Göran Rosenberg
A pluralista demokrácia
A jelenkori demokráciák csak akkor tudnak demokráciák maradni, ha össze
tudják egyeztetni a pluralizmust és a közösséget, a konfliktust és az igazságot,
a racionalitást és az identitást. Mi kell ahhoz, hogy szembe tudjunk néznie
ezzel a kihívással, kérdezi Göran Rosenberg, és meg is adja a választ:
a föderáció. De hol vannak azok a politikai gondolkodók és vezetők, akik
képesek lennének kidolgozni a hatalom megosztásáról szóló szerződést, és
el is tudnák fogadtatni a közvéleménnyel?
1. Két gondolkodási hagyomány
A reformáció és a felvilágosodás idején szinte észrevétlenül alakult
ki a természetes módon kormányzott társadalom eszméje. Az isteni kormányzásról
szóló felfogás gyengülésével ugyanis vákuum alakult ki a társadalmi rendben,
és felmerült a kérdés: ki kormányozza a társadalmat, milyen módon és milyen
jog alapján? A vákuum kitöltésére dolgozta ki Thomas Hobbes (1588-1679)
a természetes jogok fogalmát, eszerint ezek alapozzák meg a közösség békés
működését. John Locke (1632-1704) szerint a társadalmi szerződés a természeti
állapotból vezethető le, David Hume (1711-1776) úgy látja, hogy a józan
ész és az erkölcsösség az ember természetes tulajdonsága, Jean-Jacques
Rousseau (1724-1804) megfogalmazza a természeti társadalom eszméjét, Adam
Smith (1723-1790) kidolgozza a természeti gazdaság elméletét („a láthatatlan
kéz”), Immanuel Kant (1724-1804) pedig a racionális ember természetéről
értekezik. E gondolkodók új alapelveket kerestek, amelyeken az emberi társadalom
nyugodhat, és mindannyian úgy vélték, hogy ezek az elvek általánosságban
a természetből, ezen belül az emberi természetből vezethetők le.
Nem meglepő, hogy mindannyiuknak határozott álláspontja volt arról,
milyen is az emberi természet. Hobbes a Leviathan első tizenhat fejezetét
e kérdésnek szentelte, a fennmaradó fejezeteket pedig a korlátlan hatalommal
rendelkező államnak. Ez utóbbi ugyanis egyenes következménye az előbbieknek.
Az emberek természetüknél fogva szüntelen háborúban állnak egymással, ezért
alá kell vetniük magukat egy hatalomnak, amely fenntartja a békét. Míg
más élőlények, így a méhek vagy a hangyák békében tudnak élni egymással
anélkül, hogy egy felsőbb hatalmat állítanának maguk fölé, az ember képtelen
erre. A hatalmat, amire az embernek szüksége van, a Jób könyvében szereplő
tengeri szörny után Leviathannak hívja. Ezt a hatalmat a természeti
törvények irányítják, amelyeket Hobbes részletesen felsorol és leír.
John Locke jobban hisz az emberek képességében, hogy önmagukat kormányozzák,
de csak ha kifejlődtek az emberi természet bizonyos képességei: „Ha korlátlan
szabadságot adnak neki, mielőtt volna esze, hogy irányítsa, akkor ez nem
azt jelenti, hogy megadják neki természetének kiváltságát, azt hogy szabad
legyen, hanem azt, hogy kitaszítják a vadak közé…”.
Adam Smith hasonló okokból úgy véli, hogy az emberi szív természetes
igazságérzettel rendelkezik. Enélkül a társadalmi szerkezet egyszerűen
atomjaira hullana és az ember úgy találkozna embertársával, mintha az oroszlán
barlangjába menne be. A láthatatlan kézről szóló elmélet mai hívei
többnyire figyelmen kívül hagyják Smith-nek az ember erkölcsi természetével
kapcsolatos felfogását és azt az implicit álláspontját, hogy az ember folytonosan
fejlődik az alacsonyabb rendű rációtól a magasabb rendű felé, és ezzel
párhuzamosan az alacsonyabb erkölcsi érzéktől a magasabb felé. A láthatatlan
kéz csak akkor működik, ha az ember elérte a ráció és az erkölcs bizonyos
szintjét.
Még John Stuart Mill, az egyéni szabadság egyik legelkötelezettebb
híve sem tartotta lehetségesnek, hogy a nem kellően fejlett ember teljes
szabadságot élvezzen. A szabadságról című esszéjében (1859) azt írja, hogy
„Barbárok fölött a zsarnokság jogosult kormányzási forma, ha a cél viszonyaik
jobbátétele, és az eszközök bizonyítottan e cél elérését szolgálják. A
szabadság, mint alapelv nem alkalmazható annál az időpontnál korábbi állapotokra,
mikortól az emberiség képessé vált rá, hogy szabad és egyenlő viták révén
tökéletesedjék” (Magyar Helikon, Bp. 1980. 28. oldal).
A természeti törvények fogják az embert elvezetni a szabadsághoz és
a szabadságot az igazsághoz – mondja Mill. A szabadság segít abban, hogy
igazi kapcsolat teremtődjék az ember és az Isten között, megkönnyíti a
természeti törvények megtalálását, teret enged az ember valódi természetének,
és erősíti az emberi értelem képességét, hogy különbséget tegyen igaz és
hamis között. A szabadság így az alapvető eszköz, hogy ne csak bármiféle
rendet, hanem egy igazabb rendet teremtsünk, olyan rendet, amely a legjobban
megfelel a természet törvényeinek és az emberi természetnek.
A korai liberalizmus – a szocializmusról nem is beszélve – csak akkor
érthető meg, ha figyelembe vesszük azt a kifejezett meggyőződést, hogy
az emberiség az igazságon alapuló egyetemes rend felé halad. Ahogy az igazság
mindinkább láthatóvá válik, fokozatosan megoldódnak a nézeteltérések a
megteremtendő rendet illetően. A szabadság kibontakozása nyomán ily módon
egyre kevésbé van szükség e szabadság felhasználására. Vagy amint Mill
írja a tanulmányban: „Ahogy tökéletesedik az emberiség, folytonosan nő
a már nem vitatott, kételyen felül álló igazságok száma; s az emberiség
jólétét majdhogynem mérni lehet a kétségtelenné vált igazságok mennyiségével
és komolyságával.” (88. oldal) Millt egy kicsit valóban aggasztotta, hogy
ha majd bekövetkezik az általános egyetértés, amit elkerülhetetlennek látott,
akkor elenyészik és kihal a szabad vita, amit pedig szükségesnek ítélt
az igazág keresésében. „Az, hogy elveszítjük az igazság eleven és értelmes
felfogásnak egy ilyen fontos eszközét, mint amit megmagyarázása vagy ellenfelektől
való megvédése jelent, jóllehet nem teszi semmissé az igazság egyetemes
elfogadásának hasznát, jelentős mennyiséget levon abból.” (89. oldal).
Hogy lehet a kérdéseket életben tartani, amikor a vitákat egyszer s mindenkorra
megoldották? Erre a kihívásra Mill nem talált választ.
Mill írásaiban jól látható a hasadás, amely már kezdettől jellemzi
mind a liberalizmust, mind a szocializmust és ebből következően a demokráciákat,
amelyeket nagymértékben ezek képére alkottak meg. A demokrácia a harmónia
elérését vagy a sokféleség összeegyeztetését szolgálja? A belső konfliktus
láthatóbb a liberalizmus, mint a szocializmus esetében. A szocializmus
(a kommunizmusról és a nacionalizmusról nem is beszélve) sosem hagyott
kétséget afelől, hogy eszménye a társadalom harmonizálása, míg a liberalizmus
számára időnként komoly dilemmát jelentettek a szabadság eszméjében rejlő
belső konfliktusok.
John Gray a The two faces of liberalism (A liberalizmus két arca) a
című könyvében a liberális gondolkodás kétféle hagyományát különbözteti
meg. Az egyik hagyomány, amelynek gyökerei Locke-ra, Smith-re, Kantra
és félig Millre nyúlnak vissza, egy beteljesülési projekt, amely a mind
tökéletesebb társadalmi rend létrehozását célozza meg. A másik hagyomány,
amely Hobbesra vezethető vissza, egy együttélési projekt, amelynek célja
olyan társadalmi rend megőrzése, amely képes az örök emberi konfliktusok
megoldására.
Gray szerint az „igazság hagyományának”, amely hosszú ideig meghatározó
volt, lejárt az ideje. Sem logikailag, sem empirikusan nem igazolható egy
olyan társadalmi rend koncepciója, amely biztosítani tudja, hogy az egyetemesen
igaz célok és értékek konvergáljanak és összhangban legyenek egymással.
A „legigazabb” célok és értékek és a legfontosabb jogok közös vonása, hogy
egy bizonyos ponton túl egymással összeegyeztethetetlenek lesznek, és fontossági
sorrendbe kell őket állítani. Semmi sem mutat arra, hogy volna olyan érték,
amit maga a természet jelölt volna ki, mint olyat, amely képes lenne a
többi fölé kerekedni, és nincs semmilyen „természetes” út arra, hogy az
értékeket fontosság szerint súlyozzuk. Viszont több egyformán „igazi” út
is van arra, hogy összemérjünk több egyformán „igazi” értéket és ennek
folyományaként ugyanilyen sok „igazi” társadalmi rendet. A jog és az igazság
fogalmainak összeütközése éppúgy velejárója az emberi társadalmaknak, mint
a jó életről és a jó társadalomról szóló felfogások közötti áthidalhatatlan
különbségek. Ezek az eltérések az emberi természet sajátosságából fakadnak
és kiküszöbölhetetlenek, akármilyen kitartóan próbálják is érvényre juttatni
a józan ész követelményeit és akármilyen ésszerű társadalmi berendezkedést
feltételezünk.
Stuart Hampshire hasonló megfontolásból arra megállapításra jut, hogy
„az igazság konfliktus”. Az igazság lényegét olyan kulturálisan és
történelmileg mélyen gyökerező eljárások alkotják, amelyek a jó és a helyes
különféle felfogásai közötti elkerülhetetlen konfliktus kezelését szolgálják.
Az igazság nem az ilyen konfliktusok fölött áll. A „természetes” jó és
helyes fogalma előbb-utóbb megkérdőjeleződik és vitatottá válik. „Nem csak
lehetséges, de minden jel szerint valószínű, hogy a jóval kapcsolatos legtöbb
felfogás és a legtöbb életmód, ami az üzleti alapokon álló, liberális,
iparosított társadalmakra jellemző, gyűlöletes a kisebbségek számára.”
Mind Hampshire, mind Gray amellett érvel, hogy olyan korban élünk,
amelyben a különböző értékek és életmódok közötti „feloldhatatlan” konfliktusokat
már nem lehet alárendelni a történelmi fátum, a természeti törvény vagy
a racionális rend illuzórikus fogalmainak. „Az eljárások során tanúsított
méltányosság és az igazságosság az egyetlen erény, ami joggal tekinthető
az egyetemesen elfogadott normák alapjának” – írja Hampshire. Az
értékek állandó konfliktusa nem kivétel, hanem a szabály – mondja Gray.
A társadalmi rendnek nem az a feladata, hogy csillapítsa ezeket a konfliktusokat.
„A feladat az, hogy az egymással szembenálló értékeket képviselő egyéneket
és életmódokat összebékítse annak érdekében, hogy képesek legyenek együtt
élni. Nem közös értékekre van szükség ahhoz, hogy békében éljünk egymással,
hanem közös intézményekre, amikben több életforma képes együtt élni.”
2. A meleg kör logikája
A békés együttélést nyilvánvalóan nehezebb megvalósítani a tettekben,
mint a szavakban. A homogenitás és a közösségi szellem természetesebb táptalaja
a demokráciának, mint a pluralizmus és a konfliktus. Könnyebb demokratikusan
egyeztetett döntéseket hozni, amikor a demos kicsi, a konszenzus pedig
nagyfokú. A demokrácia, mint modern kormányzati rendszer akkor vált lehetségessé,
amikor a demos területi és kulturális értelemben körülhatárolhatóvá vált,
és amikor a meglévő értékkonfliktusokat felülírta egy nagyobb közösség,
a nemzeti sorsközösség. A történelmi lojalitások és kötelékek „meleg köre”
így kiszélesíthető volt emberek millióira. Közösség jött létre, ahol
korábban semmi sem volt.
Az összetartozás érzése, a lojalitás és az igazság szélesebb köre nem
csak a demokrácia és a jogállamiság feltételeit teremtette meg, de a jóléti
rendszer intézményeinek lehetőségét is, amiket ma már a demokratikus kormányzás
részének tekintünk. Az összetartozás érzése vetette meg valójában az igazságra
törekvés alapját. Ennek megfelelően az igazságra törekvés húzta meg a választóvonalat
azok között, akik odatartoznak, és akik nem. A kizárás és az elnyomás így
ugyancsak az összetartozás érzésének erősítését szolgálta.
A nemzetállami demokráciában így annak természetéből adódóan hasadás
keletkezik egyfelől az összetartozás, az identitás és az érzelmi lojalitás
meleg köre, másfelől az állampolgárság, a politikai intézmények és az alkotmányos
lojalitás (igazság) hideg szférája között. A svéd társadalom hosszú ideig
a két szféra közötti mélyreható átfedésen alapult, olyannyira, hogy hétköznapi
beszédben az állam és a társadalom szinonimának számított, és a demokrácia
civil alakzatai szorosan kapcsolódtak az állami intézményekhez. Ez jól
működött mindaddig, amíg a demokrácia két felfogása közötti különbség láthatatlan
maradt, de nem működik olyan jól, amikor a demokrácia két szférája között
már nincs átfedés – amikor a meleg kör lojalitásai már nem terjednek ki
az állami szférára.
Egyes vélemények szerint a meleg kör a demokrácia történetének meghaladott
fejlődési foka, a modern ember eléggé felvilágosult és széles látókörű
ahhoz, hogy az összetartozás érzését az igazság tisztán állampolgári elveivel
kapcsolja össze a származáson, a kultúrán vagy a nyelven alapuló érzelmi
lojalitás megléte nélkül. Ahogy Jürgen Habermas írja: „A kulturális homogenitás
álarca mögött a legjobb esetben a hegemón többségi kultúra erőszakos fenntartása
rejtőzik.” Ha több különböző kulturális, etnikai és vallási szubkultúra
kénytelen együtt élni és együttműködni egyazon társadalmi keretek között,
akkor a politikailag definiált közösség kénytelen leválni a többségi kultúra
meleg köréről és annak kódjaitól és hálózataitól megfosztva kell működnie.
„A többségi kultúrának fel kell adnia történelmi előjogát, hogy meghatározhatja
az általános politikai kultúra hivatalos fogalmait, amiket minden állampolgárnak
osztania kell, függetlenül attól, honnan jöttek és hogyan élnek.”
Hogyan lehet ezt megvalósítani? Képes-e az államvezetés művészete összeegyeztetni
a pluralizmust a közösséggel, a sokféleséget az egyenlőséggel, a konfliktust
a békés együttéléssel? A svéd kormány nemrég nyilvánította ki, hogy Svédország
„olyan társadalmi közösség, amely a társadalmi sokféleségen alapul”, „a
politikának az eddigitől teljesen eltérő módon a svéd társadalom etnikai
és kulturális sokféleségéből kell fakadnia és azt kell visszatükröznie”.
A kérdés, ami ezek után felmerül, a következő: hogyan lehet az egyformaságon
és a közösségen alapuló általános politikát, vagyis az általánosan kiterjeszthető
preferenciákon alapuló politikát olyan általános politikává alakítani,
amelyek nehezebben általánosítható preferenciákon alapulnak?
Inkább a szabályoknak kell engedelmeskednünk, mint az érzelmeinknek
– mondja Habermas. De milyen emberi értékeket lehet elválasztani az érzelmektől,
tapasztalatoktól, szenvedélyektől vagy a hagyományoktól? És milyen szabályok
képesek kibékíteni az értékrendek közötti érzelmileg telített konfliktusokat,
és ezzel egyidejűleg bátorítani az értékeket meghaladó hűséget? Hogyan
lehet összekapcsolni a meleg körön belüli hűséget az alkotmányos demokrácián
belül érvényesülő igazsággal?
A választ mind Gray, mind Hampshire a jó élet és a jó társadalom közötti
alkotmányosan szabályozott konfliktusban, a konfliktusok korrekt kezelésére
szolgáló történelmileg kialakult, kulturálisan meghatározott intézményekben,
a vita és a megegyezés célját szolgáló politikai küzdőterek működésében
látják. Állításuk szerint radikálisan szakítani kell azzal a meggyökeresedett
fogalommal, hogy a politikának konszenzusra és társadalmi harmóniára kell
törekednie.
3. A politika feleslegessé válása
A nyugati világ láthatóan éppen erre a szakításra nem képes és nem hajlandó,
és ez az egyik lehetséges magyarázata annak, hogy mindenütt csökken a bizalom
a politikai intézmények iránt. A politikai opciók egyre jobban konvergálnak,
így egyre szűkebb a politikai tér az erkölcsi vagy értékalapú konfliktusok
számára. Az „Egyetlen Út” (Carl Bildt) vagy az „Arany Kényszerzubbony”
(Thomas Friedman) egyre elkerülhetetlenebbnek látszik. Az igazi értékkonfliktusok
megoldása a jelek szerint egyre inkább az „értéksemleges” bíróságok, hivatalnokok,
tudósok, központi bankok, EU-bürokraták és piaci résztvevők kezébe kerül.
Mindinkább a szakmai elitek hozzák meg az „igazán” racionális döntéseket
(és egyengetik ezzel az „igazán” racionális társadalmi rend útját). Eközben
az egyre marginalizáltabb helyzetben lévő politikusok feladata arra korlátozódik,
hogy terelgessék a választók növekvő szegmensét, amely makacsul kitart
szerteágazó, irracionális és vállaltan értékalapú véleményei mellett. A
politikusok így kénytelenek lesznek vagy a legitimációt vagy a hatékonyságot
nélkülözni. A választópolgárok, akiknek értékalapú álláspontját folyamatosan
figyelmen kívül hagyják és semmibe veszik, mindinkább kétségbe vonják a
politikai cselekvés legitimitását, az értéksemleges elit pedig, amely a
racionális döntéshozatalra tesz, hatástalannak tekinti a politikai cselekvést.
A csalódott kisebbségekben erősödik a meggyőződés, hogy demokrácia nem
lehetséges. Az „értéksemleges” elit egyre jobban meg van győződve arról,
hogy nincs szükség a demokráciára (és általában a politikára). Ha a demokrácia
nem eredményez racionális döntéseket, akkor más úton kell eljutni ezekhez.
Folytatódik az univerzális racionális társadalmi rend felé való menetelés
– csak éppen a demokrácia keretein kívül.
A demokratikus eljárások így egyre inkább feleslegesnek tűnnek, funkcióikat
főként a piac és a bíróság veszi át. A piac, megszabadulva a történelmi
korlátoktól, „természetes módon” fogja szabályozni az erőforrások és a
hatalom megszerzése miatt kialakuló konfliktusokat. A bíróság az ósdi érzelmektől
hasonlóképpen mentesen „értéksemleges” döntéseket fog hozni a jog és az
igazság kérdésében kialakuló konfliktusok ügyében. A törvények és az intézmények,
amelyek továbbra is nélkülözhetetlenek lesznek – hiszen senki sem akarja,
hogy akár a piac, akár a bíróságok jogi és intézményi vákuumban működjenek
– és amelyeket a „racionális” elit a társadalom „természetes” (korábban
„isteni”) alkotóelemének minősített, egyre jobban elválnak a történelmi
és kulturális értékkonfliktusoktól, amelyek valaha alakították őket. A
demokráciának nem marad más feladata, mint hogy legitimáljon egy társadalmi
rendet, amely minden lényeges aspektusában a demokratikus intézményeken
kívül formálódik. Terjesztenie kell az „információkat”, hogy a szükséges
társadalmi támogatás létrejöjjön, és népszavazásokat kell tartania, hogy
a szükséges döntések meg születhessenek. A társadalmi konfliktusok ily
módon úgy képeződnek le, mint a tudás és a tudatlanság közötti, a felvilágosított
és az eddig még nem informált emberek közötti konfliktusok.
A demokratikus értékek felhígulásának egyik tünete az, hogy a politikai
viták helyébe peres ügyek, az értékalapú vélemények helyébe jogokkal alátámasztott
követelések lépnek (vagyis az „ez a véleményem” helyébe a „jogom van hozzá”
lép). A jóról és a helyesről szóló egymással szembenálló nézetek közötti
vitákat egymással szembenálló jogkövetelések közötti konfliktusok váltják
fel. A politika jogi útra terelése aligha alkalmas a tényleges értékkonfliktusok
tompítására, még kevésbé megoldására. Ha az értékeken alapuló álláspontok
helyére jogokon alapuló követelések lépnek, ettől csak még frusztráltabbá
válnak azok az egyének és csoportok, amelyek nem politikailag korrekt értékeket
képviselnek, és akiknek a bíróságok nem ismerik el jogaikat. Gray írja:
„Ha egy társadalomban gyökeresen különböző erkölcsi felfogások élnek egymás
mellett, az alapjogokra való hivatkozás révén nem lehet olyan megegyezésre
jutni, amit mindenki legitimnek fogad el. Ha olyan megegyezést akarunk
elérni a vitás kérdésekben, ami legitim és stabil, akkor hosszabb távon
nincs más megoldás, mint a politika.
Gray mindezzel nem az általános igazságelméletek vagy az egyetemes
emberi jogok ellen kíván érvelni, csak azt a hiedelmet akarja cáfolni,
hogy a politikai kompromisszumok jogi eszközökkel helyettesíthetők. Semmilyen
jog nem ér annyit, mint a hajlandóság, hogy elismerjük ezeket. A jogok
elismerésére való hajlandóság jogi úton nem teremthető meg, csak a politika
révén.
„Csak az a politikai rendszer tekinthető demokratikusnak, amely elismeri
az értékek közötti kibékíthetetlen ellentétek létezését” – írja Alain Touraine
francia szociológus. Az a társadalom, amely a mai világban a kulturális
homogenitás fenntartására törekszik, „természetéből adódóan antidemokratikus.”
Ma a demokrácia az egyetlen politikai rendszer, amely elismeri a konfliktusok
létezését, egyúttal képes kezelni ezeket. Csakis egy demokratikus rendszerben
jöhet létre a szükséges kapcsolat ellentétes értékeink és közös világunk
között – mondja Touraine. Miért csak demokráciában? Mert az egyén csakis
a demokráciában játszhatja a politikai szubjektum vagy politikai aktor
szerepét, és „csakis az egyéni vagy kollektív aktor képes összeegyeztetni
az univerzálist a partikulárissal és az instrumentalitást a meggyőződéssel.”
4. Az objektumtól a szubjektumig
Csak politikai szubjektumként tudjuk értékeinket mások értékeivel összeegyeztetni,
és a jóról való felfogásunkat ahhoz igazítani, hogy mit tartunk lehetségesnek
és ésszerűnek. Csak politikai szubjektumként tudjuk megteremteni a szükséges
kapcsolatot az igazsággal kapcsolatos egyéni felfogásunk és az igazságszolgáltatás
intézményei között. „A demokrácia elsődlegesen úgy határozható meg, mint
intézményi tér, amely védelmet nyújt az egyén vagy a csoport azon törekvésének,
hogy szubjektumként lépjen fel és ismerjék el” – írja Touraine.
Mindenképpen illúzió az a feltételezés, hogy jogokat lehet megfogalmazni
és biztosítani a politikán kívül, vagy hogy lehetségesek jogok megfelelő
kötelezettségek nélkül. Ahogy illúzió az a feltételezés is, hogy „valódi”
szükségleteink mérhetőek lennének gyakorlati hasznosságuk alapján. A valóságban
igazi értékkonfliktusok hózódnak meg az állítólag „valódi” szükségletek
kielégítését szolgáló legracionálisabb elképzelések mögött. Milyen a racionális
közlekedési hálózat? A racionális egészségügyi rendszer? A racionális iskola?
A racionális gyermekgondozó? A társadalom minden szférájában azt tapasztaljuk,
hogy a jóra vonatkozó különböző nézetek a kielégítendő szükségletek tekintetében
is eltérő felfogásokat eredményeznek. A privatizáció és a verseny szerepének
növekedése az ilyen típusú konfliktusok megoldásában (kiszélesítve a választás
szabadságát a közszolgáltatások bővülő piacán) azt feltételezi, hogy mindnyájan
elfogadjuk a piacot domináns elvként (ha elégedetlen vagy az életeddel,
válassz egy másikat). Ez a gondolkodásmód csökkenti a politikai vita és
kompromisszum szerepét, ennélfogva szűkíti a lehetőségét annak, hogy fenntartsuk
és megújítsuk azokat a közintézményeket és elfogadott szabályokat, amelyek
bármilyen demokratikus társadalom alapját jelentik. Mint Touraine írja:
„Ha konfliktus támad az érdekek vagy értékek között, megfelelő teret kell
biztosítani a politikai vitának és gondolkodásnak.” Ha a piaci racionalitás
válik dominánssá, kiürül a politikai tér és nem marad hely az értékek ütköztetése
számára.
Touraine attól tart, hogy ez utóbbi következtében darabjaira szakadhat
a társadalom szövete és még nagyobb hasadás jön létre, mint a hagyományos
osztálytársadalmakban. A piac instrumentális racionalitása és az ember
értékalapú identitása közötti konfliktus nem enyhíthető. Nem lehet eltüntetni
sem racionális érvelés, sem több információ révén. Csak elnyomni lehet
vagy tárgyalásos úton megoldani. Demokráciában ez az egyetlen választási
lehetőség. Ahol az értékkonfliktusokat nem tudják tárgyalások útján rendezni,
ott nincs demokrácia. A mai demokráciák csak akkor tudnak demokráciák maradni,
ha össze tudják egyeztetni a pluralizmust és a közösséget, a konfliktust
és az igazságot, a racionalitást és az identitást.
Hogyan tudnak a demokráciák eleget tenni ennek a kihívásnak?
5. A pluralista demokrácia
Az egyik – egyelőre kipróbálatlan – megoldás olyan alkotmány létrehozása,
amely a társadalom különböző politikai tereit és szintjeit egy mindent
átfogó politikai közösségbe fogja össze. A demokráciának ezt a szervezési
módját föderációnak hívják. A föderációban különböző terek és szintek és
különböző kapcsolatok képzelhetők el, és a mindent átfogó közösség természete
is különböző lehet. A magasabb és az alacsonyabb szintek függetlenségének
foka alapján megkülönböztetünk föderációt és konföderációt, de mindkét
esetben olyan rendszerekről van szó, amelyek a különböző érdekek és értékek
összeegyeztetését szolgálják. Az alsóbb szintek mindkét rendszerben szerződéses
alapon bizonyos hatalmat átengednek a magasabb szinteknek (A latin foedus
a fido „megbízik” igére vezethető vissza, és szerződést vagy szövetséget
jelent.) A föderációban az alacsonyabb szinten megvalósuló önállóság a
magasabb szinten érvényesülő közös szabályozással párosul. A föderális
rendszer alkotmányos alapja a hatalom elválasztása a szintek között, azaz
olyan szerződés, amely meghatározza, hogy az egyes szinteken ki miről dönthet.
Az egyes szintek kapcsolódnak is egymáshoz, de egyszersmind világosan el
is válnak egymástól. A magasabb szint nem törhet be kénye kedve szerint
az alacsonyabb szint territóriumába, és az alacsonyabb szint sem hagyhatja
figyelmen kívül önfejűen a magasabb szinten hozott döntéseket.
Nincs módunkban részletesen elemezni a különböző föderációk eredetét
és struktúráját, de nyilvánvaló, hogy minden föderációnak megvan a maga
egyedi története és egyedi struktúrája. Egy 21. századi európai föderációt
más erők és más körülmények fognak alakítani, mint az észak-amerikai föderációt
a kezdeti időszakában, a 18. század második felében. Egy Európában ma létrejövő
föderációban a fő feladat, hogy a demokráciát összeegyeztessék a pluralizmussal,
nem csak a nemzetállamok történelmileg kialakult pluralitásával, hanem
a kultúrák, értékek és identitások növekvő pluralitásával az egyes nemzetállamokon
belül. A föderalizmus ily módon nem csupán az Európai Unió demokratikus
problémáira nézve jelent lehetséges megoldást, hanem az egyes tagállamok
problémáira is. Ma már nem lehet a demokrácia egységes modelljéről beszélni,
amely egyaránt alkalmazható a többé-kevésbé homogén nemzetállamok mindegyikére.
A föderáció alapvető vonása, hogy egy tagolt politikai rendszeren belül
össze tudja kapcsolni azokat hatalmi szinteket, amelyeken az egyének és
a csoportok értékalapon tevékenykednek és hoznak magukról döntéseket, és
azokat a hatalmi szinteket, amelyeken elfogadják, hogy tőlük távoli döntések
és feltételek tárgyai. Lesznek olyan szintek, ahol számít, ki vagy, mit
gondolsz és mit teszel, és olyan szintek ahol kevésbé számít. Miután az
egyes szintek összefüggnek egymással és egymáshoz viszonyított hatalmukat
szerződés szabályozza, legalábbis elvben megvannak a feltételei annak,
hogy az értékek alacsonyabb szinten eleve meglévő sokfélesége együtt éljen
és interakcióra lépjen az értékek magasabb szinteken található szűkebb
körével.
Egy föderáció akkor demokratikus, ha valamennyi szintjén alkotmányosan
definiált tér van a politikai vitákra és kompromisszumokra. Ha minden szinten
kialakított eljárások és intézmények vannak a helyessel és a helytelennel
kapcsolatos ellentétes felfogások összeegyeztetésére oly módon, hogy az
kompatibilis legyen az elfogadott politikai rendszerrel.
Nyilvánvaló, hogy föderációt nem könnyű létrehozni és nem könnyű kormányozni,
különösen, ha demokratikusan akarják létrehozni. Először is meg kell győzni
a már létező eliteket, hogy mondjanak le örökölt hatalmukról, de nem kevésbé
könnyű feladat társadalmi támogatást szerezni egy olyan rendhez, amely
a sokféleségen és a konfliktuson alapul. Nehéz megtörni a meleg kör logikáját.
A homogenitás ösztönösebb bázisa a közösségnek, mint a sokféleség. A nemzetállam
sikerében inkább a hasonlóság és a harmónia víziója játszott szerepet,
nem pedig a pluralizmus és a viszály képzete.
Nekünk azonban nem a pluralizmus és a homogenitás között kell választanunk,
hanem a demokráciával párosuló pluralizmus és a demokrácia nélküli pluralizmus
között. A pluralizmus a kiindulási pont minden olyan társadalom számára,
amely demokratikus akar lenni. Az uniformitás viszont csak antidemokratikus
eszközökkel érhető el. A kiterjesztett meleg ciklus, ami egykor a vérről
és sorsról szóló nemzeti mítoszokban jelent meg, ma már nem valósítható
meg. Egységességen és konszenzuson alapuló demokrácia létrehozására csak
egyszeri és kivételes alkalmakkor kínálkozott lehetőség, és ennek ma már
nincsenek meg a feltételei. A homogenitás megteremtéséről szőtt álmok következményei
voltak a balkáni háborúk és az olyan politikai vezetők megjelenése, mint
Jörg Haider Ausztriában, Carl Hagen Norvégiában, Umberto Bossi Olaszországban
és Pia Kjaersgaard Dániában. Ha politikai programjaik politikai cselekvéssé
válnának, elnyomáson és kizáráson alapuló rendszerek jönnének létre. Ők
is egyfajta pluralizmust valósítanának meg, de olyat, amely a konfliktusok
kezelésére diszkriminációt, etnikai tisztogatást és erőszakot alkalmazna.
Egyedül a több nemzetet felölelő gyarmatbirodalmak voltak képesek a pluralizmust
a tolerancia bizonyos fokával párosítani, ahol a pluralizmus feltétele
a központi hatalom egységes tisztelete volt. A gyarmatbirodalmak kora a
nemzetállamok demokráciájának, azaz az egyöntetűség demokráciájának a létrejöttével
ért véget. Új és eddig kipróbáltatlan utat jelent, hogy az egyöntetűség
helyett a sokféleség legyen a demokrácia bázisa.
Erre a rend és a béke iránti vágy jelenti az indítóokot, az egyformaság
ugyanis nem képes békés együttélésre a demokráciával, és békés plurális
rend nem hozható létre és nem tartható fent demokrácia nélkül. Ez nem jelenti
azt, hogy a demokrácia eleve adott. Éppúgy nem az, mint a béke. A társadalmi
rendszerek nem „természetes módon” jönnek létre (ahogy a piacok sem). A
társadalmi rendszerek többé-kevésbé kifinomult emberi alkotások, amelyek
jog és hatalom, erő és szabadság, rend és konfliktus, valóság és képzelet,
hasznosság és érték közötti kulturálisan meghatározott interakció révén
jönnek létre és alakulnak át. Kétségtelen, hogy a heterogenitásra sokkal
nehezebb egy ilyen rendszert építeni, mint a homogenitásra. A törzs vagy
a klán sokkal egyszerűbb rend, mint a nemzetállam, és a nemzetállam egyszerűbb
rend, mint a föderáció. Az észak-amerikai államok föderációjához vezető
út a philadelphiai alkotmányozó konvenciótól (1787) az új alkotmány elfogadtatásáig
(1791) vitákon, tervezeteken, röpiratokon, gyűléseken és szavazásokon keresztül
vezetett. Voltak föderalisták, akik a szövetségi szintű hatalom létrehozása
mellett érveltek, és voltak antiföderalisták, akik attól tartottak, hogy
ez valamiféle „szuperállam” (autokratikus monarchia) létrejöttéhez vezet.
A folyamat kimenetelét nem lehetett előrelátni, és az eredmény az Amerikai
Egyesült Államok létrejötte lett, mert részletesen kidolgozott, átfogó
tervezet állt mögötte, amit ügyes „marketingkampány” is alátámasztott.
Egyedül 1787 őszén 85 újságcikk jelent meg a négy legnagyobb New York-i
lapban, amelyek a szövetségi alkotmány szükségessége mellett érveltek (New
York állam potenciálisan az egyik leggyengébb láncszem volt a ratifikációs
folyamatban). A cikkek mögött három föderalista vezető – James Madison,
Alexander Hamilton és John Jay – állt, akik közös – Publius – álnéven írták
a cikkeket. Madison és Hamilton között komoly nézeteltérések voltak az
újonnan alakult föderáció által folytatandó politika kérdéseiben, de ha
meg kellett védeni a föderációt, mint politikai építményt, nem könnyű megállapítani,
melyikük mit írt.
„Hol vannak a mai Madisonok?” – kérdezi teljes joggal Larry Siedentrop
angol társadalomkritikai gondolkodó az európai demokrácia jövőjéről írt
ragyogó könyvében. Európa miért nem tudott akár megközelítőleg olyan
mély és átfogó vitát lefolytatni az alkotmányról, mint Amerika? Hol vannak
azok a politikai gondolkodók és vezetők, akik képesek lennének kidolgozni
és elfogadtatni egy európai szerződést a hatalom megosztásáról? Ki tudja
megértetni a mai nemzetállamok polgáraival, hogy nem a nemzeti szuverenitás
megőrzése és egy új európai szuperállam között kell választaniuk, hanem
egy ma már fenntarthatatlan demokrácia és egy még lehetséges demokrácia
között. Ki tudja meggyőzni az európai választókat, hogy a föderalizmus
a demokratikus pluralizmus potenciális eszköze, és nem Brüsszel bürokratikus
hatalmának receptje. Ki tudja politikai szenvedéllyel megtölteni az európai
alkotmányról szóló vitát?
Az európai alkotmányról szóló vita technikai kifejezésekkel teletűzdelt,
nehezen érthető nyelven folyt, amit a politikatudomány művelői használnak,
akik, mint Siedentrop írja: „többé-kevésbé feladták, hogy olyan fogalmakkal
dolgozzanak, amiknek közük van az ember jólétéhez és felvirágzásához [...]
A politikai tevékenység forrásai és céljai helyett a megfigyelhető trendeket
elemzik.
Ennek következtében a vitát az eredmény dominálta és nem a forma, a
közgazdasági fogalmak kerültek a középpontba és nem a politikai fogalmak,
a rövidtávú megnyilvánulások és a nem kellően átgondolt megállapodások
voltak a meghatározók, amiket feszült hangulatú csúcsértekezleteken határozatlan
európai állam- és kormányfők fogadtak el.
A figyelmünket azonban az eredményről a formára kell fordítanunk. Az
európai demokráciákat újra kell építeni, ha nem akarjuk, hogy elsorvadjanak
és a konfliktusok békés kezelése helyébe „az emberek egymás elleni háborúja”
lépjen.
Hobbes megfogalmazta az igazi problémát, hogy hogy lehet elérni, hogy
az egymással szembenálló értékekkel és érdekekkel rendelkező emberek békésen
tudjanak együtt élni egy közösségben, de nem tudott máig érvényes megoldást
javasolni rá. Ahhoz, hogy békés rend legyen a mai modern világban, a pluralizmust
a demokráciával kell párosítani. A kiindulópont ehhez annak a felismerése,
hogy a valódi értékkonfliktusok elkerülhetetlenek, az emberi lét részét
alkotják, és hogy az embernek magának kell létrehoznia a szinte „természetes”
politikai intézményeket, amelyekre a konfliktusok megoldásához szükség
van.
GÁTI TIBOR FORDÍTÁSA
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|