Dolinszky Miklós
Lebmeisterek alkonya.        
Oktatás szép, új világunkban
       
       In memoriam Balassa Péter
 

Rend és rendszer
Az egyetem mai helyzetéről, külön, kevés értelme lenne beszélni, ugyanúgy, ahogyan a gazdaság, a politika, a sport vagy a színház világának elszigetelt vizsgálata is torzképet hozhat létre csupán; az egyes „területek”, külön-külön, prizmaként verik vissza a fényt, amely valójában kívülről, közös forrásból érkezik. Nincsenek területek; következésképp az egyetem mai problémái egyetemes problémák, és ha ezt figyelmen kívül hagynánk, beleesnénk a modern észjárás legelterjedtebb hibáinak egyikébe, az instrumentalizmuséba, mely manapság keresztül-kasul átjárja a legkülönbözőbb szintek döntéshozatali gépezetét, és nyilvánvaló kudarcai ellenére a gondolkodás sine qua nonjának számít. A nyugati gazdaság és politika döntései manapság rendre azon a szinten születnek, ahol a tünet jelentkezett; márpedig a saját szintjén semmi nem érthető meg. A döntésmechanizmusok csakis egyetlen „területre” korlátozódnak, és amikor egyazon jelenség különböző alakokban mutatkozik például a gazdaság, az orvoslás és az oktatás szintjein, a „rendszer” nem ismeri fel a különböző formák mögötti azonosságot, és valamennyit az adott terület hagyományai szerint, egymástól elszigetelve kezeli. Ez azonban nem a probléma feltárása, legfeljebb utánlövés, melynek során a tünet az egyik „területről” átköltözik a másikra, vagyis inkább tartósan berendezkedik, mintsem megoldódna és nyoma veszne. A tüneti kezelés pragmatikája a hatalomgyakorlást és a gazdasági szabályozást Nyugaton a bonyolultságnak arra a fokára juttatta, mely már önmagában általános széteséssel fenyeget: a túlszabályozás valójában éppen a rend hiányát, vagyis a káoszt leplezi. Ilyenformán a pragmatika saját csapdájába esik: éppen mert a részletekben eredményes, vagyis mert nem kényszerül arra, hogy új nézőpontot hozzon játékba, az események ellenőrizhetetlenségét növeli és ezzel az összeomlás forgatókönyvét írja. Az élénk aktivitással álcázott szellemi bebábozódás korát éljük, ameddig élhetjük. Már aligha sokáig; hamarosan valóban meg kell mozdulnunk. Ugyanez a buzgó helybenjárás jellemzi az „oktatási reformok” sorát is: amit reformálni akarnak, az mindig az eszköz, a technika, a hogyanra a mi újragondolásának megkerülésével adott válasz. Nyilvánvaló, hogy egy tényleges oktatási reform a tudás fogalmának újraértékelésével kellene, hogy kezdődjön. Mit jelentene számomra ebben az értelemben ma egy oktatási reform? Bizonyosan nem a tudás piaci értékének növelését; nem a keresletnek megfelelően szabályozható munkaerő-gyárat; nem a szaktudományos szemlélet egyetemessé tételét; hanem mindenekelőtt és leginkább a tudásnak mint a cinkos ellenállás létformáinak közvetítését mindennel szemben, ami rendszer. („Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás, / Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!” – írja Babits).
 Ma is rendszer van, és ma is fújdogálnak szelek. Nem is akármilyen rendszer: aki szerzett már tapasztalatokat arról, miképp kerüli el a későmodern nyugati civilizációban a nyelv a valósággal való érintkezést s miképp lép annak helyébe, az nem csodálkozik azon, hogy e civilizáció éppen az írás, az olvasás és a beszéd mértéktelen erodálódásának idején kezdi „tudásalapú társadalomnak” nevezni magát. Ennek az önelégült szlogennek valós üzenete első közelítésben alighanem a tisztes fizikai munka társadalmi rangjának lesüllyedése a komputer világával szemben, más szóval a virtuális valóság diadala az ósdi anyagon. Tudás kontra anyag/valóság – már ezen a ponton megjelenik a végzetes antagonizmus, amelyből még következtetéseket kell levonnunk a modern tudásfogalomra nézve. Addig is, van másik jelszó: „az oktatás: szolgáltatás.” Kérdésem: állhat-e a tudás alapján bármi, amit szolgáltatnak? Nyugaton már korábban, Keleten a rendszerváltozás óta, mint lényegében valamennyi „terület”, az oktatás is a gazdaság modelljének szolgáltatta ki magát. Mit jelent ez: „a gazdaság modellje”? A gazdaság csak metafora itt. Azt a szellemi gleichschaltolást metaforizálja, mely ma a különféle tudások közötti összemérhetetlenségeket egy síkba hozza, vagyis mindent, ami az Egészre mutat s így világszemléletébe nem tud beilleszteni, bedarálja. Vádam így hangzik: az egyetem maga is betagozódott a nyugati világban kiépülő új berendezkedésbe, mely otromba, szürke betonfalként egyre fenyegetőbben tornyosul a pluralista társadalmak fölé. Az egyetem a gazdaságból kölcsönözte a tökéletesen működő tudásgyár eszményét, amely külső, társadalmi megrendelések kielégítésével maradéktalanul funkcionalizálja az egyetemet; amelynek van bemenete és kimenete, és olyan tökéletesen funkcionál, hogy eközben feledésbe merül, mit is szolgál a funkció. E jelentésvesztés nyomán szép, új világunkban pontosan a másodlagos, az eszközfunkció lép rendre az első helyre. Az első hely pedig egyúttal az egyetlen hely marad.
 A rendszerváltozás utáni egyetem kapuinak szélesre tárása a sokaság előtt a tudásnak nem rangját növelte, hanem elsokasodását idézte elő. Az úgynevezett tudás és az egyetemi végzettség társadalmi presztízse az egyetemek népfőiskolákká való átértelmezésével fordított arányban változott. Gyanítom: a népesség és a tudás elsokasodása nem ok-okozati, hanem analóg folyamat, mindkettő a mennyiség szintjén mérhető folyománya egy széthulló szellemi állapotnak, és az ismeretek állítólagos rohamos gyarapodása valójában csupán a tudás felaprózódása és ellényegtelenedése, esszenciavesztés és kiüresedés. A naponta születő újabb és újabb „diszciplínák” nem többet jeleznek, mint hogy az ember a világ iránti felelősségének egy újabb szeletéről mond le, vagyis újabb részt enged át önmagából az objektív ismeretek telhetetlen mítosza számára. Amikor a pszeudotudás gyarapszik, az ember egyre kisebb lesz. Hol marad hely ebben a rendszerben a Bildungnak? A másik tudásnak tehát, amely nem utolsósorban éppen a kétféle tudás megkülönböztetésének képessége, egy tudás, amely nem ismeretekre épül, pontosabban az ismeretek itt az önismereti művelet melléktermékei, melyek éppen emiatt értelmezhetetlenek a természettudományos ismeretek egzaktsága felől. Az egyik tudás idegen ismeretet hoz, a másik viszont felszínre hoz valamit, ami eleve bennem rejlik – ez a tudás, vagyis a tudás önművelési-nevelődési szerepköre az, ami felszívódott. Pedig a kérdés valójában éppen az, vajon az első eset tarthat-e egyáltalán igényt a tudás rangjára; válhat-e tudás olyan válaszból, amelyet nem előzött meg kérdés; válhat-e tudás ismeretek puszta összeadódásából?

Lesmeisterek és Lebmeisterek
A tudás e kétféle értelmezése mindenesetre nem új keletű. Az embernek kedve támad a mai helyzetre alkalmazni a német középkor megjelöléseit: akkor Lesmeisternek nevezték a tudósnak azt a fajtáját, aki az egyetemen könyvekből olvasta fel a kanonikus tant, hogy a hallgatók szó szerint elismételhessék. A Lesmeister mindenekelőtt azt tudta, hogy mi áll a könyvekben. Vele szemben a Lebmeister – mely voltaképp a szeretetreméltó misztikus, Johannes Tauler korabeli mellékneve volt – nem könyvből tanított és nem is egyetemi embernek számított: elsődleges forrásul saját tapasztalatait használta fel. Így aztán a Lebmeister diszciplínájának szigora, tárgyi tudása jobbára nem is érte el a Lesmeisterét. A Lebmeister – az igazi mester – írásos műve, már ha egyáltalán írt, csupán árnyéka voltaképpeni, lélektől lélekig hatoló tanításának. Míg azonban egykori és mai Lesmeisterek különös módon mindig hallgatnak a miértről, s hallgatásukkal magától értetődőnek álcázzák a kérdést: mi hitelesíti mindezt a tudást? – a Lebmeister a tudással együtt a tudás helyét, vagyis értelmét is képes átadni. Ez az értelem a tudásnak az életre való vonatkozásában van, annak tudatosításában tehát, hogy a tudás mindenekelőtt: élni tudás. Az ókori filozófia példája többé-kevésbé a „humán terület” egészére kivetíthető: eredetileg a filozófia nem tudomány, nem írott szövegek kultusza, hanem életvezetési gyakorlat volt. Ez a tudás valóban egyetemesnek nevezhető, mert az élni tudás törvényei minden korban és kultúrában azonosak és alkalmazhatóak. Ezzel szemben a nyugati civilizáció elvont tudománnyá sápasztotta a filozófiai praxist, és annak írásos melléktermékeit használja e tudomány forrásaiként. A mai oktatás instrumentalizmusa tisztán lemérhető például a tudományok és művészetek áttörténetiesítésén: egyetlen pillantás az egyetemi órarendekre elárulja, hogy ma fontosabbnak számít a filozófia története, mint a filozófia; az irodalomtörténet, mint maga az irodalom. Mintha az időtlen lényeg, amely nagyon is létezik, feltéve, ha újból és újból szembesítik a mindenkori időszerűvel, feloldódna a modern időtapasztalat horizontalitásában. Az oktatás semlegesítésére és kockázatmentesítésére fut ki minden: a történet azt, aminek a története, a természettudományos törvényekhez hasonlóan késznek és lezártnak tekinti, ezáltal elkerülendő, hogy a problémába egész lényünkkel léphessünk be.
 A Lesmeisterrel szemben a Lebmeister nem tart szünetet az élet élésében, ameddig oktat; nem zárja ki az átadott tudásból, tiltott műveletként, a saját életét; a modern tudományosság korrupciójának e távoltartásában rejlik a Lebmeister etikája. Ez a tudásfajta ugyanis az etikában gyökerezik. Ebből fakad, hogy tárgyi ismereteit a Lebmeister csakis akkor adja tovább, ha egybevetette saját tapasztalataival, s a dolog egyezett; csak megélt ismeretet ad át, olyat, aminek helye volt saját világában, s az ismeret hitelességét éppen az jelzi, hogy az nem változatlan formában, hanem apró módosulásokkal adódik tovább, amelyek a természettudományokban természetesen elképzelhetetlenek lennének: az ismereteket ott eleve készen kapjuk. Az ismeretek folyvást változnak és bővülnek, de átadójuk és befogadójuk iránt közömbösek; az élettudás állandó, viszont csakis a mindenkori befogadóban lesz tudássá. Ilyenformán a tudásnak ebben az eredeti és voltaképpeni változatában az ismeretek nem autonomizálódnak, vagyis nem kerekednek az önismereti aktus fölébe, és azt hirdetik, hogy az ismeretet az ahhoz vezető út felcserélhetetlensége teszi tudássá. Hogyan tudhatnék bármit is, ha nem tudom, hogy ki vagyok?
 A Lebmeisternek világa volt, és számára az oktatás annyit jelentett, hogy diákjait bevonta ebbe a világba. Mondhatnám úgy is: ismereteit nem vonta el ebből a világból. Az ismeretek objektivitásának mítosza ezzel szemben akkor kap széles teret, amikor az ember világa meggyengül vagy szertefoszlik, az ember már csakis polarizálás útján képes egésztapasztalatot szerezni (ami persze hamis egésztapasztalat), mivel önmagát nem érzi többé a kozmikus egész részének, és azt, amit magából kivetített, elkezdi valóságnak tekinteni. Kint és bent, valóság és képzelet határainak pontos és végleges kijelölése: a Lesmeisterek és utódaik voltaképp a modernitásnak ezt a sivár szellemi alaphelyzetét termelik újra.
 
 

A tudomány diktatúrája
Miközben az egyetem a mai Magyarországon a politika és a gazdaság szintjén kétségkívül elveszíti autonómiáját, tágabb értelemben és világszerte mégis monopolhelyzetbe kerül, mivel az új berendezkedés által rárótt szerep jegyében az egyetemen kívüli szellemi létformákat mint valódi alternatívákat akaratlanul felégeti maga körül. A pluralizmus jelszava addig van csak érvényben, ameddig a véleményszabadság a rendszer határain belül marad (vagyis ameddig pszeudoalternatívát képvisel). Ameddig az eltérés: egyéni vélemény. Csakhogy a vélemény eléggé érdektelen dolog, mert éppen eltérés mivoltában a rendszert igazolja. Magának a rendszernek megkérdőjelezése viszont már több, mint vélemény, és ezt a rendszer nem is viseli el. A szocializmus még megtűrte a „szabadfoglalkozású értelmiségit”, a rendszer páriáját s vele azt a talpalatnyi alternatívát, ahol meghúzódhatott az, aki önmagából nem kívánt kiköltözni. Ma talpalatnyi alternatíva sincs. Ma a létfenntartásnak még a nulla fokáért cserébe is el kell köteleződni, és az értelmiségi létforma artikulálásának egyetlen tere és esélye az egyetem és az egyetemi karrier marad. A tudományosság látszólagos semlegességében valójában nagyon is konkrét és kemény normativitás rejlik tehát. Ez nyomban kiviláglik az egyetemnek a természettudományostól eltérő gondolkodásmódoktól és tudástípusoktól való elzárkózásában. A modern tudomány magától értetődő, kézenfekvő dolognak mutatkozik, igényt formálva arra, hogy a szellemi élet egészét bekebelezze. A szellemi tér nivellálásának mértéke a tudomány – az egyetem tudást mond, de tudományra gondol. Mindez különösen látványosan mutatkozik meg a művészetekkel kapcsolatban: hogy a rendszerváltozás után a magyar művészeti főiskolák „egyetemesültek”, az mindenekelőtt maguknak a művészeteknek súlyos legitimációs válságára vall (persze sok minden másra is). Szimbolikus döntésről van szó: a művészetek második világháború utáni végletes intellektualizálása ma beteljesedni látszik, és a művészet már csak a tudományosság nimbuszából nyerheti létjogosultságát. (Önmagáért beszél: Magyarországon a jövőben minden egyetem tudományegyetem lesz – vagy nem marad többé egyetem.) Eljött hát a professzor-írók, professzor-költők, professzor-művészek kora, és a művészeti oktatást egy, a természettudományos szemlélet által megszabott rendszerbe kényszerítették, mely a létrehozás helyett a kommentár létformáján alapul. A kutatás, amely – a művészet eszközeinek és határainak újrateremtéseként azok gyarapítása és tágítása által – eredetileg minden erős művészet elidegeníthetetlen része, teljes mértékben függetlenedik az alkotás aktusától, elszigetelődik, és az abban korábban betöltött kezdeményező-erejét elveszíti. A tudomány nem egyetlen, világosan körülhatárolható terület immár, nem pusztán tudományos tanszék egy művészeti intézményben, például, hanem egységes magatartás és mentalitás, mely minden egyes zugba beszivárog, és ekként magát a művészetben rejlő teremtő aktust roncsolja. 
 A modern ismeret nem a tudatlanságot, hanem a tudás immanens állapotát számolja föl; a tudás mesterséges felépítése annak előzetes lerombolását követően; a megformált és hitelesített tudatlanság, s eképp, amint Cioran írja, „a butaság számára kiművelt vulgáris kétségek összessége”, mely „csak a szellem ellenpólusán létezik”. Tudásomnak csakis a világban elfoglalt megismételhetetlen helyemből szabadna fakadnia. A tudás tudományos változata azonban éppen az emberben benne lakó, lényéhez tartozó tudást áldozza föl a semlegesség és személytelenség modernista eszméinek oltárán, és a tudás kérdését az élet élésére vonatkozó tudáson kívülre helyezi. Eredmény: a mai ember életmódjának elképzelhetetlenül magas technikai színvonalát egy, saját életének alapkérdéseivel szembeni elképzelhetetlen tudatlanság ellenpontozza. A technika lenne vagy lehetne hivatott megvédeni a világból kiesett embert, valójában azonban éppen hogy a teljes védtelenségbe taszítja. Az ember ugyanis kizárólag saját egységtapasztalatának birtokában tehet szert élettudásra. A rá hagyományozott közösségi tudástól megfosztva azonban egy csecsemő gyámoltalanságával áll a serdülés, a szerelem, a kapcsolatok, az öregedés vagy a halál, életének megkerülhetetlen tényei és legegyszerűbb konfliktusai előtt is, mert nem találja az átjárót egyéni tapasztalat és áthagyományozott közösségi tudás között, nincsenek már egyetemes öntőformák, amelyek az egyéni tapasztalat átélésében és megértésében segíthetnének az összemérés művelete által; a mai ember épp ezért önmagát is puszta mennyiségi koloncnak tapasztalja a világon. Ugyanez a helytelenség teszi átélhetetlenné a természet rendjének hierarchikusságát is; a természettel való despotikus viszony csupán a modern ember önmagával való viszonyának kivetülése. Mindeközben elfogadja a legtágabb értelemben vett technika által kínált mankókat, továbbrombolva ezáltal a világgal alkotott saját egész mivoltának romjait.
 A tudomány pusztító erői egyre nagyobb területet hódítanak el a valóságból. A tudás terét a természettudományos kutatás rituáléjának kiterjesztése teszi fojtogató, homogén közeggé. Az az irtózatos mértékű polarizálódás, amely a globális társadalmakat minden szinten áthatja (és aminek része a polarizálódás és homogenizálódás közötti szakadék maga is), az egyetem falai között a professzionális szaktudást övező laikus holdudvar eltűnésében vagy vészes összezsugorodásában érhető tetten: a laicizmus és a tudományos tudás közötti jótékony védősáv eltűnik, és éppen ettől szűnik meg az átjárás a két véglet között. Az Egészre vetett pillantás innen nézve merő dilettantizmusnak, de a legjobb esetben is értelmezhetetlennek tűnik.
 Tudni való azonban, hogy a tudományt manapság korunk főistenének: a kommunikációnak áldozták fel. A kommunikáció ugyanis ma szintén a gazdaság jegyében áll, és annyit ér, amennyit az információ, mely általa gazdát cserél. A mai szóhasználat kommunikáción olyasmit ért, ahol a játszma már le van játszva, semmi sem születik, hiszen a polaritás feszítésében nincs helye új távlatnak, ennélfogva abban, amit kommunikációnak neveznek, esély sincs bármi érdemi kimondásához, a Másik megváltoztató megnyitásához. Az emberi érintkezések ugyanúgy áldozatul estek az üres működés mágiájának tehát. A kommunikáció ma a készen kapott igazságok korának mantrája, egy privát political correctness megerősítése, a Másik magára hagyása önmagában, egy könyörtelenül kétpólusú gondolkodás rákényszerítése a világra, melyből az új, a magasabb látószög, a Harmadik, amely a polaritásból nem kikövetkeztethető, de amely mindkét pólust közös nevezőre hozhatná és polaritásukat ezzel feloldhatná, óhatatlanul kiszorul. 

Tudomány – üzlet – középszer
Miközben az egyetem a kommunikáció jegyében végletesen szekularizálja a tudás és az oktatás fogalmát, szomorú tisztasággal válik láthatóvá tudomány és üzlet mélységesen szoros összefonódása is. Szűkebb köreimben, a zene területén gyakorta a verseny az, amin a szakmai mércék elbizonytalanodásának idején a pedagógia kapva kap, hogy általa adjon célt és értelmet a zeneoktatásnak már annak legalsó szintjétől kezdve. Nem tréfa: már a zeneiskolákban, amelyeket Kodály hangsúlyosan a laikusok, a későbbi koncertközönség képzésére szánt, a versennyel motiválnak, vagyis növendékeiket saját éretlenségükbe betonozzák be. A szakközépiskolában az egyetemi felvételi, a felsőoktatásban a versenyzsűriknek való megfelelés ad tartalmat a zeneoktatásnak. Az oktatás tehát idejekorán rászoktatja hallgatóját, hogy ne a saját mércéjéhez igazodjon, és hogy célja „valami más” legyen, valami, ami hasznos, ami kifelé szól és összemérhető. Diploma után pedig a fiatal muzsikus, nemegyszer az egyetem előzetes felkészítését követően, máris az önmenedzselés életformájában találja magát, és a „tetszik, nem tetszik, ma ilyen világot élünk” önáltatása mögé bújva annak a munkának infantilis reklámozásával és dokumentálásával tölti ideje nagyobbik részét, amelyet voltaképp el sem végzett. Ennélfogva hozzászokik ahhoz az állandósuló szellemi inflációhoz, az „az” és az „olyan, mintha” tetszőleges felcseréléséhez, a valóságfedezet könnyed mellőzéséhez; hozzászoknak ahhoz, hogy szellemi teljesítmény helyett eladható árut nyújtsanak. Az infantilizálódást voltaképp a saját, valós képességekbe vetett, megdöbbentő önbizalomhiány irányítja, ami elkerülhetetlenül következik abból, hogy munkájával a muzsikus nem önmagát építi, hanem vélt vagy valós elvárásoknak tesz eleget: fel se merül benne, hogy teljesítményének valós értékeivel magukkal is lehet érvényesülni és nincs szükség egy közbeiktatott tevékenységgel külön megcélozni, mondhatnám: kiszervezni azt. (Az érvényesülés egyetlen hatékony módja hosszú távon, ha nem akarunk érvényesülni.) A menedzserszemlélet arra kényszeríti a muzsikust, hogy ne várja meg, amíg a gyümölcs megérik s magától lehull, hanem szellemi abortuszt hajtson végre; máskülönben „lemarad”. Megtanítják neki, miképp válassza ketté az önismeretet és az érvényesülést; ezáltal elkerüli önmagát és egy tőle idegen mércéhez igazodik: szolgáltat. „A siker titka, hogy a szokásos dolgokat szokatlanul jól csinálod” – Rockefeller szavai, melyeket egyik művészeti intézményünk tart fontosnak mottóul használni, tökéletesen kifejezik, hogy siker és középszer miképp ejti túszul egymást; hogy a „szokatlanul jó” technikai színvonal milyen készségesen vállalkozik a mindenkori status quo (a „szokásos dolgok”) bebetonozójának szerepére. Meglehet, pénzt valóban úgy kell csinálni, mint Rockefeller; de mi lenne, ha mi ellenkező irányba indulnánk el? Ha épp a szándékunk lenne az, ami szokatlanul merész és megismételhetetlen, s ehhez képest a technikai kivitel tisztes maradna ugyan, de nem lépne előtérbe, megmaradva szolgának? Ma inkább mi szolgáljuk őt, pedig mindenfajta technika magában rejti a veszélyt, hogy az önismereti aktus megkerülésének technikájává váljon.
 Az önismeret ellentéte a középszer. A középszer természetesen nem mennyiségi kérdés, sőt: technikai értelemben a mai oktatás éppenséggel magas szintet követel. Csakhogy az általános értelemvesztés az önismeret helyett az önigazolás stratégiáit követeli; éppen az egyetem példáján jól látszik az adminisztráció és a képzés megfogható-mérhető hányadának kétségbeesett túlburjánzása, ami az egyetem fenyegetettségére adott rossz válasz. Ha kívülről, adminisztratív úton próbálom létezésem jogát igazolni, esélytelen hajszába kezdek önmagam után. Ha valóban önmagam vagyok, semmiképp sem lehetek középszerű. Oktatási rendszerünk viszont a könnyebbik utat kínálja: ismeretet az önismeret, másodlagos tapasztalatot az elsődleges, belső tapasztalat megkerülésével. Az egyéni út és a közösségi alávetettség összehangolására való képtelenség a modernitás fiaskóinak egyike; a túlburjánzó ego és az arctalan beolvadás a tömegbe nem ismer átmenetet, éppen ezért lepleződnek le egyazon érme két oldalaként. S ez életveszélyes. Mert az így születő, lényében érintetlen, üres emberlény a politikai és lélektani horror vacui jegyében szinte vonzza magához az önkényuralom vírusát. Magam részéről a természettudományos koreográfia egyeduralkodóvá válását az egyetemen annak kreditjeivel, a lábjegyzetek betűtípusára vonatkozó filozófiai iskoláival, a szakirodalomhoz való igazodás elvárásával, alacsony kockázatú gondolkodásmódjával és minden összemérhetetlenséget maga alá gyűrő egész kelléktárával nem tudom másnak látni és láttatni, mint olyan szabályozórendszernek, amely a megfelelés végzetes stratégiáit égeti bele a későbbi állampolgár idegrendszerébe. Az egyetem ma olyan hely, amely az ismeretek objektivitásának mítoszán keresztül a mindenkori elvárásokhoz való alkalmazkodás mentális mintáit, a profi középszert jutalmazza. A társadalom egészéhez hasonlóan az egyetemet is beszippantotta a működés vak mámora, melyet az elvárásoknak való megfelelés vágya mozgat, és ebben a végletesen technicizált és instrumentalizált légkörben már senki nem kérdezi meg, hogy mivégre mindez: az eredetet elnyelte a működés démona. És amennyire kiszorul az ép, ellenálló személy a működésből, amennyire nincs szüksége már a rendszernek a teljes ember ellensúlyára, éppen annyira lesz egyre őrültebb és anyagtalanabb a körforgás. A rendszer, amely a szabadság mellett szónokol, éppen szónoklataival kövezi ki az ellenirányba vivő utat; a szabadságot körülíró nyilvános beszédével kivonja a világból a szabadságot, belebeszéli magát a szabadságtalanságba. Az eredményt nehéz nem látni: majdani önkritikus és önálló ítéletalkotásra képes felnőttek helyett többségükben szellemi mozgáskorlátozottak potyognak ki az egyetemek „kimeneti oldalán”, akiknek szemében a mindenkori trend követése, a mindenkori elvárások teljesítése és az egyneműsített gondolkodási útvonalak kritikátlan elfogadása nemcsak megtűrt, de de erősen támogatott magatartás, és akik nemsokára politikai értelemben is követelni fogják, hogy vezessék őket. Diktatúrához nem kell diktátor: az az általános szellemi állapot folyományaként, önsúlyának tehetetlenségénél fogva magától is előállhat. A privatio boni igazsága ez: önkényuralom már pusztán a szabadság hiányával, mintegy önműködően előáll.
          
Manapság szokásban van félni a Nagy Krachtól. Ez az, amit sosem értek. Nem látják, hogy a Nagy Krachban már benne vagyunk? A fejekben máris világháborús pusztítást végzett: az elfogult, szűk látókörű lobbyszemlélet és a rövid távú gondolkodás döbbenetes terjedése nemcsak arról vall, hogy az önazonosság elemi igénye a modernitás mai szakaszában már csak egészen alacsony szinten tud teljesülni, hanem megmutatja azt is, hogy az irracionalizmus nem egyéb, mint a szabadjára engedett, felettes instanciát nem tűrő racionalizmus maga. A Felvilágosodás eszmeköréből néhány üres jelszó maradt, amelyek a valósággal már minden kapcsolatukat elvesztették; e magányos zászlók alatt ül az ellenállásától megfosztott, kicsivé tett és lebutított ember. Feladtuk, ezt látom minden arcon. Eszembe jut egy nemrég látott, utcai reklám: „A csábítást csakis azzal győzheted le, ha engedsz neki.” Nos, engedtünk – s most utánunk az özönvíz.
 

                  Dolinszky Miklós
 



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu