, mint láttuk, azt sem tudták, hogy tulajdonképpen hány kötet könyvért tartoznak felelősséggel, mennyi hever „úgyszólván ömlesztett” állapotban pincében, padláson saját raktárukban. Mindehhez 1955 végén egy újabb költözködés is járult, a gyűjteményt a négyszobás főutcai lakóházból egy másik, valamivel nagyobb, ugyancsak államosított, volt nagygazda-házba helyezték át. (Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a költözködések során is elkallódott néhány kötet.)

A megyei könyvtár saját, régi és 1949 után az államosításokból kapott „új” könyveinek újrafeldolgozása, feldolgozása, mint Vörös Gézánál olvashattuk, szintén 1955-ben kezdődött. A többéves, hosszú folyamat során azonban az újrafeldolgozott kötetek között az Espersit-tékának, becslésünk szerint, már csak legfeljebb alig fele szerepelhetett. Maximum hat-hétszáz kötet kaphatott így „kegyelmet”, mobilizálódhatott, került be újra a körforgásba (elsősorban a 60-as évek elején), miközben egy-kétszáz Espersit-kötet – másokkal együtt –, még mindig alkalmi tárolóhelyen maradt, ezek apródonkénti újrafeldolgozása csak a 70-es évekre történt meg.

A többi, körülbelül ötszáz kötetről azt kell gondolnunk, hogy az alkalmi, illetve alkalmatlan tárolási körülmények miatt mentek tönkre, valamint a két költözködés idején vesztek, pusztultak el, ezenkívül az 1955-ig tartó „interregnum” idején féllegálisan, majd innen kezdve a hatvanas évek eleji „konszolidációig” legálisan törölték, selejtezték. (Mintegy kétszáz kötet pedig, mint korábban kifejtettük, az első szűk két évtizedben, 1933 és 1950 között pusztult el.)

Az újrafeldolgozott könyvek élettartama, ellentétben az újrafeldolgozással párhuzamosan folyó törlés során halálraítélt könyvekével, meghosszabbodott, bár a kölcsönzési állomány köteteinek igénybevétele sokszorosa volt a városi könyvtári időszakának. Az igénybevétel, különösen az 1960-as évek elejétől, csak egyre fokozódott, hisz, míg az 1930-as években a négy-ötszáz olvasó csak mintegy 20 ezer kötetet használt egy évben, addig például 1955-ben már 3 ezer olvasó vette igénybe a könyvtár szolgáltatásait, 80 ezer kötetet kölcsönzött, ettől az évtől kezdve már mindennapos kölcsönzési idő alatt. 1959. január elsejétől a hatalmas határ népe is rendszeres olvasóvá válhatott; ettől a naptól művelődési autó hozta-vitte a könyveket a tanyai kisközpontokba. (1962-ben már a második bibliobuszt állították be.) Nemkülönben földrengésszerű változást jelentett a könyvtár állománya számára a szabadpolcos kölcsönzésre való [207 áttérés.[17] Egyszeri hatásában és következményeiben egyaránt, ugyanis már az erre való fölkészülés során alaposan átrostálták az állományt, 1960. november 11-től pedig nagyobb kollekcióból válogathattak az olvasók szabadon, mint az egykori városi könyvtár teljes állománya.

A 60-as évektől tehát, a nagyüzemmé váló könyvtárban, az olvasók ezreinek kezén, az egykori Espersit-könyvtár sok esetben már hetven-nyolcvan éves darabjai sokkal hamarabb koptak, pusztultak, vesztek, mint korábban. Egy jó évtized alatt vagy háromszázzal lettek kevesebben. Elpusztult a kötéstábla, a szennylap, s az ezeken található ex libris, aláírás híján az azonosítás csak a régi leltárkönyvek alapján történhetett volna, azonban az 1977-es állományellenőrzésig ezek is elfelejtve, sutbadobva hevertek a pincében.

Kedvezőbb helyzetben voltak azok a kötetek, amelyeket az újrafeldolgozás nem kölcsönözhető állományegységbe, a segédkönyvtárba és a helyismereti gyűjteménybe irányított, vagy az ún. belsőraktárba helyezett. (Az elsősorban a megőrzés céljából különválasztott, nyitó állománybeli, vagy az 1949 után ideömlesztett régi, ritka könyveket magába foglaló raktári egységet 1972-ben állították föl.)

Adatszerű összegzést adva a gyűjtemény maradványának állapotáról, napjainkban, a 90-es évek végén tehát azt mondhatjuk el, hogy a Vásárhelyre került másfél ezer kötetes Espersit-kollekcióból 504 könyv vehető kézbe. Ebből 185-öt a Németh László Városi Könyvtár átadott tartós letétként a makói Espersit-emlékház kiállításába 1980-ban. (Ugyanekkor a Bethlen Gábor Gimnázium is átadta Makóra azt a 34 kötetet, amelyek az akkori megyei könyvtárból 1971-ben egy meggondolatlan selejtezés nyomán az iskolába kerültek.) A városi könyvtárban, a Makóra átadottakon túl – immár külön kezelve, kölcsönzésből kiemelve –, 172 szak- és szépirodalmi munkát és 85 kötési egység periodikát, összesen 257 kötetet őriznek.

A Tornyai János Múzeum könyvtárában 26 kötet képzőművészeti és néprajzi könyv, periodika hever, ennyi maradt a negyvenes évek közepén oda átleltároztatott 51 Espersit-kötetből. S végül, bizonyára a már említett 1971-es selejtezés maradványaként, két könyv még ma is a Bethlen Gábor Gimnázium tékájában található. (Edvard, David: Szocializmus és mezőgazdaság. I–II. 1909. és Rácz Gyula: Gazdasági önállóság alkotja meg nemzeti és világgazdasági függetlenségünket. 1905. Ez utóbbi ex librissel, aláírással.)

Az egyes művekkel kapcsolatban a könyvtár régi leltárkönyveiből mindössze a szerző nevét, a mű címét, a kötetszámot és a kiadó nevét tudjuk meg, pontosabb képet csak a ma is kézbe vehető kötetek áttekintése után kaphatunk a gyűjtemény minőségéről. (Amennyiben természetesen az egykori teljes könyvtár mintegy harmadát kitevő kollekciót az egykori egész, ti. a Vásárhelyre került mennyiség jellemző mintájaként foghatjuk föl.) [208

Bányai László, amint már korábban is idéztük, „válogatottan értékes tartalmú és kiadású könyvek”-et látott Espersit otthonában. A gyűjtemény megvásárlásáról beszámoló egyik vásárhelyi lap szerint a könyvek „egy része szépirodalmi mű, nagyobbik fele szociológiai és jogi szakmunka”. Egy levéltári irat annyit tesz még ehhez hozzá, hogy a kollekció „túlnyomó részben díszkötéses” könyvekből áll. A fönti elejtett szavakon, utalásokon túl, a könyvtár leltárkönyvei, s a gyűjtemény köteteinek kézbevétele után megállapítható, hogy az Espersit-könyvtár 86%-ban magyar, 13%-ban német nyelvű, majd kétharmad részben szépirodalmi munkákat tartalmazó, s túlnyomó részben az 1880-as, 1890-es években, s a 20. század első két évtizedében kiadott művekből állt. Ezekhez tucatnyi reformkori és mindössze három 18. századi könyv, egy 1790-es latin–német szótár, ezen kívül Gracianus 1752-es könyvének, a De prudentia civili maximae (Az udvari ember, vagy a polgári erkölcsről), és John Locke A gyermekek neveléséről c. művének 1771-es kolozsvári kiadású példánya járult. (A gyűjtő elsősorban használni akarta könyveit, nem könyvmúzeumot létesíteni.)

Jellemző a kollekcióra a nagyszámú kolligátum is: a művelt, bibliofil gyűjtő a hasonló témájú, valamilyen szempontból rokonítható könyvek közül, alighanem helykihasználás céljából is, kettőt – hármat, négyet-ötöt egybeköttetett, 174 társaskötetet hozva így létre. (Pl. az 1911–1920-as Modern Könyvtár kötetei.)

„Még nem találkoztam emberrel, aki annyira szerette volna a verseket” – írta Espersitről József Jolán 1923-ban. A gyűjtemény szépirodalmi hányadának 12%-a a vers, főleg magyar klasszikusok, kortárs külföldi költők egyéni kötetei, antológiái. A dráma majdnem duplája ennek a mennyiségnek. A legtöbb persze az elbeszélés, regény, az összes szépirodalmi műnek majd kétharmada. Itt legtöbb a francia és a skandináv szerző. A drámai és epikai gyűjteményt olyan nevek fémjelzik, mint Balzac, Anatole France, Flaubert, Hamsun, Ibsen, Maupassant, Romain Rolland, Strindberg, Zola, de szerepel itt Tolsztoj, Dosztojevszkij, s a századelő néhány divatos szerzője, például Maeterlinck, Mereskovszkij. A magyarok közül elsősorban a Nyugat íróinak munkái vannak jelen.

Az Espersit-könyvtár 38%-át kitevő szakirodalmi művek ugyancsak a gyűjtő igényességét, műveltségét bizonyítják. Az elsősorban kortárs szakírók, valamivel több külföldi, mint hazai, rendkívül széles körben, legalább húszféle tudományágból közvetítik a legfrissebb ismereteket. A legtöbb persze az irodalom- és történettudományi munka (Petőfiről majd negyven különböző írás), majd körülbelül egyenlő arányban 60–70 kötettel a szociológia, lélektan, filozófia, művészettörténet. Az orvostudomány, biológia, fizika szintén ilyen arányú, de a természettudományi anyag általában kevesebb. Képviselteti magát még a földrajz, a vallástörténet, és legalább tucatnyi munkával jelen van a jog, könyvtártan, közgazdaságtan, nyelvtudomány, zene, de találni a gyűjteményben szótárat, útikalauzt és például a szabadkőművességről szóló könyveket is. (Espersit maga is szabadkőműves volt.) A kollekció nyelvi szempontból is homogénnek mondható, a magyar, s a főleg szépirodalmi és történettudományi munkákat, műfordításokat magában foglaló 254 német nyelvű kötet mellett mindössze öt-öt latin és francia, négy angol, két spanyol és egy olasz nyelvű könyvet tartalmaz. [209

Nem volt jellemző az Espersit-könyvtárra a bibliofil vagy dedikált művek nagy száma sem, a kevés kivétel közé tartozik például a gyűjtemény alighanem legszebb könyve, Gonda Józsefnek a Tevan kiadásban megjelent (1912) Semper idem című gyűjteményes kötete. Az egykori vásárhelyi társ, az Ady-követő polgári radikális író, szerkesztő (1877–1913) a következő meleghangú ajánlással adta barátjának könyvét: „Kedves, régi harcostársamnak, jó barátomnak szeretettel: Hódmezővásárhely, 912. nov. 25. Gonda József.”

Másik barátja, Ormos Ede, a szociáldemokrata újságíró, ügyvéd (1873–1944) saját példányát ajándékozta Espersitnek Fustel de Coulanges: Az ókori község című jogtörténeti munkájának 1888-as kiadásából, legalábbis erre enged következtetni a könyvben az „Ormos Ede 1891” possessor bejegyzés.

A gyűjtő igényesen válogatott könyveinek esztétikumát az egységes külső és az ex libris adta. Az általában sötét tónusú félvászon kötéshez könyvkötői kétféle papírt használtak; a gerinc és a könyv sarkainak burkolása elütő volt a kötéstábla többi részétől, a gerincre vízszintesen, több sorban aranyozták föl a szerző nevét és a címet. Törekedett a színazonosságra magyar, idegennyelvű könyvei és a folyóiratok köttetésénél. A jelesebb kiadói kötésű könyveket meghagyta eredeti alakjában.

Az Espersit-könyvtárat nagyszámú irodalmi, kulturális, társadalomtudományi folyóirat, évkönyv, kalendárium egészítette ki. A gyűjtemény 1932-ben 160 kötési egység periodikummal érkezett Vásárhelyre, ezekből jelenleg is megvan 85 kötet. Tucatnyi folyóiratnak legalább három évfolyamon át előfizetője volt (legalábbis ezt mutatja a meglévő anyag). Legtovább a Nyugatot járatta, ennek 1909-től 1928-ig húsz, József Attila, Juhász Gyula és Móra Ferenc kezenyomát őrző évfolyama található a vásárhelyi könyvtárban. Továbbá három vagy több évfolyama volt könyvtárában a Budapesti Szemlének, az Ethnographiának, A gyűjtőnek, a Huszadik Századnak, az Irodalomtörténetnek, a Jövendőnek, a Szabadgondolatnak, a Századoknak, a Századunknak, a Szocializmusnak (ezek javarészt meg is vannak Vásárhelyen), de az érdeklődése határait kijelölő színskála magában foglalta a Könyvbarátok Lapja, a Literatúra, a Magyar Bibliofil Szemle és a Széphalom egy-két évfolyamát is. [210

FERENC KŐSZEGFALVI
Die Espersit-Theka und ihre Nachwelt

Die Schriftstellerlaufbahn des Makóer bürgerlichradikalen Advokaten, Literaturfreundes und Kunstliebhabers János Espersit (1870–1931) begann zu Hódmezővásárhely. Nach seinen Mittelschulestudien begann er bei den dortigen Zeitschriften zu arbeiten. Damals legte er den Grund seiner später berühmt gewordenen Bibliothek. Auf Grund seiner Bildung, die er im protestantischen Gábor Bethlen Gymnasium und im Kreise des berühmten Mahlers János Tornyai erwarb, sammelte, kaufte er mit sicherem Geschmack und Anspruch seine Bücher und Zeitschriften. Seine Bibliothek (das Material zu Vásárhely) enthielt ungarische (86%), deutsche (13%) Bücher (dessen Zweidrittel bildeten belletristische Werke, französische, deutsche, skandinavische, russische Schriftsteller, die Schriftsteller der Zeitschrift Nyugat), die in ihrer Mehrheit zwischen 1890 und 1920 herausgegeben wurden. Die Mehrheit seiner Fachbücher bildeten literaturhistorische, historische Werke, es waren aber unter ihnen Bücher aus den verschiedensten Gebieten der Wissenschaften, von der Philosophie bis zur Physik. Er wollte nicht antike oder Bibliophil-Bände erwerben, seine Bücher waren in gleichförmigen Einbänden mit Ex-libris versehen.

Diese Sammlung, die – wie es allgemein bekannt ist – auch von Gyula Juhász und Attila József benutzt wurde, wurde nach dem Tode des Sammlers, 1932, versteigert. Die Theka wurde von der Stadt Hódmezővásárhely für ihre öffentlische Bibliothek gekauft. Nach die Katalogisierung wurde die Sammlung sofort zum Gebrauch übergeben. Aus der Kollektion, die 1492 Bände (2043 Werke) enthielt, kennen wir heute nur 504 Bände. Daraus sind 219 Bände in der Gedenkausstellung des Makóer Espersit-Hauses, die übrigen in der Németh László-Bibliothek zu Hódmezővásárhely zu finden, als eine nicht leihbare Einheit. [211


[1] * E tanulmány írója, mint a Németh László Városi Könyvtár helyismereti gyűjteményének gondozója kevés híján húsz éve naponta találkozhatott munkahelyén az Espersit-könyvekkel. Minden további velük kapcsolatos, – az alábbiakban tételesen alá nem támasztott és általános ismeret ennek az együttélésnek köszönhető. [K. F.]

[2] Espersit János életéről l. Péter László: Espersit János. Ismeretlen adatok Juhász Gyula és József Attila életéhez, költészetéhez. Bp., Akadémiai K. 1955., Varga Dezső: Espersit János és baráti köre. Makó, 1979., Török József: A makói mecénás. = 360° (Háromszázhatvan fok), 1988. 1. sz. 79–96., Sipka Sándor: Gonda József. Hódmezővásárhely, 1955., Kiss Lajos: Vásárhelyi művészélet. Hódmezővásárhely, 1957. 104., A Bethlen Gábor gimnázium évkönyvei a Németh László Városi Könyvtárban (a továbbiakban NLK).

[3] Vásárhelyi Friss Újság 1932. szept. 6. 3., Vásárhelyi Újság 1932. szept. 6. 1.

[4] Hódmezővásárhelyi Fióklevéltár (HL) II. 65/1932. sz. irat.

[5] Kőszegfalvi Ferenc: A hódmezővásárhelyi könyvterjesztés kezdete és virágkora. = Magyar Könyvszemle 1995. 4. sz. 416–426.

[6] Dr. Árva Józsefné Espersit Mária közlései Hódmezővásárhelyen, 1983-ban.

[7] Péter László: i. m. 44.

[8] Dr. Apró Ferenc 1984. október 29-én kelt levele a szerzőnek címezve, nála.

[9] József Jolán: József Attila élete. Bp., Cserépfalvi. 1941. 218–219.

[10] Bányai László: Négyszemközt József Attilával. Bp. 1943. 54.

[11] Lásd az NLK régi leltárkönyveit a könyvtár helyismereti gyűjteményében.

[12] Az NLK és a Bethlen Gábor Gimnázium 1980. április 14-én, illetve április 1-jén kelt átadás-átvételi jegyzéke az NLK-ban.

[13] Vö. a 10. sz. jegyzettel.

[14] HL V. ügyosztály 218/1949. sz. irat.

[15] HL oktatás-népművelési osztály iratai 1610-9-1/1950-51. sz.

[16] Kőszegfalvi Ferenc: A hódmezővásárhelyi közkönyvtár 1944–1952 között. = Könyvtáros 1988. 2. sz. 105–112.

[17] Tóth János: Művelődési autók Csongrád megyében. Kézirat. 1966. Az NLK-ban. Kárász József: A szabadpolcos közművelődési könyvtár kialakulása Magyarországon. 1961. Kézirat az NLK-ban.