Magyar Könyvszemle   114. évf. 1998. 2.szám   Vissza a tartalomjegyzékhez

VOIT KRISZTINA
Zenei folyóiratok és irataik a Budapest Fővárosi Levéltárban
(1875–1890)

Az 1870-es évek elejétől kibontakozó heves lapalapítási kedv nemcsak a politikai napilapokra terjedt ki. Az egyes nagy múltú – vagy éppen a gyors kapitalizálódás teremtette – szakmák, egyesületek és társulatok is igyekeztek közlönyeiket méltó köntösben megjelentetni. Megnőtt az érdeklődés a művészeti és főként a társadalmi élet eseményeiről tudósító lapok iránt is. Az egykorú divatlapok késői utódai, az ún. családi, vagy enciklopédikus lapok tárcáikkal, híreikkel, méltatásaikkal ezt az igényt kívánták kiszolgálni. A művészeti életről szóló beszámolók tekintélyes hányada foglalkozik zenei eseményekkel, koncertekkel, opera előadásokkal, vagy más zenés színházi bemutatókkal, muzsikusok, énekesek, híres virtuózok szereplésével; életükkel, sikereikkel. Ugyanekkor a politikai napilapok is feladatuknak tekintették a terjedelmes „irodalmi rovat” mellett a kulturális hírszolgálatot. Tudjuk, hogy az operai előadásokat, a prózaiakhoz hasonlóan, estéről estére recenzálták, nem csak a Fővárosi Lapokban, a magyar sajtótörténet egyetlen hosszú életű irodalmi és művészeti napilapjában. De a családi lapok népszerűsége és egyre nagyobb száma is jelezte, hogy a főváros közönsége mindinkább képes lenne eltartani olyan lapokat is, amelyek a művészeti életből csak egy-egy művészeti ág jelenségeivel foglalkoznak.

A Zeneakadémia, az Operaház, ill. a Népszínház megszületése a magyar zenei életnek olyan új távlatait teremtette meg, amelyek mellett a szaksajtó megjelenése természetesnek tekinthető. Nem szabad azonban megfeledkeznünk azokról a társadalmi igényekről sem, amelyeket a társasági szokások, összejövetelek követeltek a maguk divatos, változó zenei ízlése szerint. A gyorsan gazdagodó, gyarapodó és élni vágyó új világvárosias Budapest változatos és hangulataihoz illeszkedő muzsikát akart, és mind többet és többet. Így jönnek létre egyre nagyobb számban azok a zenei lapok, amelyek szinte csak kották közreadását tartják fontosnak és tulajdonképpen csak a periodicitásuk alapján tekinthetjük őket valódi hírlapoknak.

A zenei hírlapok nagyobb számban ezért is a hetvenes évek közepétől jelennek meg, bár legtöbbször igen rövid életűek; tulajdonosaik, szerkesztőik gyakran változtak. Hosszabb ideig azok a folyóiratok tudnak megélni, amelyeket egy-egy jól bevezetett zenemű-, vagy hangszerkereskedés mellett jelentettek meg, vagy valamilyen egyesület tartott fenn. Az ún. kottalapok egyik legbiztosabb „eltartói”, az ekkortájt nagy népszerűséggel működő dalárdák, vagy dal-egyesületek. A [94 „zeneműfolyóiratok”, ahogyan magukat nevezték, így megfelelő hasznot hozva, tovább éltek, a kottaanyag népszerűsége és a biztos anyagi háttér lehetőségeit kihasználva. A komolyabb igényű szaklapok már kevesebb megértésre találtak és néhány kivételtől eltekintve, nem tudtak sokáig fennmaradni.

A viszonylag nagyszámú kísérletnek az egyik oka az is, hogy a lapalapítás nem járt különösebb nehézséggel. A megindítás, az első mutatványszámok megjelentetése még kisebb anyagi áldozatot követelt, mint a lapok állandó fenntartása, terjesztése, nyomdaszámláinak kiegyenlítése, nem beszélve az írói tiszteletdíjakról. Természetesen ez az utóbbi gyakran rendezetlen maradt, hiszen sokszor a tulajdonos-szerkesztő maga tölti meg – esetleg baráti körének segítségét is igénybe véve – a hasábokat. Egy-egy lap anyagi helyzetének beszédes árulkodója a nyomdahelyek gyakori változása: legtöbbször a számlák körüli „nézeteltérések” állnak mögötte.

A korszak sajtórendészeti eljárása a hetilapok, vagy a ritkábban megjelenő (évenként legalább 5 számot megjelentető) időszaki kiadványok megindítását nem köti olyan biztosíték, kaució lefizetéséhez, mint a politikai és főként a napilapok esetében. A hírlap megjelenésének bejelentését, nyomdahelyének, tulajdonosainak, felelős szerkesztőinek adatait kérik benyújtani az illetékes közigazgatási hatósághoz, a főváros esetében a Polgármesteri Hivatalhoz. Hasonlóképpen jelenteni kell a beállott változásokat a fenti adatokban és be kell nyújtani a lap kötelespéldányait is. Ennek alapján ellenőrzi és kíséri figyelemmel a lap működését a m. kir. Főügyészség, a Pénzügyigazgatóság és a Belügyminisztérium.

A Budapest Székesfőváros Polgármesteri Hivatalához benyújtott iratok – ha olykor hiányosan is – lehetővé teszik az egyes lapok alapítási körülményeinek pontosabb tisztázását; olyan változásainak nyomonkövetését, amelyeket esetleg a lapban nem jeleztek. Így például az egyes lapok megjelenésének vagy szüneteltetésének pontos idejére is nyerhetünk adatokat, és ez főként azért is fontos lehet, mert a legtöbb lap esetében számok kallódtak el az időben, és így gyűjteményeinkben szinte egyetlen lapból sincs meg a teljes kiadványsor.

Példaként, elsőként a Zenészeti Lapokra hivatkozhatunk, amely korai zenei hírlapjaink közül a legismertebb és legjobban feltárt. Elsőnek semmiképpen nem tekinthetjük, hiszen például Sopronban 1861–1863 között Harmónia címmel már megjelent egy kétnyelvű, magyar–német közlöny.

A Zenészeti Lapok[1] engedélyezési kérelme hiányzik, miután a Hivatal felállítása, Pest-Buda egyesítése előtti időben keletkezett. 1880-ban azonban a Pénzügyigazgatóság megkereséssel fordult a Polgármesteri Hivatalhoz, a lap adatait kérve, majd 1881 februárjában ismét megkeresték az általuk ismert szerkesztőt.

Az 1880 decemberében adott első válaszirat közli:

„… a »Zenészeti Lapok« 1874. május 3-tól újból megindíttatott és 1876-ik évben 15. számmal megszűnt.” [95

Az 1881. február 21-én kelt második megkeresés bővebb felvilágosítást kért:

3363.VI.e.M.kir.Pénzügyigazgatóság
„… Ábrányi Kornél állítása szerint az általa 1873 évi január hó 12-én megindított »Zenészeti Lapok« című lap ugyanazon évi október hó 26-án 41-ik számmal először szűnt meg.
Megkerestetik ennélfogva a tek. polgármesteri hivatal, miszerint ebbeli állítása valódisága felől mielőbb nyilatkozni szíveskedjék.”

A válaszirat kelte 1881. március 4. – 664/1881.eln.sz.

„… a »Zenészeti Lapok« című lapra vonatkozólag hozzám semmiféle bejentés nem történt; a budapesti kir. főügyészségtől nyert értesülés szerint ugyancsak a szóban forgó lapból 1872. évben 52 példány, 1873-ban 41 példány, 1874. évi május 3-tól ugyanazon év végéig 33 példány; – 1875. évben 38 példány és végre 1876-ban 15 példány mutattatott be.”

Az irat hátoldalán ceruzával írt következő megjegyzés:

„Az időszaki lapokról vezetett főkönyvben kezdettől I. Ábrányi Kornél, mint felelős szerkesztő és külső tulajdonos lévén feljegyezve, – fővárosi polgármesteri átirat nincs.”

A fenti iratok alapján pontosan regisztrálható a Zenészeti Lapok meglehetősen bizonytalan periodicitású példányainak száma. Feltűnő, hogy az iratokon Ábrányi Kornél, mint „külső tulajdonos” szerepel. Ilyen elnevezéssel általában nemigen találkozunk és az ellentéteként megjelölhető ún. „belső tulajdonos” kifejezéssel sem. Vajon ez a megkülönböztetés azt jelezné-e, hogy Rózsavölgyi Gyulának esetleg mégis szorosabb kapcsolata volt a Zenészeti Lapokkal? Nemcsak főmunkatársa volt, hanem talán jelöletlen tulajdonostársa is?[2] Ezt sem jelenthetjük ki azonban egyértelműen, miután a polgármesteri hivatal a megkereséssel kizárólag Ábrányihoz fordult és sem Rózsavölgyi, sem a cég neve – miként a nyomda megjelölése sem – nem szerepel az iratokban. Rózsavölgyi egyébként majd jóval később önállóan is megjelentetett egy lapot Művészeti Szemle címmel 1886–1892 között.[3]

A Zenelapot 1886-ban jelentette meg először Ságh József.[4] Lapengedélyezési kérelmének száma 11983 eln. Kelte: 1885. dec. 30.

„Budapest főváros nagyságos polgármesteréhez

jelentése

Ságh József a »Zenelap« szerkesztője és laptulajdonosának lak. VIII. ker. Bodzafa utca 21. sz.

melyben a jövő 1886. évi január 1-én megjelenő »Zenelap« című zenészeti szaklap megindítását bejelenti. [96

Nagyságos Polgármester Úr!

Alolírott 1886 évi január hó 1-én egy zenészeti szaklapot indítok meg »Zenelap« címén.

A lap minden hó 1-én, 10-én és 20-án, tehát havonként háromszor jelenik meg.

Felelős szerkesztője s lapkiadója alolírott Ságh József, (:l.: VIII. ker. Bodzafa utca 21. sz.:)

A lap nyomdásza: Müller Károly, ezelőtt Münszter Károly, (:l.: II. ker. Fő utca 20. sz.:)

Van szerencsém a fentieket Nagyságos Polgármester úrnak bejelentve szíves tudomására hozni.

Teljes tisztelettel

alázatos szolgája: Ságh József

a »Zenelap« felelős szerkesztője és laptulajdonosa

Budapesten 1885. dec. 30.

Szerkesztőség és kiadóhivatal

(VIII) Bodzafa utca 21.

Ságh József”

A válaszirat és az engedély kelte 1886. január 5. Száma 11983.eln.

A Zenelap 1886. jan. 1-jén megjelenő 1. számában a szerkesztő beköszöntő cikkében, „Mire törekedünk?” címmel fogalmazza meg a lap célkitűzéseit:

„Midőn ez kizárólagosan csak zenével foglalkozó művészeti közlöny életbeléptetésére magunkat elhatároztuk: erre erőt és bátorságot egyrészt ama elismert nevű zeneírók készséges és hazafias támogatásából merítettük, kik lapunkat nagybecsű közreműködésükkel megtisztelni szíveskedtek; másrészt pedig ama hitből miszerint a művelt s a zene iránt valóban érdeklődő magyar közönség, már régóta érezvén (mert éreznie kellett), egy ily irodalmi közeg hiányát; azt örömmel fogja üdvözölni, főleg mint olyant, melyben az e téren már évek hosszú során át sikeresen működött és ismert nevű harcosokkal lesz alkalma találkozhatni …”[5]

E régi „harcosok” egyik legjelesebbike Ábrányi Kornél azonban, ugyanebben az ünnepi első számban meglehetősen szkeptikusan nyilatkozott a fennmaradást és a közönség érettségét illetően. Korábbi tapasztalatai és sikertelenségei a lapok, kivált a Zenészeti Lapok esetében, nyilván ezt indokolttá tették. A főszerkesztő azonban személyes sértésnek és irigységnek vette Ábrányi megnyilatkozását, de megjelentette saját megjegyzéseivel ellátva.

Ságh József igyekezett tekintélyes pártfogókat is keresni a lap számára. Így „Az Országos Magyar Daláregyesület és a Zenebarátok Országos Egyesületének Hivatalos közlönye”-ként, – a zeneművészet összes ágai köréből – alcímmel jelölte meg lapját. A 12 oldal terjedelmű lap előfizetése egész évre 6 frt., és szinte minden zeneműkereskedésben árulták, Rózsavölgyi, Klökner, a Harmónia, Táborszky és a Nádor cég vállalta a terjesztést. Hatalmas munkatársi gárdát sorakoztatott fel Ságh, fővárosi és vidéki szerzőket egyaránt. Így a teljes névsor:

id. Ábrányi Kornél, Beliczay Gyula, Berecz Ede, Czeke Sándor, Dunkl J. N., Dombay Artur, Gobbi Henrik, Goll János, Harrah József, Irmei Ferenc, Jankovich [97 Gy., Kőszeghy Géza, Kereszty István, Megyeri Károly, Sárosi Ferenc, Szabó N. Ferenc, Sipos Antal, Serly Lajos, ifj. Szetyei Nagy Károly, Schmidt Tódor, Sellei Schwartz Gyula, Vajda Viktor. Vidékről: Főkövy Lajos (Szeged), Felsmann János (Lugos), Gaál Ferenc (Szabadka), Kovárcz Emil (Losonc), Lekly Gyula (Kassa), Oláh Károly (Nagykörös), Preisinger József (Arad), Reberics Imre (Pécs), Riszner József (Jászberény), Tariczky Ferenc (Vác), Varga József (Nagy-enyed), Vágvölgyi Béla (Nagyszombat), Winkler Lajos (Nagyvárad), Wusching Conrád (Lugos).

A nagy erőfeszítések ellenére Ságh nem tudja megtartani a lap tulajdonjogát és azt kénytelen eladni nyomdászának, a feltörekvő Müller Károlynak. A bejelentés kelte 1887. jan. 14. – tehát az indulás óta csupán egy esztendő telt el.[6]

„Budapest fővárosi tekintetes polgármesteri hivatalához bejelentő kérvénye

Müller Károly azelőtt Münszter K. könyvnyomda és a »Zenelap« tulajdonosának, lak. II. ker. Fő utca 20. sz.a. amelyben a »Zenelap« című szaklap átvételét tisztelettel bejelenti.

Tekintetes polgármester hivatal!

Alolírott bátorkodom bejelenteni, hogy az 1886. évi január hó 1-én megjelent zenészeti szaklapot »Zenelap« címen, mely akkor még Ságh József neve alatt szerepelt – átvettem.

A lap f. évi január hó 1-étől a II. évfolyamába lép, megjelen havonként háromszor 1-én, 10-én és 20-án. Előfizetési ára egész évre hat forint, félévre három forint.

Felelős szerkesztőnek sikerült megnyernem a lap volt tulajdonosát, Ságh József urat, ki tökéletes szakavatottsággal vezeti is a lap szellemi részét.

Midőn ezt bejelenteni szerencsém van, teljes tisztelettel maradok alázatos szolgája

Ságh József a »Zenelap« szerkesztője

Üllői út 4.

A könyvnyomda és a »Zenelap« tulajdonosa

Müller Károly”

A Zenelap nyomdahelyei a későbbiekben többször változtak, anélkül, hogy valódi tulajdonos változást bejelentettek volna. A szórvány lapszámok alapján 1888 végén a Pesti Könyvnyomda Rt. nyomtatta (Hold u. 7.), 1891-ben a Schlenker és Kovács ny. (Akadémia u. 7.)

A 95309.eln./1902. márciusi bejelentés szerint[7] a Zenelap a Magyarországi zenészek egyesületének tulajdonába került. Még tíz esztendeig állt fenn ebben a formájában, s így a leghosszabb életű zenei lapjaink sorába tartozik. 1912-ben szűnt meg, azonban ezt hivatalosan elmulasztották bejelenteni. Ennek több oka lehetett, például így a lapengedély továbbra is élő maradt és bármikor a lapot újra lehetett indítani.

A későbbiekben a remény is elhalhatott, a bejelentés elmaradt. Amikor az 1920-as évek közepétől megindult a Hivatalban az irattár rendezése, és a lapengedélyezési kérelmek és egyéb sajtóhatósági ügyek felülvizsgálata, a Zenelapot 1924-ben nyilvánították hivatalosan is megszűntté.[8] Erről az egykori tulajdonost [98 és szerkesztőt is, az ügyintézés mechanikus szabályai szerint értesítették. Természetesen az 1885-ös bejelentésnek megfelelően a Bodzafa utcában keresték, majd továbbították a határozatot a Thököly út 3. szám alá, ahová a kézbesítői értesülés szerint valamikor átköltözött. A fenti címen azonban a „címzett ismeretlen”, ami nem is csoda, hiszen Ságh József még 1922-ben Vácott elhalálozott.

A fiatal Sztojanovics Jenő Zenevilág címmel 1890-ben indít egy szaklapot.[9]

„Nagyságos Polgármester Úr!

Van szerencsém tisztelettel értesíteni, hogy »Zenevilág« cím alatt felelős szerkesztőségem alatt, hetenként egyszer megjelenő szaklapot fogok kiadni, melyet Neumier Ede VI. ker. Szerecsen u. 35. sz. a. levő nyomatok, amit szíves tudomásul venni kérek.

Kiváló tisztelettel

Budapest, 1890. november       Sztojanovics Jenő
Szerkesztőség VI. ker. Hajós utca 7. IV. 16       VI. ker. Hajós u. 7. IV. emelet”

Az 1890. nov. 26-án kelt válaszirat a lap megindítását „sajtóhatósági szempontból tudomásul veszi”. Az engedélyezést azonban még hosszas levélváltás követi, miután a budapesti m.k.központi díj- és illetékkiszabási hivatal 45919/1890. sz. átiratával fordul a Polgármesteri hivatalhoz:

„A tekintetes fővárosi polgármesteri hivatalnak
      Helyben
Hivatkozással a folyó évi november 25-én 22289/890 szám alatt kelt becses átiratára, megkerestetik a tekintetes hivatal, miszerint a »Zenevilág« című hírlap megindítása napját még e hivatallal közölni szíveskedjék.

Bp. 1890. december 22-én.”

A 25373/eln. iratban – kelt 1891. jan. 7. –

„Felhívatik Sztojanovics Jenő úr, miszerint haladéktalanul jelentse be azt, hogy a »Zenevilág« című lapja mely napon indult meg.
      Rényi”

Sztojanovics válasza nem sokat késik:

„1891. január 19.

Nagyságos Polgármester Úr!

Vonatkozással 1890: 25373 elnöki szám alatt hozzám intézett felszólítására van szerencsém teljes tisztelettel tudomására hozni, hogy Zenevilág című szaklapomat 1890. december hó 16-án indítottam meg.
Fogadja Nagyságod kiváló nagyrabecsülésem kifejezését mellyel maradtam alázatos szolgája
Sztojanovics Jenő
A Zenevilág tulajdonosa és
felelős szerkesztője” [99

Az elnöki hivatal 1891/1162. szám alatt továbbítja Sztojanovics nyilatkozatát. Az Illetékhivatal azonban július 23105/1891. sz. alatt újabb megkereséssel fordul a polgármesteri hivatalhoz, melyben tudatja, hogy:

„A Pesti könyvnyomda részvénytársaság e helyre tett egyik jelentésében azt juttatta ide tudomásra, hogy a havonként kétszer megjelenő »Zenevilág« című hírlap e hó 15-től kezdve intézetében fog nyomatni.

Miután a tekintetes polgármesteri hivatal a múlt év november 25-én 22289 alatti átiratában a lap heti lapnak címeztetett megkerestetik, szíveskedjék ide tudatni, mely időtől kezdve jelen meg a lap havonkint csak kétszer?

Budapest, 1891. július 1-én.”

Ez a nyomdaváltoztatás a lap életében némi emelkedést jelenthetne, egy gondosabb kivitelt, amelynek ára a periodicitás csökkenése lenne. Minderre azonban már nem kerül sor, mert Sztojanovics – feltehetően anyagi okokból – kénytelen a lap megjelenését beszüntetni, mint erről az ugyancsak júliusi beadványa értesít.

Eln. 13790/1891.

„Nagyságos Kammermayer Károly úrnak, Budapest székesfőváros polgár mesterének, kir. tanácsos úrnak Budapest

tiszteletteljes jelentése Sztojanovics Jenő, főv. lakos, szerkesztőnek, melyben »Zenevilág« című szaklapjának beszüntetését jelenti. Lakik: Hajós u. 7.

Nagyságos Polgármester Úr!

Alulírott teljes tisztelettel jelentem be, hogy 1890 év december havában kiadásomban és szerkesztésemben megindított Zenevilág című zenészeti heti szaklapomat 1891. év július 1-én beszüntettem. Midőn erről Nagyságodat kitűnő tisztelettel értesíteném maradtam Nagyságod kész szolgája

Sztojanovics Jenő

Lakik: Budapest VI. Hajós u. 7. IV. 16.”

Az 13674/eln. sz. alatt a bejelentést tudomásul veszik és ezzel az előbbi Illetékhivatali megkeresés is érvényét veszti. A lap alig félesztendős működés után megszűnik. Pedig még a december végén közzétett Előfizetési felhívás és programnyilatkozat sajátos és nem a megszokott hangnemben fogalmazódott. Sztojanovics nem a közönség kegyeit kereste, inkább a zenei élet problémáira hívta fel a figyelmet:[10]

„… Hazánkban az összes művészetek között a zene fejlődött ki a legkevésbé. Alig vannak zeneszerzőink és művészeink; akik vannak, azok is elmenekülnek az itthoni mostoha viszonyok közül s a külföldön keresik boldogulásukat. A nagy közönség zenei műveltsége rendkívül sok kívánni valót hagy hátra, mert azoknak az iskoláknak a száma, ahol alapos zenei műveltséget osztogatnak, véghetetlen csekély az egész országban. Annál több a ferde felfogás, az indokolatlan ellenszenv oly dolgokban, amelyek a zenével összefüggésben vannak. …”

A fenti szavak különös hangsúlyt kapnak, ha tudjuk, hogy az ekkor már 5. évfolyamába lépő „ellenlap”-ot az a Ságh József jegyzi, aki nemcsak zenetanár [100 és tankönyvíró, hanem a Zenetanárok Országos Egyesületének elnöke is, és a Zenelap helyét ez alapvetően meghatározza. Sztojanovics új hangot képviselő lapjának a bukása szinte törvényszerűnek tetszik. Ságh különben nagyon jól meg tudta szervezni a lapja körül a támogatókat. Az 1900-as évek elején fejléce szerint a Zenelap a Magyarországi Zenészek Országos Segély-Nyugdíj-Egyesületének, a Magyar Zeneszerzők Társaságának és a Dunántúli Dalosszövetségnek a hivatalos közlönye. Büszkén hirdette, hogy a „magyar szaklapok gyűjteményes kiállításában aranyéremmel kitüntetve,” az 1907-es koppenhágai nemzetközi kiállításon.[11]

Ez a biztos háttér tette lehetővé, hogy a Zenelap mintegy huszonöt esztendőn át, 1912-ig fennálljon, szemben Sztojanovics kísérletével, vagy még a sok nehézséggel küszködő Zenészeti Lapokkal szemben is.

A Pesti Könyvnyomda részvénytársaság, amely mint láttuk, szerette volna átvenni Sztojanovics lapját, mintegy tíz esztendővel később hasonló címmel, 1900 szeptemberétől ugyancsak Zenevilág címmel vállalta egy „színházi, zeneművészeti és zeneirodalmi” folyóirat megjelentetését. Az igen szép kiállítású, szecessziós címlapú kiadványt Hackl N. Lajos szerkesztette, de semmi kapcsolata nem volt névelődjével. Mindössze 3 évet élt, 1903-ban szűnt meg.

A zenei szakfolyóiratok között egy speciális színt képviselnek az ún. „zenemű folyóiratok”, amelyeket szinte kivétel nélkül egy-egy zeneműkereskedés vagy kottakiadó cég, esetleg hangszergyár jelentetett meg.

Goll János zenetanár 1875-ben indította meg Táncz[12] címmel díszes kiállítású lapját, amelyet két lipcsei nyomdában készíttetett, a Garbrecht cégnél és a Röder C. G. hangjegymetsző intézetnél. Néhány kottalap a „»Dietze«-féle kőnyomda és hangjegymetzde”-nél, a Váczi úton készült. Mindössze 8 oldalból állt, egész évre az előfizetési díj 4 Frt, számonként 30 krajcár. Nem tudni, milyen okból alig egy esztendő múltán Goll János névváltoztatási kérelemmel fordul a Polgármesteri hivatalhoz. Az új Orpheus hangzatosabbnak tűnik. A lap történetére vonatkozó iratanyag szinte teljes egészében megvan. Sajtórendészeti szempontból még egy külön eljárási módra ad példát, az álnevek kezelésének hivatali ügymenetét, ill. annak kialakulását követhetjük nyomon.

Goll János Tisza Aladárral, azaz Langer Viktorral közösen fordul a Polgármesteri hivatalhoz:[13]

„Nagyságos Úr!

Van szerencsénk jelenteni, hogy a »Táncz« című zenemű folyóiratot a mai napon beszüntettük, helyette pedig Orpheus cím alatt hasonló lapot indítunk. Midőn kérjük, hogy ezt tudomására venni méltóztassék

maradtunk

      Nagyságos urunk

      alázatos szolgái [101

Budapesten, 876. január hó 1-én.

      Goll János és Tisza Aladár

Kiadóhivataluk: Budapesten

II. ker. fő utcza 20. sz. a.”

A január 10-én kelt válaszirat a bejelentés adatait kevesli és kéri a nyomda megnevezését; amelynek a szerkesztők eleget is tesznek.

17/876. számhoz 876. jan. 17. eln.
„Nagyságos polgármester és királyi tanácsos Úr!
Van szerencsénk jelenteni, hogy az »Orpheus« című zeneműfolyóirat kiadója Goll János egyszersmind első szerkesztő. Folyóiratunk havonkint kétszer, t.i. 1-én és 15-én jelenik meg. A hangjegytartalma Lipcsében, F. W. Garbrecht cég; a boríték pedig Buschmann f. által, Budapesten, korona herceg u. 6. sz. állíttatik ki. Egyszersmind bátorkodunk a már megjelent első számot ezennel bemutatni s maradtunk Nagyságos Polgármester és királyi tanácsos Úr

      alázatos szolgái

Budapesten, január hó 14-én

      Goll János és Tisza Aladár”

Az 1876. jan. 18-i keltezésű válaszirat a bejelentést „tudomásul veszi”, és ezzel a címváltoztatást engedélyezi.

Feltehetően feljelentés, vagy csak valami egyéb bejelentés nyomán a Belügyminisztérium megkereséssel fordul a polgármesteri hivatalhoz a szerkesztők személyére vonatkozóan.

324. sz. belügyminisztériumi megkeresés.
255. eln. 876. febr. 4. Polgármesteri hivatal
A megkeresés tárgya: Vajon az »Orpheus« című zeneműfolyóirat tulajdonos és szerkesztő társul feljelentett Tisza Aladárnak ezen neve tulajdon vagy csak álneve-e? utóbbi esetben bejelentette valódi nevének közlése mellett, hogy ezen álnevet fogja használni és végre, hogy megszűnt »Táncz« című folyóirat annak idején miért nem jelentetett be? hozzám mielőbb jelentést tegyen.

876. jan. 31.

      Tisza.”

Az 1876. febr. 11-i keltezésű válaszirat továbbítja a megkeresést és felszólítja a szerkesztőket, igazolják, miért nem jelentették a változást, és a Tisza Aladár valóban álnév-e?

1876. febr. 15-én a Belügyminisztérium miután a korábbi megkeresésre még nem kapott választ, azt újra megsürgeti. (ad. 324. sz. 1876.) A felszólításra Goll János február 20-án kelt beadványában a következőket válaszolja:

398. eln. 876. febr. 24.
„Nagyságos Polgármester úr!
Alulírott bátorkodik a f. é. február hó 11-én kelt Goll János és Tisza Aladárhoz intézett feliratban föltett kérdésekre ezennel jelenteni, hogy a volt »Táncz« című zenemű folyóirat megjelentetését épen úgy, mint az »Orpheust« lejelenteni el nem mulasztotta, mi abból is kitűnik, mivel 874. évi september havában a »Független Polgár« szerkesztő hivatalában a hivatalos teendők fölött tudakozódott és a kérdéses [102 jelentést ennek utána adta fel postára, mikor utóbbi igazgatóságát kérvényben újságbélyeg használtathatásra megkérte. Azonban a jelentést a fővárosi polgármesteri hivatalhoz címezte s így valószínű nevezett hivatalban létezik a jelentés.
Továbbá van szerencséje alulírottnak jelenteni, hogy a Tisza Aladár-név csakugyan álnév, s ezt mint az »Orpheus« szerkesztőtársa megtartotta. Valódi neve: Langer Viktor. (Állása zenetanár az orsz. vakok intézetében.)
Ezen jelentéssel maradt

Nagyságos polgármester és királyi tanácsos úrnak
alázatos szolgája
Goll János
az »Orpheus« zeneműfolyóirat kiadója.

Budapest, február hó 20-án 876.”

A magyarázkodás elég körülményes, mindenesetre a polgármesteri hivatal 1876. márc. 10-én kelt 398/eln. irattal továbbítja a beadványt a Belügyminisztériumnak, amely a következő leirattal válaszol:

1630 szám/eln. belügyminisztériumi leirat.
Iktatva: 561.eln. 876. márc. 20. Polgármesteri hivatal
„Nagyságos Kammermayer Károly polgármester úrnak
Folyó hó 10-ről 398/eln. szám alatt kelt jelentésére vonatkozva, illetőleg az abban előfordult ügyállás alkalmából tudomás és miheztartás végett utasítom Nagyságodat, miszerint mindazon esetekben, ahol az illető lapszerkesztő álnevet használ, a valódi neve is hitelesen megtudandó s hozzám mindenkor feljelentendő.

Buda-Pesten, 1896. évi mártius hó 16-kán

      Tisza”

Az Orpheus megszüntét bejelentő irat nincs meg, de tudjuk, hogy 1878-ig, még két esztendeig élt.

Az Orpheus előfizetési díja megegyezett a Tánczéval, megrendelhető volt minden postahivatalnál, a vízivárosi Fő u. 20. alatt lévő kiadóhivatalban és a Rózsavölgyi és társánál a Kristóf téren. Igyekezett kielégíteni a közönség minden rétegét, népdalok, csárdások, orgona-harmónius darabok, indulók, francia négyesek, keringők, lengyelkék, polkák és egyéb „különfélék” kottáit adták közre.

Goll János 1886 végén újra megkísérli egy zeneműfolyóirat, azaz egy kotta-sorozat kiadását. Az eddig Nagyszombatban megjelenő Apollo tulajdonjogát szerzi meg, amelyet korábban Vágvölgyi Béla szerkesztett. Maga az elnevezés nem ismeretlen a fővárosi közönség előtt, hiszen Fellegi Viktor 1872 és 1881 között közreadott egy hasonló kottás folyóiratot, amely terjedelmesebb lehetett Goll János vállalkozásánál, hiszen évente „200 oldal zeneművet” ígért. A kiadóhivatalul szolgáló kereskedés Budán a várban, az Országház u. 94. [!] alatt működött. Nemcsak kottát és hangszert árult, de még színes olajnyomatokkal is kedveskedett előfizetőinek. 1886-ban azonban a lap már semmiképpen nem állhatott fenn,[14] mert a Polgármesteri hivatal az engedélyezéseknél nagyon ügyelt arra, nehogy két azonos című lap működjék egyszerre. Goll János kérvénye [103 1886. szeptember 24-én kelt és az Apollo áthelyezése iránt folyamodik, vagyis fővárosi működési engedélyét kéri.

11105 eln. 1886. szept. 25.

„Tekintetes Polgármesteri Hivatal!

Van szerencsém jelenteni, hogy az »Apollo« zeneműfolyóirat, mely eddig Vágvölgyi Béla szerkesztése alatt Nagyszombatban jelent meg, f. é. 1886. évi oktober hótól kezdve az én szerkesztésem és kiadásom mellett fog megjelenni.

Egyúttal van szerencsém tudomására hozni, hogy a szerkesztőség és kiadóhivatal helyisége Budapesten VI. k. Lázár u. 18. sz. a. létezik.

      Tisztelettel vagyok

      kész szolgája

Budapest, 1886. szeptember hóban 24-én

      Goll János”

A válaszirat 11105 eln. 1886. okt. 11-i dátummal a bejelentést „tudomásul veszi”.

1907-ben meghalt Goll János, az Apollót azonban a Goll család továbbra is fenntartotta. Goll sógora, Dr. Kolpaszky István ügyvéd és testvére Goll Rezső szerkesztik és birtokolják, míg az örökös, Goll János fia, Goll Aladár át nem veszi a lap irányítását.

Az Apollo Goll János vagyonának, ill. hagyatékának egyik tétele lehetett és az új szerkesztő-tulajdonosok kijelölése a hagyatéki végzésnek felelt meg, mint arról az alábbi polgármesteri hivatali határozat egyik megjegyzése tanúskodik.

Az örökösök 1908 márciusában tájékoztatták a polgármesteri hivatalt a szerkesztőváltozásokról:[15]

„Nagyságos Polgármester Úr!
Alulírott tisztelettel bátorkodok az »Apollo« zeneműfolyóirat szerkesztésében és kiadóhivatalában beállott személyi változásokat bejelenteni Nagyságodnak ezek tudomásul vételét kérve.
Az eddig 22 éven át szerkesztő-kiadó Goll János 1907. október 20-án történt elhalálozása következtében a főszerkesztő és laptulajdonos lett Dr. Kolpaszky István ügyvéd (Budapest VI. Lázár u. 18. I. em. 14.) felelős szerkesztő pedig Goll Rezső (Budapest, II. ker. Pálffy-tér 1. II. em. 20.)
E személyi változások tudomásul vételét tisztelettel kérem a bpesti főposta igazgatósággal is közölni.

      Maradtam Nagyságodnak

      alázatos szolgája

Budapesten, 1908. március hó 25-én.

      Dr. Kolpaszky István
      az »Apollo« főszerkesztő-tulajdonosa

      Goll Rezső
Goll Aladár       felelős szerkesztő”

A beadványnak külön említésre méltó részlete, hogy miután a lapot a postán keresztül is már terjesztették, fontosnak tartották azt, hogy kérjék a terjesztési jog átruházását is. [104

Másfelől arra a sajtórendészeti gyakorlatra is példát kapunk, amely szerint a lapengedélyeket nemcsak adás-vétel útján lehetett ekkor még átruházni, hanem az örökölhető is volt.

A polgármesteri hivatal ezt a tényt meglehetősen sokára, az eddig tapasztalt gyors ügykezeléstől eltérően csak május 8-án ismeri el, „a bemutatott hagyatéki átadó végzésnek visszaadása mellett.”

Négy esztendővel később, 1912 májusában veszi át Goll Aladár az Apollót; ő lesz a „zeneműfolyóirat” utolsó szerkesztő-tulajdonosa. Az átvételt azonban a Hivatal csak körülményes levélváltás után engedélyezi.[16]

A határozat kimondja:

„Pótkérvény kapcsán ezen határozat számára való hivatkozással mutassa be Dr. Goll Aladár a kiadó-tulajdonos dr. Kolpaszky István sajátkezűleg aláírt nyilatkozatát, melyben az “Apollo” című lap kiadó-tulajdonosi jogának átruházásához hozzájárul.
Erről Dr. Goll Aladár budapesti (VI. Lázár utza 18. szám I. em.) lakost értesítem.
Bp. 1912. május 29.”

Goll Aladár 1912. június 15-én nyújtja be a kért nyilatkozatot, amelyben a kiadó-laptulajdonosi jogának átadását elismeri dr. Kolpaszky István. Tanúként Farkas Sándort és Szelényi Bélát kérik fel. A 79748. eln. irat közli, hogy 1912. júl. 13-i keltezéssel az engedélyt határozattá nyilvánították.

Az 1920-as évek elején az Apollo már nem jelent meg, de az engedélyét sem vonták vissza, miután a tulajdonos nem jelentette be sem megszüntét, sem a kiadás szüneteltetését. Így 1924 végén az Apollo sajtóhatósági vizsgálatát elrendelik.[17]

A véghatározat 1925. aug. 31-én kelt:

„A VI. kerületi Előljáróság jelentése szerint a Dr. Goll Aladár budapesti lakos kiadásában és felelős szerkesztése mellett 1908. évben megindított Apollo című időszaki lap huzamosabb idő óta nem jelenik meg.
Ennek alapján az említett lap megszűnését hivatalból megállapítom és meghagyom a tanácsi XI. ügyosztálynak, hogy ezt a körülményt az időszaki lapok nyilvántartójában jegyezze föl.”

Erre a bejegyzésre végül csak 1927. november 16-án kerül sor, mintegy 13 esztendővel a lap eltűnése után. 1914-ben azonban csak a Goll család lapja szűnt meg, mások ugyanezen néven később újra feltámasztották, így nevében 1944-ig élt.

Budapest kiépülése, egyre zajosabb éjszakai élete, a szaporodó kávéházak vonzották a fővárosba a cigányzenészek legtehetségesebbjeit. Érdekképviseletük és szakmai rangjuk kivívása hamarosan olyan lapok megteremtésével járt együtt, amelyek – a többi szaklaphoz és érdekképviseleti orgánumhoz hasonlóan – a szakma és nagyközönség számára szükségesnek látszottak. Így született [105 meg a Magyar Népzenészek Lapja, amely egyúttal azt is példázza, milyen keserves nehézségek között születtek és haltak el a nyolcvanas-kilencvenes évek művészeti lapkísérletei.

A Magyar Népzenészek Lapjának első, mutatványszámát még a Hornyánszky nyomda vállalta; ezzel a mutatványszámmal, amely 1890 januárjában jelent meg, úgy tűnt a lap meg is szűnik. Mészáros Viktornak, a szerkesztő-tulajdonosnak azonban sikerült megnyernie a jóval gyengébb és kisebb hírű Schlesinger-nyomdát, amely összesen hat szám kiállítását vállalta.

A mutatványszám tanúsága szerint Mészáros lapját a „magyar népzenészek” – cigánymuzsikusok – szakmai érdekeit szolgáló közleményként szerette volna meghonosítani. Más oldalról szerette volna elérni népszerűsítésüket, megismertetésüket a közönséggel is. Ezt célozták a legnevesebb prímásokról tervezett portrék, amelyek közül az első számba Rácz Pali, a Sugár út egyik legrangosabb szórakozóhelye, a Télikert prímásának életútja került. Ugyanakkor híranyaga és tárcái más olyan zenei eseményekről is tudósítottak, amelyek túlmutattak a „népzene” területén. Így az a gazdag előfizetési felhívás és program, amelyet Mészáros meghirdetett, megvalósíthatatlan maradt. A bukás egyik oka talán éppen ez a gazdagság: a cigányzenészek és a művelt nagyközönség érdeklődését összekapcsolni és egyetlen orgánummal kielégíteni nem lehetett: az egyiknek túl sok, a másiknak lenézett; s így senki sem érezheti magáénak.

A Magyar Népzenészek Lapjának kivételesen megvan a teljes iratanyaga.[18] Az 1887. jan. 3-án kelt beadvány

„Mészáros Viktor a »Magyar Népzenészek Lapja« szerkesztője- s kiadójánál (:lakik Budapest Damjanich utca 2. sz. I. emelet 12 ajtó:) a lapjának engedélyezése tárgyában.”
„Alulírott mély tisztelettel vagyok bátor bejelenteni, Méltóságodnak, hogy f. é. január 1-ével egy hetenként egyszer megjelenő »Magyar Népzenészek Lapja« című szakfolyóiratot indítottam saját szerkesztésem és kiadásomban, melynek mutatvány számából 4 példányt tisztelettel be mellékelek.
Midőn ezt bátorkodom tenni, van szerencsém Méltóságodat alázattal kérni, hogy ezen kizárólag nép zenészeti ügyekkel foglalkozó lapnak a folytathatósági engedélyt kegyesen megadni méltóztassék.
Végül tisztelettel jelentem, hogy a lap Hornyászky Victor akadémiai könyvkereskedő és nyomdatulajdonos nyomdájában fog megjelenni, – és hogy a köteles példányok beküldéséről (:főváros levéltára, akadémia, múzeum részére:) egyidejűleg gondoskodtam.

Legmélyebb tisztelettel levén

Budapest 1887. január 1.

Méltóságos Főpolgármester Úrnak
alázatos szolgája
Mészáros Viktor …”

Az engedélyt néhány nap múlva megkapják, azonban újabb nehézségek merülnek fel. [106

„Polgármester Úr!
A »Magyar Népzenészek Lapjá«-nak megjelentetése a fővárosi polgármesteri hivatal 1887. január 5-én 119. elnöki szám alatt kelt végzésével engedélyeztetvén, (:az erről:) szóló hivatalos értesítvényt van szerencsém (.) alatt bemellékelnem.
Miután azonban fentérintett lap közbejött akadályok miatt csakis mutatványszámban jelent meg: van szerencsém Nagyságodhoz azon kérelemmel fordulni, hogy miután a kérdéses lapnak sem kiadásánál, sem szerkesztésénél egyéb lényeges változás. – minthogy a kiadó nyomdául a Schlésinger-féle nyomda (Rostély u. 24. sz.) választatott és saját lakásom s egyszersmind a szerkesztőség és kiadóhivatal Rottenbiller utca 37/3 sz. a. van – ezen körülményt tudomásul venni, illetve a polgármesteri engedélyt lehetőleg rövid idő alatt kiadni méltóztassék.
A fenthivatott szám alatt a »Magyar Népzenészek Lapjá«-nak mutatvány-száma becsatoltatott.

Budapest, 1888. febr. 10.

Méltóságos Főpolgármester Úrnak …”

A szerencsétlen sorsú lap további bürokratikus eljárások szenvedő alanya lesz: az egyes megjelent példányszámok nyomonkövetése a Pénzügyigazgatóság részéről néhány esetben kivált aprólékos „gondossággal” történt, mint ezúttal is. Először 1887. jan. 25-én keresik meg a tek. tanácsot, hogy „közölni szíveskedjék, vajon a »Népzenészek lapja« című heti lap mikor szűnt meg.” Ezidőszerint az igazgatóság lapunkat rosszul nevezi meg és összekeveri egy – ekkor még tervezett –, hasonló profilú hírlappal.

Február 21-én 3164/eln.sz. alatt a hivatal készséggel küldi meg – megismételve korábbi jelentését – a választ:

„Hivatkozással előző eln. számokra és átiratokra a … kiadótulajdonos kijelentései szerint az említett lapból a múlt év folyamán csupán a ‘mutatványszám jelent meg;’ e lap tehát a múlt évben az első számmal megszűnt, f.é. február hó folyamán azonban mint erről a t. Pénzügyigazgatóságot f.é. február hó 15-én 2871/eln. sz. a. kelt átiratommal értesíteni szerencsém volt – újból megindíttatott. …”

1888 márciusában a Pénzügyigazgatóság a szerkesztő lakhelye iránt érdeklődik, amelyre választ is kap.

A Magyar Népzenészek Lapja elmúlásáról egy jegyzőkönyvből értesülünk, amely

„… felvétetett Budapest főváros polgármesteri hivatalában 1888. évi december hó 15-én.
Jelen voltak: alulírottak
Meghívás folytán megjelentek
Mészáros Viktor, ú.mint a »Magyar Népzenészek« cz. lap bejelentett szerkesztője és a lap ügyében kihallgattatván, előadja, hogy a »Népzenészek Lapja« melyből megindításkor csak a mutatványszám jelent meg az 1887. évben megszűnt; a f.é. február hóban ismét megindíttatott, azonban csak 6 szám jelent meg belőle, a mikor is, azután f.é. május hó folyamán végleg megszűnt.
Felolvastatván helyben hagyatott és aláíratott.
Kmft.
Felvette: Rényi Dezső
f.gy.

Mészáros Viktor
(aláírás) [107

A fenti jegyzőkönyv a Pénzügyigazgatóság számára készült, amely még december elsején megkereséssel fordult a polgármesteri hivatalhoz a lap ügyében. December 11-én a Pénzügyigazgatóság újból felszólítja a hivatalt, hogy „közölni szíveskedjék, hogy a Mészáros Viktor kiadásában és felelős szerkesztése mellett megjelenő »Magyar népzenészek« c. lap időközben nem szűnt-e meg?” December 15-én végül – a jegyzőkönyvre való hivatkozással – a „Magyar Népzenészek Lapja” megszűnését „sajtóhatósági szempontból tudomásul” veszik.

A hosszas eljárás végeredménye: hat lapszám és tizenkét akta.

1889 elején Klökner Gyula zeneműkereskedő nyújtott be lapengedélyezési kérelmet:

„Budapest főváros nagytekintetű Polgármesteri hivatalának Bejelentése Klökner és Schloss zeneműkereskedő cégnek Budapest, Váczi utca 12.sz. az általa kiadandó »A magyar népzenész« című zenefolyóirat tárgyában.

Alulírott zeneműkereskedő cégnek van szerencséje a nagytekintetű polgármesteri hivatalt értesíteni, hogy kiadásában folyó év február hó 1-től kezdve egy havonkint egyszer – minden hó elején megjelenő zenefolyóiratot »A magyar népzenész« címmel megjelentet. A lap felelős szerkesztője Klökner Gyula, lakik VI. Damjanich utca 2. II. 13., ki a lapot »Csengeri Gyula« álnév alatt fogja szerkeszteni. Nyomtatva lesz a lap Buschmann F. nyomdájában (Haris bazár). Kiadó tulajdonos: Klökner és Schloss zeneműkereskedése, IV. Váczi utca 12.

Miknek szíves tudomásulvétele után vagyunk a nagytekintetű polgármesteri hivatalnak alázatos szolgái

Budapest, 1889. január hó 31-én.

Klökner és Schloss

(cégbélyegző és aláírás)”

A kérelem tanúsága szerint A magyar népzenész indulási dátuma egyértelműen 1889 és nem 1890, amint azt a Zenei Lexikon is megállapítja. A megszűnés keltét 1891-re datálják, azonban az iratok hiánya miatt ezt bizonyossággal megállapítani nem lehet. A lapszámok ezeknél a korai hírlapoknál teljességgel szinte egyetlen esetben sincsenek meg, legtöbbjükből csak szórványszámokat lehet fellelni.

A magyar népzenész hivatalosan – a hasonló esetek eljárása szerint – a 89105/1919-IV. sz. véghatározat értelmében szűnik meg. A kiértesítés természetesen nem találja meg az érintetteket, ezért „a fél jelentkezéséig irattárba tétetik”. Azóta is ott van.

Fel kell tételeznünk azonban, hogy A magyar népzenész még 1889. év folyamán megszűnt, mert 1890 januárjában Klökner Gyula újabb lapalapítási kérelmet nyújt be. Az új lap címe: A cimbalom.[19]

Az új lappal a tulajdonos láthatóan szakítani kíván a korábbi „népzenész” előzményekkel. Igényes zenei mellékleteket ad közre, amelyhez az átiratokat Allaga Géza állítja össze. Ugyanő szerkeszti a melléklapot is, amely A kis cimbalom címet viseli és a „legkedveltebb dalok és dallamok gyűjteménye tananyaggal [108 és pótlékul a cimbalom iskolához…” Az előfizetők köre is kiszélesedett, a hangszer a hangversenytermekben is állandó szereplőnek látszik. Sőt a népszerűség olykor váratlannak tűnik: egy híradás szerint József főherceg is előfizetett a lapra, mert az ifjú hercegnők is megtanultak cimbalmon játszani. Bárhogyan is van, a főúri pártfogó sok mindent jelez.

Klökner Gyula beadványában azonban nem tesz említést a zeneszerző, zenetanár Allaga Gézáról, csupán magát jelöli meg szerkesztőként. Előző lapjához hasonlóan újra ugyanazt az álnevet, Csengery Gyulát, kívánja használni; a boríték ugyancsak a Buschmann nyomdában készült. Nem tesz azonban említést arról, hogy maga a kottametszés Bécsben, a Musikaliendruckerei v. Josef Eberle cégnél történik. A szerkesztő személyében egy változás állt csak be: elköltözött az elegánsabb Erzsébet körút 8. alá.

Az 1890. január 14-én kelt kérvényben a lapot havonként, minden hónap 15-én kívánja megjelentetni. A Kölkner és Schloss cégbélyegzővel ellátott iratra a válasz január 22-én érkezik meg. Félév múltán Klökner a tulajdonjogot feleségére ruházza át. Feltehetően ennek inkább üzleti, mint egyéb okai vannak és a lap életében ez a tény nem jelenthet különösebb változást.

15399/eln. 1890. aug. 23.

„Tekintetes Polgármesteri Hivatal!

Tisztelettel alulírottak van szerencsénk az 1890 január hó óta havonként megjelenő a »Cimbalom« czímű zeneműfolyóirat kiadótulajdonosa személyében történt változást a következőben bejelenteni.

A lap eddigi tulajdonosa alulírott Klökner Gyula zeneműkiadó (lakik: Erzsébet körút 8. sz. I. em.) kilép a tulajdonából, s annak kiadói tulajdonjogát átadta Klökner Gyuláné szül. Forster Stefániának (lakik: Erzsébet körút 8. I. em.) ki is mint a »Cimbalom« kiadótulajdonosa a lapot 1890 június hótól kezdve a saját tulajdonából minden hó 15–20. közt megjelenteti és a »Cimbalom« kiadóhivatala, Budapest, Erzsébet körút 8. I.« céggel jelzi a lap alján annak kiadótulajdonosságát …”

Ez a névleges átruházás a kor általános szokása volt és a polgármesteri hivatal egy héttel később, augusztus 30-án nem is gördít akadályt a tranzakció elé.

A Cimbalom harmadik és utolsó tulajdonosa az ugyancsak kereskedő Schunda Vencel József, aki a lapot 1890. július 1-jén veszi meg.

1891. júl. 7.

„Budapest nagytekintetű polgármesteri hivatalának

Van szerencsém tudatni, hogy a kiadásunkban megjelenő »Cimbalom« cimbalomzene folyóirat a mai napon Schunda Venczel József úr hangszerkereskedő s gyáros kiadói tulajdonába ment át – amit juris tudomásulvétel céljából ezennel tudatunk s kérjük a változást bejegyezni s erről végzésileg minket úgy Schunda Vencel József urat Budapest, Magyar u. 26. értesíteni.

Budapest, 1891. július 1.

Klökner Gyuláné

Schunda Vencel József”

aláírások és pecsét

A lap megvétele nem lehet véletlen: a Schunda cég a legismertebb cimbalomkészítő Magyarországon. Ennek ellenére, bár a lap feltűnően megtelik hirdetésekkel, [109 megszűnésének pontos dátumát csak sejteni lehet. Csupán 1890-ből ismerjük lappéldányait. 1927-ben a megszűntté nyilvánító polgármesteri véghatározat a cég címére megérkezhetett és ott vagy utódait vagy őt megtalálták, mert a kézbesítés sikertelenségét igazoló papírok az iratok közül hiányoznak.

Az 1890-es évekig megjelenő korai zenészeti hírlapok közül egy sajátos folyóiratot kell kiemelnünk és ez az 1882-ben megindított Harmonia.[20]

A 230/eln. szám a. 1882. január 14-én engedélyezési kérelmet nyújtott be a Harmonia magyar zeneművészek részvénytársulatának nevében Dr. Wolf Vilmos ügyvéd, „melyben jelenti, hogy „Harmonia” című zenészeti lapot ad ki.”

A szokatlan eljárás szerint:

„Van szerencsénk jogtanácsosunk dr. Wolf Vilmos ügyvéd úr által tisztelettel bejelenteni, miszerint holnaptól kezdve Aggházy Károly és Erney József tanár urak szerkesztése és Kacziány Géza úr felelős rovatszerkesztése mellett (lak: Kalap utca 16.) »Harmonia« című hetenként egyszer megjelenő zenészeti lapot adunk ki, mely egyelőre a Deutsch-féle nyomda részvénytársulat nyomdájában fog nyomatni, esedezvén miszerint ezen bejelentésünket tudomásul venni méltóztassék.

Szerkesztőség: Kalap utca 16.

Kiadóhivatal: Váci utca 24.

Tisztelettel

Dr. Hubay … [Károly]

Kacziány Géza

a »Harmonia« felelős szerkesztője”

Az 1882/230 eln. válaszirat elfogadja a Harmonia magyar zeneművészek részvénytársulatát mint kiadótulajdonost, és külön figyelmeztetés mellett, amely az 1848:XVIII.t.c. 40.§-ának rendelkezéseit kéri betartani, – az engedélyt megadják és a feleket annak rendje és módja szerint kiértesítik.

A további szerkesztőváltozások iratai hiányoznak, ugyanígy az 1886-ban Művészeti Szemlére történt címváltozás kérvénye sem található meg az iratcsomóban.

1894-ben újra találkozhatunk a Harmonia című folyóirattal. Évfolyamszámozása szerint a VI., illetve majd 1895-ben a VII. folyamot viszik tovább. Mindez talán a folyamatosságot kívánja jelezni, amelyre iratok hiányában gondolhatunk. Ezt a folyamatosságot képviselheti (Huber) Hubay Károly, Hubay Jenő testvérbátyja, aki a Harmonia részvénytársulat alapító elnöke volt. Ezúttal a „»Harmónia« és zongorakereskedés reszvénytársulat” a kiadó, Hubay felelős szerkesztőként működik. Havonta háromszor jelenik meg, „minden hó 1., 10. és 20-án.” A szerkesztőség és kiadóhivatal a Váci utca 9. szám alatt található, amely a fenti cég telephelye.

A lap fejléce szerint „Zene újság és hangversenyszemle”, és a Magyar Női Karének egyesület és a „Budapesti Zeneművészkör” hivatalos közlönye. Nyomdája az Országgyűlési Értesítő kő- és könyvnyomda rt., amely eddigi lapjaink esetében nem jelentkezett. Tartalmát tekintve a Harmonia egy új laptípust jelent [110 a zenei hírlapok között, az ún. hirdetési újság típusát, amely már ekkor igen gyorsan terjedt, mindenféle szakterületen, a lóversenytől a színházig.

A Harmonia rt. egy igen sokoldalú vállalkozás lehetett. Nemcsak kották forgalmazásával foglalkoztak, hanem – feltehetően a kissé elhasznált példányokból – kölcsönkönyvtárat nyitottak (1 frt. kölcsönbérért havonta), ugyancsak a Váci utcában. A kilencvenes évek közepén itt működött zongorakereskedésük is, amelyben többek között az általuk is működtetett „Első hazai Zongoragyár” – ugyancsak Harmónia márkanévvel – forgalmazását is ők végezték. A gyár maga a Bécsi út 42. alatt működött „a zongoragyártás legújabb vívmányai szerint”, négyféle változatban, színben és aranyozásban, pianinókat is beleértve. De vállaltak mindenféle, zongorák körüli munkát: javítást, hangolást stb. A Harmonia feladata ennek a tevékenységnek minél nagyobb hirdetési felületet biztosítani. Ennek meg is felelt: utolsó éveiben mindinkább a hirdetés uralkodik el, 8 oldalából, ha futja is „elméleti” írásokra, azok más lapokból való átvételek. Sőt még az is előfordul, hogy ugyanazt a cikket két számban egymás után leközlik.

Fel kell tételeznünk, hogy a lap történetében az a néhány esztendő, amikor 1886 és 1892 (?) között bizonyos nehézségek merültek fel, szorosan összefügghet a részvénytársaság működésének egészével, ahogyan az 1884-ben megindult zongoragyártást kénytelen volt beszüntetni egy időre és csak 1895-ben indították újra a termelést.

A lap 1896-ban szűnt meg, Hubay Károly halálával. Irataink azonban nincsenek, mint ahogyan nem voltak a kilencvenes évek történetére vonatkozóan sem.

Az ezernyolcszázhetvenes és -kilencvenes évek között indult és működött általunk bemutatott zenei lapjainak sora nem teljes. Így nem foglalkoztunk a következő lapokkal: Zenészeti Hetilap, szerk. Langer Viktor; Zenészeti Közlöny, szerk. Ábrányi Kornél; Művészeti Szemle, szerk. Berényi Pál; Cimbalmozók folyóirata, szerk. Kuliffay Isabella, Késmárky Árpád. 1890 után is indult néhány olyan lap, amelyet okvetlenül meg kell említenünk: Zenélő Magyarország (1892-), szerk. és tul. Klökner Ede; Cimbalom családi körben (1891-), szerk. Allaga Géza; Zene- és színművészeti Lapok, (1893-), szerk. Váli Béla, Gönczi Mór; Zeneirodalmi Szemle (1894-; 1895 után Művészeti Lapok), szerk. Dunkl Róbert, Kéry Gyula, Hekler Andor. Tulajdonos: Rózsavölgyi és Társa; Katholikus Egyházzenei Közlöny, (1894-), szerk. Erney József, Kutschera József, Langer Viktor. Klöknernek van egy lapja, amely 1905-ben indul: a Zenés Újság, Falk Richárd szerkesztésével, és amelyet Kunossy Vilmosnál nyomat.[21]

A hetvenes évektől azonban nemcsak a zenei lapok száma nőtt meg ugrásszerűen, hanem azoknak a cégeknek a száma is, amelyek valamilyen módon a zenéhez kapcsolódtak, illetve az ilyen irányú igényeket kívánták kiszolgálni, így a zenemű- és hangszerkereskedések száma, valamint azoknak a nyomdáknak a száma, amelyek képesek voltak kották nyomtatására is. A hetvenes években általában a kották metszésével bécsi és lipcsei cégeket bíztak meg és csak a [111 borítólapok készültek magyar, illetve fővárosi nyomdákban. Főként a Röder C. G. hangjegymetsző intézetében, Lipcsében, vagy a Garbrecht F. W. cégnél, ugyancsak Lipcsében metszették a lemezeket, amelyekről a nyomatok talán már hazai műhelyekben készültek. A bécsi cégek közül az egyik legtöbbet foglalkoztatott Josef Eberle „Musikaliendruckerei”-je. Főként Klökner dolgoztatott nála és a magyar gyakorlatban egyedülállóan – legjobb tudomásunk szerint – számmal és saját emblémával jelöltette saját kiadású kottáit. Eberle a 90-es évek közepén Pesten is hirdette üzemét: „Hangjegynyomda. Eberle József és társa. Bécs VII. Seidengasse Nr. 7. (saját házában). Hangjegyvésés, hangjegynyomás és kőnyomatú művek egyetlen legteljesebben berendezett üzletét. Zeneszerzők és zeneegyletek figyelmébe” ajánlja műhelyét.

Az 1890-es évekre már viszonylag nagy számban alakultak kottakiadó cégek és ez szükségessé tette, hogy a népszerű és gyakran kiadott műveket valamilyen jogvédelem alá vegyék. Ennek megfelelően a gyűjteményes kiadványoknál az egyes kották alatt – például a Goll János-féle Apollo esetében is – a tulajdonjogra utaló megjegyzések olvashatók. Így: „Nádor úr szíves engedélyével”, a „Schunda v. J. úr, mint eredeti kiadó szíves engedélyével”, „Rózsavölgyi és társa –, Bárd Ferenc és testvére cég, – Szegő Jenő, mint eredeti kiadó szíves engedélyével”. Vagy a „Ricordi G. és társa milánói cég különös engedélyével”. Természetesen Klökner maga is leszögezte, hogy a dalok Klökner vagy az Apollo kizárólagos tulajdonát képezik. 1906 után pedig már általában a címlapon olvashatjuk: „Leírást, gépi többszörözést a törvény tiltja. Minden jog fenntartva.”

Az elővigyázatosságnak az is egyik oka lehetett, hogy a kilencvenes évek közepén már számos hazai cég is vállalta kották kiadását. Elsők között a „»Dietze«-féle kőnyomda és hangjegymezde, a Váczi úton”, amely még a Táncz néhány számát készítette. Kunossy Vilmos és társa, és a Pesti Könyvnyomda rt. a legjelentősebb vállalkozások. Mellettük már korábban gyakran szerepel a Buschmann cég, azonban csak a borítéklapok dekoratív elkészítésében jeleskedett ismereteink szerint, és természetesen egyéb „prózai” szövegek kinyomtatásában.

A polgármesteri hivatalhoz 1875 és 1890 közötti esztendőkben benyújtott zenei lapokra vonatkozó iratok gyűjteménye – mint láttuk – nem mindig teljes. A hivatal, a felek, vagy talán az utódok hibájából. Mindenesetre a laza kezelésre utal a húszas évek második felének „rendteremtése”, amely a húsz-harminc éve halott lapokat megszűntté nyilvánítja, igazi bürokratikus pontossággal. Ennek a hivatali nagyvonalúságnak az oka nem csak abban rejlik, hogy inkább a politikai és a napilapok útjára figyeltek a hatóságok, és a bizonytalanabb, nagyobb időközökben, sokszor rendszertelenül megjelenő folyóiratok és közlönyök a figyelmüket jobban elkerülték. De ezek olyan gomba módra szaporodtak, születtek és haltak, hogy sokszor egyszerű regisztrálásuk is gondot jelentett. Tudjuk, hogy ezekben a lapalapításokban nem a művészeti lapok jelentették a legnagyobb erőt. De a művészeti tárgyú szaklapok között a zeneiek száma meglepően tekintélyes. Az irodalom, és főként a képzőművészetek területén ilyen nagyszámú kísérletről inkább a század elején beszélhetünk. Közismert, hogy Magyarországon a 19. század végén nincs még meg az a közönség, amely [112 művészeti kérdések iránt olyan mértékben mutatna érdeklődést, hogy több színvonalas lapot el tudna, vagy el akarna tartani. Részben ezért is válnak irodalmi és tudományos lapjaink enciklopédikus jellegűvé, mint például a Budapesti Szemle is, amelyet azonban az egyenként szűk közönségrétegek együttese mellett is inkább az Akadémia tartott fenn. A muzsika is képviselteti magát – igaz nagyon szerényen – a Budapesti Szemlében, a Fővárosi Lapokban, vagy a számtalan családi lap mindegyikében. És mégis, az önálló zenei szaklapok iránti igénynek oly erősnek kellett lennie, hogy a sok kudarc sem törte le a vállalkozókat. Elsősorban zene- és énektanárok, ma már alig emlegetett zeneszerzők, zenemű- és hangszerkereskedők, maguk is értő szakemberek, álltak a kezdeményezések mögött.

Vajon szükség lehetett ennyi, muzsikával foglalkozó folyóiratra, amikor az érdeklődő más újságokból is bőven tájékozódhatott, – ha kottákat így beszerezni nem is igen tudott. Valószínűleg, nem; de mintha a kortársak ezt sehogyan sem akarták volna tudomásul venni. Vagy honnan ennyi kezdeményező erő, honnan ez a sok mondanivaló? Nem feltételezhető, hogy a 19. század utolsó harmadában a zenei hírlapok nagy számát csak a korszak ismert sajtótörténeti virulása magyarázná. A 19. század utolsó évtizedeiben az önálló magyar nyelvű zenei szaklapok iránti igény megnövekedése – úgy hisszük – a magyar zenei élet olyan mozgásaira is figyelmeztet, amely ugyan majd később teljesedik ki, de szorosan összefügg e korszak egyéb zenetörténeti jelenségeivel.

KRISZTINA VOIT
Des revues musicales et leurs documents écrite aux Archives
de la Capitale Budapest (1875–1890)

Après l’union de Pest-Buda (1873) et après l’établissement du bureau du premier bourgmestre, la capitale introduisit un procédé nouveau dans le domaine de la police de presse. D’après ce dernier, la fondation d’une revue nouvelle devait être autorisée par une requête présentée au bureau du bourgmestre. En outre, on devait annoncer les données les plus importantes de la revue (title, langue, périodicité, propriétaire, rédacteur, éditeur, imprimerie, en signalant l’adresse exacte de ces derniers), et, par la suite, tous les changements survenues dans les données. D’une manière analogue, il fallait annoncer la cessation, l’arrêt ou la supression de la revue. On introduit l’obligation de payer une caution dans le cas des revues politiques. L’effectuation et le controle de cette dernière ressortait à la classe compétente du bureau du procureur royal et à celle du ministère des finances, la capitale avait seulement l’obligation de la prestation des données, c’est-à-dire, c’était elle qui était en relation immédiate avec les clients.

L’étude présente la pratique dans le domaine de l’administration des revues suivant les dispositions ci-dessus mentionnées, dans la période de 1875–1890. Parmi les documents conservés aux Archives de la Capitale, on peut trouver la matière écrite des revues musicales spéciales, des revues de « musique populaire » et des collections de notes musicales également.

Au milieu des années 1870, les gravures de notes se préparaient encore chez des firmes étrangères, surtout à Vienne et à Leipsic. Les parties textuelles et les couvre-livres se préparaient seuls dans des imprimeries hongroises. Mais l’acroissement rapide du nombre des reuves musicales et des firmes publiant des notes entraînait qu’aux années 1890, de nombreaux imprimeries fonctionnaient déjà à Budapest aussi qui s’occupaient de la gravure des notes aussi. [113


[1] Budapest Főváros Levéltára. Elnöki iratok. IV. 1409/B. 2331/880. sz.

[2] Isoz Kálmán: A Rózsavölgyi és Társa cég története 1850-től 1908-ig. In: Magyar zenetörténeti tanulmányok. III. Bp. 1973. Zeneműkiadó. 155–183., 170.

[3] A lap iratai hiányoznak.

[4] Budapest Főváros Levéltára. Elnöki iratok. IV. 1409/B. 5332/85. sz.

[5] Zenelap 1886. jan. 1. 1. sz.

[6] Budapest Főváros Levéltára. Elnöki iratok. IV. 1409/B. 619.eln.sz.

[7] Uo.

[8] Uo. 3805.eln. 1924. márc. 26.

[9] Uo. 7102/90. sz.

[10] Zenevilág 1890. dec. 23. 2. sz.

[11] Zenelap 1909. 1. sz.

[12] Budapest Főváros Levéltára. L. az 1. sz. jegyzetet.

[13] Uo. 17.eln. 876. jan. 4.

[14] Uo. 2884/908. sz. – Fellegi Viktor Apollója 1872–1881 között működött. Iratai nincsenek, mivel az alapítása Pest-Buda egyesítése előtti időre esik.

[15] Uo. 089718/1908.eln.

[16] Uo. 89718.eln. és 70148/eln.

[17] Uo. 113 592/1924. és 10911/1925. és 158.754/1927-IV.

[18] Uo. 30/87. sz. – Magyar Népzenész: Uo. 680/89. sz.

[19] Uo. 216/90. sz.

[20] Uo. 91/882. sz.

[21] Fellinger, Imogen: Verzeichnis der Musikzeitschriften des 19. Jahrhunderts. Regensburg, 1968.