Magyar Könyvszemle   115. évf. 1999. 2.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

SZEMLE

Brunert, Maria-Elisabeth: Das Ideal der Wüstenaskese und seine Rezeption in Gallien bis zum Ende des 6. Jahrhunderts. Aschendorff, Münster, 1994. XLVIII, 465 l. (Beiträge zur Geschichte des alten Mönchtums und des Benediktinertums, Bd. 42.)

Az európai szerzetesség gyökerei Keleten keresendők, a Római Birodalom fennállásának vége felé keletkeztek azok az irodalmi emlékek, amelyek ma is éltető erőként hatnak a szerzetességben. Az egyiptomi pusztaságokban a sivatagi atyák élete és példája került nagyon hamar Nyugaton az érdeklődés középpontjába. Az 5. és 6. századi keresztények Nyugaton, teljesen más földrajzi és kulturális körülmények között keresték a lehetőséget a sivatagi remeteség megvalósítására. Hieronymus puszta és magánydicsérete sokakat imitatióra ösztönzött Nyugaton, a pusztai aszkézis ideálját sokan egy városon kívüli monostor falain belül vélték megtalálni. Természetesen emellett egy erős ellenáramlat is fellelhető volt a korabeli polémiákban a ,vita communis’ előnyeinek ecsetelése révén (pl. Basilius von Caesarea).

A vaskos, mintegy félezer oldalas kötet alapját a szerző 1989-ben, a bonni Rheinische Fridriech-Wilhelm Universitäten megvédett disszertációja képezi. A kiadott változat, amelyben 1994-ig a fontosabb szakirodalom címe még megtalálható, az eredetit néhány vonatkozásban lerövidítette, nem esik szó pl. Cassiodorus Vivariumáról és az érdekes kutatás- és tudománytörténeti bevezetőtől eltekintve a toposzokról sem. A könyv részletes, mintegy nyolc oldalas tartalomjegyzéke csak elmélyült tanulmányozás nyomán tárja fel az olvasó előtt a mű egyébként logikus szerkezetét. Egy ennyire aprólékos jegyzékben elég nehézkes a tényleg fontos egységeket körülhatárolni: a hétlépcsős subdivisio (igaz csak két esetben: 3.6.4.2.10.4.1 és 2) azonban követhetetlen. A fejezetcímek viszont jók és találóak, némiképpen helyettesítik a megszokott tárgymutatót. Ez utóbbi helyett és gyanánt függelékként (418–441. old.) az aszkétikus írásokban előforduló motívumok, fogalmak és idézetek jegyzékében lehet – elsősorban a német terminológia szerint – haszonnal keresgélni. A bő irodalomjegyzék (XV–XLVIII. old.) a késői antikvitás és a korai középkor területén szinte minden egyház-, irodalomtörténeti és filológiai igényt kielégít.

A dolgozat két nagy egységre tagolódik. A keleti aszkétákról szóló tudósítások ismertetésére, és az ezekre való nyugati reflektálás elemzésére. Ezen belül kiemelt helyet kap a kor szellemi életében vezető szerepet játszó Gallia. Brunert vizsgálódásainak kiindulópontját a korai középkor hagiografikus irodalmának a remeteséggel kapcsolatos kifejezései képezték, mint az ,eremus’, ,solitudo’ és ,desertum’ jelentésének köre, történeti megvalósulásuk a 4. és 6. század közti időszakban. E kifejezések némiképp eltérő jelentéstartalmának a felderítése lépésről lépésre valósul meg. Az egyiptomi pusztaságot Nyugaton elhagyott erdők, gyéren lakott helyek vagy éppen egy-egy városon kívüli monostor jelentette. A vizsgált példák alapján válik nyilvánvalóvá, hogy az eredetileg Keleten honos kifejezéseket Nyugaton másképp kell elképzelni, a keleti példán fellelkesült Nyugatnak meg kellett találnia a saját pusztaságát. Ettől kezdve azonban e kifejezéskészlet a nyugati monostoralapítások leírásának kötelező részévé lett.

A korai szerzetesség élete is elképzelhetetlen könyvek, pontosabban a szent könyvek nélkül: ezek olvasása (lectio) mind Keleten, mind Nyugaton általánosnak mondható. Hilarion is, Hieronymus elbeszélése szerint emlékezetből ismerte a Szentírást, hiszen fiatal scriptorként másolatokat készített belőle. Nyugaton pedig Sulpicius Severus mondja Szent Mártonról, hogy vagy imádkozással töltötte idejét vagy olvasással. Brunert példák segítségével mutatja be, hogy a szerzetesek esetében az írás és olvasás alapvetően a Bibliára vonatkozott; akadt olyan is, aki sajátkezűleg készítette elő pergamenjét az írásra. Van ellenpélda is: a kopt Antonius analfabéta maradt, és ez előnyére vált, mivel távol tudta magát tartani a világi hívságoktól és a templomban gyakran hallgatva az Írást, annak megfelelően tudott élni.

A monasztikus életforma megalapítójának számító Antonius életrajzát, a „Vita Antonii”-t [270 Evagrius latin fordításában ismerte meg a pars occidentalis, és ezzel vette kezdetét a remeteség körüli polémia Nyugaton. Ennek a magyarázata részben abban rejlik, hogy Evagrius fordítását a művelt rétegek is kezükbe vették, mivel nyelvileg elfogadhatónak találták, nem úgy, mint az életrajz korábbi, irodalmi szempontból igénytelen és névtelen átültetését. A szerzőnek, Athanasiusnak voltak tehetős barátai Nyugaton, ők tudtak gondoskodni a mű terjesztéséről, azaz kellő számú másolat készítéséről is.

Hieronymusnak fiatalkori műve a „Vita Pauli”, sikeres ’ellenirata’ lett a „Vita Antonii”-nak. A híres, álombeli látomás „Ciceronianus es” vádja annyiban helytálló, hogy két alkalommal Vergilius sorokat találunk a műben. Hieronymus Paulus alakjával megteremtette a valóban magányos remetét, akinek életét az ima és Isten szemlélete töltötte be: valódi magányosságának bizonyítéka, hogy Hieronymus is csak Paulus életének első és utolsó időszakáról tud beszámolni: a magányban eltöltött évtizedek rejtve maradnak előttünk, az életrajz megfogható keretei kizárólag azok, amiket Hieronymus leírt. Ezzel szemben Antonius magánya nem lehetett tökéletes, mert rendszeresen vittek neki kenyeret a pusztába. Az időbeli elsőség kérdésében pedig Paulusnak juttatja a pálmát Hieronymus, ezzel sem tagadva meg az antik felfogást, hogy a műfaj feltalálóját különleges tisztelet illeti. Hieronymus Paulust megemlíti még sokat olvasott műveiben – leveleiben és Eusebius krónikájának általa készített folytatásában –, ezzel is biztosította számára a kellő ismertséget és a történeti hitelt. Paulus, ellentétben Antoniusszal, ismerte a betűvetést és ennek hangsúlyozásával Hieronymus mintegy a maga képét formálta meg Pauluséban, hangsúlyozza a szerző Manfred Fuhrmannra hivatkozva.

A remeteség történetében tehát nagyon fontos forrás lett Hieronymus Remete Szent Pál életrajza – Brunert is ennek megfelelően tárgyalja –: Pál lett a Magyarországról, a 13. században induló pálos rend névadója, Magyarországon pedig 1511-ben a pálos Hadnagy Bálint (Velencében) jelentette meg az életrajzot. A remeteszent példájának (és történetiségének mai) értékelése szorosan kapcsolódik a rend történetéhez. Erről természetesen Brunertnek már nem volt feladata beszélni, de a hagiográfia és a szerzetesség általános történetén belül, a pálos spiritualitással foglalkozók kezéből ez a tanulságos és okosan megírt könyv nem hiányozhat.

Sarbak Gábor