Hannu Raittila 
Canal Grande

Eltelt két hét, és én még mindig nem láttam egyet sem a Canal Grande partján emelkedő paloták közül, amelyek megmentésére jöttünk. Egész Velencéből csak az utcakövezetet láttam a lábam alatt, meg málladozó téglafalakat, amelyek mentén araszolgattunk a ködben, és gazdagon díszített súlyos faajtókat. Mindenfelől csobbanásokat lehetett hallani. A párás levegőben éreztem a tenger szagát, hajókürtök szóltak a csatornákon és a lagúnán, amelyről a térképeket tanulmányozva megállapítottam, hogy körbeveszi az egész várost.
 Az ígért irodahelyiségeket nem kaptuk meg. Látni láttuk őket, három helyiség egy Canal Grande menti épületben, nem messze a szállodánktól. Az épület neve Palazzo Inverno, és elvileg a város tulajdonában áll. Heikkilä elmagyarázta, hogy a név téli palotát jelent, ennek ellenére nem igazán látszott palotának. Hamarosan használatba vehetjük az irodákat. Olajkályhaféléket állítottak be, és nemrég elkezdtek fűteni is, de a helyiségek ennek ellenére még elég nyirkosak. A falakon kivált a pára, mint a jéghideg sörösüvegen, amikor beviszik a melegbe. És olyan szag volt odabenn, mint a régóta elhagyott házakban. 
 Valami hivatalos papírokra várunk a közterületépítési osztály utcafelügyeleti részlegéről, ezek hiányában beszédes és végtelenül barátságos kapcsolattartónk egyelőre nem adhatja át nekünk a helyiségeket. Csodálkoztam, hogyan lehetséges, hogy Velence városának van utcafelügyeleti részlege, ha egyszer utcái sincsenek. Heikkilä alaposan kimerült, miközben latin tudása segítségével megpróbálta lefordítani a gyorsbeszédű olasz hivatalnok szavait. A docens bocsánatot kért, amiért esetleg pontatlanul fordította az olasz közigazgatási szakkifejezéseket.
 Bürokrataként persze magam is tudhattam, hogy a közigazgatásban használatos elnevezések gyakran nem is azt a tevékenységet fedik, ami a névtábla mögött zajlik. Vajon mi a feladata Helsinkiben a városi közvádlói hivatalnak? Inkább letagadom, hogy hivatalnok vagyok. Heikkilä szerint a közvélekedéssel ellentétben semmi baj a bürokráciával. Maga is kutatta a bürokrácia kialakulását, amely a modern társadalmak egyik alappillére, akár a demokrácia, a jogállam, vagy a szabad piacgazdaság. Mondtam neki, hogy én nem vagyok bürokrata, de a docens kijelentette, hogy mindenki hivatalnok, aki állami szolgálatban áll. Közöltem vele, hogy nem állok állami szolgálatban. 
 A docens úgy vélte, hogy mivel valamennyien az Oktatási Minisztérium számára dolgozunk, forma szerint mindnyájan állami alkalmazásban állunk. Annyiban pontosítottam, hogy én egy magán mérnöki irodának dolgozom, amellyel az Oktatási Minisztérium tanácsadói munkára szerződött. Heikkilä ezen nagyon elcsodálkozott. Megkérdezte, mennyi a díjazásom. Mondtam neki, hogy havi bért kapok, ami a szakmában dolgozó, hasonló munkatapasztalatokkal rendelkező mérnökök fizetésével összehasonlítva átlagosnak tekinthető. 
Heikkilä úgy tudta, a magánszektorban magasabbak a fizetések, így az én alkalmazásom nyilván sokba kerül az adófizetőknek. Felvilágosítottam, hogy az államnak nem csupán a béremet kell kifizetnie, munkaadóm ugyanis a tanácsadói munkáért megbízási díjat számít fel, amely tartalmazza a járulékokat, a cég költségeit és a nyereséget is. Így a tanácsadói díj jóval magasabb összeg, mint maga a fizetésem. Valószínűleg mindez mégis kevesebb pénzébe kerül az adófizetőknek, mintha az Oktatási Minisztérium fejlődő országokat segélyező projektjei keretében külön erre a célra saját mérnöki státuszokat hoznának létre.
Heikkilä erre azt kérdezte, csak nem azt képzelem, hogy egy fejlődő országban vagyok? Honnan tudhatnám ebben a ködben, hogy hol vagyok? Talán nem tudom, hogy Olaszországban, Velencében? – csodálkozott a docens. Olaszország ipari ország, és például a történelmi Velence közvetlen közelében található Mestre, ami jelentős petrolkémiai központ. Javasolta, látogassak csak el Mestre ipari bugyraiba, vagy Chioggia hatalmas kikötőjébe, ahol a világ minden tájára induló hatalmas tengeri konténerek közt eltöprenghetek, vajon valóban fejlődő országba érkeztem-e. 
Ugyan, honnan tudhattam volna, milyenek Velence kikötői és gyárai? Két hete rostokoltunk itt, és én nem láttam messzebbre a karomnál! Egyébként is úgy tudtam, az Unesco egy olyan szervezet, amely a fejlődő országokat támogatja. Ami pedig a velencei tartózkodásomból származó költségeket illeti, amiket a társadalomnak kell megfizetnie, ügyelni fogok, hogy ezek a költségek a lehető legalacsonyabbak maradjanak. Szívesen munkához láttam volna már eddig is, hiszen ezért küldött az Oktatási Minisztérium Velencébe! Heikkilä kuncogott. 
Tipikus északi ember, mérnök és férfi – jelentette ki rólam Heikkilä. Most viszont itt vagyunk az Alpoktól délre, egy másik világban, a Földközi-tenger apollói kultúrájában. Másfajta időfelfogáshoz kell hozzászoknom. Azt feleltem, már második hete próbálok hozzászokni. Az Alpoktól északra fekvő világban, egy finn tervezőirodában ennyi idő alatt már letettünk volna egyet s mást az asztalra, akár egy százhatvan kilométeres vízi alagutat a Päijänne-tótól a Silvolai víztározóig. A docens megkérdezte, soknak számít-e a százhatvan kilométer. Közöltem vele, hogy az a világcsúcs. 
Az egyre csak nevetgélő docens felvázolta, milyen megbízásláncolaton keresztül kerültem én ide, Olaszországba. A finn Oktatási Minisztérium vállalta, hogy egy szakértői csoportot küld Velencébe, de a tulajdonképpeni megbízónk az Unesco, ami egyáltalán nem csupán fejlődő országokat segítő szervezet, hanem olyan intézmény, amely a világ kulturális örökségét védi, így Velencét is.
Diákkorunkban állandóan a munkamegosztás fontosságát hangsúlyozták nekünk. Most is arra törekszem, hogy elvégezzem a munkám, a legjobb tudásom szerint, hogy ne avatkozzak be a csoport más tagjainak munkájába, s hogy ne azon kezdjek el gondolkodni, ki is voltaképpen a megbízóm, mondtam Heikkilänek. A nevem a saját közvetlen munkaadóm bérlistáján szerepel, én pedig elvégzem a rám bízott feladatokat. Ez nagyon tetszett a docensnek. 
Úgy vélte, a technocivilizáció és a megosztott szakértői hatalom igazi megtestesítője vagyok, nálam tipikusabbat keresve sem lehetne találni. A résztvevő megfigyelés módszerével kívánta figyelemmel kísérni, hogyan viselkedek a latin kultúrában, humán területeket képviselő munkatársak körében. Azt feleltem erre, hogy felőlem akár most azonnal elkezdheti ezt a résztvevő megfigyelést
Kijelentettem, hogy magam kezdem el az alapméréseket, amelyek a projekt előfeltételei, mivel az olaszok két hét alatt sem voltak képesek a rendelkezésemre bocsátani a kért adatokat, Heikkilä meg velem jöhetne mint tolmács és idegenvezető, mivel ismeri a várost. A docens vonakodott, azt mondta, legjobban a 14. századi Velencét ismeri. Leszögeztem, hogy a projekt csupán azokkal az eszközökkel vihető előrébb, amelyek a rendelkezésünkre állnak, és ráparancsoltam Heikkiläre, hogy szedelődzködjön, majd kiléptünk a ködbe.
(…)
A szállodából visszasétáltunk az Akadémia-hídra, hogy megnézzük, megvannak-e még a mérőeszközeink. Heikkilä mindenképpen a Szent Márk téren keresztül akart menni. Most, hogy végre láthatóvá váltak, már én is szívesen elnézegettem a város nevezetességeit. Heikkilä folyamatosan locsogott. Mintha kinyitottak volna egy csapot, csak úgy ömlöttek belőle az évszámok, az utcák, csatornák, paloták, nevezetes családok, zsoldosvezérek, gazdag kereskedők, híres írók és más művészek nevei, akik valaha is megfordultak Velencében, hogy ihletet merítsenek vagy meghaljanak. Nem nagyon figyeltem oda az előadására, inkább az épületeket nézegettem, hiszen miattuk jöttem a városba. Minden ház kőalapzatán mészcsík futott végig, az átnedvesedett vakolat határvonalát jelezve. A vonal alatt lepergett a festék, és a málladozó vakolat nagy darabokban hevert az utcakövezeten. Tudtam, mi ennek az oka, sőt a jelenség olasz elnevezését is ismertem: acqua alta, magas vízállás. A Szent Márk téren a docens bejelentette, hogy a köd felszálltának örömére be kell térnünk Harry bárjába. 
 A bárban más ünneplők is voltak, a helyiség hamarosan teljesen megtelt. Maga Harry hangosan ordított valamit, és kis kelyheket rakott ki sorban a bárpultra, amikben valami barna, édes ital volt. A docens kezét tölcsérként a füléhez emelte, úgy hallgatta, mit kiabál Harry, majd közölte, hogy mindenki a ház vendége egy pohár italra. Ez még akkor történt, mielőtt egészen megtelt volna a bár. Egy hajtásra kiittam az italom, de ezután még sokszor fel kellett emelnem az üres poharat az egyre-másra elhangzó pohárköszöntők nyomán.
Leültem egy asztalhoz, de a docens gyorsan felállított. Elmagyarázta, hogy az asztaloknál a felszolgálás a többszörösébe kerül, mintha a pultnál rendelne az ember. Úgy gondoltam, csak van annyi pénzünk, hogy leülhessünk egy asztalhoz. Fáradt voltam. Heikkilä egyre csak azt hajtogatta, hogy az asztalnál üldögélés nagyon sokba kerül, különösen Harry bárjában. Én egyáltalán nem tartottam ettől, de megadtam magam, és követtem Heikkilät a pulthoz. 
Megkérdeztem a docenstől, mi az olaszok jellegzetes tömény itala, olyasmi mint nálunk a Koskenkorva. Heikkilä úgy vélte, talán a grappa. Kértem, hogy akkor rendeljen azt, de ő biztatott, hogy rendeljek csak én. Felemeltem két ujjamat, és azt mondtam: grappa. Harry elnevette magát. Kis pohárba töltött nekünk valami folyadékot, nem volt teljesen átlátszó, inkább kicsit sárgás. Meglengettem a kezem, kifelé fordított tenyérrel, és próbáltam pénzt nyújtani a pult túloldala felé, de Harry úgy tett, mintha észre sem venné. A grappának pálinkaíze volt.
Heikkilä eközben arról mesélt, hogy a ravasz velencei kereskedők hogyan lopták el Márk apostol földi maradványait Alexandriából. A docens lába lecsúszott a bárpult alján körbefutó csőről. Lezökkent a földre, majd rögtön odahajolt a cipőjéhez, és bekötötte, mintha eleve ezt akarta volna tenni. A közelben üldögélő olaszok figyelmesen hallgatták Heikkilä szavait, és kérdeztek tőle valamit. A docens latinul és még egy másik nyelven – mint utóbb mondta, héberül – válaszolt nekik. Nekem finnül magyarázta, hogy az Accademiában látható Tintoretto műve, a „Szent Márk holttestének elszállítása“, de a kép hitelessége kétséges.
Szent Márk csontjait egy zsákba rejtve vitték el a kikötőbe, ahol a velenceieket hajó várta. Az egyiptomi vámosok szerették volna látni, mi van a zsákban, mire az apostolt cipelő férfiak azt mondták, élelmet visznek a hajóra, egy frissen vágott disznót. Ez nagyjából a harmadik században történhetett. Hogy Krisztus után-e? A docens úgy nézett rám a szemüvege fölött, mint egy szigorú falusi tanító. Nyilván közölné, ha az időszámítás előtti évszámról lenne szó. Egyébként pedig használhatnám néha az agyam, és figyelhetnék kicsit jobban. Hogyan lehetett volna Márk apostol földi maradványait időszámításunk előtt bárhova is hurcolászni, ha egyszer ez a Márk a Jézus életéről beszámoló evangélium szerzője? Na mindegy, egy szó mint száz, a vámosok továbbengedték a velenceieket, ugyanis a mohamedánok a disznót tisztátalan állatnak tartják. Az Accademiában állítólag több Tintoretto-festmény is látható Szent Márk életéről. Végre rájöttem, hogy Tintoretto egy festő, de az Accademiát továbbra sem tudtam hová tenni, ugyanis tudomásom szerint az a Nagy Csatorna fölött átívelő egyik híd. A docens felvilágosított, hogy a velencei képtárnak is Accademia a neve. 
Miután az apostol a zsákban megérkezett Velencébe, a helyiek attól kezdtek tartani, hogy a városukban megforduló idegen üzletemberek esetleg ellopják tőlük Szent Márkot. Hogy megvédjék az evangélistát, átvették az asszíroktól a szárnyas oroszlánt, aminek az volt a feladata, hogy Márkot ott tartsa a köztársaságban. Vagyis akkoriban ez még nem volt köztársaság, ráncolta a homlokát a docens, és a falba süllyesztett tükröket nézegette. Kérdeztem, milyen egy szárnyas oroszlán, mire a docens kimutatott a térre. Ott állt az oroszlán, egy magas oszlop tetején.
Az asszíroktól átvett oroszlán eredetileg tulajdonképpen pogány szobor volt, de a velenceiek egycsapásra keresztényt csináltak belőle. Püspökre persze szükség volt hozzá. Hiszen akkoriban már köztársaság volt. Heikkilä a honlokára koppintott. Azért választották az oroszlánt, mert az volt az evangélista jelképe, már a korakeresztény hagyományban is. Aztán a szárnyas oroszlán Márk védelmezője, maga az apostol pedig Velence védőszentje lett. Az oroszlánszoborról rengeteg másolatot készítettek, és a biztonság kedvéért mindenfelé elhelyeztek belőle a városban. Elgondolkoztam, miféle város az olyan, amelyik még a saját védőszentjét is úgy lopta?
A docens azt felelte, a velenceiek mindent úgy loptak össze, amit nem tudtak megvásárolni. Mivel kereskedők, nem termelnek, csak adnak és vesznek, és mindenért pénzt szednek. Elvettem a bárpultról a pénztárcám, amit akkor tettem ki, amikor megpróbáltam kifizetni az elfogyasztott italaimat. Elindultunk kifelé, mire Harry kiabálva és hadonászva utánunk rohant. Heikkilä fordított: a férfi az italok árát akarta. Begurultam. Mondtam Heikkilänek, közölje a fickóval, hogy minden egyes pohár után fizetni akartam, de a pultos a kisujját sem mozdította, hogy elvegye az odanyújtott pénzt. Ezzel továbbmentem. A docens ott maradt a férfival, hogy tisztázza a dolgot. 
A móló szélén leültem. A docens odajött, és ő is letelepedett mellém. Elkezdte magyarázni, hogy Velencében más a rendszer, mint otthon. Itt nem szokás külön fizetni a megrendelt italokért. A pultos fejben tartja a vendégek összes rendelését, és indulás előtt egy láthatatlan gesztussal kell jelezni, hogy fizetni szeretnénk. Ekkor a pultos egy csészealjon odanyújtja a vendégnek a számlát. A vendég távozás előtt a tányérra helyezi a számla végösszegét, plusz az általános gyakorlatnak megfelelő százaléknyi, illetve a kiszolgálás színvonalának szubjektív megítélését kifejező összegű borravalót. 
Ez az eljárás nélkülöz bármiféle rendszert, közöltem. Ezzel szemben rendszernek tekinthető a világos és logikus finn éttermi gyakorlat, amire az olaszok és más európaiak is áttérhetnének, elhagyva zavaros szokásaikat. Nálunk az áru és a pénz a bárpultnál is reálidőben cserél gazdát, és senkinek sem kell holmi nehézkes szokásrendszert elsajátítania, amelyben az ügyeket láthatatlan gesztusokkal intézik. A borravalóról és a százalékokról pedig már ezerkilencszáztizenhétben lemondtunk, amikor megszabadultunk az oroszoktól. A borravalók és kenőpénzek helyét a skandináv szociális biztonság, nyugdíjrendszer és munkanélküli segélypénztár vette át. Így működik egy racionális módon szervezett társadalom, amely a szubjektív megítéléseken alapuló etikettrendszert egyértelmű és átlátható árszabással váltotta fel. Az európaiak előtt még hosszú út áll, mire eljutnak idáig. Minél távolabb vannak Finnországtól, annál tovább fog tartani. A docens megpróbálta védelmébe venni a velenceieket. Mégiscsak ők találták fel a piacgazdaságot! Erre azt válaszoltam, meglehet, de mi fejlesztettük odáig, hogy működőképes legyen, a velenceiek pedig fölösleges szokásaikkal azóta alaposan lemaradtak.
Megpróbáltam megfeledkezni az olaszokról, és inkább arra összpontosítottam gondolataimat, hogy a helsinki vízialagút építésekor milyen kőzettömegen kellett keresztülfúrni – kikerülve a Riihimäki melletti omlást –, és hogy mi mindent sikerült kideríteni a próbafúrásokkal, meg a talaj ultrahangos vizsgálatával.

     KOVÁCS OTTILIA FORDÍTÁSA



Lettre, 85. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu