Michał Witkowski
A POSZTÉRTELMISÉGI
 

A minap a Polityka sokatmondó című mellékletét, „Az értelmiségi kiskátéját” lapozgattam. A szerkesztők szándéka őszinte, ők tényleg hisznek a jó öreg értelmiségi létezésében.
 

Vajon mi táplálja ezt a hitet? Hiába nyilvánították már számtalanszor halottnak, még mindig él? Nos, ezek szerint úgy áll a helyzet, hogy még él, de már száz éves, és csövön át kell neki adagolni az információt, netán intravénásan. Utolsó mohikánok. Kizárt, hogy elmennek az Empikbe  és megveszik a drága mellékletet. Ahányszor csak magam elé próbálom képzelni az igazi, hagyományos értelmiségit, mindig ugyanaz a kép jelenik meg a szemem előtt: jó öreg varsói utca, például a Wiejska, a Czytelnik  neonfelirata, megy valami görnyedt hátú Tadeusz Konwicki,  kalapban, vesz a trafikban egy valódi, papírformájú újságot, mondjuk, a Tygodnik Powszechnyt,  beül a kávéházba, széttárja az újság lehetetlen fogású papírszárnyait, s rágyújt. A kávéházban azonban beszédes az üresség. A posztértelmiségiek gyakrabban találkoznak az éjszakai szórakozóhelyeken.

Mi is az a posztértelmiségi? Mint minden „poszt” előtag, ez is kétértelmű: egyfelől folytatást, másfelől tagadást jelöl. Így aztán két, egymással ellentétes módon fordíthatjuk le a posztértelmiségi fogalmát: az, ami az értelmiségiből maradt, új értelmiségi nemzedék; illetve: az értelmiségi ellentettje, rózsaszínre pingált mai utánzata. Személy szerint az utóbbi áll közelebb hozzám.

Valójában mindannyian posztértelmiségiek vagyunk. A posztértelmiségi már semmit sem ront a kultúrán, hisz úgyis évek óta ő uralja. Nem az irodalmi és a kulturális kánonokban hisz, amit „mindenkinek ismernie kellene”, hanem a nyitott gyűjteményekben, mint például a YouTube, és igazából minden szöveget, minden felvételt, reklámot, matricát és szórólapot a kultúrához sorol. Ebben legfeljebb kotorászni lehet, de sose áll össze egységgé. Így hát – a hagyományos értelmiségivel ellentétben – a posztértelmiségi nem ismeri az „illik” szót. Régebben még illett ismerni ezt vagy azt. De vegyük csupán az irodalmat. Annak idején Dariusz Nowacki  mondta valahol, hogy az utolsó mű, amit mindenkinek ismernie illett, A rózsa neve volt, Umberto Ecótól. Azóta minden összekuszálódott.

A néhai értelmiségi, mondjuk, az orvos, tudta, hogy ismernie kell a komolyzenei kánont, a lengyel és a világirodalom legfontosabb (szépirodalmi) újdonságait, a legfontosabb színházi előadásokat, filozófiai elméleteket stb. Ezeket a műveket pont az ilyen fogyasztóknak szánták. Az Öregurak kabaréjának  betétdalai hemzsegnek az utalásoktól, amiket csak az értelmiségi alapműveltség birtokában lehet kibogozni. A feladó és a befogadó között nagyjából ez volt a fölállás egész a nyolcvanas évek végéig. Azután minden össze-vissza lett. Hogyan alakult ki ez az összevisszaság? Valószínűleg még senki nem írta meg a történetét egyetlen könyvben sem. Magam is csak részeket ragadok ki belőle.

A legkönnyebben a kultúrához való viszony megváltozását írhatjuk le – ennek során mindenki valamely aprócska stílus vagy esztétikai mozgalom rajongója lett, az ifjúsági szubkultúrákhoz hasonlóan (a posztértelmiségi örök fiatal). A kultúra mint egy hatalmas Empik vagy végtelen keresőprogram. Senki nem akarja az egészet uralni. Saját magam mint író számára ez annyit tesz, fő feladatomnak az értő olvasói tábor kialakítását tekintem, nem díjakért vagy a kánonba való bekerülésért teperek. A nagy olvasószám nagy eladott példányszámot jelent – ez pedig lehetővé teszi, hogy az írásból éljek.

Az irodalom terén minden a magas- és a tömegkultúra határainak lépcsőzetes elmosódásával kezdődött, s a kettő közötti átmenetből a legkülönfélébb regények születtek. Olvasmányosak, de okosak. Nem különösebben megerőltetők a befogadó számára (ennélfogva szerencsére kelendők is), ugyanakkor, ha valami kiművelt kritikus ez után szimatolna, a második rétegben az ő kedvére is kiagyaltak ott egyet s mást. Whartonnál  azért bonyolultabb, a kísérleti prózánál viszont könnyebb. És persze színes csomagolásban.

A változások azonban több síkon haladtak és a szokásokra is hatást gyakoroltak. Emlékszem, mikor a kilencvenes években először mentem konditerembe, és, én, naiv, azon tűnődtem, ezt illik-e egy írónak. Mit gondolnának rólam mások, ha megtudnák, hogy színház vagy hangverseny helyett konditerembe járok? Teljesen öntudatlanul, ekkor kezdtem meg az eltávolodásomat az értelmiségi életformától, ekkor tettem meg az első lépést a derűs „poszt-” felé. Hisz a „poszt”-nak nem kell mindenáron görnyedtnek lennie, dohányoznia vagy vodkáznia, hanem nyugodtan gyúrhat és testépíthet, mint azok az amerikai filozófia-professzorok, akik az előadások szünetében a campus konditermébe járnak a hallgatóikkal. Nem muszáj görnyedtnek lennie, ez nagyon fontos. Hála istennek nem kell az egész világgal sem összevesznie, mint Wojaczeknek,  amit a modernista modell kötelezően előírt. Ellenben lehet örökké ironikus és mosolygós zenekritikus, aki a tévében kedvenc zenekara nevével a pólóján nyilatkozik. Iróniája megóvja attól, hogy akár saját magát, akár a kánont vagy a művészetet túl komolyan vegye. Az irodalmat (a zenét, bánom is én, mivel is foglalkozik) nem tartja nemzeti ügynek, hisz tisztában van vele, hogy abban a pillanatban, amikor a határ túloldalán lejár a rap, akkor itt is lejár.

Itt érünk el a lényeghez: a posztértelmiségi semmiféle határt nem lát a kultúra és a popkultúra között. Egy reklám is elbűvölheti és egy elismert író legújabb regényére is csak legyinthet. Térdre borulhat az alkalmazott művészet előtt, és átkot szórhat egy híres festő tárlatára. S ami még rosszabb, lehet, hogy igaza van.

Senki sincs annyira tisztában ezekkel a változásokkal, mint a hetilapok szerkesztői. Lapjaik az értelmiségi kedvenc olvasmányaiból a posztértelmiségi kedvenc olvasmányaivá váltak – s maguk is átestek ezen a változáson. A maradék értelmiségi persze nyomta a vészcsengőt: túl rövidek a cikkek, túl sok a kép, a kultúra rovatban a Rambóról írnak, ha nem épp a celebekről, a reklámokról meg mi a szösz. Vagy nem így volt? De így volt. Kik írták ezeket? Az ellenséges erők szolgálatában álló posztértelmiségiek…
 

              PÁLYI MÁRK FORDÍTÁSA
 

Michał Witkowski – „posztértelmiségi”, 1975-ben születt Wrocławban, a lengyel próza Andrzej Gołotája . Copyright című elbeszéléskötetével debütált 2001-ben; azóta megjelent regényei: Lubiewo (2005), A jaworzna-szczakowai Barbara Radziłłówna (2007), Margot (2009); 2006-ban pedig újabb novelláskötetet adott ki Fotótapéta címmel. Varsóban él, jelenleg visszatért a jó öreg Wrocławba, ahol bűnügyi regényt ír. Magyarul Kéjpart címmel jelent meg kötete 2010-ben a Magvető Könyvkiadónál Keresztes Gáspár fordításában.
 

1  Empik: Lengyelország legnagyobb könyvterjesztő áruházlánca. (A jegyzetek a fordító megjegyzései.)
2  Czytelnik: Irodalmi és társadalomtudományi könyvkiadó, Julian Tuwim, Márai Sándor, Philip Roth, Esterházy Péter vagy Ámosz Oz lengyel kiadója; elnevezése olvasót jelent. Szerkesztősége nem messze a Szejm épületétől, a patinás belvárosi Wiejska utcában helyezkedik el.
3  Tadeusz Konwicki (1926–): lengyel író, forgatókönyvíró, filmrendező. Fiatalkorában a Honi Hadsereg harcosa, jellegzetes lengyel értelmiségi. Több kötete magyar nyelven is olvasható.
4  Tygodnik Powszechny: Lengyelország nagy múltú és tekintélyű liberális katolikus társadalmi-kulturális hetilapja.
5  Dariusz Nowacki (1965–): kritikus, irodalomtörténész.
6  Kabaret Starszych Panów: az ötvenes-hatvanas évek televíziós varietéműsora.
7  William Wharton (eredeti nevén Albert William Du Aime; 1925–2008): amerikai bestseller-író.
8  Rafał Wojaczek (1945–1971): hányatott sorsú lengyel költő. A magyar publicista József Attilára asszociálna.
9  Andrzej Gołota (1968–): kétes ügyeiről is elhíresült lengyel ökölvívó, a szöuli olimpia bronzérmese.



Lettre, 83. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu