Magyar Könyvszemle 115. évf. 1999. 2.szám Vissza a tartalomjegyzékhez
Az európai szerzetesség gyökerei Keleten keresendők, a Római Birodalom fennállásának vége felé keletkeztek azok az irodalmi emlékek, amelyek ma is éltető erőként hatnak a szerzetességben. Az egyiptomi pusztaságokban a sivatagi atyák élete és példája került nagyon hamar Nyugaton az érdeklődés középpontjába. Az 5. és 6. századi keresztények Nyugaton, teljesen más földrajzi és kulturális körülmények között keresték a lehetőséget a sivatagi remeteség megvalósítására. Hieronymus puszta és magánydicsérete sokakat imitatióra ösztönzött Nyugaton, a pusztai aszkézis ideálját sokan egy városon kívüli monostor falain belül vélték megtalálni. Természetesen emellett egy erős ellenáramlat is fellelhető volt a korabeli polémiákban a ,vita communis előnyeinek ecsetelése révén (pl. Basilius von Caesarea).
A vaskos, mintegy félezer oldalas kötet alapját a szerző 1989-ben, a bonni Rheinische Fridriech-Wilhelm Universitäten megvédett disszertációja képezi. A kiadott változat, amelyben 1994-ig a fontosabb szakirodalom címe még megtalálható, az eredetit néhány vonatkozásban lerövidítette, nem esik szó pl. Cassiodorus Vivariumáról és az érdekes kutatás- és tudománytörténeti bevezetőtől eltekintve a toposzokról sem. A könyv részletes, mintegy nyolc oldalas tartalomjegyzéke csak elmélyült tanulmányozás nyomán tárja fel az olvasó előtt a mű egyébként logikus szerkezetét. Egy ennyire aprólékos jegyzékben elég nehézkes a tényleg fontos egységeket körülhatárolni: a hétlépcsős subdivisio (igaz csak két esetben: 3.6.4.2.10.4.1 és 2) azonban követhetetlen. A fejezetcímek viszont jók és találóak, némiképpen helyettesítik a megszokott tárgymutatót. Ez utóbbi helyett és gyanánt függelékként (418441. old.) az aszkétikus írásokban előforduló motívumok, fogalmak és idézetek jegyzékében lehet elsősorban a német terminológia szerint haszonnal keresgélni. A bő irodalomjegyzék (XVXLVIII. old.) a késői antikvitás és a korai középkor területén szinte minden egyház-, irodalomtörténeti és filológiai igényt kielégít.
A dolgozat két nagy egységre tagolódik. A keleti aszkétákról szóló tudósítások ismertetésére, és az ezekre való nyugati reflektálás elemzésére. Ezen belül kiemelt helyet kap a kor szellemi életében vezető szerepet játszó Gallia. Brunert vizsgálódásainak kiindulópontját a korai középkor hagiografikus irodalmának a remeteséggel kapcsolatos kifejezései képezték, mint az ,eremus, ,solitudo és ,desertum jelentésének köre, történeti megvalósulásuk a 4. és 6. század közti időszakban. E kifejezések némiképp eltérő jelentéstartalmának a felderítése lépésről lépésre valósul meg. Az egyiptomi pusztaságot Nyugaton elhagyott erdők, gyéren lakott helyek vagy éppen egy-egy városon kívüli monostor jelentette. A vizsgált példák alapján válik nyilvánvalóvá, hogy az eredetileg Keleten honos kifejezéseket Nyugaton másképp kell elképzelni, a keleti példán fellelkesült Nyugatnak meg kellett találnia a saját pusztaságát. Ettől kezdve azonban e kifejezéskészlet a nyugati monostoralapítások leírásának kötelező részévé lett.
A korai szerzetesség élete is elképzelhetetlen könyvek, pontosabban a szent könyvek nélkül: ezek olvasása (lectio) mind Keleten, mind Nyugaton általánosnak mondható. Hilarion is, Hieronymus elbeszélése szerint emlékezetből ismerte a Szentírást, hiszen fiatal scriptorként másolatokat készített belőle. Nyugaton pedig Sulpicius Severus mondja Szent Mártonról, hogy vagy imádkozással töltötte idejét vagy olvasással. Brunert példák segítségével mutatja be, hogy a szerzetesek esetében az írás és olvasás alapvetően a Bibliára vonatkozott; akadt olyan is, aki sajátkezűleg készítette elő pergamenjét az írásra. Van ellenpélda is: a kopt Antonius analfabéta maradt, és ez előnyére vált, mivel távol tudta magát tartani a világi hívságoktól és a templomban gyakran hallgatva az Írást, annak megfelelően tudott élni.
A monasztikus életforma megalapítójának számító Antonius életrajzát, a Vita Antonii-t [270 Evagrius latin fordításában ismerte meg a pars occidentalis, és ezzel vette kezdetét a remeteség körüli polémia Nyugaton. Ennek a magyarázata részben abban rejlik, hogy Evagrius fordítását a művelt rétegek is kezükbe vették, mivel nyelvileg elfogadhatónak találták, nem úgy, mint az életrajz korábbi, irodalmi szempontból igénytelen és névtelen átültetését. A szerzőnek, Athanasiusnak voltak tehetős barátai Nyugaton, ők tudtak gondoskodni a mű terjesztéséről, azaz kellő számú másolat készítéséről is.
Hieronymusnak fiatalkori műve a Vita Pauli, sikeres ellenirata lett a Vita Antonii-nak. A híres, álombeli látomás Ciceronianus es vádja annyiban helytálló, hogy két alkalommal Vergilius sorokat találunk a műben. Hieronymus Paulus alakjával megteremtette a valóban magányos remetét, akinek életét az ima és Isten szemlélete töltötte be: valódi magányosságának bizonyítéka, hogy Hieronymus is csak Paulus életének első és utolsó időszakáról tud beszámolni: a magányban eltöltött évtizedek rejtve maradnak előttünk, az életrajz megfogható keretei kizárólag azok, amiket Hieronymus leírt. Ezzel szemben Antonius magánya nem lehetett tökéletes, mert rendszeresen vittek neki kenyeret a pusztába. Az időbeli elsőség kérdésében pedig Paulusnak juttatja a pálmát Hieronymus, ezzel sem tagadva meg az antik felfogást, hogy a műfaj feltalálóját különleges tisztelet illeti. Hieronymus Paulust megemlíti még sokat olvasott műveiben leveleiben és Eusebius krónikájának általa készített folytatásában , ezzel is biztosította számára a kellő ismertséget és a történeti hitelt. Paulus, ellentétben Antoniusszal, ismerte a betűvetést és ennek hangsúlyozásával Hieronymus mintegy a maga képét formálta meg Pauluséban, hangsúlyozza a szerző Manfred Fuhrmannra hivatkozva.
A remeteség történetében tehát nagyon fontos forrás lett Hieronymus Remete Szent Pál életrajza Brunert is ennek megfelelően tárgyalja : Pál lett a Magyarországról, a 13. században induló pálos rend névadója, Magyarországon pedig 1511-ben a pálos Hadnagy Bálint (Velencében) jelentette meg az életrajzot. A remeteszent példájának (és történetiségének mai) értékelése szorosan kapcsolódik a rend történetéhez. Erről természetesen Brunertnek már nem volt feladata beszélni, de a hagiográfia és a szerzetesség általános történetén belül, a pálos spiritualitással foglalkozók kezéből ez a tanulságos és okosan megírt könyv nem hiányozhat.
Sarbak Gábor