Az esendő(bb) kihullott belőlem, és maradt a földnek. Táplálékul fának, virágnak. Vissza-visszatérni szeretnék, hadd lássam, hogyan válik szükség a fölöslegesből. A salakból, szégyenből termés, illat, virág. Nagy szélcsend sújtott. Hol egy-egy mondat, gondolat sötét felhő bennem, megállt, maradt a tudás és köztem. Ami erő beáradt, nem engedtem tovább, megromlott, forgatott, sodort körbe-körbe. Most zöld lett és kék lett, alul és odafent, odafülelve hallható olykor szép üveg- hangja. Nem, semmi sem történt, mondtam a Mesternek hahotázva, legyintgettem, csapkodtam harsányan hahotázva a földet. Nevetett ő is. Mert neki ez már semmi. Megjárta régen. De öröm, hogy velem is, általam is megtörténhet a semmi.
     Egyszerre beláttam: milyen egyszerű és egyenes az utam. De bonyolítom éktelenül. Kitérőim, forgandó szerencsém, vélt erényeim, gyöngeségem, megtorpanások. Előttem az emlék. Mert a park útjait, a kertét meg a füves tér labirintusának fordulóit is ez az erő mozgatja, azoknak, akiknek erre szüksége van. Az ég mandalái ragyognak felettünk.