Dolinszky Miklós
Lebmeisterek alkonya.
Oktatás szép, új világunkban
In memoriam Balassa Péter
Rend és rendszer
Az egyetem mai helyzetéről, külön, kevés értelme lenne beszélni, ugyanúgy,
ahogyan a gazdaság, a politika, a sport vagy a színház világának elszigetelt
vizsgálata is torzképet hozhat létre csupán; az egyes „területek”, külön-külön,
prizmaként verik vissza a fényt, amely valójában kívülről, közös forrásból
érkezik. Nincsenek területek; következésképp az egyetem mai problémái egyetemes
problémák, és ha ezt figyelmen kívül hagynánk, beleesnénk a modern észjárás
legelterjedtebb hibáinak egyikébe, az instrumentalizmuséba, mely manapság
keresztül-kasul átjárja a legkülönbözőbb szintek döntéshozatali gépezetét,
és nyilvánvaló kudarcai ellenére a gondolkodás sine qua nonjának számít.
A nyugati gazdaság és politika döntései manapság rendre azon a szinten
születnek, ahol a tünet jelentkezett; márpedig a saját szintjén semmi nem
érthető meg. A döntésmechanizmusok csakis egyetlen „területre” korlátozódnak,
és amikor egyazon jelenség különböző alakokban mutatkozik például a gazdaság,
az orvoslás és az oktatás szintjein, a „rendszer” nem ismeri fel a különböző
formák mögötti azonosságot, és valamennyit az adott terület hagyományai
szerint, egymástól elszigetelve kezeli. Ez azonban nem a probléma feltárása,
legfeljebb utánlövés, melynek során a tünet az egyik „területről” átköltözik
a másikra, vagyis inkább tartósan berendezkedik, mintsem megoldódna és
nyoma veszne. A tüneti kezelés pragmatikája a hatalomgyakorlást és a gazdasági
szabályozást Nyugaton a bonyolultságnak arra a fokára juttatta, mely már
önmagában általános széteséssel fenyeget: a túlszabályozás valójában éppen
a rend hiányát, vagyis a káoszt leplezi. Ilyenformán a pragmatika saját
csapdájába esik: éppen mert a részletekben eredményes, vagyis mert nem
kényszerül arra, hogy új nézőpontot hozzon játékba, az események ellenőrizhetetlenségét
növeli és ezzel az összeomlás forgatókönyvét írja. Az élénk aktivitással
álcázott szellemi bebábozódás korát éljük, ameddig élhetjük. Már aligha
sokáig; hamarosan valóban meg kell mozdulnunk. Ugyanez a buzgó helybenjárás
jellemzi az „oktatási reformok” sorát is: amit reformálni akarnak, az mindig
az eszköz, a technika, a hogyanra a mi újragondolásának megkerülésével
adott válasz. Nyilvánvaló, hogy egy tényleges oktatási reform a tudás fogalmának
újraértékelésével kellene, hogy kezdődjön. Mit jelentene számomra ebben
az értelemben ma egy oktatási reform? Bizonyosan nem a tudás piaci értékének
növelését; nem a keresletnek megfelelően szabályozható munkaerő-gyárat;
nem a szaktudományos szemlélet egyetemessé tételét; hanem mindenekelőtt
és leginkább a tudásnak mint a cinkos ellenállás létformáinak közvetítését
mindennel szemben, ami rendszer. („Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás,
/ Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!” – írja Babits).
Ma is rendszer van, és ma is fújdogálnak szelek. Nem is akármilyen
rendszer: aki szerzett már tapasztalatokat arról, miképp kerüli el a későmodern
nyugati civilizációban a nyelv a valósággal való érintkezést s miképp lép
annak helyébe, az nem csodálkozik azon, hogy e civilizáció éppen az írás,
az olvasás és a beszéd mértéktelen erodálódásának idején kezdi „tudásalapú
társadalomnak” nevezni magát. Ennek az önelégült szlogennek valós üzenete
első közelítésben alighanem a tisztes fizikai munka társadalmi rangjának
lesüllyedése a komputer világával szemben, más szóval a virtuális valóság
diadala az ósdi anyagon. Tudás kontra anyag/valóság – már ezen a ponton
megjelenik a végzetes antagonizmus, amelyből még következtetéseket kell
levonnunk a modern tudásfogalomra nézve. Addig is, van másik jelszó: „az
oktatás: szolgáltatás.” Kérdésem: állhat-e a tudás alapján bármi, amit
szolgáltatnak? Nyugaton már korábban, Keleten a rendszerváltozás óta, mint
lényegében valamennyi „terület”, az oktatás is a gazdaság modelljének szolgáltatta
ki magát. Mit jelent ez: „a gazdaság modellje”? A gazdaság csak metafora
itt. Azt a szellemi gleichschaltolást metaforizálja, mely ma a különféle
tudások közötti összemérhetetlenségeket egy síkba hozza, vagyis mindent,
ami az Egészre mutat s így világszemléletébe nem tud beilleszteni, bedarálja.
Vádam így hangzik: az egyetem maga is betagozódott a nyugati világban kiépülő
új berendezkedésbe, mely otromba, szürke betonfalként egyre fenyegetőbben
tornyosul a pluralista társadalmak fölé. Az egyetem a gazdaságból kölcsönözte
a tökéletesen működő tudásgyár eszményét, amely külső, társadalmi megrendelések
kielégítésével maradéktalanul funkcionalizálja az egyetemet; amelynek van
bemenete és kimenete, és olyan tökéletesen funkcionál, hogy eközben feledésbe
merül, mit is szolgál a funkció. E jelentésvesztés nyomán szép, új világunkban
pontosan a másodlagos, az eszközfunkció lép rendre az első helyre. Az első
hely pedig egyúttal az egyetlen hely marad.
A rendszerváltozás utáni egyetem kapuinak szélesre tárása a sokaság
előtt a tudásnak nem rangját növelte, hanem elsokasodását idézte elő. Az
úgynevezett tudás és az egyetemi végzettség társadalmi presztízse az egyetemek
népfőiskolákká való átértelmezésével fordított arányban változott. Gyanítom:
a népesség és a tudás elsokasodása nem ok-okozati, hanem analóg folyamat,
mindkettő a mennyiség szintjén mérhető folyománya egy széthulló szellemi
állapotnak, és az ismeretek állítólagos rohamos gyarapodása valójában csupán
a tudás felaprózódása és ellényegtelenedése, esszenciavesztés és kiüresedés.
A naponta születő újabb és újabb „diszciplínák” nem többet jeleznek, mint
hogy az ember a világ iránti felelősségének egy újabb szeletéről mond le,
vagyis újabb részt enged át önmagából az objektív ismeretek telhetetlen
mítosza számára. Amikor a pszeudotudás gyarapszik, az ember egyre kisebb
lesz. Hol marad hely ebben a rendszerben a Bildungnak? A másik tudásnak
tehát, amely nem utolsósorban éppen a kétféle tudás megkülönböztetésének
képessége, egy tudás, amely nem ismeretekre épül, pontosabban az ismeretek
itt az önismereti művelet melléktermékei, melyek éppen emiatt értelmezhetetlenek
a természettudományos ismeretek egzaktsága felől. Az egyik tudás idegen
ismeretet hoz, a másik viszont felszínre hoz valamit, ami eleve bennem
rejlik – ez a tudás, vagyis a tudás önművelési-nevelődési szerepköre az,
ami felszívódott. Pedig a kérdés valójában éppen az, vajon az első eset
tarthat-e egyáltalán igényt a tudás rangjára; válhat-e tudás olyan válaszból,
amelyet nem előzött meg kérdés; válhat-e tudás ismeretek puszta összeadódásából?
Lesmeisterek és Lebmeisterek
A tudás e kétféle értelmezése mindenesetre nem új keletű. Az embernek
kedve támad a mai helyzetre alkalmazni a német középkor megjelöléseit:
akkor Lesmeisternek nevezték a tudósnak azt a fajtáját, aki az egyetemen
könyvekből olvasta fel a kanonikus tant, hogy a hallgatók szó szerint elismételhessék.
A Lesmeister mindenekelőtt azt tudta, hogy mi áll a könyvekben. Vele szemben
a Lebmeister – mely voltaképp a szeretetreméltó misztikus, Johannes Tauler
korabeli mellékneve volt – nem könyvből tanított és nem is egyetemi embernek
számított: elsődleges forrásul saját tapasztalatait használta fel. Így
aztán a Lebmeister diszciplínájának szigora, tárgyi tudása jobbára nem
is érte el a Lesmeisterét. A Lebmeister – az igazi mester – írásos műve,
már ha egyáltalán írt, csupán árnyéka voltaképpeni, lélektől lélekig hatoló
tanításának. Míg azonban egykori és mai Lesmeisterek különös módon mindig
hallgatnak a miértről, s hallgatásukkal magától értetődőnek álcázzák a
kérdést: mi hitelesíti mindezt a tudást? – a Lebmeister a tudással együtt
a tudás helyét, vagyis értelmét is képes átadni. Ez az értelem a tudásnak
az életre való vonatkozásában van, annak tudatosításában tehát, hogy a
tudás mindenekelőtt: élni tudás. Az ókori filozófia példája többé-kevésbé
a „humán terület” egészére kivetíthető: eredetileg a filozófia nem tudomány,
nem írott szövegek kultusza, hanem életvezetési gyakorlat volt. Ez a tudás
valóban egyetemesnek nevezhető, mert az élni tudás törvényei minden korban
és kultúrában azonosak és alkalmazhatóak. Ezzel szemben a nyugati civilizáció
elvont tudománnyá sápasztotta a filozófiai praxist, és annak írásos melléktermékeit
használja e tudomány forrásaiként. A mai oktatás instrumentalizmusa tisztán
lemérhető például a tudományok és művészetek áttörténetiesítésén: egyetlen
pillantás az egyetemi órarendekre elárulja, hogy ma fontosabbnak számít
a filozófia története, mint a filozófia; az irodalomtörténet, mint maga
az irodalom. Mintha az időtlen lényeg, amely nagyon is létezik, feltéve,
ha újból és újból szembesítik a mindenkori időszerűvel, feloldódna a modern
időtapasztalat horizontalitásában. Az oktatás semlegesítésére és kockázatmentesítésére
fut ki minden: a történet azt, aminek a története, a természettudományos
törvényekhez hasonlóan késznek és lezártnak tekinti, ezáltal elkerülendő,
hogy a problémába egész lényünkkel léphessünk be.
A Lesmeisterrel szemben a Lebmeister nem tart szünetet az élet
élésében, ameddig oktat; nem zárja ki az átadott tudásból, tiltott műveletként,
a saját életét; a modern tudományosság korrupciójának e távoltartásában
rejlik a Lebmeister etikája. Ez a tudásfajta ugyanis az etikában gyökerezik.
Ebből fakad, hogy tárgyi ismereteit a Lebmeister csakis akkor adja tovább,
ha egybevetette saját tapasztalataival, s a dolog egyezett; csak megélt
ismeretet ad át, olyat, aminek helye volt saját világában, s az ismeret
hitelességét éppen az jelzi, hogy az nem változatlan formában, hanem apró
módosulásokkal adódik tovább, amelyek a természettudományokban természetesen
elképzelhetetlenek lennének: az ismereteket ott eleve készen kapjuk. Az
ismeretek folyvást változnak és bővülnek, de átadójuk és befogadójuk iránt
közömbösek; az élettudás állandó, viszont csakis a mindenkori befogadóban
lesz tudássá. Ilyenformán a tudásnak ebben az eredeti és voltaképpeni változatában
az ismeretek nem autonomizálódnak, vagyis nem kerekednek az önismereti
aktus fölébe, és azt hirdetik, hogy az ismeretet az ahhoz vezető út felcserélhetetlensége
teszi tudássá. Hogyan tudhatnék bármit is, ha nem tudom, hogy ki vagyok?
A Lebmeisternek világa volt, és számára az oktatás annyit jelentett,
hogy diákjait bevonta ebbe a világba. Mondhatnám úgy is: ismereteit nem
vonta el ebből a világból. Az ismeretek objektivitásának mítosza ezzel
szemben akkor kap széles teret, amikor az ember világa meggyengül vagy
szertefoszlik, az ember már csakis polarizálás útján képes egésztapasztalatot
szerezni (ami persze hamis egésztapasztalat), mivel önmagát nem érzi többé
a kozmikus egész részének, és azt, amit magából kivetített, elkezdi valóságnak
tekinteni. Kint és bent, valóság és képzelet határainak pontos és végleges
kijelölése: a Lesmeisterek és utódaik voltaképp a modernitásnak ezt a sivár
szellemi alaphelyzetét termelik újra.
A tudomány diktatúrája
Miközben az egyetem a mai Magyarországon a politika és a gazdaság szintjén
kétségkívül elveszíti autonómiáját, tágabb értelemben és világszerte mégis
monopolhelyzetbe kerül, mivel az új berendezkedés által rárótt szerep jegyében
az egyetemen kívüli szellemi létformákat mint valódi alternatívákat akaratlanul
felégeti maga körül. A pluralizmus jelszava addig van csak érvényben, ameddig
a véleményszabadság a rendszer határain belül marad (vagyis ameddig pszeudoalternatívát
képvisel). Ameddig az eltérés: egyéni vélemény. Csakhogy a vélemény eléggé
érdektelen dolog, mert éppen eltérés mivoltában a rendszert igazolja. Magának
a rendszernek megkérdőjelezése viszont már több, mint vélemény, és ezt
a rendszer nem is viseli el. A szocializmus még megtűrte a „szabadfoglalkozású
értelmiségit”, a rendszer páriáját s vele azt a talpalatnyi alternatívát,
ahol meghúzódhatott az, aki önmagából nem kívánt kiköltözni. Ma talpalatnyi
alternatíva sincs. Ma a létfenntartásnak még a nulla fokáért cserébe is
el kell köteleződni, és az értelmiségi létforma artikulálásának egyetlen
tere és esélye az egyetem és az egyetemi karrier marad. A tudományosság
látszólagos semlegességében valójában nagyon is konkrét és kemény normativitás
rejlik tehát. Ez nyomban kiviláglik az egyetemnek a természettudományostól
eltérő gondolkodásmódoktól és tudástípusoktól való elzárkózásában. A modern
tudomány magától értetődő, kézenfekvő dolognak mutatkozik, igényt formálva
arra, hogy a szellemi élet egészét bekebelezze. A szellemi tér nivellálásának
mértéke a tudomány – az egyetem tudást mond, de tudományra gondol. Mindez
különösen látványosan mutatkozik meg a művészetekkel kapcsolatban: hogy
a rendszerváltozás után a magyar művészeti főiskolák „egyetemesültek”,
az mindenekelőtt maguknak a művészeteknek súlyos legitimációs válságára
vall (persze sok minden másra is). Szimbolikus döntésről van szó: a művészetek
második világháború utáni végletes intellektualizálása ma beteljesedni
látszik, és a művészet már csak a tudományosság nimbuszából nyerheti létjogosultságát.
(Önmagáért beszél: Magyarországon a jövőben minden egyetem tudományegyetem
lesz – vagy nem marad többé egyetem.) Eljött hát a professzor-írók, professzor-költők,
professzor-művészek kora, és a művészeti oktatást egy, a természettudományos
szemlélet által megszabott rendszerbe kényszerítették, mely a létrehozás
helyett a kommentár létformáján alapul. A kutatás, amely – a művészet eszközeinek
és határainak újrateremtéseként azok gyarapítása és tágítása által – eredetileg
minden erős művészet elidegeníthetetlen része, teljes mértékben függetlenedik
az alkotás aktusától, elszigetelődik, és az abban korábban betöltött kezdeményező-erejét
elveszíti. A tudomány nem egyetlen, világosan körülhatárolható terület
immár, nem pusztán tudományos tanszék egy művészeti intézményben, például,
hanem egységes magatartás és mentalitás, mely minden egyes zugba beszivárog,
és ekként magát a művészetben rejlő teremtő aktust roncsolja.
A modern ismeret nem a tudatlanságot, hanem a tudás immanens
állapotát számolja föl; a tudás mesterséges felépítése annak előzetes lerombolását
követően; a megformált és hitelesített tudatlanság, s eképp, amint Cioran
írja, „a butaság számára kiművelt vulgáris kétségek összessége”, mely „csak
a szellem ellenpólusán létezik”. Tudásomnak csakis a világban elfoglalt
megismételhetetlen helyemből szabadna fakadnia. A tudás tudományos változata
azonban éppen az emberben benne lakó, lényéhez tartozó tudást áldozza föl
a semlegesség és személytelenség modernista eszméinek oltárán, és a tudás
kérdését az élet élésére vonatkozó tudáson kívülre helyezi. Eredmény: a
mai ember életmódjának elképzelhetetlenül magas technikai színvonalát egy,
saját életének alapkérdéseivel szembeni elképzelhetetlen tudatlanság ellenpontozza.
A technika lenne vagy lehetne hivatott megvédeni a világból kiesett embert,
valójában azonban éppen hogy a teljes védtelenségbe taszítja. Az ember
ugyanis kizárólag saját egységtapasztalatának birtokában tehet szert élettudásra.
A rá hagyományozott közösségi tudástól megfosztva azonban egy csecsemő
gyámoltalanságával áll a serdülés, a szerelem, a kapcsolatok, az öregedés
vagy a halál, életének megkerülhetetlen tényei és legegyszerűbb konfliktusai
előtt is, mert nem találja az átjárót egyéni tapasztalat és áthagyományozott
közösségi tudás között, nincsenek már egyetemes öntőformák, amelyek az
egyéni tapasztalat átélésében és megértésében segíthetnének az összemérés
művelete által; a mai ember épp ezért önmagát is puszta mennyiségi koloncnak
tapasztalja a világon. Ugyanez a helytelenség teszi átélhetetlenné a természet
rendjének hierarchikusságát is; a természettel való despotikus viszony
csupán a modern ember önmagával való viszonyának kivetülése. Mindeközben
elfogadja a legtágabb értelemben vett technika által kínált mankókat, továbbrombolva
ezáltal a világgal alkotott saját egész mivoltának romjait.
A tudomány pusztító erői egyre nagyobb területet hódítanak el
a valóságból. A tudás terét a természettudományos kutatás rituáléjának
kiterjesztése teszi fojtogató, homogén közeggé. Az az irtózatos mértékű
polarizálódás, amely a globális társadalmakat minden szinten áthatja (és
aminek része a polarizálódás és homogenizálódás közötti szakadék maga is),
az egyetem falai között a professzionális szaktudást övező laikus holdudvar
eltűnésében vagy vészes összezsugorodásában érhető tetten: a laicizmus
és a tudományos tudás közötti jótékony védősáv eltűnik, és éppen ettől
szűnik meg az átjárás a két véglet között. Az Egészre vetett pillantás
innen nézve merő dilettantizmusnak, de a legjobb esetben is értelmezhetetlennek
tűnik.
Tudni való azonban, hogy a tudományt manapság korunk főistenének:
a kommunikációnak áldozták fel. A kommunikáció ugyanis ma szintén a gazdaság
jegyében áll, és annyit ér, amennyit az információ, mely általa gazdát
cserél. A mai szóhasználat kommunikáción olyasmit ért, ahol a játszma már
le van játszva, semmi sem születik, hiszen a polaritás feszítésében nincs
helye új távlatnak, ennélfogva abban, amit kommunikációnak neveznek, esély
sincs bármi érdemi kimondásához, a Másik megváltoztató megnyitásához. Az
emberi érintkezések ugyanúgy áldozatul estek az üres működés mágiájának
tehát. A kommunikáció ma a készen kapott igazságok korának mantrája, egy
privát political correctness megerősítése, a Másik magára hagyása önmagában,
egy könyörtelenül kétpólusú gondolkodás rákényszerítése a világra, melyből
az új, a magasabb látószög, a Harmadik, amely a polaritásból nem kikövetkeztethető,
de amely mindkét pólust közös nevezőre hozhatná és polaritásukat ezzel
feloldhatná, óhatatlanul kiszorul.
Tudomány – üzlet – középszer
Miközben az egyetem a kommunikáció jegyében végletesen szekularizálja
a tudás és az oktatás fogalmát, szomorú tisztasággal válik láthatóvá tudomány
és üzlet mélységesen szoros összefonódása is. Szűkebb köreimben, a zene
területén gyakorta a verseny az, amin a szakmai mércék elbizonytalanodásának
idején a pedagógia kapva kap, hogy általa adjon célt és értelmet a zeneoktatásnak
már annak legalsó szintjétől kezdve. Nem tréfa: már a zeneiskolákban, amelyeket
Kodály hangsúlyosan a laikusok, a későbbi koncertközönség képzésére szánt,
a versennyel motiválnak, vagyis növendékeiket saját éretlenségükbe betonozzák
be. A szakközépiskolában az egyetemi felvételi, a felsőoktatásban a versenyzsűriknek
való megfelelés ad tartalmat a zeneoktatásnak. Az oktatás tehát idejekorán
rászoktatja hallgatóját, hogy ne a saját mércéjéhez igazodjon, és hogy
célja „valami más” legyen, valami, ami hasznos, ami kifelé szól és összemérhető.
Diploma után pedig a fiatal muzsikus, nemegyszer az egyetem előzetes felkészítését
követően, máris az önmenedzselés életformájában találja magát, és a „tetszik,
nem tetszik, ma ilyen világot élünk” önáltatása mögé bújva annak a munkának
infantilis reklámozásával és dokumentálásával tölti ideje nagyobbik részét,
amelyet voltaképp el sem végzett. Ennélfogva hozzászokik ahhoz az állandósuló
szellemi inflációhoz, az „az” és az „olyan, mintha” tetszőleges felcseréléséhez,
a valóságfedezet könnyed mellőzéséhez; hozzászoknak ahhoz, hogy szellemi
teljesítmény helyett eladható árut nyújtsanak. Az infantilizálódást voltaképp
a saját, valós képességekbe vetett, megdöbbentő önbizalomhiány irányítja,
ami elkerülhetetlenül következik abból, hogy munkájával a muzsikus nem
önmagát építi, hanem vélt vagy valós elvárásoknak tesz eleget: fel se merül
benne, hogy teljesítményének valós értékeivel magukkal is lehet érvényesülni
és nincs szükség egy közbeiktatott tevékenységgel külön megcélozni, mondhatnám:
kiszervezni azt. (Az érvényesülés egyetlen hatékony módja hosszú távon,
ha nem akarunk érvényesülni.) A menedzserszemlélet arra kényszeríti a muzsikust,
hogy ne várja meg, amíg a gyümölcs megérik s magától lehull, hanem szellemi
abortuszt hajtson végre; máskülönben „lemarad”. Megtanítják neki, miképp
válassza ketté az önismeretet és az érvényesülést; ezáltal elkerüli önmagát
és egy tőle idegen mércéhez igazodik: szolgáltat. „A siker titka, hogy
a szokásos dolgokat szokatlanul jól csinálod” – Rockefeller szavai, melyeket
egyik művészeti intézményünk tart fontosnak mottóul használni, tökéletesen
kifejezik, hogy siker és középszer miképp ejti túszul egymást; hogy a „szokatlanul
jó” technikai színvonal milyen készségesen vállalkozik a mindenkori status
quo (a „szokásos dolgok”) bebetonozójának szerepére. Meglehet, pénzt valóban
úgy kell csinálni, mint Rockefeller; de mi lenne, ha mi ellenkező irányba
indulnánk el? Ha épp a szándékunk lenne az, ami szokatlanul merész és megismételhetetlen,
s ehhez képest a technikai kivitel tisztes maradna ugyan, de nem lépne
előtérbe, megmaradva szolgának? Ma inkább mi szolgáljuk őt, pedig mindenfajta
technika magában rejti a veszélyt, hogy az önismereti aktus megkerülésének
technikájává váljon.
Az önismeret ellentéte a középszer. A középszer természetesen
nem mennyiségi kérdés, sőt: technikai értelemben a mai oktatás éppenséggel
magas szintet követel. Csakhogy az általános értelemvesztés az önismeret
helyett az önigazolás stratégiáit követeli; éppen az egyetem példáján jól
látszik az adminisztráció és a képzés megfogható-mérhető hányadának kétségbeesett
túlburjánzása, ami az egyetem fenyegetettségére adott rossz válasz. Ha
kívülről, adminisztratív úton próbálom létezésem jogát igazolni, esélytelen
hajszába kezdek önmagam után. Ha valóban önmagam vagyok, semmiképp sem
lehetek középszerű. Oktatási rendszerünk viszont a könnyebbik utat kínálja:
ismeretet az önismeret, másodlagos tapasztalatot az elsődleges, belső tapasztalat
megkerülésével. Az egyéni út és a közösségi alávetettség összehangolására
való képtelenség a modernitás fiaskóinak egyike; a túlburjánzó ego és az
arctalan beolvadás a tömegbe nem ismer átmenetet, éppen ezért lepleződnek
le egyazon érme két oldalaként. S ez életveszélyes. Mert az így születő,
lényében érintetlen, üres emberlény a politikai és lélektani horror vacui
jegyében szinte vonzza magához az önkényuralom vírusát. Magam részéről
a természettudományos koreográfia egyeduralkodóvá válását az egyetemen
annak kreditjeivel, a lábjegyzetek betűtípusára vonatkozó filozófiai iskoláival,
a szakirodalomhoz való igazodás elvárásával, alacsony kockázatú gondolkodásmódjával
és minden összemérhetetlenséget maga alá gyűrő egész kelléktárával nem
tudom másnak látni és láttatni, mint olyan szabályozórendszernek, amely
a megfelelés végzetes stratégiáit égeti bele a későbbi állampolgár idegrendszerébe.
Az egyetem ma olyan hely, amely az ismeretek objektivitásának mítoszán
keresztül a mindenkori elvárásokhoz való alkalmazkodás mentális mintáit,
a profi középszert jutalmazza. A társadalom egészéhez hasonlóan az egyetemet
is beszippantotta a működés vak mámora, melyet az elvárásoknak való megfelelés
vágya mozgat, és ebben a végletesen technicizált és instrumentalizált légkörben
már senki nem kérdezi meg, hogy mivégre mindez: az eredetet elnyelte a
működés démona. És amennyire kiszorul az ép, ellenálló személy a működésből,
amennyire nincs szüksége már a rendszernek a teljes ember ellensúlyára,
éppen annyira lesz egyre őrültebb és anyagtalanabb a körforgás. A rendszer,
amely a szabadság mellett szónokol, éppen szónoklataival kövezi ki az ellenirányba
vivő utat; a szabadságot körülíró nyilvános beszédével kivonja a világból
a szabadságot, belebeszéli magát a szabadságtalanságba. Az eredményt nehéz
nem látni: majdani önkritikus és önálló ítéletalkotásra képes felnőttek
helyett többségükben szellemi mozgáskorlátozottak potyognak ki az egyetemek
„kimeneti oldalán”, akiknek szemében a mindenkori trend követése, a mindenkori
elvárások teljesítése és az egyneműsített gondolkodási útvonalak kritikátlan
elfogadása nemcsak megtűrt, de de erősen támogatott magatartás, és akik
nemsokára politikai értelemben is követelni fogják, hogy vezessék őket.
Diktatúrához nem kell diktátor: az az általános szellemi állapot folyományaként,
önsúlyának tehetetlenségénél fogva magától is előállhat. A privatio boni
igazsága ez: önkényuralom már pusztán a szabadság hiányával, mintegy önműködően
előáll.
Manapság szokásban van félni a Nagy Krachtól. Ez az, amit sosem értek.
Nem látják, hogy a Nagy Krachban már benne vagyunk? A fejekben máris világháborús
pusztítást végzett: az elfogult, szűk látókörű lobbyszemlélet és a rövid
távú gondolkodás döbbenetes terjedése nemcsak arról vall, hogy az önazonosság
elemi igénye a modernitás mai szakaszában már csak egészen alacsony szinten
tud teljesülni, hanem megmutatja azt is, hogy az irracionalizmus nem egyéb,
mint a szabadjára engedett, felettes instanciát nem tűrő racionalizmus
maga. A Felvilágosodás eszmeköréből néhány üres jelszó maradt, amelyek
a valósággal már minden kapcsolatukat elvesztették; e magányos zászlók
alatt ül az ellenállásától megfosztott, kicsivé tett és lebutított ember.
Feladtuk, ezt látom minden arcon. Eszembe jut egy nemrég látott, utcai
reklám: „A csábítást csakis azzal győzheted le, ha engedsz neki.” Nos,
engedtünk – s most utánunk az özönvíz.
Dolinszky Miklós
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|