Krzysztof Varga
Auschwitz pizza
(Magyarok és muszkák, germánok és szarmaták)

Budapesten és Székesfehérvárott, a történelmi Magyarország első fővárosában, amely félúton fekszik a mai főváros és a Balaton között, van Marxim pizzéria. A legocsmányabb múlt utáni vágyakozás divatjában „nosztalgikus” pizzákat kínál. Azt várnánk, hogy a vendégek abszolút kedvence – étvágygerjesztő neve miatt – a Gulág pizza (sonkával és sajttal) lesz, de összetételével, eleganciájával és kulináris kifinomultságával felülmúlja ezt a Kulák pizza (sonka, sajt, spárga, juhsajt, tojás, petrezselyem). 
A stílszerűen vörös csillaggal reklámozott pizzériákban természetesen nem korlátozódik erre a két ajánlatra az ínyencségek választéka. Van még többek között pizza ? la Sztálinváros (így hívták régen azt a várost, amely ma a Dunaújváros nevet viseli), Vörös Október, Szibériai Álom (ez tonhalas pizza!), Vörös Komisszár (tejföl, brokkoli, sajt, fokhagyma). Az alkotó névválasztása látszólag nem túl eredeti, mégis nagyon ravasz. A fogyasztó – hiszen ez a szinonimája az üresfejű embernek, aki egyenesen odamegy, ahova a reklámok invitálják – szívesen kapcsolja össze a kommunizmust a „régi szép időkben” mindenhol kapható olcsó spárga, tonhal és brokkoli kulináris gazdagságával. Emlékezetébe vési, hogy a kulák a burzsuj, sőt talán az arisztokrata szinonimája, mivel az ő pizzáján legalább ennyi finom feltét volt. 
 Magyarországon nemrég még a Heineken sört akarták betiltani, mert vörös csillag, a híres holland sörfőzde ismertetőjele díszíti a címkéjét. Magyarországon tiltottak a náci és kommunista szimbólumok, tehát egy hajszálon múlt a Heineken sorsa. A Marximot díszítő csillag inkább emlékeztet tengeri csillagra, mint a kommunista szimbólumra, így a pizzéria nyugodtan árulhatja nosztalgikus csemegéit. Nehéz lenne ráfogni a kommunizmus, a sztálinizmus vagy az emberiség elleni gaztettek propagálását. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy ez csak vicc, posztmodern, és egyáltalán. 
Ahogy elnéztem a székesfehérvári Marxim pizzériát, a (csillag nélküli) sör fölé hajoló munkások csapatát és a két szerelmes gimnazistát, akik elszántan szívták az iskola és a szülők által tiltott cigarettát (első osztályú paradoxon: a pizzériában, ahol a Gulág uralkodik, tiltott dolgokat lehet fölfedezni: a fiatalkorúak dohányoznak), rögtön elképzeltem egy sznob Nácizmus pizzériát, ahol Auschwitz (marharépával), Dachau (rohadt krumplival) és Treblinka (penészes kenyérrel) pizzákat kínálnak. Gondoltam egy Nagy-Szerbia pizzériára is, ahol Srebrenica pizzát (marhahús, bárányhús, borjúhús) szolgálnak fel, desszertnek pedig Szarajevó Bombázása koktélt (raki, raki, raki). Mivel Magyarországon voltam, rögtön az a zseniális üzleti ötletem támadt, hogy – az itteni fasisztákra és hatvan évvel ezelőtti vezérükre emlékezve – Nyilaskeresztes pizzériákat hozzak létre, ahol a „régi szép időkért” lelkesedőknek ajánlanék Szálasi Ferenc pizzát szalonnával és hagymával, illetve Újvidéki Pogrom pizzát szalámival és természetesen paprikával. 
Mivel mégis a gulág vált a kultúra oly vonzó totemévé, mint Alcatraz börtöne (hány ilyen nevű kocsma és klub van a világon!), és nem Auschwitz, kiváló üzleti ötletem egyelőre homályos terveim egyike marad. Miközben amerikai Coca-Colával öblítem le a milliók temetőjének orosz nevére keresztelt olasz lepényt, legfeljebb elgondolkodhatom azon, hogy miért emlékszünk olyan jól a Szarmáciákról, Dáciákról, Pannóniákról szóló ezeréves mítoszokra, a közelmúlt eseményeire pedig nem. Vagy ha mégis, akkor csal az emlékezetünk.
A gulág története úgy néz ki, mint Hans Holbein A követek című képén az a furcsa, hosszúkás, sárga folt, amelyről csak akkor látjuk, hogy emberi koponya, ha megfelelő szögből, oldalról nézzük,. Ezt a kifinomult művészeti megoldást nevezik anamorfózisnak. A mi Európánk története is anamorfózis. Oldalról, megfelelő szögből kell ránézni, hogy valóban lássuk azokat a dolgokat, amelyek első ránézésre alaktalan foltoknak tűnnek. És csak ekkor vehetjük észre a nem is egy, hanem tengernyi koponyát. Az a baj ezzel, hogy a nézők nagy része szemben áll a képpel, anélkül, hogy bármiféle olyan mozgást végezne, amely lehetővé tenné, hogy meglássa azt, amit a művész valójában festett. Csak alaktalan, sárga foltokat látnak, amelyeknek eredetét és rendeltetését nem értik.  
Ha nem lett volna Ptolemaiosz, aki a Visztula és a Don közötti területet Európai, a Don és a Volga közé eső részt pedig Ázsiai Szarmáciának nevezte, azt a sekély mocsarat meg, amelyet mi Balti-tengernek hívunk, Szarmata-óceánnak, talán már rég rájöttünk volna arra, hogy kik vagyunk. Ő azonban belénk ültette az ellentmondás csíráját; ebből a magból nőttek ki azok a gúzsba kötő indák, amelyeknek szorításából még mindig nem tudunk szabadulni. Így lett szarmata kisebbségi komplexusaink szülőatyja Ptolemaiosz, ezek szétválaszthatatlanul összefonódtak szintén szarmata megalomániánkkal. Az ilyen szélsőséges komponensek összekapcsolása mindig garantálja a történelmi gyomorgörcsöt. Ebből ered közép-európai mániás depressziónk, krónikus betegségünk, amelyben tömegesen szenvedünk, a magán- és a közéletben egyaránt. A szarmata sors örökös libikóka hit és kétség, a hatalom íze és a gyöngeség tudata, dicsőséges győzelem és halálos vereség között. Álmok és csalódások között.
 A mai szarmata autókat lop, diszkókban és focimeccseken balhézik. Hűséges segítőtársa, a szarmataszakma tanonca letördeli a visszapillantó tükröket és márkajelzéseket, és öt másodperc alatt képes leszerelni egy egész dísztárcsakészletet, melyet aztán fillérekért ad el. A Kircholm és Bécs alatt győzedelmeskedő huszárok utóda lopott BMW-vel jár, míg kíséretének hűséges tagjai, akik a második vonalban harcolnak, szintén lopott kocsival, de csak Volkswagen Golffal. A szarmata köntöse Adidas melegítő, a három legendás csíkkal a nemesi öv helyett. Tollas szőrmesapkája a Nike pulóver kapucnija. 
 Frizurájának szarmata jellege még a 17-18. századi nemesekén és túltesz, haja nemcsak fel van nyírva, hanem nullásgéppel kopaszra van vágva. A mellén büszkén himbálódzó, pogány erőktől és ellenséges nyilaktól védő Szűzanya-medál pedig vastag arany (vagy legtöbbször sárgaréz) lánc. Hűséges szablyája a baseballütő, amellyel a Kislovaghoz méltó ügyességgel tud bánni. Bár a sajátosan értelmezett becsületbeli és szerelmi ügyekben természetesen közelebb áll hozzá Kmicic. A tízemeletes panelházak szürke rengetegében megszületik a legenda az ellenséges területre betörő rettenthetetlen lovas vitéz életéről. Amikor orráig lógó frufrujával dicsekszik, azt is a hagyomány, a lengyel nemzeti lét támaszának nevében teszi.
 A régi idők úgynevezett igazi lengyel hadseregei megvetéssel tekintettek a zsoldos hadsereg katonáira. A legendás 17. századi huszár, páncélos, nehéz- és könnyűlovas morálisan, hozzáértésben, portyázásban fölötte áll a ritternek, muskétásnak, dragonyosnak, vagyis a skótnak, németnek, svédnek, hollandnak. Még ha ezek a dragonyosok gyakran lengyelek is voltak, akik nem lengyel alakulatokban harcoltak, ugyanúgy híven szolgálták a Hazát. A szarmata kineveti az idegent, csipkés ruházatát, bodorított haját, hegyes kecskeszakállát. Igaz, hogy a németnek vagy a svédnek nagyobb, erősebb hátaslova van, de nem, vagy legalábbis kevésbé érdemel meg olyan lovat, mint a szarmata. A szarmatának ezt a hátaslovat el kell kötnie a német istállóból, be kell törnie, át kell keresztelnie, saját lengyel lovává kell szoktatnia, és csak ekkor tudja megmutatni ez a polonizált német ló (BMW, WV Golf), hogy mire képes a szarmata lovas alatt. 
A szarmata kigúnyolja a beparfümözött, makkos cipős nyugati piperkőcöt, ugyanakkor meg is adja magát neki, könnyedén megalázkodik előtte, hogy később annál hevesebben kívánja a megtorlást és a halálát. Rejtőzködő transzvesztitára emlékeztet valamelyest, aki titkos rejtekhelyén bújik női ruhájába. Nevetségesnek találja az idegen muskétát, mert tudja, hogy az ő szablyája jobb. Még akkor is, ha az a muskéta végül korszerűbbnek, hatékonyabbnak bizonyul az úgynevezett mai harcmezőkön. 
 A szarmata ugyanis lenézi az idegent, de imponál is neki. Elnőiesedettnek (homokosnak, köcsögnek, buzinak) tartja, saját magában pedig látja a férfiúi, hősi, egészséges, heteroszexuális erőt. A Cracovia és a Legia Varsó drukkere szarmata, aki az Összlengyel Ifjúság szarmatájával együtt kövekkel dobálja az Egyenlőség Parádé résztvevőit. A szarmata lenézi az oroszt, mert nála „kupi” van, szegénység és Ázsia, de fél is tőle, mert Oroszországgal sose lehet tudni; utálja a németet is, aki imponál is neki, mert nála „Ordnung” van, pénz és Európa. Bár természetesen ez fordítva is működik, ott vannak a híres német „polnische Wirtschaft” és francia „részeg, mint egy lengyel” meghatározások. Hát igen, Gallia és Germánia mégiscsak közelebb volt mindig Rómához, a kultúra és a civilizáció bölcsőjéhez. Még akkor is, ha ez a Róma barbár országoknak tartotta őket.
Mert ahogy mi tudunk félni, gyűlölni, lángolni a bosszúvágytól, a Szarmáciától nyugatra élő népek pont ugyanúgy tudnak megvetni, vagy még inkább kíméletes felsőbbrendűséggel kezelni minket. Ez nekünk fáj, és ettől növekszik bennünk a sértett szarmata büszkeség daganata. Márpedig a büszkeség a legfontosabb a világon.
Hogyan tekint Germánia Szarmáciára, azt pontosan kifejezte egy osztrák futballista, aki „büdös lengyelnek” titulált egy lengyel származású labdarúgót az ottani televízióban. Nem sokon múlt, hogy nem tört ki verekedés a stúdióban, a meccsen a lengyel szurkolók még az osztrák himnusz alatt is fütyültek. Hál’Istennek Lengyelország nyert, mégiscsak van valamiféle igazságosság a világon. Elképzelni is szörnyű, mi történik, ha az osztrákok győznek. A megaláztatás emléke Lengyelországban rendkívül hosszan tartó, olyan erős, mint a keserűség, amely azon nemzetek hálátlanságából fakad, amelyekkel szemben Lengyelország nagylelkű és hősies volt. Szerintünk az osztrákoknak folyamatosan köszöngetniük kéne, hogy több mint háromszázhúsz évvel ezelőtt megmentettük Bécset a törököktől, ezzel szemben azonban nem elég, hogy egyike volt a Nemesi Köztársaság három gyilkosának és sírásójának, néhány éve az osztrák rendőrség lengyel turistákat zaklatott, és akkor most még ez a labdarúgó is. 
Az osztrák futballista példája egyszerű és világos, de talán nem egyedi eset, hanem inkább – attól tartok – egy mélyen gyökerező meggyőződés példája. Pont egy osztrák labdarúgó merte a nyilvánosság előtt kimondani, hogy Germánia kultúrában, civilizációban és emellett még higiéniában is felette áll a szlávságnak. 
Most persze tarthatnánk klasszikus előadást arról, hogy sajnálatos módon elmaradt a nácitlanítás Ausztriában. Hitler első áldozatának tartja magát – ehhez pontosan ugyanolyan joga van, mint az onanistának ahhoz, hogy nemi erőszak áldozatának tekintse magát. Ennek semmi értelme, sőt, örülhetünk, ennek a hipokrízisnek köszönhetjük Thomas Bernhard és Elfriede Jelinek kiváló írásait. 

A 17. század kultuszában nevelkedtem. Huszárokról, fegyverekről, taktikákról olvastam, emlékeztem a svédekkel, oroszokkal, törökökkel, kozákokkal, tatárokkal vívott összes csatára. Tévedhetetlenül különböztettem meg a morionok és sisakok számos típusát, ismertem a nyugati gyalogság muskétáinak és a keleti csapatok reflexíjainak hatósugarát, nem volt ismeretlen számomra az egyes seregek taktikája és harcmodora, tudtam, hogy milyen sikertelenül támadnak a ritterek, hogy állnak sorba a lándzsások, hogyan törik át a huszárok a négyoldalú gyalogságot, hogyan színlelnek menekülést a tatárok, hogy aztán oldalról támadják meg az ellenséget. 
A barátom, aki ugyanabban a panelházban lakott a varsói lakótelepen, fejből tudta az egész Trilógiát. Más könyvet nem olvasott. Kmicic és Zagłoba szarmata kalandjai minden szükségletét kielégítették, amit csak kielégíthet az irodalom: szórakozást nyújtott, tudás adott a világról, érzelmeket váltott ki, gondolkodni kezdett az életén, a világ során töprengett, és egyáltalán, az irodalmi nyelvvel való érintkezés esztétikai élményét jelentette számára. Egymás után merült el a Tűzzel-vassal, majd az Özönvíz és A kislovag olvasásában (bár pontosan tudta, melyik lesz a következő bekezdés).  Ahogy befejezte az utolsó részt, jöhetett újra az első.  
Nekem egyszeri olvasás is bőven elég volt, inkább koncentráltam arra, hogy az „arany idők” maradványait kutassam, amelyek körülöttem nyüzsögtek. A háborúk, a felkelések, a pusztítás, a tűz, az erőszak gazdagsága a kultúra sokszínűségének tűnt, egyfajta esztétikai mestermű volt számomra. Ez egy kevésbé fenyegető változata volt (mert nem vált valóra) annak meggyőződésnek, amely a germán SS-hadosztályokat kísérte a Drang nach Osten idején. 
Ugyanakkor sötét, mocskos, komor idők voltak ezek. Lengyelország aranykora a XVI. század, a katonai hatalom, a békeidő, a kultúra virágzásának kora. Egyszóval a szépség kora, ami fáraszt, a biztonságé, ami idegesít, a hatalomé, amely nem enged igazságtalan vereségeket szenvedni. A csöndes sikerek ugyanis nem érdekelnek minket. Mi a fényes, pirruszi győzelmeket, abszurd vereségek gyönyörű tragédiáit, elvetélt ötletek katasztrofális következményeit szeretjük. A szarmata kivételes tehetséggel képes elveszíteni mindent, amiről már úgy tűnt, megnyerte. 
Volt néhány pillanat az elmúlt években, amikor jobban kezdtek játszani a lengyel futballisták és röplabdások, váratlan győzelmeket arattak, legyőzték a favoritokat, úgy meneteltek, mint az igazi huszárok, szétzúzták a nyugati gyalogság négyoldalú lándzsás és muskétás alakulatait. A valóságban is realizálódott ez a banális párhuzam: az operatőrök lelkesen irányították kameráikat a tribünön megjelenő legfanatikusabb szurkolókra, akik… huszárszárnyakba rendeződtek!
 Az egész nemzet a tévé előtt ült, rohant a stadionokba, kocsmákba, ahol kivetítőket állítottak föl, és arcára festett piros-fehér zászlókkal, bénult döbbenettel nézte a váratlan, szégyenletes, és legtöbbször gyengébb ellenféltől elszenvedett vereséget. A vereséget, amely természetesen meghiúsította a valamilyen bajnokságba vagy döntőbe való bejutás esélyét – egyszóval mindent meghiúsított. A szarmaták ekkor széttárták a karjukat, kimeresztették a szemüket, vállukra ejtették a fejüket, és az újságírók folyamatos nyájaskodó kérdéseire azt felelték, hogy fogalmuk sincs, mi történt, mert ők azt hitték, megnyerik ezt a meccset, de hát így sikerült, de kiderült, hogy aznap a bírók, a szurkolók, sőt még a természet is az ellenfelet pártolta (túl magas volt a fű! – így magyarázkodtak a krakkói Wisła játékosai a szégyenteljes vereség után, pedig már készpénznek vették, hogy bejutottak a Bajnokok Ligájába.) 
A szarmata reflexió általában nem megy messzebbre ennél, mert a szarmata, ha pofán vág valakit, tudja, hogy miért teszi. Ő pofán vág valakit Lengyelországért, az édesanyjáért, egy lányért, a Legiáért vagy a Cracoviáért, de amikor a büszke szarmata kap a pofájába, akkor fogalma sincs, hogy miért. Hogy juthat egyáltalán valakinek eszébe, hogy pofán vágja? Honnan ez az aljasság, honnan ez az árulás? Nem elég, hogy voltak felosztások, volt Jalta, a hadiállapot, most még a futballban is kikapunk valami görögöktől vagy grúzoktól? De hát mi döntetlent játszottunk Angliával harminc évvel ezelőtt a Wembley-ben! Hol voltak akkor ezek a görögök meg grúzok?
 
Az elmúlt néhány év legkiválóbb szarmatája Andrzej Gołota volt, a fehérek utolsó reménysége (de lehet, hogy csak a lengyeleké), akit a Golem bokszklub ravasz menedzserei formáltak meg, úgy, hogy ne legyenek önálló gondolatai; aki valamikor pofon vágott valakit egy diszkóban (amiért Lengyelországban jogilag üldözték), aztán Amerikában ő kapott a pofájába (legálisan és pénzért). 
Gołota beteges kultusza, aki kétszer még a világbajnoki címért is játszott, az elveszített esélyek csodálatos lengyel karneválja volt: milliók hitték, hogy ez a lanyha, (a páni félelmen kívül) semmit nem érző bunkó lesz a Messiás, aki átvezeti a lengyeleket a komplexusok és sérelmek Vörös-tengerén. Mintha ki kellett volna egyenlítenie a számlát legalább a porosz és orosz sérelmekért, amelyeket a felosztások több mint száz éve alatt kellett elszenvednünk, valamint a szövetségesek 1939. szeptemberi árulásáért. 
Minél többször feküdt Gołota a padlón, annál közelebbinek tűnt a megváltás. Mert tudvalévő volt, hogy visszatér, hogy finoman odab… nekik, hogy az összes néger megérezze végre a fehér, lengyel ököl erejét. És sajnos tényleg visszatért, már az első menetben szörnyű ütést kapott, a földre zuhant, sőt kiszökött a ringből.
A 17. század végén egy újfajta huszárpáncél, a sodronying jelent meg nálunk. Elegáns volt, azonban nagyon nehéz, kényelmetlen, és a muskéták lövéseitől sem védett jobban. Sőt, inkább kevésbé. A hadtörténetben talán nagy eseménynek számít a megjelenése, a fegyverkezés fejlődésének teljes tagadása, a regresszió választása a progresszió helyett. A sodronypáncél kirobbanó népszerűsége, amely Calvin Klein és Karl Lagerfeld mai sikereihez hasonlítható, állítólagos szarmata származásából fakadt. Ilyet hordtak ugyanis ezer évvel ezelőtt az igazi szarmaták, akiktől állítólag a lengyel nemzet származik. Így aztán a kényelmetlenség, a nehézség, a praktikum hiánya, a kisebb biztonság, az semmi, ha mutogathatjuk a gyökereinket. Jobb izzadni, szenvedni, a legjobb pedig erőtlenül meghalni, csak hogy lássák, Igazi Szarmataként halunk meg. Érdekes, hogy a korabeli trendsetterek pont akkor jutottak erre az ötletre, amikor az ország már maga mögött hagyta a legjobb éveit, a hatalom évei után először a gyengeség, majd a rabszolgaság két évszázada következett. 

Az országban, amelynek döntő többsége (nemcsak a főúri és nemesi udvarokban, hanem a falusi kocsmákban, parasztok kunyhóiban és a kis plébániákon is) tiszteleg a „Szarmácia a szarmatáké” jelszó előtt, csak rejtve él a kitalált múltról való emlékezet. A kegyvesztett szarmata hagyomány dicsőségesen tér vissza a popkultúrában, mert az nem ismeri a leégést. A tömegkultúra számára, amely – paradox módon – a legtökéletesebben a szűk rétegeknek szóló, mániákus vállalkozásokban realizálódik, talán az tűnik a legvonzóbbnak, ami a mainstreamnek már régóta nevetséges és unalmas. De hát a tömegkultúra testében lüktet a világ pulzusa, így visszatér a szarmatizmus, bár a lehető leggroteszkebb és leginkább sztereotip formában. Mert a tömegkultúra a legérzékenyebb a szégyenteljes vágyakra és furcsa szükségletekre, amelyekben az a közös, hogy minden ízükben valódiak.
Lehet, hogy a számítógépes játékok, képregények, hollywoodi filmek virtuális valósága az egyetlen valóság, amely hagyja magát befogadni, megérteni. Könnyen meg lehet érteni az összes kegyetlen szörnyet, még akkor is, ha az alkotójának úgy tűnik, mindennemű emberségtől megfosztott figurát alkotott. Sokkal racionálisabbak és érthetőbbek azok a gaztettek és borzalmak, amelyeket a játékok, képregények, filmek alkotói találnak ki, mint a 20. századi európai valóság szörnyűségei.
 Lengyelországban nemrég két szarmata játék jelent meg: a Vétó nevű kártyajáték, amely az 1648-as történelmi szabad választásokon alapul, és egy kézikönyv a Vad Mezők szerepjátékhoz. Mindkettő nyíltan és büszkén merít a sienkiewiczi hagyományból. Sienkiewicz, a XIX. századi lengyel próza Quentin Tarantinója, akit rendezőink manapság a kész forgatókönyvek ideális szállítójaként kezelnek, legfeljebb a Quo vadis? szerzőjeként él a nemzetközi köztudatban. Máshol elfeledik (mint a Nobel-díjasok többségét), itt viszont imádják XVII. századi – kozákokkal, svédekkel, törökökkel vívott – harcokról szóló trilógiájáért. 
 A Vétónak és a Vad Mezőknek nehéz szabályaik vannak, amelyek a játék során teljes mentális odaadást igényelnek. Ez nem egyszerű, tea mellett játszható kártyajáték, itt igazi szarmatának kell lenni, fenntartás nélkül kell hinni az eljátszott figura lehetőségeiben. Mert itt a játékos a játék élő figurájává válik, mintha a sakkozó a sakktáblán álló paraszttá változna (vagy valami nagy szerencsének köszönhetően bástyává vagy futóvá). A Vad Mezőkben még messzebbre kell mennie az azonosulásnak, meg is kell testesülni a konkrét alakban. A Vétó és a Vad Mezők játékosa átköltözik egy alternatív, a Mátrixéhoz hasonlóan virtuális világba. Ezeknek a játékoknak az összes figurája Sienkiewicz teremtménye, a szarmata rémálom szörnyei, történelmünk kimérái és kísértetei. 
 A popkultúrában nem csak az igényes játékokban tér vissza a szarmata hagyomány. A szarmata ethosz szibarita és hedonista változata jelenik meg az Ascetoholix nevű hip hop együttes Szarmaták című számában:

Kelni kell elmúlt negyed
A kakas is szólt már
Ugye megértő kegyed
Szarmatának szült anyám!

Az ágyból kimászni hú de nagyon bajos
De összekotrom magam
A százalékoktól még macskajajos
Vagyok és tegnap elcsaptam a hasam
 De ez sorsom: a böjttől égnek áll a hajam!

Ó, így van ez velünk a mi fajtánkkal…
Ültél egy asztalnál valaha szarmatákkal? (…)
Ott mindenki számára az étel a lényeg
El is halkulnak mind a beszélgetések
Itt ül a család összes zabagépe
A hús pedig tocsog a saját levébe’ (…)
Tömni gyerünk: csirkéért megy csata
Én gyorsan elhappoltam
Hiába törtetsz apa
Mindet behabzsoltam! (…)
Ugye azért kell egy pici falat kaja
Szép Lengyelország, te szarmata!(…)

Nézd azt a kislányt, hogy örül ott a szófán
Egy-két kacsintás és pár jeges pia, mondván
Mennyivel jobb, mint föl-le kocsikázni (…)
Ittál és vedeltél: így kell szórakázni!
És elkísért minket ez a négy vágy még:
Az ital, az étel, a cigi és a játék…
[Fábián Péter ford. ]

A szarmata mítosz hétvégi bulikon tér vissza a hip-hop szubkultúrába, amikor vedelnek és csajoznak. A vedelés és a csajozás biztosan világméretű betegség, nálunk azonban a nemzeti mítosz részévé vált. A szarmatizmust évszázadok elteltével az evéssel, az ivással és újabban a szexszel  kötjük össze. A sült malac, egy fél gyomorkeserű és egy kis bunyó mindig nagyobb sikert arat, mint a kifinomult szerelmi ügyek.
 Lehet, hogy ez a teljes igazság rólunk.

 Valamit ki kellett találnunk magunknak, mert az igazi történelmünk bonyolult, tele van érthetetlen fordulatokkal és zavaros származásokkal; ezért lettünk mi szarmaták, ahogy a románok dákok, a magyarok pedig hunok. Ez egyszerűbb, mint megpróbálni kibogozni azt a hálót, amelyben vergődünk. Európa ezen részén minden százszázalékos lengyel részben német, ukrán, zsidó. Az ókori, tiszta dák gyökerű román magyarból, németből és cigányból tevődik össze. A magyar – ez az egyetlen igazi Más a szláv tengerben – szlovák, horvát vagy sváb családból származik. Szarmácia, Pannónia és Dácia olyan futballklubok, amelyekben főleg külföldiek játszanak, mint a Real Madridban. Csak sokkal rosszabb eredményt érnek el a Bajnokok Ligájában. Már ha egyáltalán bejutnak. 

            NÉMETH ORSOLYA FORDÍTÁSA



Lettre, 83. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu