Darvasi László
Hangszórók országa
 

Szinte aznap, ahogy az építkezésvezetőt leváltották, jelentős, egyesek szerint törvényszerű változások következtek be az országunkban. Magasodott az építkezés területén egy hatalmas hangár, sőt hangárok sorozata uralta a vidéket, éppúgy, ahogy a nemzetközi vállalatok emelnek hatalmas, mindenféle árukkal megtömött dobozokat városok határába, repülőterek és vasúti állomások közelébe. Ezeket a régi hangárokat úgynevezett törvényőrök óvták az idegenektől, a jogosulatlan behatolóktól, és mintegy húsz esztendeje, ahogy az építkezéshez hozzákezdtünk, sikeresen végezték a feladatunkat. Néha, elrettentésül, hogy milyen embertelen világ regnált itt korábban, iskolásokat vagy turistákat vezettek végig egy-egy raktáron. A tárlatvezetők, a történelem iróniája végett, ha ugyan a történelemnek van iróniája, sokszor azok voltak, akik ama letűnt rendszerben tették a dolgukat, többnyire kiváltságos helyzetben. Sajnos akadtak próbálkozások néhány, a múlt világát idéző szerszám, alkatrész, zászló vagy iromány megszerzésére, de az alapvető változásokat ezek az akciók, melyeket leginkább fekete ruhás honpolgárok vezettek, lényegesen nem zavarták meg. Tanúi voltunk kellemetlen, otromba hangoknak. Vagy durva akcióknak, melyek az építkezés biztonságát igyekeztek megzavarni vagy befolyásolni. Ám minden nehézség ellenére az építkezés haladt, és nem lehetett azt állítani, hogy a dolgok többsége az emberek ellenére történt. Mindeközben a régi hangárok magányosan rozsdásodtak, gondoltam én. És gondolták mások, úgy hiszem, joggal, de legalábbis elégedetten. 
Amikor az építkezésvezetőt leváltották, legott összehívták az összes krónikást, mérnököt, tanítót, az orvosokat, és természetesen a munkásokat, s az új építkezésvezető közölte, hogy lényegesen módosít a munkatempón, néhány építési anyagot megváltoztat, néhány mérnököt elbocsát, és megválik több adminisztratív alkalmazottól, a krónikásokról nem is beszélve. Az új építésvezető mosolygott, mire a munkások, illetve néhány régi, még a húsz évvel ezelőtti, tehát régi rendszerben is jelentős pozícióban lévő úr lelkes ünneplésbe kezdett.  
Másnap különös fejleményekre ébredt az ország. Nekem persze a berlini fal építése jutott az eszembe, ami gyakorlatilag egy-két nap alatt lezajlott, de a két városrész határán kanyargó építmény nagy részét egyetlen éjszaka húzták föl az arra hivatott munkások. Ez a párhuzam tehát túlzás volt a mi esetünkben. 
Néhány hangszóró még nem a világvége, gondoltam, illetve, gondoltuk eleinte. 
A mi építkezésünkön, illetve annak a vidékén, amely természetesen bővelkedett gyönyörű látnivalókban, karcsú ívelésű folyókban, az ég legtisztább kékjét idéző tavakban és impozáns, nyugodtan állíthatom, világhírrel bíró épületekben, hullámzó dombságokban és gyönyörű, sík vidékekben, valóban változások történtek. Nos, magára az építkezésre, az emelkedő falakra, a magasba nyúló létrák léceire, a pallórendszerekre, a vastraverzekre, a középületekre egyetlen éjszaka több hangszórót is fölaggattak. 
Aligha hihetem, hogy akik ezt tették, nem készültek ilyesmire korábban, mert bizony ezek a hangszórók, ha rozsdásak és megviseltek is voltak, jobbára tisztán és érthetően recsegtek. 
–- Hit, remény, szeretet – hallatszott az egyik hangszóróból.
–- Az 1968-as kulturális ellenforradalom! – így harsogott egy másik hangszóró.
A hangszórók, ezt tudtam, több régi hangtárban hevertek mindezidáig, még a húsz évvel ezelőtti események után gyűjtötték össze őket, miután az ország új államformát választott. S ugyan ki gondolta volna, hogy egyszer újra alkalmazni fogják őket. Rosszul mondom. Mert azokat, akik kiaggatták őket, nyilvánvalóan régen izgatta, valósággal fölcsigázta ez a lehetőség, hogy újra működésbe hozhatják majd őket. Készültek, bizony régóta készültek rá, semmi kétség. Számolgattak, terveztek, listákat készítettek. Hogy úgy mondjam, ezeket az embereket, valaha volt politikai testvéreinket, rokonainkat, egykori barátainkat hidegen hagyták már a viták, a beszélgetések, a séták, vagyis a szabad létezés magától értetődő alkalmai, és sokkal inkább részesítették előnyben a nagygyűlések lelkes hangulatát, a fölvonulásokat és a kinyilatkoztatásokból fakadó hatalom részegítő mámorát. 
A történtek szokatlansága nem abban nyilvánult meg, hogy olykor föltűnt, mondjuk, egy kórház, egy iskola, de akár egy kisközért falán egy-egy újabb hangszóró. A különös, a megszokhatatlan az volt, hogy a folyamat egyáltalán nem látszott lankadni. Minden egyes napfölkelte, minden egyes délideji szieszta, minden egyes délután egy újabb hangszóró föltűntét eredményezte, igazán, mintha egy testen terjedtek volna különböző kelések és fakadások, s e folyamat nemhogy megállíthatatlannak látszott, de mindinkább aggodalomra okot adott okot, a hangszórók bár magyarul szóltak, ám ez a nyelv nélkülözött mindent, ami a szabadság nyelvének természetéhez tartozott, nélkülözte tehát a kételyt, a megértést, a szolidaritást, az ellenérvek tiszteletét, hovatovább a világ többoldalú értelmezésének gyakorlata, hogy úgy mondjam, ellenszenves műveletté vált. 
–- Igen! Igen! Igen! – akadt olyan hangszóró, amiből csak ez a szó hangzott.  
–- Nem! Nem! Nem! – ilyen szókincsű hangszóró is akadt.
Egyébként a legelső hangszórók a házi pálinkafőzés bonyolult tudományáról, illetve egy bizonyos nemzeti jelkép, a turulmadár történetéről adtak részletes fölvilágosítást. Más hangszórók a labdarúgás bizonyos, kezdő elemeit ismertették. Olyan emberek is föltűntek, akik, mint a régi, szép időkben, hangszóróval járták az építkezés utcáit, imígyen hirdetve az új építésvezető vitathatatlan érdemeit. 
Voltak hangszórók, melyek előtt imádkozó munkásokat láttam, köztük volt az az építésvezető is a krónikás részlegtől, akinél szebben senki nem káromkodott korábban, és többet volt italtól mámoros, mint sem. De persze az ember változik. Bizonyos érdekek mentén valóban megjavulhat. 
Egy újabb napon szépen lefestett hangszórók előtt tornázó, gimnasztikus mozgásokat végző emberek csoportját figyelhettem meg. A hangszóró síp hangjával irányította az izmok fölüdítését. S a testmozgást gyakorlók között éppúgy voltak fiatalok, munkások, orvosok, mint öregek, sőt néhány tolószékes polgárt is láttam közöttük. 
Megint más, nemzeti színű hangszórók harci indulókat kezdtek sugározni, némely polgártársaink pedig velük énekeltek.
Egy kisközért fölött, ahol, miként a kézzel írt fölirat hirdette, kizárólag magyar árukat kínáltak, vidám munkára, gyermekek nemzésére, becsületes életre és az idegenek megvetésére biztatták az arra tévedőket. 
Bizony nem keveseknek az úgynevezett idegenek kritikával illetése volt a kedvére a leginkább, ezt tartották a legfontosabb, a legégetőbb nemzeti teendőnek, és meg is említettek bizonyos, hogy úgy mondjam, faji kategóriákat vagy adott világnézetű egyének egy csoportját, az építkezésen eddig jól vagy rosszul munkálkodó honpolgárokat, ha jól emlékszem, a cigányokat, a zsidókat, a liberálisokat, a kommunistákat emlegették a leginkább. Hát persze, a melegeket csaknem elfeledtem, jóllehet itt, ennél a magyar termékeket árusító boltnál inkább buziknak emlegették őket bizonyos disztingvált hölgyek és urak, illetve olyan fiatalok, akik láthatóan adtak arra, hogy ne nőhessen ki a hajuk. Milyen érdekes volt, hogy bizonyos hangszórók hangját föl lehetett ismerni, régi kommunista illette erős kritikával a kommunisták politikai leszármazottait. Egyszer tanúja voltam egy jelenetnek. Idősebb férfit szólított meg a hangszóró.
–- Magát, uram, hogy hívják?
Az idős férfi megmondta a nevét, talán még többet is.
–- Magát mától nem így hívják – recsegte a hangszóró, és elmondta az új nevet. És megismételte. 
Az idős férfi bólintott, igen érti, új nevet kapott.
–- Hogy hívják tehát?  – kérdezte a hangszóró.
És az idős férfi bemondta az új nevét. Kicsit bizonytalankodott, szoknia kellett a szavakat.  
Egy másik hangszóró irodalmi műsorral szórakoztatta a közönségét, főképpen a két világháború közötti íróktól olvasott föl olyan műveket, amelyek az ország valóban tragikus megcsonkítására vonatkoztak. A régi irodalmi művekben a mi építkezésünk munkásai, dédapáink és dédanyáink, nyílt tekintetű, nyílt szívű, becsületes emberek voltak, míg a szomszédos népek dolgozói vagy arisztokratái rendkívül antipatikusnak mutatkoztak, még a papjaik is – jelesül egy pópa – loptak. 
Bizonyos hangszórókból azoknak a neveit sorolták újra és újra, akikre most már mint nem kívánatos elemekre kellett tekinteni. Akik tudatosan vétettek az ország, a munkások ellen, akik hamis híreket terjesztettek, akik hisztérikusan reagáltak minden jóindulatú nemzeti erőfeszítésre. Akik kritikával illették az új építésvezető áldozatos tevékenységét, aki pedig oly sokat dolgozott, hogy már nem is kért tanácsokat a tanácsadóitól, hanem ellenkezőleg, ő adott tanácsokat nekik, sokkal egyszerűbb volt ez így. Nem csodálkoztam, hogy egyre több ellenszenves, megvetésre érdemlő név került bele a sejtelmes, kissé félelmetes zenével kísért fölsorolásba. Volt e nevek között krónikás éppúgy, mint bölcselő, mérnök vagy tudós. 
Néhány polgártársunk kivételes tehetségről tett tanúbizonyságot, ők megtanultak a hangszórók nyelvén és módján beszélni, recsegni és harsogni. Így léptek föl a televíziókban, a rádiókban vagy a nyilvános rendezvényeken.
Ahogy nem kevés csodálkozással bámultam az utca, a város, az építkezésünk ilyesfajta fokozatos megváltozását, amely folyamatok révén természetesen maguk az emberek is erősen átalakultak, sok arcon örömöt és boldogságot véltem fölfedezni. Ezek az emberek új öltönyben feszítettek, és némelyiket ismertem is, tisztában voltam a képességeikkel, a lelkük különös, átalakulásra folyvást kész természetével. Megítélni nem kívánom őket, arra ott lesz, gondolom, a történelem. 
–- Maga olyan szép! Maga olyan csodálatosan beszél – hallottam egyszer egy hölgyet, amint egy rozsdás hangszóróhoz beszél.
Mások feszültnek tűntek. Szorongó ábrázattal jártak az utcák hársai, a terebélyes platánok alatt, mintha attól lehetne tartani, egy olyan múlt tér vissza az építkezésünkre, mellyel már, legalábbis úgy véltük, sikerült végleg leszámolni. 
Igen, újra kellett értelmezni az olyan kifejezéseket, mint félelem, bátorság, gyávaság, szolidaritás. Fölöttébb fontos fejlemény volt, hogy újra beköszöntött az az időszak, amely egyébként a korábbi építkezésekből már ismert volt, az tudniillik, hogy bárkiből bárki válhatott, sem múltbéli viselt dolgai, sem tehetség, sem tehetségtelenség, sem zsenialitás, sem középszerűség, sem bátorság, sem szolgalelkűség nem lehetett akadálya annak, hogy bizony új helyzetbe, új megítélésbe kerüljön, teszem azt, egy munkás, például, államelnök legyen, jóllehet sem retorikai, sem szellemi képességei, sem pedig a nyelvhelyesség kényes relációiban való fölöttébb kétséges jártassága nem predesztinálta volna erre. De persze azt igaztalan lenne eltagadni, hogy egy háromcsillagos szálloda vezetését a legnagyobb lelki nyugalommal rá lehetett volna bízni, és motorvezetői jogosítványa is volt. Csak hát, mondják erre a kétkedők, egy ország, vagyis egy ilyen építkezés, minimum hatcsillagos intézmény. Megbecsült krónikások, bölcselők, csepűrágók váltak egyszeriben páriává, építkezésárulóvá, kriminális esetek tárgyaivá, s ha valaki azt kérdi, miért nem kértek segítséget a magyar igazságszolgáltatástól, akkor sajnos azt kell mondani, hogy a hangszórók már az ügyészségek és a bíróságok folyosóin és termeiben is jócskán megszaporodtak. 
Ha azt mondjuk, hogy bizonyos demokráciákban a jog igazsága az igazságszolgáltatás apparátusának tehetségének, a belátás finomságainak, az értelemnek, és legfőként az értelmezés minőségének a letéteményese, most újra azt kellett tapasztalni, hogy a jog igazsága és a politikai akarat önfeledt báli táncot jár egy csillároktól fénylő építkezési teremben, ahol a falak mellett szorongó emberek mozdulatait úgynevezett tapsrend is irányítja. 
S ha most némelyek egy orwelli világ képét vélik az új építkezés természetében fölfedezni, akkor ezt a föltételezést föltétlenül korrigálni kell. Az új építkezés területére nem a totálisnak nevezett, voltaképpen tiszta szerkezetű, átlátható hatalom költözött be, ami még a nemi vágyaktól fölfűtött hálószobák vagy az istenhittel kapcsolatos emberi intimitások világát is számba vette és ellenőrizte, hanem egy olyan új világ körvonalazódott, amely tulajdonképpen minden eddigi kelet-európai hatalmi gyakorlattól igyekezett mindenféle igazgatási mechanizmust eltanulni és alkalmazni, ennélfogva összetettebb, képlékenyebb, átláthatatlanabb rendszer kezdett kialakulni, mint amit egyetlen szóval, egyetlen kifejezéssel le lehetett volna írni. 
Ez az új világ tanult azoktól, akiket leginkább a gyűlölet tárgyává tett, vagyis tanult a kommunistáktól, nota bene, a bőrkabátos bolsevikoktól, és tanult a két világháború közötti rendszer tekintélyelvű, konzervatív uraitól, és éppúgy volt arisztokratikus vágyálma, mint plebejus, földszagú ethosza, és miközben sokat adott a magyarság kivételes, jóllehet emlékezésmentes, történelmi szerepére, jócskán tanult az országhatárokat föloldó kapitalizmustól is, bármennyire ostorozója volt is, újabban, az európai fogantatású inntézményeknek és eszményeknek.    
Magam voltam a tanúja annak, hogy egy asszonyra, ki éppen elkanyarodott volna a sarkon, ráreccsent egy hangszóró.
–- Ne arra menjen. Jobbra térjen.
Az asszony igencsak elcsodálkozott.
–- De hiszen nekem erre van dolgom, uram! – milyen érdekes volt, hogy uramnak szólította a hangszórót.
–- Jobbra menjen! – szólt újra a hangszóró, és az asszony, kissé pirulva, a haját igazgatva, többször is visszapillantva, valóban jobbra folytatta az útját. 
Sajnos a munkaterületen rendre föltűnt egy-két lopás is. Ezeket a lopásokat szegény emberek követték el, többnyire idős, kiszolgáltatott emberek kárára. Érdekes fejleménynek tetszett, hogy az efféle, főképpen vidéki falvakban többnyire hamarabb tűntek föl fekete ruhás emberek, úgymond megvédendő a tehetetlen áldozatokat, mint a rend emberei. 
Nem tagadható az sem, hogy az új építkezésvezető föllépte előtt akadtak úgynevezett kisebb vagy nagyobb, az építkezés menetét befolyásoló panamák. Ezek kész tények. Az sem tagadható, hogy az új építkezésvezető munkába léptével a lopások megszűntek, pontosabban szólva természetet váltottak. 
Most már nem az egyes beavatottak dolgoztak saját zsebre vagy a barátaik zsebére, hanem az az intézmény, melyet jobb híján államnak nevezhetünk. Az állam egyszerűen magáénak tekintette az elvehetőt, majd azok között osztotta újra, akik, egyelőre, föltétlen hívei voltak és lettek az új építkezésvezetőnek. Mert ugye ki ne szeretne kapni? Ráadásul törvényesen. És sokat. A lopás ténye föl sem merülhetett, hiszen az állam nem lophat, az állam átcsoportosít, átirányít, újraszervez, és inszinuáció úgy vélekedni, hogy akik most kedvezőbb pénzügyi helyzetbe kerültek, törvénytelen eszközöket is használtak volna. 
Az ország túlnyomó része boldogan, jóllehet kissé értetlenül vette tudomásul a változtatásokat. Nem is értett mindent. Egynéhány elbocsátott munkás vagy a hangszórók által súlyos gyanúba kevert mérnök és krónikás tüntetést szervezett. Ezek a tüntetések, mit tagadjuk, kínossá kínosan sikerültek. Kevesen vettek részt rajtuk, az ország lakói, az építkezés munkásai meglehetősen apatikusnak mutatkoztak.   
A nyugatra néző ablakokat kezdték befalazni. 
Egyre több kelet felé pillantó ablakot építettek.
Néhány szobát lezártak, épületszárnyakat bontottak le.
–- Kevés tehetséget, annál több középszert – motyogta az egyik hangszóró álmában, éppen hazafelé ballagtam, éjszaka volt, és arra gondoltam, soha nem lesz már itt napfelkelte.
Nos, hát többnyire így folytak a mi új építkezéseink hétköznapjai. A hangszórók szóltak, csak szóltak, és egyre többen voltak. 
Amikor egy nap hazaértem a bevásárlásból, a kapum fölött is hangszóró függött. Nem régen lógathatták föl, még a vakolat pora is a járdán fehérlett. Láttam, hogy a falon hová támasztották a fémlétrát.
–- Igazolja magát! – reccsent a hangszóró.
–- Látnak is? – érdeklődtem.
–- Kamerákat is működtetünk, hisz tudhatná.
Fölmutattam az igazolványomat. Hallottam a hangszóró mormolását. Hallottam, ahogy a nevemet a születési városom nevét, anyám nevét mondja ki, s hogy mikor születtem.
–- Szóval maga krónikás.
–- Az vagyok.
–- Sokat hazudott – jegyezte meg.
Eltűnődtem. 
–- A munkával jár – mondtam aztán. – Még szerencse, hogy a hangszórók mindig igazat mondanak.
–- Gúnyolódik?
–- Eszemben sincs. Tulajdonképpen az érdekelne, hogy mit akarnak tőlem. Meg, mondjuk, a barátaimtól.
Kicsit hallgatott.
–- Őszinte leszek magához – mondta aztán –, mert megérdemli. Azt akarjuk – így mondta, többes számban –, hogy tűnjenek el.
Ingattam a fejemet, hogy nem, nincs szándékomban eltűnni.
–- Nem, azt hiszem, nem fogunk eltűnni – mondtam.
–- Dögöljetek meg – mondta halkan a hangszóró.
Bólintottam, beléptem a kapun. Fent a lakásban bekapcsoltam a rádiót. A hírekben éppen azt mondták be, hogy sajnálatos módon néhány hangszóró hamis híreket kezdett bemondani, hamis tájékoztatást ad, valótlan képet fest az építkezésről, illetve az új építkezésvezető személyéről. Kritikákat fogalmaz meg. És titkos helyekről szól. Tényleg, mint a régi szép időkben.
 



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu