stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Surányi Mihály
Belső utak stílusa - Trine Sondergaard fotói
 

Trine S?ndergaard gazdag művész. Gazdag abban az értelemben, hogy mindig meglepetést tud okozni, mikor egy-egy újabb fotósorozata bemutatásra kerül. Mindig képes valami egészen mást mondani. A következőkben egy olyan dán fotográfus, időnként fotográfus pár, munkásságáról lesz szó, aki a dokumentarista kezdetektől az intimitás stilizációjáig járt be egyáltalán nem egyenletes, de jól követhető utat.
Első sorozata, melyet 28 évesen fejezett be, „Now that you are mine” címmel, 1997-2000 között készült. A koppenhágai központi pályaudvar körül dolgozó prostituáltak világának feldolgozása egy hetyke vállalkozásnak tűnik első pillantásra. Az analóg és digitális technika ötvözésével, digitális montázs technikával készült sorozat a „How to hunt”, melyen Nicolai Howalttal dolgoztak együtt és 2006-ban a ParisPhoto-n különdíjat kapott. Legutolsó sorozata a „Monochrome portraits” címmel 2009-ban készült el.
Ha valaki csak a fent említett sorozatokat teszi egymás mellé, talán nem is annyira feltűnő annak az útnak a kacskaringóssága, melyet Trine S?ndergaard bejárt, azóta, hogy 2000-ben befejezte az első sorozatot. Arra már nyilván akkor is felkapták a szakemberek a fejüket, hisz ezért a sorozatért, az esseni Folkwang Museum, Albert Renger-Patsch díját kapta meg, amit csak minden harmadik évben ítélnek oda. A sorozatból 2002-ben a Steidl kiadó meg is jelentette S?ndergaard első könyvét.
A „Now that you are mine” sorozat éjszakáit vakuk fénye szaggatja fel. Itt nincs szó romantikáról, sikamlósságról, fülledt erotikáról. A sorozat színes anyagra készült, Trine nem hagyta a nézőt esztétizálni. Hűvös éjszakák, fáradt hajnalok, emberek. Trine dokumentarizmusa azonban túlmutat azon, hogy objektíve ott legyen az utcán. Sokkal több érdekli. Az érdekli, hogy milyen technikákat használnak a lányok arra, hogy megvédjék magukat.
Ott dolgozik közöttük mint fotográfus, idegen a lányoktól, de egy a lányokkal a férfiak szemében, miközben az érdekli, hogy honnan veszik az erőt ezek a lányok ahhoz, hogy mindezt végig csinálják. Mi az, amit végig kell csinálniuk? A moralitásnak nem a társadalmi oldala érdekli, és kifejezetten távol szeretné tartani magától az előítéleteket is. Olyan a sorozat, mint egy főhajtás azok előtt, akik ilyen munka mellett is meg akarják, meg tudják őrizni saját emberségüket. Hogy mindezt megtehesse, keményen kell fogalmaznia. Éles fények, közeli képek jellemzik ezt a sorozatot. Itt nincsenek kaméliás hölgyek, itt hideg van és gyors munka.
Távolságtartó, hiszen távolságot kell tartania ahhoz, hogy képeket tudjon készíteni, de ezzel párhuzamosan látható az empátia is, mely egyszerre segíti és teszi nehezebbé a munkát. Pontosan látja, hogy ennek a világnak, a benne kavargó energiáknak a jellemzésére a környezet elemeit is fel kell használni. A kicsit megkopott, de eredetileg mondénnak szánt textiltapétával burkolt teret, az iparszerű munkához minimálisan szükséges másfél méter széles és két és fél méter hosszú szobát, amiben a tévé csak a plafon közelében fér el. A műnövényt, ami maga is piros és zöld. Azt, hogy magányos pillanatok között van szolidaritás is, bizony vannak sebek, horzsolások és lakktól kemény hajak. Mindez együtt létezik és mindezen dolgok együttes létezése a fontos, amit fel kell mutatnia.
Ez a sorozat szinte bevezető volt a további sorozatok előtt, de többet már nem tért vissza ehhez a stílushoz.

A következő sorozatot már Nicolai Howalttal együtt készítették, „N+T” címmel. Egy szerelem története, egy lírai ballada. Vallomás, mellyel pontosan ezért nem is lenne szép itt foglalkozni.
A „How to hunt” sorozat is páros munka gyümölcse. Egy teljesen új koncepció megvalósítása és egy teljesen más szemlélet felbukkanásának az első darabja. Trine számára a halál és az elmúlás ettől a korszaktól kezdve hol hangsúlyosabban, hol kevésbé hangsúlyosan mindig megjelenik.
A „How to hunt” sorozat konceptuális műnek tekinthető. Mivé vált a vadászat? Mivé vált ez a valamikor alapvetően fontos tevékenység, így a 21. század elejére? Az öldöklés esztétizált és gondos protokollokkal szabályozott formájává? Gyönyörű gondosan elkészített tájképek, melyben a figurák egymást lepipálni igyekezve és magukra büszkén, versenyezve ölnek olyan lényeket, amelyeknek semmi szerepük nincs már táplálékként.
Gondosan modernizált anakronizmus mint jelenség. Gondosan, modernül megformált képek. Digitális montázsok, melyeken a vadászat minden egyes fázisa jelen van. S?ndergaard és Howalt itt kilép a dokumentarizmus keretei közül, mert azt a mindennapok esetlegessége határozza meg, és ezt már szűknek érzi. Nagyobb ívet akarnak átfogni.
Az elfordulás a dokumentarista iránytól egyben az is jelentette, hogy felszabadították a saját kezüket, és lehetőséget teremtettek maguknak arra, hogy a saját tetszésük szerint határozzák meg, mennyire koncentrált képeket állítanak elő. A digitális technika alkalmazása kínálja a megoldást, hogy a különböző időpontokban készített képeket egyként jelenítsék meg, egyetlen képbe sűrítve akár több órányi történést.
A képek a klasszikus tájképek szabályai szerint szerkesztettek, talán két vagy három kivétel van ez alól, a több mint harminc képből álló sorozatban. Kiegyensúlyozott arányok, szűk színpaletta. A gesztusok, a képi elemek és a színek redukciójának egyik első tetten érhető megjelenése S?ndergaard munkáiban. 
Hogy mennyire időszerű ennél a sorozatnál arról beszélni, hogy Trine Sodergaard folyamatosan keresi a stilizáció útját, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a „How to hunt” sorozat mellett Nicolai Howalttal együtt elkészítették a „Dying birds” című sorozatot is.
Míg a „How to hunt” egy nagyon klasszikus keretbe koncentráltan beillesztett felszólítás, addig a „Dying birds” alig több mint kalligráfia. Haláltánc, néhány vonalban. Ez akkor a legnyilvánvalóbb, amikor a „How to hunt” és a „Dying birds” sorozatok egymás mellett vannak kiállítva. A „How to hunt” szép egyenletes zöld felületei és ködei szinte idilliként jelenítik meg a vádaszatot, a „Dying birds” sorozaton csak egy-egy disszonáns elem utal arra, hogy ezek a madarak éppen nem a megszokott módon mozognak a számukra otthont adó levegőben. Az elmosódott sziluettek mintha azt jeleznék, hogy ezeknek a lényeknek a szelleme már a földet érés előtt elszállt belőlük.
A „Dying birds” sorozat után közvetlenül, ez nyilván nem véletlen, készült el a szerzőpáros „Treezone”és „Langjord” című sorozata. A „Treezone” a „Dying birds” sorozat sejtelmességét viszi tovább, míg a „Langjord”, a „How to hunt” sorozat szigorúbb szerkesztettségét. A „Treezone” sorozat darabjai a fehérségben feloldódó fák portréi. Elmosódott világ, magányos, utolsó fenyők. A „Dying birds” madarainak utolsó szárnycsapása itt már csendes időtlenséggé vált. Itt az idő nem néhány pillanatban van összesűrítve, hanem ki van terjesztve. Nem látjuk sem a kezdetét, sem a végét. 
Ami a „Dying birds”-ben még kalligráfia volt, itt haikuvá csendesült. Néhány hang. Nem több. Vagy talán mégis?
A 12 kép első és utolsó tagjai csoportképek. Fák csoportjai. A többiek egy-egy fa portréi. Talán a portrék valódiak, de nem a csoportképek, melyek a sorozat két részén állnak. Szép távol egymástól. Alig lehet észrevenni, hogy ezek a tájak így sohasem létezhettek. A középső tíz kép fáival vannak benépesítve, meg a hóesésben elmosódó három emberi alakkal. Talán a három királyok tévedtek el? Bajban leszünk, ha nem érnek oda időben, de csillagra még várni kell. Ilyen időben meg sem látnák.
 A későbbi munkák felől visszatekintve úgy tűnik, hogy a „Treezone” egy mérföldkő azon az úton, melyen Trine jár. Innen, a természet felől közelítve válnak képeiben a hangsúlyok egyre személyesebbé, intimebbé.
A következő, az „Interieur” című sorozat, talán a legtalányosabb Trine művei közül. Sem a korábbi, sem a későbbi művekben nem jelent meg ez a látásmód. Elrugaszkodva minden organikus formától, melyek eddig mindig jellemezték a képeit, hirtelen, vonalakkal felszabdalt félhomályba hullunk.
Három képből áll. Az összes többi csak mellébeszélés lenne. Olyan fények jelennek meg, amelyek eredete teljesen kideríthetetlen, mintha a szobák a maguk kibocsátotta fényt zárnák magukba. Lehet hallani az ürességüket.
Aki látott már Bergman filmet, biztosan felötlenek benne a „Suttogások és sikolyok” lassú kameramozgású enteriőrjei. Ezzel a sorozattal mintha egy világot zárna le Trine magában.
Kemény és sötét, van benne valami visszavonhatatlan. Formailag minden vonásában ellentéte a légből hulló madarak világának, és ezzel is meg a havas tájban elmosódott fenyőkkel is csak az elmúlás ereje köti össze. Ami viszont eddig egy kozmikus kép volt, az most nyersen, szinte tapinthatóan van néhány vonalban megfogalmazva.

2009-ben két sorozatot fejezett be. Az egyik a „Strude” és a másik a „Monochrome Portraits”. 
A "strude" szó azt a ruhadarabot jelöli, amit Fan? szigetén a nők hordtak, hogy megvédjék az arcukat a heves széltől. Manapság az arc eltakarásának egészen más konnotációja van, az embereknek a burka, vagy a csador jut eszükbe erről, amit viszont a napsütés és a homokviharok ellen használnak. A dán nők évente már csak egyszer hordanak ilyen viseletet, mégpedig egy nyári ünnepség alkalmával.
Éppen ez az, amire Trine az emberek figyelmét felhívni szeretné. Arra, hogy mennyire is függ egy ilyen jelenség értelmezése attól, hol és mikor olvassuk. Az a tény, hogy néprajzilag korrekt tárgyakat ártatlan arcú gyerekeken látunk, csak tovább fokozza azt a feszültséget, ami az arc altakarásának jelenkori asszociációjához kapcsolódik. Az a kérdés is nyitott marad, hogy itt az arcok eltakarásáról van szó, vagy pedig arról, hogy csupán ennyit akarnak magukból megmutatni?
A 2009-ben készített „Monochrome portraits” sorozat rokonságot mutat a "Versus" sorozattal annyiban, hogy ebben is a gesztus, a mozdulat az, ami számára erős jelentéssel bír. Ezek a portrék, bár monokrómok, nem lehetnének fekete-fehérek. Minden szín az adott emberre jellemző, ezzel és a testtartással jellemzi modelljeit, akik ismerősei, barátai. Mindenkihez más szín tartozik, más-más mozdulat jelenik meg. Trine számára a portré nem feltétlenül szemből vagy oldalról készül. Számára mind a 360 fok lehetőség arra, hogy megörökítsen valakit.
Ezek a képek azt az állapotot rögzítik, amikor a modell saját magába fordul, ezért szükséges a sötét árnyalat, ez vezeti a nézőt abba a világba, amiben a modellek vannak. Minden modell maga választotta meg a színt, és hogy ez a belső világba vezető út még következetesebb legyen, a képek keretei is azzal a színnel vannak festve, amilyen árnyalattal a fotók készültek.
Trine számára az volt a fontos, hogy ezeknek az ismerősöknek a belső világába utat mutasson, anélkül hogy bármi szóval kifejezhetőt mondana.
A képek sötétsége egyfajta introspekciót eredményez, és nem is az emberek egyénisége érdekli őt, hanem a befelé fordulás pillanata. Ezek a képek egyszerre portrék és eszközök egy belső világ feltérképezésére.
Ezekben a képekben is ott az a csend, ami a „Treezone” képeiben feltűnt, és ott vannak azok a sötét tónusok, amik az „Interieur” sorozatot jellemezték. 
Trine ebben a sorozatban arról készített képeket, ami rejtve van, és ezzel a nézőt arra kényszeríti, hogy aktív legyen, be akarjon hatolni a képbe. 
Ez a sorozat ezzel a kettős és az univerzum felé kitágított intimitással egy nagyon jelentős, de régen érlelődő váltás Trine S?ndergaard munkáiban.
A sorozat képeiből készített album a Hatje-Kantz kiadónál fog megjelenni decemberben.

Egy kicsi, nyitott kultúrájú ország esetében mindig felmerül, hogy egyediségét vajon meddig tudja megőrizni, mikor oldódnak fel specifikumai a környező kultúrában. Meddig lehet egy művészről szellemi értelemben azt mondani, hogy dán vagy magyar? Trine S?ndergaard úgy dán, hogy gondolatai, képei messze túlmutatnak országa határain, és pontosan ez a nyitottság, ez a felelősségérzet az, ami kortárssá, felelős művésszé teszi.
 

Bibliográfia

www.trinesondergaard.com

S?NDERGARD, Trine
Now That You are Mine
 Steidl, Germany, isbn 3-88243-823-1

Versus
Thorvaldsens Museum, Denmark,  isbn 87-7521-098-3,

(with Nicolai Howalt)
How to Hunt
ArtPeople, Denmark, isbn 87-91518-96-2

Treezone
Hassla Books, USA, isbn 978-0-9800935-6-8,
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret