Jana Beňová 
Még jó, hogy kórházban vagy...
(Petrľalka)

Húsvét van. Reggel hat körül kiabálásra ébredek: nem szűnik meg, épp ellenkezőleg. Fekszem az ágyban, s a zajt megpróbálom azon háztartások egyikéhez társítani, amelyekből rendszerint átszűrődnek a hangok az enyémbe: háztartások, szobák, ágyak, fejek. Ezek a hangok azonban újak, és új az irány is, ahonnan jönnek. Kimegyek a loggiára, s látom, a mélyben – mezítelen lábaimnál hat emelettel lejjebb – három lány veszekszik. Kettő közülük a harmadikat veri, ocsmány szitkokkal, rikácsolva, rúgásokkal igyekeznek elkergetni őt maguktól, aztán a hajánál fogva vonszolják a földön, s meg is pofozzák. A lány azonban – mintha delejes hatás alatt állna – kullancsként csimpaszkodik a másik kettőn.

 A ház, melyben lakom, kívülről méhkaptárra hasonlít, kis ablakok sorakoznak egymás mellett, isten tudja, mennyi – lentről az ember úgy érzi, ez a végtelenség. Vízszintes nyolcas. A valóságban talán ablakok százai? Nehéz megismerni a magunkét, annak dacára is, hogy ragyogó tibeti színekkel ékes rongyocskákat akasztottunk ki a loggiára. Pozsonyligetfalu, a Petrľalka mindent elnyel, összemaszatol, porrá őröl. Itt minden tompa színt ölt, elveszíti a körvonalait, fénytelenné válik. A ház kintről olyan benyomást kelt, mintha kicsi négyzetekre osztották volna. Mintha itt mindenki egyénileg és önállóan létezne – és saját helye volna. A valóságban a homlokzat mögött hatalmas, üres tér van, ajtók, ablakok, falak, keresztgerendák nélkül. Mindenki úgy lebeg benne, akár az űrhajósok a világűrben száguldó űrhajójukon. Az összes műszer rég elromlott. A készletek fogynak, közeledik a pillanat, amikorra semmi se marad belőlük, s nem lesz más hátra, mint saját – reméljük, legalább tisztított – vizeletünk fogyasztása.

 Kinn állok a loggián, kora reggel van, húsvét vasárnap, s a keresztények csenddel és elégedettségről tanúskodó, alig észrevehető mosollyal adják tudtul, hogy a sír üres. Krisztus pedig él. Nézem, ahogy a két lány a harmadikat lincseli. Én vagyok az egyetlen, akit a kiabálásuk és a verekedés kicsábított. A kaptárban egyébként senki se moccan, senki se nyitja meg az ablakot, senki se reagál. Talán amiatt, hogy már mindenkinek műanyag ablaka van? Kínai nagy falunk mindegyik méhsejtjének?

 Lekiáltok a lányoknak, hogy hagyják abba a verekedést és kotródjanak a teraszunkról. „Te kiba… picsa, szétba… kurva”, stb. stb., a ligerfalusi folklór teljes repertoárját megkapom. De nem szeretnék igazságtalan lenni: a legvulgárisabb szidalmak végtelenbe ágazó családfáinak megalkotása nem csak a ligetfaluiak ügye – itt azonban nem mindennapi a termés –, s ennek már konkrét körülményekkel kell összefüggnie – jó fekete földdel, elegendő számú esős nappal, megfelelő légkörrel és éghajlattal.

 Ligetfalut valaha nagyszerű sárgabarackja révén ismerték. Még annak előtte, hogy Ligetfaluból kialakult Petrľalka, az igazi Pozsonyligetfalu. Mielőtt elvette a helyet a kertektől és a családi házaktól. 
   
 Megtöltök egy vödröt vízzel, és megpróbálom eltalálni a lányokat. Aztán körtékkel is próbálkozom. Kis idő múltán sikerül őket elkergetnem a teraszról. Igaz, egy pillanatig tétováztak, hogy ne rohanjanak-e föl hozzám, s ne döngessenek-e el egyenesen a lakásomban. Szerencsére lentről nem tudták kiszámítani az emeletet. Ennek köszönhetően menekültem meg, az ajtóm ugyanis nem fúriabiztos.
 
 Visszafekszem az ágyba. A harcnak vége. Húsvét van. Levelet írok a férjemnek, aki kórházban van. „Szörnyű cirkusz volt itt. Hála Istennek, hogy kórházban vagy, ahol nyugalom és csend van. Örülök, hogy biztonságban vagy.”
 
 Évekkel később az Artfórum könyvesboltban rendezett vitán fölelevenítem a fenti ligetfalui esetet. Az estét a Petrľalkának szentelik. A jelen lévő ligetfalui lokálpatrióták egyike Jakub Kroner filmrendezőt velem együtt azzal vádolja, hogy sosem éltünk a Petrľalkán, nem is ismerjük, ellenben valamiféle megalapozatlan, „negativista képet” közvetítünk róla. S hogy ő nem érti, miképp lehet a fiatalok művészetében annyi negativizmus, s hogy „bocsássanak meg, de szerintem maguk egész egyszerűen sznob kispolgárok”.

 Tizenöt évig éltem a Petrľalkán, ami a sznob kispolgár tipikus ismertetőjegye –, ez az úr pedig ismételten tanúsította, hogy a szóban forgó hely jellegzetes vonása a szitkozódás és az agresszió. (Egyszer egy ligetfalusi asszonyság a könyvem miatt így fenyegetőzött: Hogyha benne hagyja azokat a káromkodásokat, garantálom magának, hogy a könyvét senki se fogja megvenni! Petrľalka nem olyan!)

 Nem állítom, hogy a Petrľalkán nincsenek olyan helyek és lakások, ahol jól vagy legalább viszonylag kellemesen lehet élni. Nem értem azonban, hogy aki kedvező tapasztalatra tett szert, miért nem hajlandó elhinni, hogy másutt másképp állhatnak a dolgok. S ez a másutt akár az ő műanyag ablakának határvonalánál is kezdődhet. Elegendő résnyire nyitnia, nem szükséges kitárni.

 Ekkor viszont egy asszonyság emelkedett szólásra, a változatosság kedvéért az Óváros lakosa. „De hát ott, a Petrľalkán tényleg nincs semmijük, amire maguk, petrľalkaiak büszkék lehetnének? Például a gát, amelyre a férjemmel néha biciklizni járunk, vagy a ligetfalui korzó…”

 S vajon mire büszkék az óvárosiak? A pozsonyi várra? S mit csinál a férjével azután, hogy befejezték a biciklizést a gáton –maradnak a Petrľalkán, hogy ott töltsék el az estét? Nem? És a ligetfalui korzó? Bevált? Járnak oda korzózni az emberek? Pont fordítva jött létre, ahogy a korzók általában kialakulnak. Például az óvárosi – magának a korzózásnak köszönhetően jött létre: az emberek olyan sokat sétáltak azon a néhány utcán, hogy végül megszületett a Korzó. Ligetfaluban ezzel ellentétes módon megrajzolták, nevet adtak neki, s most már csak az emberekre vár… De ki választaná sétái helyszínéül a többsávos Einstein út melletti járdát?

 Bachelard A tér poétikája című munkája szerint a kietlen tájtól körülvett házikó, tanya, hajlék fokozott erővel idézi fel a biztonságérzetet, a menedék képzetét, a vágyat, hogy ott lakjunk. Hogy elrejtőzzünk odabenn. A barátságtalan táj kívánatosabbá teszi az építményt.

 A házikót az ellentét megszépíti. Az ember belülről hozzánő, hozzásimul a falakhoz, amelyek védik a hidegtől, a széltől, a zord vidéktől, az állatok és az emberek durvaságától. A hajlék csigaházként védelmezi az embert. „Mily nagy álom, egyedül lakni!” Pozsonyligetfalu, a Petrľalka esetében azonban nem a lakás, hanem a panelház jelenti a csigaházat. A szagok és a hangok összevegyülnek benne, s akadálytalanul egyetlenegy képződménnyé válnak. Közös lélegzetté. Az intimitás nem létezik. A panelházat nem egyetlenegy csiga lakja, hanem puhatestűek egész tömege, amelyet akarata ellenére egyetlenegy gombolyaggá nyomtak össze. Ugyanúgy, ahogy Oroszországban a forradalom után, amikor Sztálin egyszerű módszerrel házakká változtatta át a lakásokat: minden lakásba legalább annyi családot költöztetett be, ahány szoba volt benne. 

 Pozsonyligetfalu a kommunista lakótelepépítés projektje volt. Az embereket úgy kellett egymás mellé zsúfolni, hogy senki se legyen egyedül, s ne akadjon olyan, aki nem hallható, nem látható. A lakásokon kívül pedig ne épüljön nekik semmi más, ami hozzátartozik egy városhoz. Semmiféle kávéházak, éttermek, valódi terek, mozik, színházak, könyvesboltok. S ezt a projektet sikerrel megvalósították, és mindmáig tart. Megvalósításához 1974-ben láttak hozzá, ugyanabban az évben, amikor megszülettem. Néhányan eggyé váltak és azonosultak vele. Nem véletlen, hogy a mai „fiatal Pozsonyligetfalunak” a felemelt, ökölbe szorított kéz a szimbóluma.

 Ugyanúgy, ahogy léteznek börtönné lett házak, vannak csapdákká vált kagylók. Az otthon egy csigaház gyöngyfényű falakkal, amelyek megnyugtatóan ragyognak, s ha veszély fenyeget, a lakót emlékezetükre hagyatkozva a belsejükbe vonják (a testet maradéktalanul beszippantják az üregeikbe), de fogazattal bíró csigaházakkal is találkozunk. A fogakkal rendelkező csigaházak harapásaikkal kiűzik a lényeket, ez a hajlék kikergeti lakóját. S akad hajlék, amelyik, szorít, összenyom, fojtogat. „A legdinamikusabb szökéseket a szorongatott lény viszi véghez, nem annak a lusta teremtménynek lomha puhányságából fakadnak, amely csak álmodhat arról, hogy máshova megy majd lustálkodni. Ha beleéljük magunkat egy ilyen robbanékony puhatestű paradox képzeletvilágába… a legelszántabb, de késleltetett agresszivitáshoz jutunk, olyan agresszivitáshoz, amely kivár. A csigahéjba bújt farkasok kegyetlenebbek a kóborló farkasoknál.”

 Csakhogy a szorongatott lényt épp kirobbanása késztetheti arra, hogy ne térjen vissza a csigaházba és kóborló teremtménnyé változzon át. („Jobb az ideiglenesben élni, mint a véglegesben.”) Pozsonyligetfalu a benne mozgó lényeket összenyomja, szorongatja, préseli, ugyanakkor pedig kifelé hajszolja, kiűzi őket. Megtanítja az embert arra, hogy a külterületen, a tájban vagy azokban az alternatív enteriőrökben alakítsa ki otthonát, amelyeket az igazi városnak kellene lakói számára nyújtania. Ugyanis a várost épp ez teszi várossá – annak lehetősége, hogy megélhetjük, eltölthetjük benne a napot. Elvonulhatunk a belsejébe. Hagyjuk, hogy magába húzzon. Beszippantson. Akár egy csigaházba. Pozsonyligetfalu megtanítja az embert, miként keresse az otthonát az otthonán kívül. S hogy menet közben is lehet írni. Hogy „az árnyék is szolgálhat hajlékul”. Hogy miként a könyvek írják, a fontos döntéseket az ember állva hozza meg, de a legsúlyosabbakat séta közben kell megfontolni. S mint tudjuk, a vasárnapi ebédet követő séta is hirtelen hosszú kirándulássá s végül a puszta életért folyó harccá változhat. 

 A korábban összenyomott lény léptei fokozatosan megnyitják az összes helyiséget. Saját bensőjében. A termeket. A legtágasabbakat is. Amelyeket a szélnek szántak. És a tánctermeket. Amelyekben a legszenvedélyesebb tangót is látható mozgás nélkül táncolják. A csigaház szívében. Ahol vér tör föl a lábak alól. A padlózatból. S a falakat, a mennyezeteket, a halántékokat csapdossa. Mintha megvadult volna. Mint az elefánt.

                                                    G. KOVÁCS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

______________________ 
Ma már kevésbé közismert, hogy a szlovák szerzőnő írását ihlető, a köznyelvben Ligetfaluként (a pozsonyi magyarok által Ligetként) emlegetett hely, teljes nevén Pozsonyligetfalu Szlovákia fővárosának, Magyarország hajdani koronázó városának nagy kiterjedésű részével, Petrľalkával azonos. A valaha falusias jellegű, csendes életű település a kommunista rendszer időszakában a felismerhetetlenségig megváltozott, s a változások sora napjainkban is folytatódik. Itt épült fel az ország legnagyobb, a falanszter képzetét keltő lakótelepe, amely méreteivel és kiismerhetetlenségével valószínűleg minden látogatót meghökkent. Arculatáról, az ott folyó életről Jana Beňová írásának figyelmes olvasója is meglehetősen pontos képet alkothat. – A ford.  



Lettre, 83. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu